„Vonulnak rózsák és sebek”a zámolyi Gyertyaszentelő másnapi láng-táncától a budai havazásig, s megállnak Csoóri Sándor hatvanadik éve küszöbén. Szüleink, akik századunk nagyját végigélték, két világháborút, három forradalmat, leveretést, olyan időkbe teremtettek minket, amikor egyszerre eszméltünk a föléledt csataképre, a télesti, nyár-templomdombi szörnyültető mesékre, meg arra, milyen gyönyörű lehetne az élet zölddel, virággal, szerelemmel, állat-meleggel, borral, búzával, békességgel. Szüleink elmúltak, múladoznak, sír engeszteli már őket, egész életük kifosztására, a békétlen békeidőkre nem kaptak jóvátételt. S a mai ötvenen túliaknak, mi jutott nekünk? Halál, csata utáni gyász, csönd, olyan nehéz, miként az ólmos esőtől az ágak zúzódnak, lezuhannak. Jutott még pár év csalóka szabadság, aztán testünk-lelkünkre sortűz, repesz, és egyhangú, mocsaras laposa történelmünknek, melyben vízinövényekhez, hüllő-kétéltűekhez hasonlítottunk inkább. Mégsem! Azértsem! A megtestesült dac költőjét köszöntöm, Csoóri Sándort. „…az idő egyetlen pillanatra sem hagyta megvénülni szemem.” Hiába száradtak rá a ráncok az arcra, a szem olyan maradt, mint a bizodalmas, játékos, szűzdühű gyermeké, kamaszosan szemérmes, suhancosan dévajkodó, sírásban sem láthatnám reménytelennek. Ha festő lennék, ezt a feltűnő ellentétet fejteném ki a vásznon sötétből derengő színeimmel. Ha filmet csinálnék, a székre fáradt testet ráhajtanám a kéz kardtalan vívómozdulatára, hirtelen otthagynám a társaságot, rejtett kamerával kísérném sietését a Keleti Károly utcán: országos dolga van, vagy éppen segítségre szorul valaki. Válltáskája alig képes követni. A miniszter autót utalhatna neki sofőrrel, s szabadjegyet a világ minden vonatára, valamennyi légitársaság repülőjére. Sohasem láttam elidőzni a kirakatok előtt, ülni az olajfaillatú park piros padján. És csodálkozom, csodálatosnak tartom, sietései ellenére hogyan tudja olyan érzékennyé, árnyalttá, kiegyensúlyozottan végiggondolttá fogalmazni verseit, esszéit.
Az igazi költő mindig megtalálja a négylevelű lóherét, csak lenéz, s már ott van, mint az a kesztyű a tengerparton, mint a sírásó lapátjára mászó hangya, s ahogy a „Földből kifordult betyárcsonton szöcskék napoznak időtlenül”. Mint a síbajnok, a magasság és mélység akrobatája, koncentrálóképessége is olyan fokú, egyetlen másodpercébe belefér a tűnődés hosszú délutánja. „Megőrzött arcomon a ráncok, mint költők összegyűjtött versei.” Az arc változásai az élete az örök-kamasz lélek-tükör körül, és az arc ebben a diszharmóniában valóban összegyűjtött versek. Láttam kínlódni a gerinc korszakában, meglepődtem hirtelen föltámadásain. Tudta, ami bensőjéből fájdít, a szervezet sorsa, de a legyintések, sértések, letiltások, aszalt szilván való koplaltatások nem magánügyei, közösségiek. Föl kell készülni a jövőre – mondta tíz éve nekem, mondhatta volna húsz-harminc éve is. Most értem meg igazán, mennyire fontos volt ez a készülődés, s ha Magyarország jóra fordul, életműve által is történhetik. Aggódtunk, ebben az önfeláldozásban nem csonkul-e művészete, mi, kiknek leginkább az írás volt a cselekvés, akik hosszan merengünk a tollig, papírig, megállapíthatjuk, természete, intellektusa szerint egy az egyben való a dolga; a világ protestáló emlékműve lett a tél diktatúrája ellen a nyár szabadsága, a fertőzött hó ellenében a havazás szűzi jászol-békessége. Hajlamunk volt csonkított életünkbe felejtkezni „a félresiklott remény évszázadában”. Az országra ülepedett korszakos ködben sokszor azt hittük, egyedül vagyunk. S valóban, történelmünk magántörténelem, 1956 óta mostanáig az összemosódott évgyűrűk nem jeleztek időt, egyharmad évszázadon át semmi cselekvő alkalmunk nem adatott, politikát, kultúrát, gazdaságot nem mi alakíthattunk. De Csoóri Sándor – azértis! csakazértis! Verseit mégsem politizálta át, pontosan tudja, melyik műfaj mire való. A költészet létfilozófia, s annyira egyetemes, amennyire a teremtő egyéniség. Származása szerencsés nyersanyaggal, a természet és az egymásra utalt kollektivitás erkölcsével, népi stílus- és arányérzékkel jussolta, világvárosi szellemmel gyarapította terrénumát, hogy belevethesse a világ-hozadékot. Szüleink alig jutottak messzebb, mint amennyi távolságot egy nap alatt bejárhattak. Nagy utazásaink jelképesek is, Csoóri Sándoré költészete napútja, szabadsága, motívuma. Messze, hogy hazataláljon! „Párkány és por marad emlékül rád, s pillengő fecskék, mint széttépett gyászjelentés papírszeletkéi a délelőttben.” Hasonlatával a vándormadarak útját íveli át a „Haza érni már csak itt érek haza” Esztergomig. Sors szabta rá az esztergomi tető menedékhelyét abban a panorámában, annak a flórának, faunának késői utódai közt, annál a Dunánál, melyet ezer éve látott, hallott az államalapító király? Onnan még azt is elképzelheti, ősrégi a kocsizás apjával a zámolyi mezőn, de jelenkori az udvar, ahol „már csak te vagy az egyetlen, magasba csapódó arcél, a pusztuló falu-Ninivékre emlékező Jónás”. Pedig „nem akartam más lenni, csak fény, fény, ki eltársalog Istennel, el a nyárral… Az vagyok, ami a végtelenség szeretne lenni: magáraébredt arc és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.” |