A Nagy Dilettantissimo (Páskándi Géza)

Páskándi Géza könyve borítóján Voltaire bölcs, ravasz, gonosz arcát Botticelli Vénusának combtövű kezei ollózzák, hátul a filozófus ledöntött szoborfeje, a Vénus keblet, ölet tapintó mozdulata is átváltozik a szépséges szemből, szélfútta s omló hajtincsekből Madonna-anatómiává. Profi és műkedvelő?! Mint ahogy „Hivatásos lett Voltaire úr… Ám egyszer halálhoz hívatott s a Nagy Dilettantissimót biz’ ő is elrebegte. Profi volt kellemes esze, és amatőr a lelke.” A megvetett dilettánst a költő visszaállítja nemesebb értelmébe, akár Thomas Mann Wagner és Tolsztoj ezen jegyeit, mint ahogy a szerelem is csupa perverzióból áll össze, mégis szerelem marad, „isteni fenoménje a világnak”. A Rajna kincse „Nem is zene… csupán akusztikus ötlet: minden dolgok kezdete. Önkényes és dilettáns hasznosítása ez a zenének egy mitikus eszme ábrázolására… Richard Wagner zsenije csupa dilettantizmusból tevődik össze.” Tolsztoj „titáni-ügyefogyottság”, „egy gyermekded barbár tiszteletre méltóan ügyefogyott birkózása… nagyszerű és egyben szánandó színjáték”. Páskándi visszatér a kezdetekhez, mikor a „gyermek műkedvelőn kacag a világra”, a teremtés is „Műkedvelő hat nap!… S műkedvelő eszünk a hit”; „az amatőrnek az Űrben gondolata bizony hazátlan”. Biztatja magát s minket: „Légy műkedvelő és feledd: VALAHOL EGYSZER MÁR VOLT HASONLÓ.” Vissza a kereszt, az ágy, hal, madár, kígyó, vakond, koporsó egyértelműségéhez! Vissza a költőnek önmagában való belső kezdetéhez s nekünk is!

A kötet kezdő ígérete: „Ki ennyi mindent elmond magáról, lehet valami mélyebb titka” – azt hiteti, külső és belső történéseket morzsolgatunk majd szellemünkkel, mint az üdvösség rózsafüzérét vagy a rablánc-szemeket, de nem olyan egyszerű költészet ez, hogy a mélyebb titkot nyilvánvalóan elfödje, mert ami konkrét, az a konkrét fonákja egy olyan megközelítésben, mely szokatlan nyelven hangzik, szokatlan látószögből tekint, fordított logikára csavar: „Én okozat ki nem okoz S okozat ki nem üt az okra.” Fölborítja a szerkezet statikáját: ANNAK LEHETŐSÉGÉRŐL HOGY EGY HÁZTETŐ AKKOR IS MEGÁLLJON HA A FALAK ÉS A FUNDAMENTUM NEM TARTJÁK AVAGY FÖLÖSLEGESNEK TETSZŐ DOLGOK TUDOMÁNYÁRÓL cím alatt: „Nézőpont kérdése csupán Ha belül ugyanaz a rend van.” De ez a rend is a MIKÖZBEN és a SIKAMLÓS állapotában. A kezdő vallomásból átsikamolhat annak ellentétébe; „Újfent valami mit végül is nem tettem / És ezek szaporodnak énfelettem / Mert nem akartam vallani soha / Valljon a gyilkos meg az ostoba / … S immár mindenről szelíden letettem.” A MIKÖZBEN a bizonytalanság térideje, csupa kérdés-ország: „MIKÖZBEN ebben a MIKÖZBEN-ben élek De milyen tér-idő Ez milyen föld milyen Szélességi és hosszúsági fokon gyökeredzik A Valami a Semmibe… És MIKÖZBEN hősi halottja én leszek.” A nagybetűs fogalom megfoghatatlan, mint a SIKAMLÓS, bár az utóbbi mégis a kígyó, a sikló, melynek alakja, mozgása magán viseli a megmagyarázhatóság jegyeit: „mindig átértékeli ugyanazt, épp a sejtelemmel is… A Sikamlós egyben mozgó fényforrás is, míg a naturalizmus és a romantika »álló« fényforráshoz viszonyított… A Sikamlós a szellemi kacér… Megérint: érzed, ám tovasuhan… Legnagyobb ellenfele a Bivalybőr Közöny: ebbe belepusztul. De ellen-Sikamlós a Kiégett is… suhanás közben, által él… Mint Csokonainál a remény: vándor-remény az, garabonciás.” A MIKÖZBEN a bizonytalanság, a SIKAMLÓS az ideál a rútat földíszítő, hangzavaros benső között „bolyong, tűnik át meg át, hol erre, hol arra veti sejtelme sugarát, az Ezüsthomályt… súlyosabb, mint a súlytalan és súlytalanabb, mint a súlyos”, még a Halál is zord-fenségű Sikamlós.

A Nagy Dilettantissimo írója teremtő-gyermekien hisz a filozófiai költészetben, s mert a magyar csak soraiban vonja meg a törvényeket, egészében a lét lényegéből bokrosodik, virágzik hagyományosan vagy újítólag a születés, életidő, szerelem és halál. Páskándi ehhez képest zavarbaejtő. „Divatjamúlt én nem lehettem Higgyétek el CSAK DIVATOS LEHETTEM ÉN… Hatok rátok HATOK HATOK… Divat-túlvilágon DIVAT LESZ HALÁLOM.” Bemegy a kicsinyítő képzők, jelzők csapdájába s kiverekszi magát. „Én – grafomán (?) Nézd, a füvek, fák, árnyak végtelen körmondatait A jelekét GRAFOMAN A LÉTEZÉS MAGA.”

Mégis, mi teszi költészetté a filozófiát? Költészet lehet a kristályfényű gondolat is, elmearaszolás a csavarintos logikán, s ott a költői kellék a szó előtt, mögött, vagy a szervetlen és szerves szóból sugárzik, mint az arany, mint a klorofill s a vér. Aforizma-líra: „a törpe nem szörnyszülött, hanem a takarékos természet diadala”. Költészet: „a szentjánosbogártól nem kérhetem számon a napkorongot”. S költészete van a szójátéknak, s költészete az elvont és konkrét összefeszülésének a ritmusban, rímben.

 

Mit ér az, ami fáj? – – – – Áldozat, Szent Naivitás, mit ér? Ha kívületek nincs fehér? Mert mit bánnám én a piszkot is, ha minden mocskos lenne már: a hó, a dér, a hattyu és sirály. De látod, tiszta vagy te is. Mit ér a nyílt mező – gyolcsos homlokod? Lent a sárban Te már jobban tudod.