A közép-európai költő megteremtődése

Mostanában az erdélyi Farkas Árpád verseivel foglalkoztam. Kisebbsége sokaságában a magyar költészet hagyományaival teremt, kérdez és válaszol biztonságosan. Nem vonatkoztatja magára a vajdasági Végel László marginalitást dicsérő szavait:

„Nomádja vagy a nyelvednek, éppen ezért vagy saját, egyéni módon független: saját iránytűddel haladsz előre, bekalandozod a nyelvi világrészt, ismered a nyelved, kultúrád gazdag térképét. Ennek egyik szögletében élsz, ám mindenhol tájékozódni próbálsz. Nyelved olyan eszköz lesz, melyet többféle anyaghoz szoktatsz, két kultúrád van, mindkettőt feltétel nélkül sajátodnak vallod, s nyelvedet mindkettőbe magaddal viszed. Új terheket rósz rá, mindig váratlan oldalról közelítesz határaihoz, megküzdesz minden szóért, hogy a szokottnál összetettebb sorsodat kifejezhesd. S küzdelmed a nyelvvel nem más, mint küzdelem saját világodért. A te szellemed centrum nélküli, avagy többcentrumú, ezért nemcsak mást mondasz, hanem másként is, mint ahogy azt az anyanyelvi kultúra előírja. Állandó feszültségben fogalmazol, a feltartóztathatatlan felejtés határán. Nyelved nem kalitkád, s tiszteletreméltó sírboltot sem épít részedre.”

Végelhez hasonlóan fogalmazott Angliában Cs. Szabó László, csak ő nem a kisebbségi író marginalitását dicsérte, nem az egyéni, közösségi pereméletet, hanem a robinsoni egyszál-emberét.

Hármójukhoz Tőzsér Árpád szlovákiai magyar költő Mittel Ármin képtelen alakjával csatlakozik.

Mittel – németül – eszköz, mód, képesség, lehetőség, szer, anyag, vagyon, közeg, átlagérték, mértani közép, harmonikus közép, közvetítő, kör, közép. A versben: „Belső szervre hasonlít… hasnyálmirigy… érzékenység minden irány nélkül… a függőlegességek feszültsége a lent és fent között… Között. Kő. Tanknyomok.” „Mittel úr a léttelen lét, ő a vers nélküli versek írója, az összekuszált idő szülötte.” Szolipszista, akinek a világ csak látszat, a tudat képzete, de mégis mittelszolipszizmus, aki „a lét és tudat között egy olyan harmadik minőséget produkált, amelynek jelene egyenlő a zérussal”. „Szomorú, több dimenziós tudatához sehogyan sem talált létet…” „Körülötte már semmi sem volt azonos önmagával, minden valami másra utalt, volt és leendő létezésére.” Előbb éli meg jövőjét, mint a múltját. Mittel urat Vojtek, a gombaszedő társ, apjára emlékeztette, ahogy zsebéből ette a szilvát, ettől a cselekedettől arra a Veres Péterre gondol, akiről a még meg sem írt memoárban szintén ilyent olvashatott: „apja és Veres Péter azonos gesztusában, valami misztikus egyezést, közép-európai sorsot látott… igazolva érezte korábbi fölismerését: a szilva stigmájú Közép-Európát mint hazát…” A zsebből ehetőt.

Mittel úr nem a kisebbségi magyar írói lét groteszk előde, ő közép-európai úgy, hogy neve német, hiszen még az Ármin is Arminus germán vezér nevéből származik, de a moszkvai Gosztyinicában fogadja fiait, a köztes nevű a közteseket, nem otthonukban, hanem egy olyan helyen, ahol kisebbségek valamennyien.

 

Ez a felfelé hulló hasas pasas itt pan Zbigniew Herbert, ez a szurós fekete szem a képzetek üvegfalán Vladimir Holan, s ez a goszpodin, aki a tárgyak szemhéja alatt hajózgat, Vasco Popa. Tudni kell róluk, hogy pan Mittel fia mind, de nem mittelt jussoltak apjuktól: csak titelt.

 

A lengyel Herbertnek is van egy figurája, Cogito úr, ő már maga a költő. Mittel úr mindannyiuk előképe, utódai hasonlatosak hozzá valamelyest, úgy, ahogy itt kifejeződik a legpontosabb találattal Herbert, a cseh Holan, a szerb Popa. S Mittel úr nemzetközi zsidó.

 

Ez hát Mittel úr utóbbiban, folytatta a szlovákiai magyar költő, s elődeiben sem kevésbé furcsa alak. – – – – – – Míg éltek, e fejeket millió láb taposta. Feküdtek két kontinensnyi zsinagóga küszöbén, a létezésből is kiátkozva.

 

Titel ohne mittel – rang vagyon nélkül. S a szlovákiai magyar költő testtelen verssé válik, hogy megérthesse ezt az egészet.

 

S beszéd közben a szlovákiai magyar költő – mintha valami előszobában állt volna – egyre vetkezett. Elegáns mozdulattal letette fejét, majd karját, előbb egyiket, aztán másikat. Kibujt husából is, s mikor a hajlongó vers az utolsó csontját is átvette tőle, a már csak lebegő érzékenysége s pőre tudata jelezte, hol volt azelőtt feje és szive, egy álltól az alsó szelelőig hasított sérven keresztül belépett Mittel úr emlékeibe.

 

Tőzsér Árpád Mittel úr emlékeiben megtalálta Közép-Európát, mint hazát, s akár Marcel Aymé a faljárót, ezen a görbe tükrön vezet át bennünket sorsához és gyomorfájdalmú költészetéhez.

Kör. Ha az ember kör, akkor véglegesen bezárult lehetne. Műve körgyűrűk, egymást kerítik; legbelül a falusi világ, aztán a város, az elszakadás, erre Közép-Európa, ha már igazi hazája nincs, Európa és a nagyvilág és a túli egyetemesség meg az egyén viszonyulásai. Ez az egyén filozofikus, létről, léthelyzetről gondolkodó, melyben éppúgy elfér a Közép-Európa-haza, mint a kis falu.

Közép-európai vagyok én is, nem én, csak országom kisebbségi a nagy nemzetek, nyelvek között. A szlovákiai magyar költő kisebbségi a kisebbségben. Velem is hasonlóak történnek meg, mégis másként, másféle valószínűtlenségek. Ha egy részeg a szomszédos kocsmaasztalnál rám fogja, hogy a fejére hamuztam, s hamutartójába nyomtam a csikket, s a pincér nekem támad, hiszen még füstölög ott a csikk – csak emberségemben sért közép-európailag. Ha Pozsonyban a kisebbségi költőt nem veszi föl a taxis, mert barátjával magyarul beszél, emberségében, fajtájában egyaránt sérti meg.

Indulásunk hasonló, közép-európai. Tőlünk nyugatra az elszakadás nem költői tárgy. A faluról származott költő nem tántorog úgy Párizsban, mint mi valaha Pozsonyban vagy Budapesten. Én mégis a Móricz Zsigmond körtéren, a Lordok házában ittam első fővárosi sörömet, az Eötvös-kollégiumban laktam, nem a Vydrica utcában, albérletben. Tőzsér Árpád verse az enyém is, élményeim az övéi, mikor a kidobott részegről írja:

 

Piros hajából vér hull csomósan, rendőrkékszín vér.

 

Egyféleképpen gondolunk haza:

 

Fogalmaidban agyonvert ősök dühe kékül. – – – – – S hol az édes táj? Hol a gyerekkor, anya-álmod?

 

Még az állandó lakásbejelentő otthoni, a városi ideiglenes. Otthoni a költészet is, vagy hazatekintő. Ott éri a megírnivaló kín-gond, ujjongás-öröm, ahogy az istennel telt aranyszékbe belefér.

 

Csöpp ingerült házacskák között súlyos kételybe öltözött erős-piros ember csikorog. – – – – s szórja isten elé a hit fagyos, kiábrándult szitkait. Záporként dől, zuhog a szitok, s az isten aranyszéke inog egy feszengő felhő tetején.

 

Iszkáz! – jut eszembe szülőfalum. Megírhatnám a Hazai naplót falunevekkel, hegynevekkel, sorsokkal; őrizze őket a vers. „Az öt kicsi falu körülüli Bátot, mint a tábortüzet este a cigányok.” Mégis más, hogy a szlovákiai és a magyar falvak hová nomadizálnak. S az is más, ha Péterfalva, Tajti, Óbást, Almágy, Hidegkút versbe vésődik, mert szlovák nyelven jelzik őket a szélső háznál. Megszokhatatlan furcsának tűnik, ha magyar egy magyar eladótól koronáért, rubelért, lejért, dínárért vásárol másnyelvű cégtábla alatt. Nekem csak furcsaság, ami Tőzsérnek sors. Más értelműek ugyanazok a jelenségek.

Macedóniai ösztöndíjam idején meghatódtam az ohridi nagy tölgyfa alatt éjszakázó magyar kamionostól, idegenkedése elkeserített – emlékszem, mikor a Fejezetek egy kisebbség-történelemből csalódott, önmeghatározó sorait olvasom.

 

„Maguk eszik meg Magyarországot.” – – – – Ebben a „maguk”-ban nőtt fel egy gyermek, s kapott egy néptöredék létet és nevet.

 

Ettől a mindenütti „maguk”-tól lesz Tőzsér is Mittel-utód.

Elmúlt a „cigarettára gyújtok a dalra” ideje, a vers már nem vivát a pohár sörként habzó nyárra. Levedlenek a hagyományos költészet pihetollai, legyenek bármilyen nagyszerűek a versek. Nincs már:

 

Hej, micsoda idomok, te jó ég! – – – – – Három pokol tüze lobog bennem. Húsz ördögként fűt húsz hetyke évem, s nincs lány, nincs asszony, ki velem égjen. Nincs csobogó víz nyugtatásomra: elégek, mint Mózes csipkebokra. El a derű-ború, fény-árny változásaitól a Mennyországom aranyos kulcsát már nem Szent Péter, de magam cipelem

 

és a

 

Szomorkodik a táj is körülöttem, a hó rajta már fekete vászon. Alkonyodik, mintha rátöröltem volna a hegyekre nehéz gyászom

 

versszépség, plaszticitás, erős kifejezések ideáljától egy új, közép-európai gondolkodásba integrált lírába.

 

Régi versekben hagyományos képek, félretolt csillékben a múlt nyár lombja.

 

Újra a Papír partján, mert a költői megoldások hagyományos formái kétségesek. Az új életérzés új fogalmazást akar.

 

„pléhágon madár…” Rossz. A pléh az ág a madár nem állnak össze betonerdővé – – – – Egyedül maradok minden oldalról

 

Más a prozódia, ritkulnak a rímek, igazodván a kül- és belvilághoz. Az ősz – fémszőlőtáblák, zöld műtőasztal. Kőmetafora a szobor. A haza átmeneti, mint Szenczi Molnár Albertnek, Keplernek a Prágában lakás. Rokonaihoz – Herberthez, Holanhoz, Popához – társul a Mittel-utód.

 

Ágyra csatolva mutatom az időt Az ütésektől lassan szétrázódom de ketyegek tovább darabokban

 

Az igazi fordulat a Vetítés harminc darabjában következik be. Képek egymás után, álló és mozduló képek sora, valahogy mindig beállítva, közel a valósághoz valószínűtlenül.

 

Már csak az irány számít: a sugár a vásznon örökre innen – – – – a szürke göröngy hátracsapott füllel belerohant az árpatarlóba már a homlokcsontomnál járt mikor rájöttem hogy nincs fül a nyúlhoz s tulajdonképpen nyúl sincs a nyúlhoz

 

Nyúltalan nyúl és versnélküli vers – Mittel úr létfifozófiája!

 

Egyik parttól a másikig botol, s érzi: ő a körök közt a között. – – – – E körök lakói árnyéktalanok, – – – – – A létüket nem látja senki se, csak a Vén Sajkás s talán ők maguk. – – – – –   érzik, amit más csak tanít, hogy minden létező forma: Között. – – – – Ami máshol csak érintő, az itt a lélek fényes közepét szeli.

 

„Két Kultúrád van, mindkettőt feltétel nélkül sajátodnak vallod, s nyelvedet mindkettőbe magaddal viszed” – idéztem Végel Lászlót. Ennél a szokásos megállapításnál nekem Tőzsér költészete sokkal többet jelent. Egy embernek csak egy kultúrája van, hiszen a kultúra nem a jelenlét jelenideje. Kisebbségi sorsa csikarta ki – ami nekem nem így parancs, de rám is vonatkozik – közép-európaiságunk megfogalmazását az anyanyelvi kultúrában.

Ezért lehet Tőzsér Árpád a legjelentősebb magyar költők között.