„Színes a jelző és fényes az ige”Kondor Bélát ismertem 1960 óta, voltam első, feltűnő kiállításán, amikor fölbocsátotta a műtücsköt a szputnyik-ováció idejéből; ő maga jelenség a belvárosi utcán, a kocsmától a presszóasztalig; műterme nyitott hajlék a Bécsi utcában, sorstársaknak, a város vándorainak, lihegőknek, szabad hölgyeknek, nekem is cseresznyepálinkás, vodkás pihenő a forradalom vörös angyala, s a nőmodellű Csokonai alatt. Mondták, verseket is ír. Nem érdeklődtem, tudtam, annyit mond el magáról, amennyit akar, s ki kell érdemelni bizalmát figyelemmel, hallgatással, tapintatos hűséggel. S egyszerre orgonál, odavezet a rovarszárnyú, törékeny kis szerkezetekhez, megmutatja verseit. Nemsokára megkaptam tőle mártélyi ciklusát. Nem akartam csalódni, nem másodlagos-e, amit egyenrangúnak vél másfajta kifejezésben? „Emlék Mártély Kedves táj, kedves asszonyi táj mostmár vélem maradsz, hogy elhagytalak. Nem lehet mondanom. Borzas üstökű, csonkult fűzfák izmos törzsüket érteni, mennyit veszkődtem. Nem érdemes érteni.” Mikor az ember annyit „veszkődik” a nyelvvel, kompozícióval, ritmussal, rímmel – íme, milyen könnyen legyint a költői erőfeszítésre, mégis úgy metszi egymás alá a mondatokat, hogy valahonnan hátulról valamiféle vonzással hat kimondatlanul. Nem engedi verseit meggömbölyödni, még a Gömbölyű versikét is törött idomként zárja le.
Gyakori a megtekert, sutásított mondatvég: „Ha erősen esik is, épül a Ház csak”, „Meglökdöstek az utcán és megálltam tényleg”, „Mintha megesett volna, mint ahogy”. Funkciója, mint egy kitágított pontnak, profán nyelvi nyomaték, hogy tovább történhessen bennünk. Hasonló a szóismétlések rendeltetése: „És futva, hogy utol ne érjen senki, senki sem.” Kitágított pont és visszafojtott sírás, amint a megbántott gőg állati szomorúsággá semmisül.
Nem hivatásos költőként írt, hát olvasójának le kell vetnie a költészet konvencióit, csak úgy érezheti meg, valóságosnak fogadhatja, ami különös, mint az „aranyos szégyen”.
Szemérmesség, szégyenlősség, de ok és törvény szerint valóság. A hivatásos alig vallja be „derék szégyenét”, neki változtató akarat, társadalmi szerep, az írás hatalma. Kondornak a költemény pedig a „testemből való hiány”. Nem mások kiszolgáltatottja, amikor „már mindenki lehet költő a helyesírás ismeretében”, nem a ceruzarágcsálók közül való, akik „ha fogytán a papír majd egymást falják, mint a pókok ájtatos férjeiket”. „Aztán felkapod gyűrhető papírjaidat, ahová sokszor egymásután írtad: Igazság, igazság, igazság.” „a költészet egy kalap szart ér ott, ahol a szar hombárban áll és fejeken kalapok.” Ő a kétség, a remény, a költő-angyal-ördög hármas szólama; igazi költőként élő ember. „hivatásom: legyenek érzelmeim, nemes gondolataim és kötelességem formásan közölni ezeket a rendesen lényegtelennek tűnő belső eseményeket”. „nem érdemes arra törekedni, hogy valaki első vagy utolsó legyen az utolsók között, akik azzal áltatják magukat, hogy elsők.” „inkább hinném valamiről, hogy nincs, semmint a másolás, és a merő kitalálás között ingadozzam.” De mindez mire való, ha
Nem hiszem, hogy a festőből termett volna a költő, bár gyerekkorában azt mondta, festő vagy pilóta leszek, s talán szellemi szárnyai versek lettek. Az egyik képesség gyújtotta a másikat. Szavakat komponál képeibe: „A szelid oroszlán megeszi a vad bárányt; Savonarola úr a nők bálványa; A prédikátor minálunk; Eltörlöm a JÓT visszavesz; Az isten engem bottal vert bosszuszomjam nincsen verje meg az isten.” Sokszor a festőből tűnik át költőbe; könnyen megfejtenénk, ha képeit fogalmazná meg, de csak az egy tőből eredés a letagadhatatlan. Ellentétében hasonlatos az Értekezés a színekről és Rimbaud A magánhangzók szonettje. Rimbaud a hangokat vizionálja színné, Kondor a színeket hanggá és filozófiává. „Szurok Á! hó É! rőt I!, zöld Ü! kék Ó!” Kondor színeit a szavak kimozdítják egy másik dimenzióba, a megállapodott síkból a fantázia terébe csorognak, ahol mintha a megállított harang zengne tovább, s már nem is a harangból, hanem az egész világból szólna, s a fák, a falak, a sziklák színe lenne a hang. „A fehér gyászszín, könnyekkel sós vízben mosdatott feketeség.”
Ha nem egy nagy festő verseit olvasnám, nem jutna eszembe a visszagondolás; az „Ekevasba fogott madárszárny” költői kép, de megfesthető is, Kondor írhatja versbe és képbe. Mint a közlekedőedény csöveiben áll egyszintűvé a kép és a vers, s mert múltja, jelen környezete, tárgyai, eszközei a megélt világ nyersanyaga, csak annyira gondolok képzőművészetére, amennyire ismerem.
Egyszer megfestetlen kép a vers:
Máskor mintha valamelyik rézkarca leltára lenne: „A háztetőn nagy állványt ácsoltak deszkákból és rozsdarágta fémlécekből. Egyik fadarabról lucskos csigakerék, rajta átfűzött vadonatúj kötél csüggött. Dib-dáb összebarmolt elefánt-tákolmány az egész, biztató. Harmadnapra a kötél kibújt átkozott sikoltással szaladó kereke igájából és véletlen lehullt.” Nyersanyaga hasonlatai természetesen következnek mesterségéből: „mint rézlemezbe mart jegy, létezem névtelenül”, „s mint egy régi kép divat-keretben eggyé barnult az árnyas idő”. Gépek, zúzott hangszerek, csontkarú acél és kényes szerkezetek, „kékszinü képek zöld épületroncsokból”, fémes emberek, négyszögesített, puha szeretők mind a festőt idézik. De Kondor festő verseiben költő, nem mellékalak, nem szelleme másodlagossága. Verset azért ír, mert amit úgy akar kifejezni, azt csak versben lehet; csupasz fogalmazásokba, törvényekbe csúszik át: „gyűlölöm mindazt, amit nem értek meg és titok és erény”. De ábrándozik a szavakon túli, inneni jelentésről, amit csak az Isten fog föl:
De csak Isten előtt! Itt a földön Mester nyelvében is! Nem alkothatott félvállról, ösztönösen, csak másként, ahogy élete egyszeri, különböző és magányos. Hasonlíthatatlan félrevonult tevékenységében, a Pusztában, éhségtől szikáran, áttetszően az Úr előtt, sátánkísértésben költő, angyalok szolgálatától megtisztultan megtudhatta, kicsoda. A jövő verseit írta meg úgy, hogy nem vallott semmiféle izmust, mozgalmat, mégis most, a teremtés után húsz-harminc évvel, a mai új költészet jobbik részének elindítója, átengedte magán az avantgárdot, ahogy aranyüledéke kiragyog verseiből:
Nagy, távoli asszociációk, mint Kassáknál, fotómetszetek az időből: „Aztán mégis egy hölgy fogott meg, belenyúlt ebbe az ijedt képbe.” Megcsavart mondatok, lenyakazott jelentés, mintha a sebesült szavak lüktetve áhítoznának egymásra. S lüktetve áhítoznak egymásra a Mozgófényképek magánzárkába örökített alakjai, a mondat a fénykép, melyet a költői működés mozgat hervadó történetté, nincs semmi túlgondolás, kibeszélés, mégis mindent megtudunk a nőről és férfiról. „Magányos nő piheg az ágyban. – A férfi a cellában ücsörög majd rágondol. – Rovottmultú öreglányok színes gyászban. – Cicomás hölgy és várandós művésznő egyben. – Töpörödött apró öregember, szemüveggel. – Kockás fedő a puffadtan szepegő nőszemély tetején.” A maga idejében nagy káromlása a költői és politikai konvencióknak ez a sorvégeken leütött, átbukó, de verssor vonalán is szálka-jelentéssel bíró részlet:
Egyszer töredékek, lét-lábjegyzetek Kondor Béla versei, boldogság- és bűntudathiányok, máskor megszerkesztettek, mint Dürer és az ő rézkarcai, s mint ahogy Dürer-sorozatában szétrongyolódnak a lényeges alakzatok körül a drapériák, s megteremti az új arányokat. Aztán fölkapja az elemek áradata, vízzuhogással hömpölyög tova, földrengés utáni tájképe porzik, füstölög, tűzvész rendezi át a hideg, közönyös állandóságot, sziporkázik a pusztulás, gyújtogat a szél. Ha a világköltészetben keresem társait, az idős Blake-et találom, a Prófeciákat, a Menny és Pokol Házasságát, inspirálóját az Angyal, ördög, költő nagy, filozofikus látomásának, Blake lehetett az igazi rátalálás. Könyve mindig az ágya mellett, mint meglelt őst rakta közelébe, hasonló a működése, költészete és ábrázolása egy tőről fakadó, ahogy fönt lebeg, törődik az Atyaúristen, az angyalok és démonok között alul „Blake úr egy baltával a kezeügyében az Úristennel mosolyog össze épp. Így a fekete sziklából ólompor, átok és ördögfajzatok. De akkor az Úr megtiltotta a léha beszédet.” Pokolra szállt Rimbaud Egy évad…-ával is: „egykor az életem ünnepély volt” – idézi, s már csak „emlékezetes ábránd” az angyal és költő kettős tétovaságában, mikor az ördög átlát a falon, le a Blake-víziókba: „Megkérdeztem társamat, hol az én kijelölt helyem az örökkévalóságban? – A fekete és a fehér pókok között” Házasodik a Menny és a Pokol! Kondor csalódott angyala mondja: „Elhívott oda költői rosszakaróm, akit valaha szeretni véltem… Ifjuságom vidáman repkedő tündérei máris új szavakért lapoznák fel az emberkáromló szótár betürendjét. Igen: szégyen, szégyen! …roppant világűr keletkezett emberekből… az Ördög (azóta egyetlen barátom)…” Csalódott az angyal, a költő, csalódottak a teremtés műhelyétől, melyet az ördög mutatott nekik, s mindketten itt hagyják a földet világgá röptetett versben: „egyszerre eltűnt… szép szürke pára maradt utána, útját jelezve. A pára színe pontosan a költő kabátja színével egyezett és hamarosan fölszívódott a gondtalanságban. A kékségben, amelyik mintha szürke lenne.” Az angyal a szép halál nyugalmával tér vissza, „ahol minden megvan”, s a halál „egy nagyszerű lakoma előtti pillanatnyi egyszerű éhség, biztos és jóleső, hiszen terített asztalt ígér. Én tudom, miféle étkek várnak rám.” Pilinszky Kondor első kiállításán a Pusztáról beszélt: minden művész sorsa a pusztába vonulás, igazán csak utána szólalhat meg. Nem voltam még harmincéves, hogy megértsem Máté evangéliumát: „Akkor Jézus viteték a Lélektől a pusztába, hogy megkísértessék az ördögtől. És mikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt vala, végre megéhezék… Ettől fogva kezde Jézus prédikálni.” Minden bizonnyal, Kondor harmincévesen írta meg nagy versét, 1961-ben kezdte a Blake-sorozatát is. Egyik serkentette a másikat. „A költő egy évnél is többet töltött a pusztában vezeklésül elkövetett jövendöléseiért, nem kevésbé az őt addig ért örömökért.” Pusztája a mindennapok, ahol mindenből „tapasztalás lett”. A „sarki hosszú pult Álldogáló rémképei” a kísértők: „reggelizés ürügyével ócska pálinkát kap inni… a legolcsóbb hölgyeknél kapható örömök”, a sötét szoba, ahol megérti: „Itt minden mindennel ellenkezik… Ronda gyűjtögetés, gyűlölt élet, idétlen csak-kapni akarás! Bicsaklások sorozata.” A feleség megháborodásának tárgyai: „egy véres alsónemű, két elveszített kulcs, néhány elveszejtett nadrággomb, házmesteri jelentések, elszáradt ibolyacsökevények az oldalzsebben, otthagyott ebédek és ablakon kidobott vacsorák, kifizetetlen adósságok valami lármás ivóban. Éjszaka, álmatlanság, majd kérdezősködés telefonról, látogatókról, elszórt és kölcsönkért aranyforintokról, melyek elgurultak valahová, hogy soha vissza ne térjenek tulajdonosuk hites feleségének birtokába. Aztán egy szózat a megőrülésről, öngyilkolásról, még valamiről és rémületes összeomlásról; ha így meg ha nem úgy.” Láttam a Pusztát, 1961-ben ott voltam, mikor Sarkadi Imre Kondoréktól zuhant ki. Gyötrelmes megtisztulások által lehet csak a kinyilatkoztatás. „…minden megnyugvás az elvégzés öröme által van… Jaj annak, aki nem mer képzelődni, mert hamar megvakul… Tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik »fogyó életük növekvő lázában« igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni, anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánuk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és a jelekben a magyarázat. A tanulság. Művészet lehet csak.” Meghatározó ez a sors-vers: a gondolat drámája, létfilozófiai kifejeződés ott, életműve közepén, az előzmények beletorkollanak, s onnan ered minden következő. Ha csak ezt az egyetlent írta volna, akkor is megfejthetnénk az embert, a művészt, akkor még azt is mondhatnánk, képeihez nyíló ajtó. De ő ebben a könyvben három kötetre való verset írt, életművet teremtett, s akként tartható számon. Mert lehet, lejegyzett axióma az „Egyetlen kérésem a mindent-változtatás”, de azt csak ezen túli költő írhatja le: „és nyugszol bennem ahogy egykori ágyadban alszom én”. |