Tóth Bálint misztériumszínpada

A feltámadási körmeneteket letiltották, csak a költőnek volt engedélye megrendezni magában és a versben. S micsoda feltámadássá áll össze a sereglet? Nem a Krisztinaváros sárga templomából indulnak a rügyező gesztenyefák alól, messziről és a múltból jönnek Magyarország nulla kilométerköve szomszédságába, az anyaegyház szentélyében sugárzó oltáriszentség Krisztusához. Nem hallelujázó tavaszi tömeg hullámzik fehér, piros, kék, aranyozott zászlókkal, kehellyel, ministránsok rézcsengőivel, harangzúgással, s azzal a pillanatnyi csönddel, amiből kihallatszik a madárszó. S ez a feltámadás nem is a Megváltóé, inkább azé a seregé, amely a költő szívén át kifordul az Alagútból, a Gellérthegytől a Vérmezőig hömpölyög. Halottak menete a suttogó Duna, a hallgató rakpart, az alkalomra óriássá boltozódó Gellérthegy ártéri környezetében.

 

Fekete-arany kereplők szólnak,   meghalt az Isten Egyfia. Mi lesz holnap? Tán nem lesz holnap!   Meghalt. Meg kellett halnia.

 

S ha nem lesz holnap, akkor mire való az egész? „Meg kellett halnia.” A holnaptalanság kétsége ellenére, mégis? Hogy ez a fölvonulás az élők holnapi igazi szabad körmenetévé váljon. Most pedig legyen súlyos figyelmeztetés!

 

S itt az ideje számonkérni, ötszáz év óta mire ment ez a fejetlen csonka ország a vezérnélküli regiment?

 

Egyetlen dunai loccsanás Szent Gellért püspök mártíromsága, az idő éjszakájának szürrealitásából nap-holdkerekű kordén bukdos alá a sziklákon. Egymás mellett az elképzelt ősidő és a közelmúlt forradalmárának araszos sírja a Klauzál téren. Most már tudjuk, Gérecz Attila rabból ellenállóvá, s hősi halottunkká lett fiatal költőről van szó: „mint nászra, meztelen temettük, / mert eddig ölelt csak és nem ölt”. A hatvanas évek végén olvasván e verset, mintha megérteni is féltünk volna azt az egész szörnyűséget, ami a mienk utolsó ötszáz évünk történetében. Mássá válnak az aradi vértanúk, a bujdosó kurucok, Mohács és Dózsa, ha tudjuk, az akasztottak ezrede az ötvenhatosoké, s azok a virágos vonatok nem külföldre szakadtakat hoznak, hanem visznek a Don-expressz és a Foksani-gyors marhavagonjaiban. S az „Előre éhenhalt zászlóalj! / Előre mind, ki megfagyott!” a Don-kanyar és hadifogság letiltott emlékének föltámasztása. S teszi mindezt a börtönök túlélője, aki föltámadásra szorul maga is.

 

Merni s tenni. Mert sem keresztfa,   sem tűztrón, ha nem moccanunk nem válthat meg se pénz, se fegyver   csak mi magunk, csak mi magunk.

 

Azért csukták le, mert történelem-, magyarság-, igazságérzete, örökségből fakadó küldetése a zsarnoknak bűn volt.

Kilépett pap, szabadgondolkodó nagyapa az anyai ágon. Az apai ősök juhászok és vadászok, természetben élő földnélküli született szabadok, bor- s asszonykedvelők, utódaik vármegyei szolgálatban. „Nagyapám Kossuthnál / is járt Turinban. Így hát én kétfelől / örökségül hozom a szabadság vágyát s a lázadást: / a vármegyei – Eb ura fakó! – / együtt csattan az enciklopédisták / halk, de annál kérlelhetetlenebb / érveivel: sem istent, sem tekintélyt, / amíg az ész latjára nem vetettem / s meg nem mértem, ne ismerhessek el… Az őseim / szándékban! / Bornemissza, / Janus, Madách, Kölcsey és Ady / s mindaz, ki magát soha meg nem tagadta.” Származását hamar tudatosították a körülmények. Apja a Festetics gróf fogorvosa Keszthelyen, anyai nagyapja a berlini Magyar Intézet igazgatója. Az új rend kitaszítottjai lesznek, s a Pannonhalmán serdült ifjú azonnal rákérdezhetett, mi ez? Kiálthatta ő is: Eb ura fakó! De korábban a történelem első alulütése, a kislegénynek jelen idejű háború. Háborús verseiben az élmény történelmi gondolatba vált. A Magyarország 1944. március 19. címűben egy vak, fehér botos ország megy a jövő felé. De hova jut el vakon? És A halottak köröndje, a Farkasréti temető sírtalan gyertyavilága az odaveszettekért, ezen a „világszéles köröndön”, „mindenki senkiföldjén” megidézett doni legelők, Huesca, Auschwitz csöndje alatt. A Karácsony vigiliája 1944. Bajcsy-Zsilinszky Endre fohásza a siralomházban. Szomorú elgondolni a magyar Szentestét a fronton, az ostromlott Budapesten, a csonka családokban, s most éppen Sopronkőhidán.

 

Az ország, hányan hitték, hogy övék lesz, magyar, tudom, enyém.

 

Ezt a verset csak halkan lehet mondani, mint az imádságot. Magyar, tudom, enyém – s halántékdöngés az imádságra, távolról hallatszik a „micsoda magyar zene!” S „Vak ügetését hallani eltévedt hajdani lovasnak” Az évfordulók országában. „Mint három kuruc” „bajok és párbajok múltán” fekete, vasderes, fehér lovára kap Ady, Krúdy és a költő, elindulnak, „nem vágtatunk, csak kocogunk” tempóban Szilágy, Podolin, Zala felé. Visszatérhetnének a krisztinavárosi körmenetbe, odavezérelhetné egymást a rokon utód, akiket két végen égetett az ország. A cím kimondja, itt a nagyoknak évfordulós dicsőség jut csupán; „Magyarországon, ha poéta az ember, akassza föl magát”. De minket még az a jogosság is érdekelhet, ami által a költő természetes résztvevője a múltnak valami grimaszos otthonossággal:

 

s lóról szállván mielőtt nyeregbe   pattannának ama Szárnyas Lóra, búcsúzóul vígan három arany   szivet pössentünk a hóba   (az utókorra) mert egy árva vasunk sincsen.

 

A vers nem történelmi nyomat, de a múltból fakadó jelenvalóság. Tóth Bálint történelmisége erkölcs, népjog, erős jellem.

Mostanra megjelenhettek börtönben írt versei is, a Fő utcai, váci, gyűjtőfogházi rejtekből eljött az idő előhúzni őket. 1951, 1952, 1953, 1954! Eddig csupán rejtvényes utalások. 1951. szeptember: „Hej, de szivesen felcsapnék betyárnak, / de az idén, aligha látsz Bakony!”

 

A zárkafalra, vagy elmémbe róttam bent a napot, a hetet, hónapot. Táncolhat most a naptár tébolyultan, az időn itt kint sem változtatok.

 

A vers még általános, elképzeltnek is tűnhet, máskor hasonlatból gondolhatunk költői megkésettsége okára.

 

Mint dühöngő gumiszobában, úgy lökném szét a falakat, egyszerre áradjon be minden, mi tíz év alatt kimaradt.

 

Itt nem is a megkésettség, hanem a szellemi magánzárka, de ez a vers még korai ahhoz, hogy tudjuk, mennyivel hosszabbodik meg. „Nemzedékem elkésettjei közé tartozom” – írja magáról negyvenévesen, első kötetében. Negyvenhat éves korában még mindig fiatal a szerkesztő fülszöveg-ajánlata szerint. Ez a fiatal költő öt év múlva megkapja a fülszövegben ezüstkorát. Hirtelen megöregedett? Született 1929-ben. Első kötete vallomásában fölsorolja foglalkozásait. „Voltam orvostanhallgató, bölcsész, csillés, segédmunkás az építőiparban, hengerdében, kagylóesztergályos a Martinban…” A fölsorolásból íratlan is kitetszik Rákosi börtöne. Késleltető idő, de költészete, most látjuk igazán, nem késett meg. Az én nemzedékemhez tartozna, aki kilenc évvel fiatalabb vagyok, de öregebb a megjelenésben? Oda sem. Marad egyedül, maga. 1990 tavasza szüntette meg a háta mögötti smasszerbakancs csattogásának hallucinációját.

Batsányi, Kazinczy lúdtollal írhatott Kufsteinben, Radnóti holdvilágnál, ceruzával araszoltatta sorait Borban a távoli hitveshez és az emberiséghez. Tóth Bálint és fiatal költőtársai fejben, zárkalépés-ütemre teremtik verseiket.

 

Tíz hete már egyedül, nem látom senkinek arcát,   őröm is úgy őriz: nesztelen, arctalanul. Nemcsak az élethez, a halálhoz sincs jogom immár:   sűrüszövésű drót védi az ablakomat. Hát járok fel-alá, két lépés hosszu a zárka,   s gyülnek a verssoraim; nagyszerü módszer ez így: most szaporázom a lépést, egy fél pentametert ad   kongva cipőm sarka: tá-titi-tá-titi-tá. Járj költő fel-alá, mormolj és gesztikulálj csak,   számolgass, de mit írsz, óvd belül és le ne írd!

 

mert

 

másnap a verseidet elviszi egy motozás. És rokkantagyúvá vernek majd percek alatt, hogy   meg nem ismer anyád, élve, ha tán szabadulsz.

 

Gyűjtőfogház, 1952. január. Szorított koncentráció, aszkétikus memóriagyakorlat a versek átmentése érdekében, mint a testi kondícióért a megszámlált fekvőtámaszok. A forma alkalom engedte ritmus- és rímsegítséggel, tömörséggel; a vers magánzárkában, s rabbá születik maga is. A töredéknek gondolt, csak a prózai vallomásban idézett két sor éppúgy lehetne egész: „Állok az ablaknál, körül alszik egész Magyarország, / Csend. Nagyorosz tél van, hull a halálpuha hó.” Folytatni máig sem hagyta a vers, ebben a formában nyílik a tilos távlatokra, akár a rácsos ablak a börtönudvar reflektorfénye mögé. Cezúra bent és kint között, akár a kitekintő, akinek háta mögött „Bab, borsó, krumpli, lencse, tészta, / egyforma szerdák, szombatok”. Eltéveszti a hóhér áldozatát, nem a halálraítélt nyakbőségét méri meg, hanem Tóth Bálint számozott rabét. Káromkodik, s a szomszéd zárkában a fiú egész éjjel üvölt, dörömböl, okádik, elájul, vödör vízzel keltik életre, hogy elvonszolhassák az akasztófához. Aztán süti a főtörzs reggelijét, serceg a zsír a fokhagymás hús alatt. Nagyszerű költemény a Reggel a hóhér. Pontosan megszerkesztett állapotrajz huszonhét sorban a korabeli börtönviszonyokról, amiről hosszú memoárokat írtak, itt az egész szublimációja a halálraítélt, a rab, a hóhér meg a rabtartó végletében. Bár tévedés az a mértékvevés, mégis a tudat mélyén lapuló szadizmus kifejeződése. S micsoda szörnyű ellentét az okádék és a smasszer-reggeli, a hullaszállítóra nyíló vaskapu, amint csak halottnak tárul, a sűrű dróthálón besütő nap meg a „holnapután sötét”, a frissen sült kenyérbe a mohó harapás meg a „Holnap félkoszt”, s az „Eszedbe jut ma van a tárgyalásod / a Lánchíd mellett. De nem érdekel.” A vers végén közöny, de előbb pontos, férfias önismeret.

 

Ki fogod bírni, nincs más választásod: árulás vagy a beigért kötél. – – – Ők bizonyosan tudják, hogy megtörnek, te bizonyosan tudod, hogy soha.

 

Visszautal a szomszédos versre:

 

mind sulyosabb napokkal mérten most billen el, hogy mennyit értem, ezen a komisz iskolán – – –   Fiút vesztettél, hát zokogj csak,   férfit kapsz vissza, vagy halottat.

 

Férfi szabadult, aki egész költészetében megmutatkozik. De odabent is csak a kemény, húszvalahány éves felnőtt írhatja meg a gyönyörű Januári elégiát: „S bár törjön erőszak, / nem hajlom, maradok: ember az emberekért.” S a Februári óda érett, életerős szerelmi vallomását, ahogy a természet roppant univerzumából kiválik a szétszakított emberpár, és a dac, az akármi történjen is egyesíti őket életben vagy halálban. A huszonöt éves költő nagy verse egész költői létre való biztosíték.

 

Tüzem szítva óvakodj, ott ne égjél, emberre leltél boszorkány-hugom, gyengébb nálam, bár erősebb a télnél verő szemed, bűbájolhatsz! tudom. Én hevertem, de most életre keltem, s mint folyót a tó, nászra hív öled, úgy itattál mákonyos szerelemmel, hogy téged is elfog a szédület. – – – – – De tél van most, és mindez csupa álom, hiába csap fel lángom, el nem ér! Egymásé már, tán csak túl a halálon lehetünk kedves, tél van szörnyű tél. És meglehet, hogy eltünök örökre, de bárki csókol is majd én leszek, ki elédborul, én állok mögötte, s ha sirsz, szeliden megfogom kezed. Az én szerelmem végzetes hatalmú, ki engem szeret visszakényszerül. Itt nincs számítás, nincsen többé alku, enyém maradsz már menthetetlenül: sejtjeid, véred minden moccanása mélyén ott élek: de boldog halott! S ha bölcső fölé hajolsz valahára, fiad szemében, ott is én vagyok. A február vad jégcsap-tőre villog, ez nem játék, vállaltad sorsomat, és jöttél, bár fegyverek torka tiltott, és mégsincs nálunk senki boldogabb: élve vagy holtan, így győzünk a sorson, dombjainkon tavaszi tűz lobog, arany hajad mindenképp nászra bontom, szép menyasszonyom, vesd fel homlokod.

Ötvenöt évesen a divatok ellenében végzi el a számadást magáról. Harmincnyolc december múlt első versei óta. Hány irányzat dagálya és kimúlása, réteges üledékei? Amikor a szerzők külső hatások által akarnak jelen lenni az időben, Tóth Bálint belső törvényei szerint. S nem is arról van szó, hogy túl az ötvenen „formai bukfenceket” csináljon, nem hogy régi iskolában nevelődött, hanem mert kora ifjúsága óta klasszikus állandóság tartja fönn költészetét. S életművel a háta mögött bizton mondhatja: „soha senkihez nem szegődtem, / sem sírásban, sem vigalomban… tizenkilenc évem óta én egy vagyok / – szívelsz barátom, nem szívelsz – / mozdíthatatlan, mint a csillagok”.

Ezek után a hagyományosságra és a modernségre gondolni illetlen lenne. Azt tartom modernnek, ami megrendít, elámít most engem, ami nem riszál, nem röhög ki a jövő nevében, ami világi és hazai súlyokkal terhel. Ezek a szabályosnak tetsző költemények nem is olyan egyszerűek. Költészetében Horatius, Catullus, Janus Pannonius, Balassi, Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Vajda, Ady, Babits, Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés lélekvándorlása. Válogatásából kimaradt, a Túl a vesztett kert fáin kötetében olvasható a Horatiusszal borozok című verse. Ahogy Berzsenyinek a Ság hegy a latin Soracte, úgy Tóth Bálintnak a Zsíroshegy a nagykovácsi szomszédságban. „Vides ut alta stet nive candium Soracte…” s rá visszhangzik: „Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíroshegyen… Ez csak egy a visszhangok közül húsz évszázad óta. Volt már több is, jön még több is.” A Karácsonyváró kezdősora: „Nézd, hogy hízik a hó fenn a Zsíroshegyen”, s rá jézuskás istállómeleg és szilveszteri víg pohár. Újra-újraíródnak Exegi monumentumok, miként „Nézd, a vén Badacsonyt hó fedi vastagon”, időtlen Boreas mordul a Bakonyban, lecsap a Balatonra. Honosított világ, akár Róma, akár Balatongyörök, és állandó cselekvés a télbeli megmaradás érdekében, „míg a bükkfaparázs zökken a tűzhelyen, / míg csak tart a borod, kedved, a könyveid, / két korty somlai közt…”, míg a Latin tavasz, a mindig azonos visszhangú tavasz el nem érkezik, mikor

 

dörmögve a vén botjával a hegyre kiballag, mord pincék mélyén kotyogtatni a szűknyakú korsót, kortyolgatni a múlt nyarak érett aszú-aranyát, s estefelé butykossal dödörészni vissza az úton,

 

s ugyanakkor az ifjúság „tajtékos mének alatt tüzelő combbal rogyadozva” tűri a tavasz vad rohamát, s „friss lepedők közt karcsu bokával” kulcsolja ölébe a férfit. A Badacsonyi bordal nemcsak honi tájelemekkel, de magyaros ritmusával is rokona lehet az antikvitásnak. Bacchus jár vagy magyar csizma csattog a szüreti hegyen, ugyanaz. Mintha bukolikus lenne, mert érik a szőlő, forr a must, van boros vigalom; s mintha pannon, mert érezhető Pannónia lélegzete. Ám bukolikája keserű vagy dühös csakazértis-indulat, földhöz csapott pohár. S ha pannon, akkor miért gondoltat Adyra, József Attilára? Ha eljár a múltos jelenbe, vagy onnan visszajön, egyféle természet veszi körül, s ez a természet beleemésztődik a vers-gondolatba. A szarvas, a vadkan, szálerdő, bükkös, legelő, hófúvás, jégzajlás, köd, vizek, nádasok meg a gerlék és szajkók, sirályok örökös jelenvalók, megszólíthatók: „Ma – Jóestét! – mondtam egy borznak, / s egy őzbaknak, – Jó éjszakát!” Magunkhoz válogatjuk a világot; természeti terror a tél, s rá a dac a rigóval, s erre a döngő halánték magyar üteme. Aztán télbűvölő, télűzés borral, pálinkával, parázsnak való bükkfahasábbal, szépasszonnyal, hejehujával. S mindezek fölött az öröktől való, mozdíthatatlan csillagok.

A magyar költészetben József Attila lel igazán földi hasonlatot a csillagokban, egyszer „békadudára járják táncukat”, máskor „csillagok rácsa az egen”, tavaszi embernek való világ és hideg téli börtön. Pilinszky egét hamu borítja be, a mindenség messzi égi vályú, halálos a magas, a kihűlt világ tetejébe hajított ócskavasak a csillagok. Tóth Bálint a világegyetem emberlényeként, asztronómusként, szinte távcsővel tekint a végtelenbe, s megnevezi, magához szólítja a csillagokat. Bár azért ő is talál bennük hasonlatot a költészetére, a szerelemre: „úgy lobogok benned, mint szörnyü Sziriusz, éjbe / vágott égi parázs sarkaid csillaga közt”; a barátok halálára, Huszárik és Novotny, amint „szemük messzebb a Lyra-ködnél”. Mégis inkább magukban valók, saját létezésük jelentése világít az univerzumban és a versben. „Odafent egyre távolodva fut / fényes ezüst küllőin az ég, / még felvillan a roppant Androméda, / Orion, Véga, / a szögletesrajzu Kassziopéja, / csend, –” Ámulat, miként Al-Birúni mondja: „Sok mindent láttam életem során”:

 

De sohase láttam még barátim, olyan csodát, mint a Csillagos Ég.

 

Ez a csoda magyarázhatatlan, mert a Teremtő Isten a mozgatója, ahogy jelzi értelmen túli jelenlétét sajgó fényeivel, s az időt évszaki mozgásával. A koraősz a „Szűz tenyeréből Mérlegbe görbülő Nap” kertje, „S ha bikákkal hördül szeptember-vége, / Orionnal az ég magaslesére / csillagderes ösvényen visszajársz”. Aki csillagórán méri az időt, az időtlenben megnyughatik: „Ki az égen otthonra lelt / sosincs egyedül”, elincselkedik Vénusszal, morgós kedvű Szaturnusszal borozgat, csillagboglyában hempereg, neki Dávid hegedül, Cicelle táncol a Holdban. A téli Sziriusz, akár a tavaszi, nyári égboltról kitagadott Lear király, egy percre látható a Duna-hídról, mégis hatalmas bizonyosság, mert van, s van aki tudja ezt. De a teljes, fölfogható égbolt nyomán döbben akkora versre, mint a Csillagok. Roppant gyémánt mágnesek teremtik és mérik a teret, ők az egyszerre múlt és jövő, a jelenben sohase jelen, ötszázmillió földév távlatában az űri semmi, a magát megemésztő világ, a feltámadás reménye.

 

tán megszűnik mind, mi Kicsi, s mi Nagy, s egy gömbbe robban idő, tér, anyag? s mi húszmilliárd fényév messze volt, oly közel lesz, mint ü betün a pont? S ha akarom egy ezüst tollhegyen az Androméda-ködöt meglelem? végítéletre, ha feltámadok, egyberobbantok újra, csillagok?

 

Ez lenne az ómegája annak az alfának, melyet a Túl a vesztett kert fáin kiűzetése tájától él át az emberiség, a csillag-sorsú tudat – a világ tarkaságában, tömegében, az erdőre hágó szilvafás kertben, s a nagy kövek, nagy hómezők csendjének csillagközökből áradó űrsarki szelében.

Fölösleges lenne a vers? Hiába írta volna a létezés ódáit, elégiáit, a történelem krisztinavárosi körmenetét? Habókos, anakronisztikus madárjósok lennének a költők? A kérdés oka a jelenlegi technikaimádat, a fogyasztás tombolása, az anyagi magánakvalóság, mikor a gyarapodás, az elszegényedés, a politikai zöldár fonnyasztaná a lélek csodálatos növényzetét. „A madárjósokhoz leszünk lassan hasonlók? / A bélben turkáló vajákosokhoz? / Csipős kumisztól kerengő sámánhoz?” A kérdésre kijelentő módban a válasz, de a rossz napkeltére bámuló majom, az emberré válás reménye nélküli állat, mint végletes figyelmeztetés tagadja ezt, lehetetlen! Akár Dante Ravennában – a kötet befejezése –, végső konklúzió: „Írt. S míg az undor a torkáig áradt: / Magából csinált pártot önmagának.” Ahogy Dante a „riszáló rimák”, „nagyügyes kis himek”, köpönyegforgatók, koncra lesők közül kiválva íráshoz ült, a fóliánsra hajlott, s úgy építette föl az Isteni színjáték katedrálisát, nagy verseivel Tóth Bálint is teremtette a magáét, mindig valami ellenében valamiért. A szerelemért, legyen az kesergő a Hiányod legendájában, távoli, halhatatlanná rögzített legenda, vagy az Üvegtestedben egész életem mindennapi tapasztalásból égre szálló, emberfeletti, csodálatos együvétartozása, egyesülése. A fényes, finom, nyers, férfias erotikától, mikor a női száj, mell, öl, comb érzékiségével pompáz, máskor esdekel, mint a trubadúrok, akik a méltatlan fogadtatás után egybeénekelnek régi ábrándot és mostani átkot, eljut, túl a Catullusokon, a szerelem és a halál szétválaszthatatlan, versbe teremtett filozófiájáig. Már nem a

 

Mert más becézi rózsásudvarú nyers bimbóidat, más csókja alatt remeg tárt dombod, míg én itt dühöngök   éjcsatakosra harapva párnám

 

-féle mytilénéi sorok, sem az anakreóni „ficánkoló farocskák”, „érett birsalmakeblek”, hanem A pataki Borostyánszállóban az idő, tér, látomás, kéj és borzalom versbe gyötört energiája sodor, ámít, mércét szab vissza és előre.

A szobában, ahol a másik ágy üres, rabvággyal, nász-cellában képzeli el, aki nincs ott, de aki majd a vers végén

 

Egyszarvú kancán üget odalenn, s vágtában ugrat a várhídon át, itt hál, s reggelre tudom, meglelem szívemen szája kék patkónyomát.

 

Ez a verskeret, s belül rettenetes és gyönyörűen megírt emléket hívnak meg ezek a sorok:

 

tudtam vajon, mi igaz, mi hamis a szerelemben? nem tudtam sohase, korán jössz rothadás igézete, majd túlélten elviselem talán.

 

Hívják az iszonyt.

 

letérdelek, a lábad csókolom, mint boszorka-annusnak, s ő nevet, „Úgy, úgy urfi! Most feljebb, közelebb.”

 

Ez lenne a szerelem? A férfi-gyermek kúszása fölfelé a comb-melegben a nőstény-arcmás fekete öléig, mikor Pokolannus tömi a libát? Libát fojt, tyúkot öl, s közben biztatja a behunyt szemű úrfit: Úgy! úgy! Kés rosszan a húsban, szárnyak csapkodnak, aztán a félholt állatot szabadon engedi Pokolannus:

 

csapkod, iramlik, rugdos, erei még szétfröcskölik vérével életét – nézi, s nevet: Ez sokáig elélt.

 

Rettenetes ellentét egyesül még pokolibbá Pokolannus ölén: „magam látom félig elevenen”. Már minden nő kezében kés, úrfiznak, nevetnek Pokolannus ölénél feketébb hajzatuk alatt. Boszorkányéj e látomás. Mefisztó tölt a pohárba, s mutat valami irányt egy asszony jószagához.

Nagy vers! Vegyük tudomásul, nem madárjós, hanem nagy költő él Budán, s a kék busszal elérhető faluban, csak néhány megállóra a benti kultúrközönytől.