Bemocskolhatatlan vagyokKevés fiatal költészet élte túl az ötvenes évek álságos indíttatását. Bihari Sándornak is sötét esélye volt a szalmahamvadásra: az első írókongresszus legfiatalabbja, ahol talán Martin Andersen Nexö a legidősebb. Vitte a vonat Erdélyen és Regáton át a bukaresti világifjúsági találkozóra, Sződd a selymet elvtársba csattogó keréken. Közben eszébe juthatott a borsodi front, a román katonahalottakat trágyadomb-magasra rakták Kisgyőrben, szülőfalujában. Első könyve, Emelt fővel 1953-ból, Summájába egyetlen darabbal sem került. Nem nézek utána, ha ő is így akarja kimondatlanul. Állva maradt a tíz évvel későbbi Vándor neonfényben által. Micsoda erő vitte tovább a tehetséget? Őbenne a lélek a szeretet, világszeretet, nem csak az emberek iránt. Assisi Szent Ferenc, aki versekkel beszél a madaraknak, míg visszafütyörészget a cinke a kisgyőri, miskolci, debreceni és budapesti fáról. Humanizálja a macskát, a kutyát, olyan egyenes testtel viszi a szigligeti alkotóház Lujza macskájának az ételmaradékot, akár a középkori tányérfogó, aggódva hívogatja s figyeli, hogyan hízogat; a kispesti zöldben sétáltatja szikrázó irhájú Basa kutyáját, s az állatok jogegyenlősége miatt a parkőrrel perbe keveredik. Dühös, mintha a szabályok ártatlan embert sértenének. Már-már azt hiszem, biológiai adottsága a jóság, nem a lélek tükre a szem, inkább a szem tükre a lélek; levegőt billentyűző ujjaival követ, szerszámnyelet, tollat tapint, kézfogás és karolás a gesztikulációja. „Testemből verset csinálok, s álmomból készül a műanyag.” Csücsörítő száj artikulálja dicséretét a Wekerle-telepnek, a hazai hideg tejfölös bablevesnek, amilyen üdítően cirkulál a reggeli kupicameleg az erekben! Váratlan humor a fölpattanó ajak: Mért nem hoztál debrői hárslevelűt? – kérdezte feleségétől a hosszú kóma utáni ébredéskor. Szájszéle keskenyen összezáródik, ha valami bántja, föltartott fejjel néz maga elé, ha izgatja valami, szótlanul durcás, mint a gyermek, pedig csak az időjárás változik, minden időjárás-jelentést meghallgat és haragszik az égre.
Ő is mondja Szabó István levéltörmelékével együtt azt a vadászkaland-szimbólumot, amikor a meglőtt fácántyúkot betakarja szárnyával a kakas: „Tudtam, hogy én többé fegyvertelen vadat nem lövök meg… A Fontosat, a Lényeget láttam ott az erdei nyiladékban.” „A nyilvános telefonfülke tövében dobjatok oda nekik egy elrongyolódott lábtörlőt, mert azt hiszik, hogy kihalt az emberiség. Hadd aludják ki szegények, hogy kik vagyunk” – szól Zelk nevében a kutyákért. „Az élők közt gyöngém volt, hogy a gyengébbet szeressem” – a szegény, dolgos édesanyát, a szerető feleséget, a fantáziás fiút. Anyját a „kapa, zsákolás, aggódás után” a délután sárgalábú nyugágyában pihenteti. Feleségéhez, aki „Talán elment birkahúsért a rokonokhoz. Talán a kisfiúra igazította-szabta a ruhát, a nagyfiúét… A fáradtság eltakarta benne a tündért”, de „Ó, élő térdeid idejéhez igenélküli mondat, az én ép elmém folyamodik”; szép, dicsérő szerelmet ír meg catullusian.
Keresztényi és pogány, ahogy Máriában a Megváltó anyja-Marcsában hitvesét dicséri a költő: a József, az ács. Így lehet a család ember-melege, a mai, tegnapi, történelmi örökkévaló; isteni, emberi, állati, növényi egyaránt. Francis Jammes szelleme suhan át a verseken, s a szobát huzat nélkül szellőzteti. Gyöngéd áram frissíti a kisgyerek képzeletét. Bihari Sándor úgy tekinti, olyan tavaszias örömmel éli át az apróság képzeletét, mintha a rügyfakadást hallaná. Teremtődünk.
Bájos! – mondanám, ha nem lenne ez a szó túlságosan babahintőpor-szagú. Mégis hadd legyen megjelölő főnevem a báj! S a Hajónapló meg a Márton jegyzőkönyve is mindannyiunknak szétosztott gyerek- és apaöröm. Gyerekké változott apák, anyák érthetik igazán ezeket az angol, skandináv fonákkal pörgetett sorokat, magyar rokonuk Petőfi Arany Lacinak és Szabó Lőrinc Lóci-versei.
„Kezében a lét szerszámnyele” van, „emberhez embert szólni lehet”, akár emberhez a szerszámot, s a toll, a papír, akár a parasztnak a kapa, a kasza. „…kapádat láttam, sarokba támasztva… Hát ezt hagytad. Végül is a fájás megtalálja helyét a köznapi szerszámaink között.” A toll, a papír a költészet föltétele: kétkezi munkás – kétkezi költő. Bihari szerszáma verselem, a közvetítő beleíródik a sorokba. „…megpattan a golyóstoll egy mozdulattól.” „Gereblyézek itt a verssorokkal… Megfojtott indulat – és ellökött kötőszó sírhat a vízszintes panaszfalnak, a papírnak… Mint verssor elején állok szívdobogva.” „Történj velem papírokra, mik véremen vitáznak, ideteszlek, tűnődj felőlem, te kő.”
A grammatika is versbe íródott szerszám, nemcsak a kifejezés eszköze: „elfröccsennek a mondatszerkezetek … ellökött kötőszó sírhat”. A toll magnetikája, gravitációs tere „Kiskunfélegyháza, s tovább a végletekig” … „föld feszül homlokomnak a versben”. Mikro- és makrovilág egymás mellett, fölött, alatt egyetlen kompozícióban, mintha bazaltkövet csiholna a meteoritdarabhoz, s verset gyújt ki a szikra, „a tárgyakat énekeltető, mint az álmot”.
Az Anyám zsoltára, ez a siratóének, csevegő kukoricásból, kendőbe kötött kenyérből, szalonnából, tejesüvegből emelkedik himnusszá –
Rotációs papírra nyomják a verset, s egy költőpalánta fölfedezi a kallódásban.
A Bükkök az út partján szép, tiszta érzékenységét az álom és emlékvalóság vibráltatja: „vitték a gombát, gyöngyvirágot, eladták a vadontermő álmot” gyerekkora parasztjai, kiknek „ünnepekre sárgáll a sülttök”. Még apja halála is a köznapi valóságba gabalyodik:
Máshol a kecskelegeltetés zöld szabadsága, s lebbencsleves, „amelyen el lehet élni szélfújta himnuszokért”. Bihari Summája elejétől végig tartalmi és esztétikai állandóságnak tűnhet. A könyvet az Aranyba, bronzba kezdi reményes leütéssel: természet, szépség, a télből, halálból kifelé s a szerelembe. Ha a sors emberi, költői irányát megváltoztatni nem is tudta, szenvedéssel vegyítette töltetét, küllemét átformálta. Voltak olyan fordító idők, melyek életszakaszokat szabtak meg. Börtön 1957-ben, cellája közel a halálraítéltekéhez, hallotta a hajnali kivégzés előtt egész éjjel énekelni az ember minden dalát. Mi lett a Hajnali részegségből, a Hajnali karénekből? Akasztófa! Innen ocsúdott, döbbent rá, hogy már meggyilkolták. De akkor még csak nap- és embermelegbe húzódott, akkor még a döbbenet kimondhatatlan, húszegynéhány évnek kellett elfolyni, mikor egy az egyben megírni képes:
Máshol:
Ennyi év után még a tengerparton is kísért a fekete emlék, beleüti smasszer-orrát az elemek megrendítő, egyetemes hatalmába:
A másik fordító idő a krisztusi kor, a harmincharmadik után megírja a Summát. Úgy ad számot, hogy megértette a megfeszíttetés misztériumát. Summáját írja önmagának, a történelemnek, s olyan csalódásoknak, ahogy a kisgyerek hitt még a mesékben, az istenben, aki egyszerre elhallgat a szívben, „mert igaz a történelem”.
Nem Istentől, az emberiségtől – a történelemtől kérdezi: „kié a hatalom és a dicsőség?”, de ő feleli meg:
A bölcső-költő rímpár tartalma a remény, megfordíthatjuk, már rímtelenül: a bölcsőből kereszt leszen, a költő lehóhérolható.
Visszatalál a hitehagyott felnőtt a gyerekhez a verseiben. „Hát dolgozom, írok komoran egy akácot, hogy megkössem magam.” És megtörténik a Lélegzet „egyetlen lakható mondat virradatában”. A Mindennap élni és a Lélegzet közötti hosszú hét év (1970–1977), a summázás utáni csönd, az újrakezdés és a rátalálás ideje. Ebből a kötetből válogatja a legtöbbet eddig. Egyszer szavakat zsúfol Vörösmarty-sűrűvé, szálkásan töri a versvégeket, hasonlóan a legújabb költészethez, a Naptárban. Negyvenöt kisgyőri határnévből rakja össze táját és történelmét: KOLERÁS KÁPOLNAKERT RAVASZKA TEMETŐSZÖG. A „Balsors, akit régen tép” Kölcseyje utókorát kő-szavakkal súlyozza:
Megvakul a víz a világbetegség megnevezetlen vírusától.
Nem lehet félrerúgni a kétség ragadozóját, de nagyon ragaszkodni kell a jóhoz. Meg kell nevezni! „És most nyüszít a telefon. A Szabadság tér meg a Kolerás keveredik, kavarodik.” A Zsiványok 1522. jelenvaló, örök. „A tartományt érti csak a leltár-tevő, a hazát nem… A Hova lett, a Hamu fölött áll – mondatokban bujkál, kiütközik rubrika-rácson, az a fogyóeszköz Magyarország.” A lényeg kétsorossá préselődik vagy kiterjed, mint test mellett a kihúzott harmonika, Apollinaire Égövét muzsikálja, sípolja, hörgi. A külső belsővé lesz, de amikor magáról ír, mintha belső világa a külső lenne. A metaforák, hasonlatok bősége miatt érzem így. „Zörgök mint macskától a madárház.”
S megérződik, amit fölfogni sem tudunk, a saját-lét befejezése, már nem apáé, anyáé, hanem a magamé, ahogy az én halálom is meghal velem: „végső súlya a kéznek, a szájnak, a példák fogunk közé kivirágzanak”.
1984 decemberében megrendült agyában a vérrög. Megkezdődött második, eszméletlen stációja. Hosszú kóma, lékelés, ébredés, lábadozás. Rövidebbek a versek, a régebbi nagyobb kompozíciókra még nincsen erő.
A betegség költeményei tárgyilagos, orvosi példatárba illő leírások és lelki látleletek. „Nagy dolog nem-meghalni, még nagyobb megmaradni, magamat, mint legelső kölcsönömet a világnak visszaadni.” Új korszakából az Átló jobbról balra fontos, magas mű. A magányos ház egyetlen lakója készülődik: „Éreztem, hogy a ház kezd üresedni, / pedig még ki sem léptem az ajtón. / … A hely és az idő / mindig fontos volt nekem, most is, amikor / az e történet előtti helyet és időt / írom, ahogy az öntudatlanság homályán át / visszanézek. Mint aki tudja, hogy el / fogja veszteni őket, önmagával együtt. / De még semmit semmit sem tud.” A tárgyias költészet egyik mintája lenne, ha besorolnám. A 71 sorban három hasonlat van; egyik a baj előtti: „mint hálóingben a lányok, ködben álltak a fák” balsejtelmes; a betegség közben: „Csörömpöl a világ fejemben, mint a kizáró kulcs a konyha kövén”; s a gyógyulásban: „Várt a házban ez a kicsi asztal, hogy a megfogalmazás sétáljon a hátán, hogy énekelni kezdjen az öntudatom, miközben dolgokról dolgokra röpköd, mint a madár az ágakon.” Költői kép az utolsó sor: „S fejem fölött egy csillag alá csusztatva ott a kulcs.” Ahogy már említettem, milyen gyakran, s itt is tartópillér, átkötő- vagy szelemengerenda az írás kétkezi munkája, mint verselem:
Az Amerikai úti agysebészeten, közel József Attila Korong utcájához „megnyitották a koponya csontját, ahol 500 méterrel odább, ahol ötven évvel előbb József Attila az Eszméletet írta, amely szerint az ember az életet halálra ráadásul kapja”. Ez a halálra ráadásul kapott második élet a Summa új verseiben bontakozik a „Megszoktad már, hogy élsz?” körül. Friss versei négy év múlva az Új Írásban: Égrenyíló, Szeptember aranya. |