Mélybeli ének (Gyurkovics Tibor)

 

Első kötetével kíméletlenül megvágta magát 1961-ben Gyurkovics Tibor. Grafit címet adott verseinek abban az évben, mikor a Mindenütt otthon volt a nyerő. Mi az, hogy Grafit? Mint Kosztolányinak a Mák? Az értetlenség, félreértés betonját kellett szétrepesztenie, de éppúgy megfulladhatott volna alatta. Legújabb, nem számolom, hányadik verseskönyvéig rendületlenül vonta tovább grafitja kalligráfiáját.

Aztán megint: mi az, hogy Grafit? Mint a Mák Kosztolányinak? Uralg a személytelenség tipográfiája, papírba fullasztott traverzek, lakatlan szavak, melyekben az elfordult lélek üzenetet sem hagyott. S lám, ez a költő rímel párosban, keresztben és ölelkezőn; kimondja a magáét szélfúvás, tó, nádas, vonatzökögés ritmusában.

 

ég, távol ég, messze, messze két kerék, fekete föld, a síkja barna, szőkeség, platina város, nyírfa, nyírfa, cár, a cár, a száll az ég.

 

Fölírja filctollal könyve borítójára: Szeretlek, akárki vagy Szeretlek akárki vagy Szeretlek akárki vagy. „…minden ember hivatott arra, hogy életében megtörténjen vele a lényeges… Az írásban is ezt az értelmet látom, és semmiféle artisztikum vagy tartalmi fénylés nem érdekel… Én azt szeretem, ha minden mű megszüli a maga elidegeníthetetlen formáját. A tehetség ezt önmagából bontja ki. A képletirodalom, képletművészetek ellen mondom én ezt. Egy módszer hiába tökéletes szakmailag, ha csak képletigazságot fejez ki… A gyerek azt mondja a gyufásdobozra, hogy ez egy ablak… A huszadik század rájött erre a gyufa dologra. A gyufa már ablakot fog jelenteni. Így jön be az álmodernség.” Bertha Bulcsu barátjának vallja, mint az egyik „meztelen király”. Önmaga avantgárdja ő, és nem sok időt veszteget értelmezésekre, él és dolgozik gyurkovicsosan. Ez a módra célzó jelző nemcsak azt jelenti, hogy Gyurkovics ír, nemcsak hogy az övé, inkább hogy műveiben egy emberszervezet középtermetű-köpcösen, szakállasan hunyorog vízszintes mosollyal s hirtelen elkomorul, homlokára csap, mintha akkor döbbenne rá, Jézusmária! itt van, nem egy barokk kertben.

1966-ban együtt utaztunk az „egy kopejka, két kopejka, vodka, vodka, nyírfa, hagyma” Moszkvába, fiatalnak mondott írók társasága, Buda, Csanády, Csukás, Csurka, Demény, Gáll, Szakonyi, Gyurkovics többek között. Innen érzem az ő élő szervezetét verseiben. Tobzódik szóval és testtel, mulat, elképedek, mintha Karamazov Mityával ülnék együtt, akit nem Dosztojevszkij írt meg, s hirtelen átvált – jellemzőek lelki filmvágásai – piarista diákká, akinek első pénteken gyónnia kell, de azonnal kísértésbe esik a leningrádi platina pincérlányoktól, akikkel magyarul is megérteti magát. Hangsúlyai, mimikája, pantomimje, nevetése, vékony nyerítése, nyüszítése, egész testét rázó, döcögő fantasztikuma olyan, akár a Hadrovics–Gáldi nagyszótár. „Fántásztikus!” Könnyesre röhögi magát, de lehet, sír akkor éppen. Míg mi a Passzázs áruházban órákig keringünk a szibériai prémek és a semmi körül alpakka készletért, ő kakukkos órát vásárol, Csurka teknőcskét, szelencét. Elképedés a vámnál!

Aztán tovább viszi magát a szűkebb társaságon, tovább folytatja, mégis mintha barátok között lenne, pedig ott a városi tanácselnök is. Aztán színdarabok szerepeiben osztja szét magát a szent ripacs. Fekvőtámasz. Veszprémben ő az ezredes a jutasi-marha őrmester, a kantinosnő, a kiskatona és a szeleburdi kurvás szűz fölött. Közönségének fáj a nevetés, őrületesek a szikrázó dialógusok, tombol a bakanyelv, trágár, mint a komiszgatya, élveteg, mint kanszagban a női mell. De húsz–negyven fekvőtámasz, békaügetés, végletekig fokozott szadizmus.

Ellentétül eszembe jut írói tulajdonsága másik véglete, a Bíboros című novella, ez a Flaubert- és Proust-finom nyelvű, ezoterikus képlet. „Nem az a szenvedélyed, hogy ember légy. Ezt éreztem. A szerelem emberi kötelék és lehetőség. De a te szívedben nem emberi szenvedély fáklyája ég, más tűz, idegen tűz, nem emberi láng. Ez a földi alászállás csak a felemelkedés előtti pillanat szárnyhagyása, hogy annál erősebben elrugaszkodj a földi világtól.” A Bíboros a költő égi mása, aki alul megírja az Énekek énekét, a bibliai magasztosságra profán őszinteséggel. Nem: „A te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül; a te hasad mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve. A te két emlőd mint két őzike, a vadkecskék kettős fiai. A te nyakad mint az elefánttetemből csinált torony. A te szemeid, mint a hesbonbeli halastók, a soknépű kapunál. Milyen szép vagy és milyen kedves, oh, szerelmem, a gyönyörűségek közt.” – Hanem:

 

A primitíveket szerettem akik egyetlen rémületben míg beszakad a szénaboglya magukat odaadták volna! Ja – Gesztiben – volt egy ilyen tózöld szeme volt azt hiszem a kapáláskor lehajoltunk nyers szőlőindákat karóztunk Valódiak vonzottak volna valóban gyerekkorom óta ki rajtam kivül sose néz másra az arca mint a méz csak értem retteg Meg is kaptam ahogy tyukot megkap a kappan az ahogy alám elterült egész faluval lefeküdt

 

A francia, középkori fabliau-k vaskossága ez, melyen átüt a létezés-halál.

 

Kiket is szerethettem volna ha egy szerelmem nem lett volna kivel hanyatt az ágyakon fekszünk ahogy a sírhalom és szeretjük egymást vakon.

 

„Én ámulok, hogy elmulok” – sóhajtja József Attila, s törvényként jelenti ki: „Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Gyurkovics nem sóhajt, költészetében a magyarázat belül-kívül, kívül-belül, s nem ámul, hanem káromkodik. Igen! Ő dühöse külső-belső rossznak egyaránt. Költészete, ha kell, gépfegyversorozat, kiütésre menő bokszmeccs, haláltánc, hét-nyolc szótagra hangolt szabálytalan áradat, szavak robbanása, odavetése-odacsapása, s a kifulladás előtt preludes, gordonkahang, a csönd zenéje.

„Ó, jaj, a költő, Feneketlen mélységű kútba esett, lepte iszap, sár, ördögi forrás. Durva átkokat szórt a költő, mintha megindíthatná az eget, könyörgése káromkodássá, fröcskölő fohásszá fajult. Mumifikált áldozatát – magát – a költő saját hajánál fogva próbálta pokla sarából legalább a földre emelni. Drasztikus dalokkal riogatta a puha léptű, szelíd arcú vándorokat. A költő függőleges kútban énekelt.

– Én vagyok ez a költő – mondta a költő. – Sőt én vagyok a puszta ország, a menekülés, a kiölt szerelem, a lóhalála.”

Hova tűnt az a buffonád, akit Oroszországban megismertem? Aki a barátok Gyurkovicsa volt, aki itt és ott, gyereke képzeletében még a telefonfülkében is lakott, habzsolva élvezett ételt, italt, napot, nőt, valószínűtlen volt és gyermeki. „Azelőtt élt a költő.” „Nem lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak… míg űzzük ezerfejű lovainkat – hová hová – csak rohanunk… mindig előre – ez az egy marad a megfordíthatatlan rohanásban már nincs szemünk… csontunk üli meg már csak a lovat már nem marad meg semmi csak a ló… előre előre a menekülő füveken… már magunk is ló vagyunk s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt futunk hanem menekülünk…”

 

Levágott füllel kiszúrt szemekkel térünk meg elveszített otthonunkba hazát istent keresni miközben fejfákra vésték már sötét nevünket Asszonyunk kijő előnkbe azt mondja vitéz nem tudom ki vagy A gyerekek is összegyűlnek ásóval állnak egy gödör körül kalapjuk leveszik ahogy motyogják: már megástuk hatalmas sírodat.

 

Lova e lóhalála előtt sírok között lépdel, az egyedülvaló pusztulásba süppedt halottak között, valami családi kertben, anyja átléphetetlen hóárnya mellett, mely az öregedő házaspárra vetül. Lépdel a kiábrándulás sivár kertjében: „Még mit ne lássak? Hogy a hóhér elad bármikor hat vak lóért… Látom a baromságokat!”

E sétalovaglásban kitárulkoznak Gyurkovics költői tulajdonságai, van időnk eltűnődni még rajta. A pontos szerkezetben, melynek kerete a hó az Anyámra tiszta hó hull és a Hó-költemény között a Hárman, a magasztosságra fittyet hányó vagabund, szomorú, látszólagos hányavetiség.

 

Akármikor akármennyit pofáztam jól mutat egy szamovár a szobámban Szekrényfalon rajzszöggel Liv Ullman van hogy tőle majd elmulik az unalmam – – – – – – a világon jó ha hárman szeretnek

 

S rá klasszikus dallam a Húszévi szerelem.

 

Én már nem tudom visszaadni amit te adtál nékem ösztöneidből összenőtt bogáncsvirág az én fejékem

 

Profánság a németalföldi mester ürügyén költött Szerelmes-párban.

 

Kicsit kövérek lettünk kicsit elnehezedtünk hasunktól alig érjük el egymást a szemérmig.

 

Babits–Kosztolányi–Weöres-rokonság tetszik a Hó-költeményből. Valós helyzethez köti a szürreális Hó-világot: „Széher ut 51/b ne gondolj semmit mellé”, s mintha a továbbiakban reál lenne a szürreál és irreális a hólakás, a hóhalottak, a hó karosszéke, függönye, asztala, szilvóriuma, szekrénye, mellénye, festménye, étele, órája, szobanövénye,

 

s a lassan vállig érő hóban egy kicsit egymáshoz hajoltan behavazott hó-emberek ülnek – nem is veszekszenek.

 

Megállapíthatom, az az igazi vers, amit nem tudok elképzelni másként, mint ahogy van.

E sétalovaglásból váltó ügetés fölgyorsul a lélek parcelláin, szétvágtázza a lelket, de ahhoz már a hasonlat nem elég, hogy kimondjam, amennyire kíméletlenül őszinte magához ez a szakmája szerint pszichológus, olyan a világhoz is.

 

Agyam épülete! agyam kamráiban zsufolva, mint hentes- üzletben ami van véresen szeletelve pontos ízületek szerint amit szeretnék vagy amit szeretek És ezen kívül semmi

 

vagy ami van, a férfi és a nő: „a gyilkos és az áldozat együtt rogy le a földre”. A történelem: „Ez szörnyű lépcső Hova föl? Ahol az Isten maga öl”. És Magyarország! „Itt folyton meg kell halni”,

 

Itt nem marad más hátra mint a csillagok háta talán azon megmaradna négy-öt magyar összehajolt bús Magyarországa

 

Emlékeznek-e még, akik apolitikusnak szólták le a Grafitot? Vagy most azon háborognak, hogy 56-ban kapott óráját sohasem lehet elveszíteni? Még a Tisza iszapjából is előkerül. Ady-mód botránkoztató a magyarkodóknak, annak, aki „Ellengősen és fellengősen dalolja, hogy magyar erősen”. Megveti a kiüresedett jelszavakká magolt szavakat, megtagadja a Déva vára agyoncsépelt díszítőelemként használt szimbólumát: „Ne épüljön olyan vára amelyik ember halála… le van szarva Déva vára!”

A költő függőleges kútban énekel, s ha énekel, remény, vágyakozó szeretet.

„Négy hidrogénbombát New Yorkra, öt hidrogénbombát Washingtonra… Gyurkovics fölült:

– Az emberek ott…? És Krisztus arca? – kérdezte.”