A szavak érkezése

Vidéki nyaram idején megakadt a szemem Illyés Petőfijén, ki tudja, hogyan került oda a másfajta könyvek közé ez a Nyugat-kiadás. Kiemeltem és forgatni kezdtem az olvasottat. Örömmel töltött el nyelve és okossága, a szavak sugaras kapcsolódása, felfrissített, mint a folyami fürdés, cirógatott, mint a reggeli fény. A mondatok kitágultak az áradó Dunáig, a ház mögötti akácos löszhegyig, fönt járkáltak a diófa szellőivel. Éreztem a nyelv együtthatását a világgal, ahogy távolról indul és hozzám érkezik, s bennem visszhangra lel. Petőfi csodálatosabb lett, mert együtt éltem át környezetemmel.

Miért jut eszembe éppen, mikor Csoóri Sándor Nappali Holdját olvasom? A tér és az idő ellentéte miatt. Bár egy budai emeleten ülök, látom a csupasz fákon túl a Dunát, mégis a hírek totális támadása, a nyelv zsargonjai, paneljei között, az ügyintézések állandó eltérítésében sodródva ez az esszényelv épp olyan természeti élményt ad, mint Illyésé, de kiválaszt a hétköznapból, nem egyesít vele, mint az a másik helyzetben levő. Most nekem a nyelvsivatag oázisa, ahol szomjamat olthatom, megenyhülök, és nem akarok kilépni belőle a szárazon komponált fogalmias írások felé sem, ahol a szavak tündérsége, fényudvara elveszett, s idegen nyelvi szellemük gátolja szívembe való érkezésüket. Hamar elfárad tőlük az ész figyelme, ez a Petőfi útirajzain, Arany tanulmányain, Ady mesterlövészetén, Szerb Antal izgalmas világosságán, Füst Milán súlyos, mégis könnyednek tetsző esztétikáján nevelkedett. S Kosztolányi anyanyelv-haza állampolgárának vallja magát.

A Nappali Hold kötet vége felé meg is találom a Kosztolányi példája című írást, melyben egyenesen adódnak a következtetések, kapcsolódva a nemesebb közfelfogáshoz: „kisebb-nagyobb mértékben nyelvkárosultak vagyunk mindnyájan… Elég ha a tartós mellébeszélésre gondolunk. A nyilt vagy álcázott hazudozásokra a közéletben és mindennapi, kis életünkben. A félig elmondott igazságok mindenkor elszegényitik a nyelvet. És az el sem mondottak még inkább! Az igék ilyenkor elbátortalanodnak, a képzelet összeszűkül, s a mozgékonyságra született jelzők ágrólszakadtan csak szédelegnek.” Azért tetszik Csoóri értekező prózája is művészetnek, mert igéi, főnevei, jelzői az egyértelmű igazságra-törés kifejeződései.

Amit Márai Sándor Halotti beszédéről mond, visszafordítva rá vonatkoztatom: „Fakó a körút, a házak homlokzata kopottas, bennem azonban megindul valami nedvesedés, mint a március eleji fákban. Ugy tetszik az igazi szavak mindenkor megérintik az embert.” S mikor a szavak összeállnak gondolkodó mondatokká, azután kisebb-nagyobb tanulmányokká, könyvvé, itt lüktet előttem egy élő szervezet, maga az író szerveivel és szellemével, kitárulkozón, reménnyel és keserűséggel, ha világtól aggodalmasan, sorsával is elégedetlenül. Egyes szám első személy ebben a nagy személytelenségben.

Megerősíthette Donáth Ferenc biztatása: „még, még, lombosítsam én is tovább a nyelvet, mert a költői szó nem pusztán gondolatot közöl és érzelmeket, de a lelki függetlenség titkos gyönyörét is”. Az utolsó mondattagból következik a meglepő tanulság, már túl az esztétikai hatásfokon: „A lengyelek politikai mozgalmának terepe a gyár volt és az utca. A mienk a nyelv… Ők a testükkel politizáltak, mi a szavainkkal.” S „szavainkból árvíz lett, és most ez az iszapot is fölkavaró áradat hömpölyög át városokon, üzemeken, tárgyalótermeken, kollégiumi hálószobákon”. De a fogalmiság tárgyiasul, megtestesül, plasztikussá válik Csoórinál, iszapot kavaró áradat, „nyelvünk ezekben a megiramodásos pillanataiban ösztönösen is kidob magából egy-egy hasonlatot, képet”. A diktatúrában politizáló ember Deák Ferencbe oltott Rózsa Sándor; statisztikai adataink úgy riogatnak, mint terrorista csapatok; ráadás a Gulag szögesdrótjaira Szibéria és az Északi-tenger fagytüskés, dermedt világa; az élet a táborokban annyit ér, mint egy véletlen, hosszú ásítás; a budapesti havazás a fehér ruhás mennyasszony lába elé dobott, koszos fölmosórongy; a jégverte körtefát mintha kocsmai verekedésben széklábakkal verték volna agyba-főbe. „Az igazi vér mellett a rémregények, rémfilmek Missisippivé dagadó festékvére. Túltermelés ebben is, mint a női melltartókban.” A felvilágosodás zsenialitása olyan, mint mikor az „ember világgá röptet ujja hegyéről egy katicabogarat, s a szárnyakon feketedő pettyektől kedve támad megszámolni a Tejut csillagait, az alig hallható zöngésből kihallani a végtelenség egyhangu morajlását”. Micsoda távolságokba röpíti a szárnyas ihlet a stílust, s aranyrögöket hoz föl a szellemi furatokból! Nagy a gondolat fesztávolsága, magától értetődő könnyedséggel, szinte már szürreális szabad társítással bomlik ki az írás. Ha nem említi Proust Az eltűnt időben gőzölgő teáját, kekszízét, akkor is eszembe juttatta volna ez a bármiből indítható, bárhova megérkező képzelet, amint aztán pontosan helyére talál a szerkezetben, s így lehet a nyári viharélmény, mint egy Beethoven-mű. „Mint Picasso Guernicája. Mint Illyés Egy mondata vagy a nagy indulati szélsőségek közt csapongó Bartók-verse.”

S már el is jutottunk a sorskérdésekhez, az író és a politika viszonyához. Panaszkodik, alkalmi írásokra futja csak idejéből, még álmai is politikaiak. Sztálinnal beszélget a falusi ház beüvegezett verandáján, s arról tájékoztatja, hogy a drótkerítés mögé zárt lengyeleket, angolokat visszametszett fákként engedik ott élni, fogai fafogak a vezérnek. Már évtizedek óta, különösen a nyolcvanas évek végétől a politika elefántcsonttornyában, megfogalmazatlan művek hiányérzetében, állandó kitörési szándékban, nekifeszülve, visszarántva. „Nyári egyetemek és téli »misszionáriusi« föladatok kötöttek le, s a füzeteimbe került »nyári töredékeim« csak aszalódnak magukban, mint a fán maradt cseresznye.” Vajon a rendszerváltozás küzdelmei értelmessé teszik-e ezt a terméketlenséget? A politikai cselekvésekbe sodort, s azokat vállaló költő kettős életét nagyon megszenvedi. Ismerem, persze másképpen, a meddő állapot nyomorúságát, de Csoóri Sándor szelleme termékeny, csöppöt sem fáradt, szálldosó, mint a nyári lepke, sugarak hintáján röppenő sárgarigó az esztergomhegyi kertben. Ahogy a politikában, „ha az ember nem időben beszélhet, veszteségre itéltetik”, éppúgy az irodalomban, ha nem azonosul a mű az ihlet óráival, akkor nem találja meg az igazi formáját, elvész.

Nem a politikai gondolkodásról, hanem a költői időt kiszorító részvételről van szó. 1990 júliusában kivonulása hónapja alatt megírja a Nappali Hold százoldalas naplóját, ezt a jelennel átszőtt számadást. Mintha a jövendő versek, regények, drámák kifutópályáját építené meg, s ha ez a terep még csöndes, mégis ott van, bármikor működtethető. Érett az elhatározás: „utolsó játszmáimat is elveszíthetem, ha egyszerre akarok írni és politizálni”. Miután Illyés negyvenöt-negyvenhatban megtette a dolgát, visszavonult az írói cselekvésbe, az Egy mondat a zsarnokságról és a Bartók messzehordó gondolatainak fedezéke mögé. Tudom, Csoóri Sándor, ahogy Orbán Ottóról mondja: „Hozzá képest a verseimben én politikától elszakadt, sőt politikától irtózó szerző vagyok”, enélkül is érvényesíti hajlamát prózai munkáiban. Valami újabb Nomád napló, A félig bevallott élet, Készülődés a számadásra, Nappali Hold születik. S mint eddig, ezután sem gondol arra olvasója, alkalmi okból vagy olyan elengedettségből, mint azon az esztergomi nyáron.