Egy világ mintája„Milyen lehet egy jó pohár szeretet? – először csak az üveget látni, reggel a kamrában matatva, eldugva hátul a polcon… Nem tudni, hogyan-miként került oda, de vonzza a szemet, bűvöli, akár az ismerős polcocska a pálinkára kiéhezettet. – Forgatnám? Töltenék? Nézegetném? Szimatolnám? – Vajon sötétsárga, mint az ó-furmint? … Valami emberbuborékos pezsgő? … Csak mint a víz? Lehet-e sűrű és piros…? És az íze? Mint a György-napi harmaté? lombikban párolt ibolyáé?… Lehet, hogy egyszerű anyatej… Vagy maga a semmi, hogy üres vele a töltött pohár, és aki hörpinti, lesz részeg józansággal, ámde másokká szertesemmisül… És többé nem kérdezi: milyen lehet egy jó pohár szeretet?” (Egy pohár szeretetről, Egy világ mintája, 1987.) Hajdani félreismertségből – gémléptekkel, melyek sokkal nagyobbak a megszokott emberi járásnál, s olyan testtartással, mely a húzd ki magadnál is húzd ki magadabb volt, vagyis hátradőlt siettében sehol-sincs-a-világon fölcsapott fejjel, ahogy képzelődhetek valaki hosszúnyakú, dacos állú, semmibe koncentráló szemű, hajával is dúsan gondolkodó válogatott röplabdás-matematikus-költő hármasságra – leült a Páhi borozó asztalához Marsall László. (Vízjelek, 1970.)
A barátságnak nincs kezdőpontja, áttűnő, mint az évszakok s az évek. A barátságnak nincsenek megbeszélt randevúi; ösztönös együttlét, magyarázatra nem szoruló öröm. És beszélgetés, nevetés, elszomorodás, koccintás, hazatántorgás vagy a családi kötelékek miatti elszakadás. Barátom hosszú előadások indáin kúszott az ujjai közül bomló cigarettafüstben. Ezek az előadások nem személyesek, hanem éppen, mondjuk, a halmazelmélet vagy Minkowsky tétele, miszerint a csillagok mögötti láthatatlan csillagok kiszámíthatók a foton-áradatból a tér görbülete miatt. Idekeveredhet alsó tagozatos fia regénye a Robbanó Rézmusról (micsoda duhaj asszociációk!), vagy egy békési ember, a Körös vízőre, közbeszól valami népdalfoszlány és néhány verssor, Pilinszky Sztavroginja: „Nem gondoltak a rózsakertre / és elkövették, amit nem szabad. / Ezentúl üldözöttek lesznek / és magányosak mint egy lepkegyűjtő. / Üveg alá kerülnek valahányan. / Üveg alatt tűhegyre szúrva / ragyog, ragyog a lepketábor. / Önök ragyognak uraim. / Félek. Kérem a köpenyem.” Hangja magán-tájszólás. Viselkedése önfenntartásra való magános gőg. Ebben társa volt Papp Zoltán, az uradalmi kovács fia, szakérettségis rádiós, angol műfordító, aki Heller A 22-es csapdájával brillírozott. Csak hallgattam, mikor „Feldmarsallal” társalogtak. Közben a játék magasán átrepült az érzelmesség, a szeretet galambja, amint a fahegyi sas fölcsapott szárnnyal rajtra készül. (Szerelem alfapont, 1977.)
„Juditkának és Pistának »partot mosó lassu víz« nevében barátsággal Marsall László 82 márc 15.” A könyv belső címlapja kitépve. Akkoriban régen nem találkozhattunk, valószínű, az új szerelem magánakvalósága miatt. (Portáncfigurák, 1980.)
*
Első kötete, a Vízjelek nem kezdésre valló. Olyan magasfokú verseket ír, annyira tökéletes a forma, s bár absztrakciói Reverdyt juttatják eszembe, ahogy a francia fogalmaz („A térben ím megállott / egy kéz mely senkié se már”), akár változatlanul végigvihette volna költészetén, az élet folyásának kitéve várni a tartalmak változatosságát. Persze a kezdő hang is folytatódik, de újabb és újabb szándék csavarja és tagadja meg. A vasárnap útjai és útvesztői Vízjelekből kilógó verstablója, matematikai pontossággal mért irányaival a Püthagorász keresztrejtvényeire mutat. Még csak csírádzik az Egy világ mintája nyelvi-gondolati iróniája, bravúr-halmazata, majd gyökeret ereszt a Szerelem alfapontban („Jónapot született bébidollom! TRRRRRRRRR” stb.). Teljesen kilombosodik a Portáncfigurákban, csak nem annyira fölfokozott stilizáltsággal és politikusan. (Gonosz főbérlők, Példázat a kommunikációról, Burleszk házibuli és biliárdgolyó stb.). Hogy a komolyságból a nyelvi, tartalmi iróniaváltást érezhessük, vegyünk két ugyanazon helyzetű verset az első és a legújabb kötetből. (Matematikus hallgató volt, el is végezte az egyetemet, de gyakorlati tanítás nélkül nem kaphatta meg diplomáját, annyira rühellt tanítani, amennyire előadni szeret ógörög módon kocsmazugban, utcán, lakásban, telefonban.)
– írja a Bolyai koponyájában elébb. Mennyivel másabb a Régi egyetemek nemrégről!
Az éterikus magyar Reverdy megérkezett volna Arany János Bolond Istókjához? Itt a szavak nemcsak hangzásukban, de jelentésükben is „összecsengenek”: zavarban – hadartam, díszterembe – deszkaverembe, túlnan – kinyúltam, poentírozza – falurossza, vizigótok – áramteli drótot, mérték – eszme-térkép – adóját bemérték, egér-csontváz – pódium-ház, rumos szélkeleppel – kopasz istenekkel. Az ötvenes évek kifordított világában életmentő diákröhögés ez a színpad alatti vers-álom, mikor Csérp díszdoktori székfoglalóján azt mondja: „Imprlist át nem buj semmi bástyarésen! a láncoskutya már ott a batyuban! Bekötjük! Vízbe dobjuk! Összeverném! Gaussnál volt a mérték, de Bólyaival szemben falurossza!” Ebben a valószínűtlenségben a nagy Lagrange is megjelenhet:
S beleférhetnek a maga teremtette s valódi tájszavak, idegen szavak: szurvást, szélkelep, chaussette. Nemcsak itt! Loncgarád (a lonc lépcsőzete), morkoláb (morc porkoláb), ficogó rangya szajha (fickándozó rongy szajha), sziláca (szilánk), bucskázik (bukfencezik), kátozni (kiáltozni), firnyákos (jól megcsinált) stb. A Régi egyetemek második szomszédja a Február végi vagonok is emlékező vers, s éppúgy keserűséggel dévajkodó: „rum szén mester, végsősoron / valék fagyos nagykabát”, azurvást repülésből vagonkirakás lett. A Legenda a szélmalomról címűben a magyar történelem Borsszem Vitéz anti-Don Quijotéja csatabíró fegyvernek röpíti a szélmalmot az égbe, de a győzelmeken mások osztozkodnak.
Pierre Jean Jouve egyik verskezdete: „Nap nem süt. Vagy nézzük a fonákját” – s folytatja tovább a napsütéssel. Marsall László a fonáknak a fonákját írja meg, visszatér, így válik valóságossá az abszurdumban olyan Arany János-i szemlélettel, amit Arany sohasem költött ki.
Fényképed szemközt a bíró – írja Arany János emlékére. Úgy tűnhet, aránytalanul gondolkodom költészetének fönti szeletével, hiszen az Egy világ mintája kötetben ciklus csupán. De úgy tapasztalom, egyre kibomlóbb ez a virágos tüskebokor azóta. Kiadják a negyvenegy öregről szóló verseskönyvét. A kanalak ürügyén fogalmaz ezen a hangon. „Sok jóillatú fakanállal a pofájában megérkezett az óriási fekete kandúr, rövidebb, mint a Margitsziget, de alig hosszabb, mint az Erzsébet híd.” Van ennek a groteszk hajlamnak változata is, amely mintha teljes ellentéte lenne, a komoly archaizálás, a Parafrázisok Ámos prófeta könyvére 16. századi nyelve, ritmusa, zsoltáros protestálása; a Ballada a bolygómérnökről, mint a kérdő-felelő gyerekjáték ősi nyolcasban, balladásan. („A bolygómérnök, vagy tüzes indzsellér, a magyar néphit szerint, a határban bolyongó halott, aki elmérésekből eredő bűneiért vezekel.”)
A Régi dal a Halotti beszéd nyelvére fűzve, a Zrínyi álma korabeli modorban, Zrínyihez való azonosulással. És a Zsoltár (1), Zsoltár (2) – különös ének a gyerekkor református templomából, hetes, ötös szótagokkal a 35. és a 136. zsoltár dallamához hasonlóan, a költő szerint ír népdal dallamára – ars poeticává változik. A Múltjából ki tép a kapcsolódás normája: „multjából ha tép, csak magát nyúzza”; „holtaknak szájából / volt idők nagyjából / szakít derék részeket”. Csak a konstrukció közepén archaizál így, zsoltárosan, Balassi Bálint-osan, a keret mai forma, egyfelől a költőre jellemző tárgyiasság:
Másfelől összeáll a múlt valami időtlen dimenzióba:
*
Említettem matematikai, elméleti fizikai okosságát és tudását, ragaszkodik hozzá költészetében is, hiszen a vers, a matematika és a zene tejtestvérek. A Példázat a foton-fi ifjúságáról címűben a „kronométer tikk-takk keringője annabáli szoknyák alsó szegélye”. Természeti világképére példa ez a költemény. Einsteinnek és Minkowskynak ajánlva, s a költőire úgy, ahogy a foton megszemélyesül, s kifejezi a fiú távolodását apjától az apa-fiú végtelen ellentétében:
A Püthagorász keresztrejtvényei szerkezetarányaiban az aranymetszés hármassága, ha nem is a törvény végigvitt szabálya szerint: ha egy távolságot úgy osztunk két részre, hogy a nagyobbik rész középarányos az egész távolság és kisebbik rész között. Három tétel, háromsoros strófák megismétlése a következőben, a vers első és utolsó sorának kibillentett azonossága. Zsoltáros ritmusvágásokkal keresztrejtvényként olvasható szomorúságot mond ki: „halott verejtéke vagyok”. „Földem te elkurvuló / magadat mutogató / ki ma született / pelenka bagyulában / te csak emlékezz / bölcsebb ha lehetsz / elmenekülj és maradj / s rázz le magadról / sokasodj megbocsássatok.” „Ha egy zenei összhang vagy képzőművészeti forma lényegét számtani struktúrában ismerjük föl, úgy a minket környező Természet értelmes rendje a természeti törvények számtani szerkezetén alapul.” Heisenberg gondolatát folytatván a költői nyelvet is hozzá lehet számítani. Az Egy világ mintája mértani modell, vagyis gyakorlati tanácsok egy modellhez.
E modell színe-visszájában, új távlatokban, más szemszögben, másként látásban, a kitáguló bezártságban az ember „Új lényként születik tágasabb világban”. Egy tojásban a jövő kozmikus emberisége magával cipeli emlékezetét a vers hasonlataiban, a Húsvét előtt pingáló asszonyokat, úri pipa csutoráját, vasrácsra fűzött szalonkát, a baktert, ki égbeli lett, a felkapott fejű őzet, s a szerkezet azonnal költészetté válik. Mint ahogy a Prae-maturusban az ellentétek mérleg-nyugtalansága elcsöndesedik a konklúzióban. Ellentét az is, ha emlékekből teremt filozófiát, s úgy néz vissza kamaszkorára, mintha „az ős Pannon tenger hullámzik alatta”. Az ember érése előtt minden és minden ellentéte.
Az ábécés könyv margójára már a kamaszkor veszendő édeni változata. Lehetne buja park, netán akácás, Dylan Thomas Páfránydombja, végtelen sűrűség, ahova első szerelmét csalogatja képzelete. Ami bennünk a versből tovább párázik, gomolyítja ezt a képzetet a kimért kompozíció mögött, melyet az ábécés könyv hanggá változott betűi szabnak meg. Rimbaud hangjai jutnak eszembe („Éj Á, hab É, rőt I, zöld Ü, kék Ó zenéje”), a végső zenéhez, színhez nyújtózkodnak, itt a bimbózó szerelem történéséhez. Az első versszak a margó: „Cseresznyeszüretelő kétágu létrája – A”; a másodikban a betűk szavakba forradnak, bekebeleződnek a történetbe: „A-lmakompót B-urgonya teába C-itrom”; a harmadikban már csak a szintézis érvényessége az A és az I, a cseresznyeszüretelő létrájának dőlése.
Szigorú fúga-kompozíció! Könnyeden átvezethetem ezt a megállapítást a Régi ábécés könyvem című versre is, az „Ábécés könyvem / páva-soros fedőlapja” refrénjével viszi a motívumot keresztül élete polifóniáján. A Hátha megérkezik Ő minta lehetne, akár Az ábécés könyv margójára, ahogy a „Soha nem hidd el őt / ne a lovaglócsizmát, csak a rossz tornacipőt” refrén megemésztődik a szövegben, s végül a visszájára fordul, nem is a hangok zenélnek, hanem a gondolat muzsikál.
*
Emlékek álomi félhomályából derengő, vagy határozott kontúrú, színű tárgyak, titokzatos személyek, titokzatos párbeszédek, a filozófia ódai héjázása, vagy mintha szirmok lennének tartópillérei a gondolatnak, a szinte határtalan nyelvteremtés, a megvalósítás a legvalószínűtlenebb indításból, mint ahogy a klasszis a földtől egy centire emeli át a labdát a hálón, olyan szép, rejtelmes, bravúros művészetű Marsall László. Költői természete újdonságos; a lényeg laboratóriumi analizálása, mikroszkopikus megfejtése, a nyelv széles mezejének birtoklása parádés gyakorlatra tett szert, mintha semmi sem gátolná azt a régi „partot mosó lassu vizet”.
– a Barokk óda egy régi artézi kúthoz, a „mélységes mély a múltnak kútja” artézi kút, melyből a réges-rég föltör a Thomas Mann-i szólás ellentéteként, szarmata állkapcsokon, pontoszi karperecen, tarsolylemezen át, nomád lovasrohamok útján, s
– hozza belénk a titkot a föld alól, s kiteljesíti a magányok magányával, mi is a vers leszünk, mert időtlen az idő. Ballada békeidőben:
Titkok az elsötétített beszélgetésben, valami megölt szerető, „és a hamut chomunak mondtuk torkhangon”, „csak tudjuk, ami bekövetkezhet”, „bekötött szemmel holmi gyilkolás”. Minden megtörténhet ebben a szublimált titokzatosságban.
*
És megtörtént! A hirtelen elárvulás óráján ciklusban, ebben a halottak könyvében, a nyelvi bravúrok átkönnyesedve váltanak lelki monológokká. Apja, anyja, Papp Zoltán, Kormos István barátai, saját halálának képzete a Rögtönzött öröklétemben Spalatóban Kovacsics, Vapcarov és ő Radnótiként, s a Távolodás:
Itt a hirtelen elárvulás órája gyermekké visszadöbbent borotválkozással, lomtalanítással, s olyan közel a halálhoz, még tüzet is kérhetne tőle cigarettára gyújtani. Bekopog a hátranézvést árva ember fia halálhírével. Micsoda hatalom a költészet, hogy a kimondhatatlan kimondható általa! Nem jajongó siratóénekkel, hanem tárgyiasult és gordonkahangú lélekleletekkel.
Ezeket a verseket nem elemezhetem, sírt dúlnék föl, elhallgatom és beléjük borzadok. Tudom, világirodalmi nagyságúak, de milyen áron, Istenem? |