Látogató egy égitesten1949-ben Nyugatra emigrált Csokits János, a huszonegy éves joghallgató. Megérezhette sötét jelekből, mi következik, s nincsen helye itthon annak sem, aki fegyvert fogott a megszálló németek ellen. Vitte magával költeményeit is. Negyvenkét év múltán jelenhettek meg versei a szombathelyi Életünk Könyvek kiadásában. Nem ismerem személyesen. Fényképe a hátsó borítóról néz rám, s fürkész valahová a mögöttes messzeségbe; dús sötét haj, kockás ing, könnyű pulóver. Azt mondják, csöndes, befelé élő ember, szerény, de magabiztos, amit én is megtudhatok prózájából, versei állóképességéből, s ennél többet a Pilinszky Nyugaton, a 32 levelet tartalmazó, s a körülményeket, a hátteret kommentáló könyvéből, a próza közvetlenebb előadása által. Pontos ember. Tudja, az irodalomtörténetnek munkál, s akkor éppen levéltárosként katalogizál, mikor minden Pilinszky-levél után zárójelbe teszi, kinél lakik, kinek a címére válaszoljon, milyen a papír fajtája, minősége, milyen tollal ír, netán kétféle golyóstollat használ egyetlen levélhez, mit húzott ki, mikor kapkodó néha egy-egy betűt kihagyva, grafológusi sejtéssel állapítja meg az akkori testi-lelki kondíciót. „A kézírás nyugtalan lelkiállapotra vall: a levél másik oldalán három szót kijavított. Valószínűnek tartom, hogy az első oldal alján, az utolsó sorban nem »kis«, hanem »kissé orthodox«-ot akart írni.” Lelkiismeretes munkása a műfordításnak, az arra készített nyersnek. Pilinszkyt a legnagyobb angol költő, Ted Hughes vállalta magára, nagy kedvvel, rokoni szeretettel foglalkozott vele kilenc éven át, míg megjelent 1976-ban 47 vers. A Szerelem sivatagának „sosem felejtem, nyár van” mondatát kétféleképpen lehet érteni. „Gyanúsan egyszerűen hangzik, de egyszerűsége megtévesztő… és kidolgoztam az említett két lehetőség néhány változatát.” Levelez Hughes-zal, Pilinszkyvel. Egyik értelmezése: „A múlt emléke a jövőben jelenné válik”, a másik: „Ez a nyár örök jelen.” Pilinszky: „második értelmezésed helyes, mely a jelennek egyszerre ad múlt és örök jelen értéket. Örökké jelen lesz a jövőben is, miközben én magam megélem mulandóságomat. Valahogy úgy, ahogy egy múlhatatlan emlék, nemmúló-jelen, csak még inkább múlandóvá tesz.” Sértette Csokits ragaszkodó alázatát a felületes nyersfordítás, megítélte. Hughes-tól elhessegette az iparosokat, s lett olyan Pilinszky-kötet, ahol az angolra átlényegült magyar versekben alkotó résztvevő Csokits is. Interjú az angol rádióban Hughes-zal: „…a verseket eredetileg Csokits János közvetítésével fedeztem fel… Végtére nem tudok magyarul. Igaz, Csokits János rendkívül megjelenítő, szószerinti nyersfordításainak angolsága sokszor olyan pontos és jó volt, hogy csak nagyon nehezen lehetett javítani rajtuk… gondoskodott róla, hogy ne kalandozhassam el semmilyen irányban, egyetlen szóval sem… angolságának végleges költői hatása olyan közvetlenül nyilvánult meg, hogy egyszerűen nem változtattam rajta. Rengeteg ilyen verssor van a kötetben. Ezzel párhuzamosan Csokits felfedett előttem valamit Pilinszkyből, és pedig nagyon pontosan, ami, úgy éreztem, minden más költőtől, magától Csokitstól is elüt.” Nemcsak a fordítói odaadásban, a személyes kapcsolatokban is teljességre törekvő. Segített Pilinszkynek örökös pénzzavarában, kifizette szállodáját, s még a számla is irodalomtörténeti unikummal szolgálhat, mert van arra is figyelme: „A második éjjel 3/4 1-kor hívta fel Juttát egy hosszú beszélgetésre. Másnap délelőtt, az indulás előtt, 10 óra 4 perc és 10 óra 12 perc között még egyszer telefonált neki, talán mert mással beszélt, csak az utolsó hívás volt hosszú… alig hinném, hogy akad még egy nagy költőnk, akiről pontosan tudjuk, hány óra hány perckor szólt hozzá a múzsa.” Szerelme, jövendőbelije volt a hetvenes évek első felében Jutta Scherer párizsi német vallástörténész. Házasságukat annyi minden akadályozta, lassan szétfoszlott a kapcsolatuk. Csokits nem akarta hűteni Pilinszky elragadtatását megérzéseivel, a beszélgetések, levélsorok apró jelzéseiből lélekbúvárként olvasta ki, nem illenek össze: „ahogy idővel jobban megismertem: jellemének, természetének árnyoldalai is előtűntek… Jutta sem a lírikusnak, sem a misztikus gondolkodónak nem lehetett valódi társa. A költészet – nemcsak a magyar – terra incognita volt számára, sejtelme se volt, mi fán terem a líra. Jánosnak pl. egyszer – talán többször is – azt vágta a fejéhez, hogy nem »korszerű« költő, mert verseit kötött formában írja… A politikában marxista elméletek vonzották, mondhatnám, fertőzték meg a gondolkodását. Nagy tisztelője volt Bertolt Brecht és Lukács György munkáinak, és azzal vádolta Jánost, aki mind a kettőt utálta, hogy »szubjektív« alapon érvel ellenük.” A másik ok, átengedik-e, mikor és meddig a vasfüggöny keskeny résén. Aczél György macska-egér játékától meg lehetett őrülni. Jutta pedig nem akart Magyarországon élni, mert „nagyon deprimált ország”, levelében arról is értesíti Csokitsot, „jeleink vannak Aczéltól, hogy János már nem sokáig folytathatja ezeket az itteni látogatásait”. Baljós következetésre indítja az egyik levél befejezése: „Édes János, hajnal van, Jutta Oroszországban. Nagyon egyedül vagyok. Ne felejts el. Jancsi.” A „Jutta Oroszországban” tőmondat kötetekkel ér fel. Miért megy éppen akkor Oroszországba, mikor nagynehezen együtt lehetnének? Miféle aczéli szigorítások zárják be, s választják el? Nyugaton akart maradni. Itt hívom fel a figyelmet Csokits zavarbaejtő emlékezetére. Nem vall naplóra, de a disszidálásról lebeszélő találkozás olyan, mintha rögtön följegyezte volna. Kitér a helyszín minden részletére, az akváriumban félméteres cápák, a parancsnoki hídnak álcázott bárpult körül néhány iddogáló szabadnapos amerikai katona. Aprólékosan idézi föl a beszélgetést, melyben érvelése meggyőzően logikus, bár „késő éjszakáig tusakodtam vele, mint Jákob az angyallal… Meg kellett mondanom Jánosnak, hogy nyugati meghívóira… csak addig számíthat, amíg Magyarországon él, csak addig »érdekes« nekik, amíg ellenkező politikai előjellel ellátott világból látogat Nyugatra, amíg az ő kultúrpiacukon egzotikumnak számít. Műve szemükben csupán kultúrpolitikai részvény, amely, ha ő maga kinn marad Nyugaton, nyomban elveszti a névértékét, mint egy csődbejutott vállalat értékpapírja.” Saját emlékemmel is igazolhatom kiváló memóriáját. Ott voltam Pilinszky megalázásán a belgrádi magyar nagykövetségen 1967 októberében, s most valóságosan jut vissza hozzám, amit elmondott Csokitsnak. Azt hitték, disszidál, s úgy akarták megakadályozni, hogy besorolták egy íródelegációba, egy nappal előbb érkezett Rómából, valami sufniba helyezték el a Slavija Hotelben a delegáció megérkezéséig. E könyvben nem olvasok az előzményekről, csak Darvas és Marjai követ kegyetlen, sírásra nyomorító kérdőrevonásáról, hogy a szokottnál többet ivott, ám Darvast én segítettem, föl a szállodai szobájába. – Mért vagy te a másik oldalon? – Mert oda taszítottatok. – Szavak pörölyével folytatódott a kínzás, elsírta magát, megcsókoltam: – Ne sírj! – Csak csókolózzatok! – mondta gúnyosan Darvas. Csokits barátja sorsába képzelhette magát, hiszen ez történt volna vele is, ha nem emigrál. Tanúja lehetett egy nagy magyar költő vergődésének zavaros körülmények között, csodálkozhatott, hogy kibírta az a szív a hatvanadik évig. Kapcsolatuk azt is jelezte, nemcsak kivándorolt, hanem kiátkozott is, mert a SZER, majd a BBC munkatársa ellenség, aki nem írhatott Budapestre, nevét kiejteni veszélyes a fordításkötet bevezetőjében: „Nem árthat-e Pilinszkynek Magyarországon?” De vele is előfordult olyan méltatlanság, amit a „békés egymás mellett élés” diplomáciai protokollja okozott. Megjelentek a versfordítások, Pilinszkyt meghívják Angliába, 1976. augusztus 25-én érkezik. „Kiderült, hogy én nem mehetek ki eléje, mert a látogatás »hivatalos jellegére való tekintettel« a londoni magyar nagykövetségtől is lesz ott valaki. Pilinszky meghívói bizonyára »diplomáciai incidenstől« tartottak: feltételezték, hogy jelenlétemet a követség provokációnak minősítené. És emiatt Kádár János megharagszik Angliára, akkor mi lesz?” Ted Hughes-t Füst Milán-nagydíjra javasolta az özvegy, nem engedték a hazai hatalmasok. „Hányszor fordult elő irodalmunk történetében, hogy egy Pilinszky nagyságrendű költőtől egy Hughes-hoz mérhető nyugati költő egy kötetre való verset fordított le anyanyelvére? A válasz nem nehéz: egyszer se. 1967 és 1976 között megtörtént a hihetetlen. És ebből mi következik? Láthatjuk, semmi.” S közben a magyar jeremiáda: „költészetünk csodáit a külföld sem ismeri”. „Lám, mi vár hazánkban a nyugati hajósra, felfedezőre, aki kilencéves nyelvi odisszea vállalásával hozzáférhetővé tette honfitársai számára a magyar sziget, a magyar egzotikum néhány keserű-édes gyümölcsét. No, ugyan mi várna rá? Rá se rittyentenek a magyari bennszülöttek.” Elszomorodva, mérgesen odaütne, s tehetetlen lemondóan legyint. Milyen kevés az egyenes jellem, s van-e emberléptékű államrendszer a földön?
*
A Látogatás egy égitesten többértelmű kötetcím. Egyszer idegen bolygóra, máskor a földi létre gondoltat, melynek látogatói vagyunk, lehet a hontalanság is. De fölösleges külön taglalni, mert lírájában mindig együtt értelmezhető a lelki tér és idő. Tacitus, Montaigne egy-egy mondatát állítja mottóul saját életfilozófiaként. „Amiképpen a régiek azt látták, meddig lehet elmenni a szabadságban, úgy mi, meddig a szolgaságban.” – „A halálra készülni annyi, mint a szabadságra készülni. Aki megtanult meghalni, az leszokott a szolgaságról.” A könyv első, a Pusztulás könyve ciklusa egyetlen itthoni verssel indul. A Rézmetszet már jelzi, mi s hogyan következik utána, milyen a nyelve, szimbolikája, a külvilág belsővé lett metamorfózisa miféle. Semmi enyhületes szín, növény, állat sehol, nem ezen a földön, embertelen térben és időben történik meg a vers. „Egy csontváz mered rám: társat keres.” A hold a holt földi táj tükörképe, üres, sötét szakadék, „szürke az út, a pora is”, éles, sebző kövek, véres habok, véres világ, „A vérgőzön megyek tovább – / pereg a dob: nincsenek csodák!” Invokációja az a mag, amelyből majd szárat, ágat ereszt, s terem a szervetlen világ kristályfája. Szellemi bőség, megkövesedett nyelv, egymással csiszolt szavak az idegen közegben, bár nekem úgy tűnik, ennek a kopár kővilág-költészetnek nem ez a legfőbb oka. „Külföldön… megkezdődik a küzdelem az anyanyelv megtartásáért a tudat alá is beszüremkedő idegen nyelvek ellen… A negyven éves nyelvi háborúban lépésről lépésre fel kellett adnom bizonyos területeket: csökkent a szókincsem… Emlékezetem csak a számomra fontos szavakat őrizte meg, aminthogy a sivatagban is azt hordjuk magunkkal, ami a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges.” De neki sivatag lett volna Magyarország is, nemcsak Ausztria, Párizs, München, London, s Andorra, ahová 1986-ban nyugdíjasként telepedett, a haza a létezés sivataga volt. A Tájkép versében ugyanaz a viszonya, akár az itthoni keletkezésűben: „tájjá lettem” és „Ez a táj végig üres. / Nincsen Isten… Ez a mező nagyon széles. / Útja szürke, / füve sárga, / vize véres.” Belülről kapcsolódik a kintihez: „A fák / itt úgy emelkednek / mint a lélekben a kétely.” S megfogalmazza vándornak emigráns önmagát: „Valahonnan elindultam: / ezt nem kértem! / Valahogyan / felindultam: / ide értem… járjál bennem! / Nincsen vissza. / A vándor a / halált issza.” A Hadak úján a színek döglöttek, a tegnapi zöld folyó mára véres, holnapra a halottak sárgáját veszi fel, apadtával zöld és barna hullámokat rak le a sárba, s taszító, undort keltő hasonlat illik rájuk: „az arcukat / sár takarja, / mint kalács a mazsolákat. / Agyukban a halál bűzlik…” Azt érzem, nemcsak a hadak pusztulása ez, hanem az egész emberiségé. Nyomasztó álom a valóság, másvilági szürrealizmus.
A Pusztulás könyve az Egy perc az év… évszakból évszakba forduló képeivel fejeződik be. Rőzseégetés, sárga gyümölcsök, de mégis muszáj észrevennie a dinnyéken alvó legyeket. Gyanús „A szívekben aztán szép az ősz”, a „szenvedélyes déli erkölcsök / és hátul hófehér hegyek” derűje, ezt gondoltatják előbb a legyek, utóbb „az ágakon gombóc verebek / fagyos füzére…” közeli szó a fagyott-hoz. A gyerekek kék szemét azonnal a néma jelző követi. Valóban némák vagy csak nem beszélnek? A későbbi Három vázlat a télről a belső reménytelenség kinti hasonlata, ami nem annyira reménytelenül kopár, mint a lélek, van benne valami a kitörés óhajából. „Cirógass égő gondolat, / angyalszáj, csöndes lobogás… országot rajzol a remény”, de azonnal visszahőkölteti: „ahol mező volt nincs remény… rügyezve nő a rémület”. Belső tája majd Emily Brontë világával azonosulhat azon a kiránduláson, amit Ted Hughes vendégeként élhetett meg Pilinszkyvel. Nyugat-Yorkshire borongós, kopár, sivár vidékén a jégkorszak skandináv jégözöne dombokká tarolta a hegyeket. „A dombokat körös-körül, ameddig a szem ellátott, sárga hangafű lepte, bodrosan, mint valami ősállat szőre, itt-ott vörhenyes foltok ütöttek ki a jégkori lankákon, mintha gyulladásba jött volna a föld… A rühes, ótvaras halmok láttán az a kényszerképzetem támadt, hogy a bolygó eredendő tisztaságát a szerves élet fertőzte meg, attól szenved a táj – az élet a létezés bőrbetegsége.” De az egy égitest látogatóját a Földön, az időben körülveszi a szerves világ. Ő, a tudatos lény értheti csak az univerzum történelmét egy kőben, kezében tartja Isten egy darabját, testvéresül a szikla, testvére minden kőnek, s „mert ahol világ van, nem lehet halál”. A kihalt bolygón sem. Mint a Kő a szervetlen, a szilva a szerves világ jelképe az Elégiában. Amott kozmikus, emitt földi élettörténelem, s a költő filozófiai önéletrajza. A gyümölcsszimbólum viszi véghez a verset. „A földi éden elszórt betűi / az ébredés zafír vizében, / ragyogva megjelennek.” Semmi körülírás, csak a „káráló augusztusi reggel” fölleltározása; a fátyolvirág, kapor, pöszméte-, ribizlibokor sokszorozódik hazai kertté: „egy hunyt világ álmait hüvelyezem… gyermekkor hallgatsz?” Emlékezete annál is túlibb, „párolgó dzsungel… Az ősvilág / égő mocsár, mocsokból nőttek / a tündéri gyíkok, és gyilkosuk: / az eszme! Álmodban őrzöd / a sárkányok harcát, véredben / tűz és víz változó gigászai.” Az érett szilva a kertben az élet. Megreped a hőtől és cukortól, hártyás, lila lánggal világít a fűben, felnyíló húsa lüktet elevenen. S vajúdó szörny lesz: „roppant emlősként szüli magzatát”. „Ikrás lényét aranysűrűn osztja / fűnek-fának, aki éhezik, / éhséget gerjeszt, hogy az élet / nélküle is csírázzon tovább / s bűnt nem ismer, hol az erkölcs bűnös”. Majd kiszürkül az aranyból, mézből, „erjedő husán parázs / fullánkok, csápok vértes / dögevők marakodnak”. S megint óriásira nől a pusztulásban: „megszikkadt bőre tompán / szikrázik, mint az ólom / szikes mezőin halad a hold”. A romlás, pusztulás dicsfényében újra olyan szépségben, mint az érés idején. Emelkedett zenéjű a vers, rekviem, Shakespeare, Eliot, Auden, Dylan Thomas, Ted Hughes megrendítő angolos dikcióihoz hasonlóan árad.
Nem, mert az a törvény, hogy hulljon. Lelke távlata a kozmikus végtelenség, „gyöngyöző éjfél, / tejúttal csillagokkal”. Az az apokalipszis első angyalának harsonája, ez a gyümölcs-végítélet; az ember, a személy végzete, mikor már
Idelátszik János jelenéseinek látomása, folytatódik Pilinszky Apokrifja után az Armagaddonban. „Egybe gyűjték azért őket az helyre, mely zsidóul neveztetik Arma gaddonnak.”
Pilinszky írja: „Remekmű! Mozdíthatatlan. Már első olvasásra is – de többszörire egyre inkább: sorsod, sorsunk! Egyetlen korrekciót javasolnék: Szürkén kereng a hold. (?) Persze nem vagyok egészen biztos benne. A kering talán inkább érzékelteti a visszamaradt, pusztuláson túli égi mechanizmus részvétlenségét. Míg a kereng: elveszettebb.” Csokits megjegyzése: „a »kering«-et nem igazítottam ki »kereng«-re, mert az ember utáni világot én nem érzem elveszettnek: az elveszettség érzése Pilinszky költészetének egyik jellemző sajátossága. Minden iránta érzett tiszteletem ellenére sem akartam világomat »pilinszkysíteni«.” Amíg él az élet, addig Törvénytelen séta, Tizenkét ének férfihangra, Keserű földrajz, Kékszakáll hetedik monológja, Az Édes porában, Ars mutandi, Egy hajótörött naplójából s Haiku:
|