Levél a föld alólÍrni kezdek, kinézek az ablakon, merre szokott átvágni Hervay Gizi a kis lakótelep udvarán, nem törődve a kijelölt utakkal, át a füvön és a játszórészen. Életében, költészetében így tette-e? Mindenesetre ebben a toronyirántságban van valami rá jellegzetes, sok labirintusa után, hátha kikeveredett, ne menjen úgy, mintha a kijelölt utak azokra a labirintusokra emlékeztetnék. Nem jön már, 1982 óta „halál utáni szerelemben”. Öt évig várt a magyar állampolgárságra, június elején megkapta, a hónap végén befejezte. Pomogáts Béla görög tragédiába illő sorsról beszélt a temetésen. Másfél évvel később kerülhetett urnája a kolozsvári házsongárdi temetőbe volt férje, költőtársa, Szilágyi Domokos, és a bukaresti földrengés áldozata, fia mellé. Másfél évig még a föld fölött, temetetlen halott. Azóta kezdődhet túlvilági nyugalma, s olyan egyértelműsége verseinek, melyeket sem az élő, sem a Temetetlen nem zavar. Így olvashatom már a Lódenkabát Keleteurópa szegén című utolsó könyvét is. Félve, mint kísértettől, de ott tartja feje mellett a kísértetet az ember, vagy a kísértet nem tágít tőle, megszokják egymást, elbeszélgetnek erről-arról. Most a verseiről beszélgetek. „Emlékszel, mikor azt írtam rólad abban a pici recenzióban, nincs egyetlen hasonlat a verseidben?” Büszkén megsértődik, mert nem tudja, jó vagy rossz értelmű ez a megállapítás. „Jó értelmű” – mondom én. Valóban, Hervaynak nincs szüksége segítségre a tárgyak megnevezésében, nem kell kitágítania a verset, mert akkor fellazul a tragikus szigor. Istenem! Micsoda út az első, Virág a végtelenben (1963) kötettől a Lódenkabátig (1984), pedig ez a kelet-európai holmi akkor is rajta volt már, csak friss-zölden, mint a májusi rét, akkor még impresszionisztikusan, miként Méliusz József az előszóban írja, s mondja Kaffka Margit utódjának az asszonyiságban, a kis, női-emberi dolgok kapcsolatában. „Amikor ezeket a sorokat rójuk a költő kötete elé, Valentyina Tyereskova, a hatodik szovjet űrhajó pilótája a Föld körül kering. De idelenn még millió és millió asszony hántja, tépi ki tudatát elmúlt századok keserű örökségéből, a múlt tárgyai közül és álmodozva pillant az égre. Hervay már az új, szocialista tudatú dolgozó asszonyokkal éli meg Valentyina perceinek jelentőségét.” A fülszöveg mellett nevetős, szép női arc.
Már akkor látszott a tehetség, de nem errefelé. Istenem! milyen messze ez a fénykép és a vers az általam ismert arctól, meg attól a fotótól, amelyik a Száműzött szivárvány hátsó borítóján megjelent. S az utolsó kötet utolsó nyolc sorától.
Nem tett A mondat folytatása válogatott könyvébe az elsőből verset. Azt hittem, az Ősz című abból való. Az egyik befejezése: „Vibráló fényből kottázok szimfóniát”, a másik:
Nem folytatja tovább, minek magyarázná: a fájdalom tája maga a vers. Ez a verstáj Hervaynál a pokol vagy a Golgota s a Pieta leginkább. Könnyű lenne mindent magánéletére fogni, mégis az öt érzékszerv, idegrendszer teremti költészetét társadalmivá úgy, hogy azonos alkotójával. Szociográfiát akart csinálni, Baranyába járt, ha betegsége engedte, érzem az élményt a „szekrény tetején a zsoltár zsoltárban a fénykép” címűben. Egy családról beszélt, meg akarta írni a szétszóródott gyerekeket, a juhász-famíliát.
Csak most, írás közben jut eszembe: mások sorsában kereste önmagát, gyerekkorát, felnőtt magyarországi létét: testvérei Romániában, ő itt, mikor ő Romániában, öccse Budapesten. Lehetne ő is annak a baranyai családnak egyik tagja, csak másféle labirintusban: Makón született, Zilahra került, aztán Kolozsvár, Bukarest, Kolozsvár, Budapest; magyar állampolgár, aztán román, majd hontalan és újra ahogyan kezdte. Honvágya kétirányú, miként a labirintusnak két vége van a világosságra, mikor belehajszolták, a másik ég lett a remény, ahogy előre megy, a hátrahagyott ég fáj. Ha a magánvonatkozást mellőzöm, mintha az életutat nem ismerném, rettenetes külvilággá tágul ez a költészet, ahol összecserélődnek a halálok, a „hitek rézgombjai”, a „népek belei”, ahol hazátlanság és vallatás. Mennyi hazátlanság és hányszor, hányféle vallatás! Nem kellene mást tennünk megértéséért, csak a címeket végig, egybe olvasni: ez a nyár dögtáviratokkal; nézd ezt a sivatagot; mert nincsen már se sötétség se menedék se néma gyász; neve neme foglalkozása stb.; lábnyomunkban kialszik a fű; mert fuldoklásunk szenzáció; lángoló hóban mezítláb; föltámadunk lám sírva aprópénzzel a szívben; kioltották a szemem; karácsony van kopaszra nyírom koponyámat. Ne tévesszük össze Kalász László elsősor-címeivel, a mai magyar költészetben ő gyakorolja kizárólagosan. Kalász természeti ember, léptéke más, minden sorának más a súlya, megindul és eljut valahová inkább a kedély korlátaiba kapaszkodva, kezdhet semleges szóval, mondattal, ami majd kibomlik. Hervay költészete gépfegyversorozat, össztűz, minden golyó, minden sora halálos, sebesítő, örüljünk, mert élve maradtunk. Mert ebben a könyvben nagyon sok névtelen meghal, katonák a háborúban, bányászok a mélyben, békebeli gyilkosság áldozatai. Akad-e kegyetlenebb ballada ennél:
Még az Istent is megcélozza könyörgő kegyetlenséggel a Gyalogzsoltár ciklusban: „gyáva vagy Uram gyáva / magaddal beéred”. Lelkében túlzsúfolt nehéz élet, kitörni, kimondani vágyó. Csak toll kellett és papír, már meglett a vers, vagy mint ahogy megszúrt ujjbegyből csorog a vér. Emlékszem, asztalhoz ült nálunk, fél óra múlva készen húsz-harminc sor, tökéletesen. De láttam, utolsó kötetét gyötrődve állította össze ilyen fekete kristályszerkezetté. Terhes lett a sötétség rekviemje, balladája, halálfélelmes, halálvágyas dallama. Ki akart törni belőle gyöngédebb tartalmak felé. Újabb korszakát szerette volna költészetének. Néhány elszórtan folyóiratban, s hagyatékában talán. Mégis, ahogy a hontalanság lehetett természetes állapota, úgy a Kettészelt madár, a Száműzött szivárvány, a Lódenkabát Keleteurópa szegén kötetek. És semmi más! |