„Hadd lásson, aki látni akar!” (Csoóri Sándor)

Breviárium – jelentős személyiségek műveiből összeállított szemelvény-, idézetgyűjtemény, Bartóké s most Csoórié könyveim között. „Az induló Breviárium sorozat elsősorban fiatalokhoz kíván szólni. Huszadik századi irodalmunk olyan kiemelkedő alkotóit mutatja be, akik bármiféle iskolai oktatástól függetlenül magyarságképünk törzsanyagához tartoznak. Az első kötetben Csoóri Sándor (1930) verseinek, esszéinek válogatása kap helyet, Csoórié, aki fokozatosan vált szellemi életünk központi alakjává, s aki legteljesebben vette át Illyés szerep- és feladatkörét: a nemzeti költőét, akinek dolga sohasem csak a költészetben akad.” Logikus lenne, ha Illyés következne a sorozatban, az ő breviáriumát 1946-os nyilatkozatával kezdeném: „elkövetkezik majd az idő, amikor az írók visszaszabadulnak írónak… Erre most jött el a pillanat, nyugodtan üzenhetem tehát minden aggodalmaskodónak és a magyar irodalom körül üldögélő siratóasszonyoknak, hogy igenis klasszikus korszaka következik a magyar irodalomnak, nem a szó száraz és poros, pókhálós értelmében véve a klasszicizmust, hanem éppen most jön el majd az idő, amikor az írók a vad megfékezhetetlen indulatokat örök és halhatatlan formába öntik.” Aztán kiderülne, nem az történt, amire Illyés áhítozott, hiszen a huszonnyolc évvel fiatalabb Csoóri máig és biztosan ezután is megkapja azt a történelmi behívóparancsot a magyar nemzettől, hogy érte áldozni, föláldozni magát szent kötelessége legyen a megmaradásért, a megtisztított igazságért, a teljes, autonóm emberért. A nemzet rebellise – címezi föl Vasy Géza a pályaképet, s a válogatást a költő római látomásával indítja: „fél napot töltöttem el azon a téren, ahol Giordano Brunót megégették. A vonzó, gyönyörű férfit, a testével kihívót meztelenre vetkőztetve kísérték hóhérai a máglyához. Úristen, mi lesz, ha utána én következem!” Az ötvenes években ő is következhetett volna, de akkor lázadása még levélszintű volt, s éppen Illyésnek címezve, jó ösztönnel és nem véletlenül: „Mindent kiteregettem gátlástalanul. Rá két hónapra a fiatal írók tanácskozásán találkoztam vele. Megkérdeztem, megkapta-e a levelemet. »Igen – mondta. – Roppant érdekes volt a levél, de azt tanácsolom neked, hogy írj inkább szerelmes verseket.«” Szerelmes verseket, mikor ő veszi a kenyeret paraszt szüleinek ösztöndíjából? „Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? / anyám az ijedtségtől / dadog és bereked; / sötét kendőjét vonván, / magányát huzná össze; / ne bántsa többé senki, / félelmét ne tetőzze.” „Apám riadtan alszik otthon, apám dadogó álma fáj. / Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár. / … Recseg a szérűnk, mint agyagtál / talpam alatt, pusztul a multja – / Fölnyög apám elásott ökre, / földet rendít meg hegyes szarva.” S jönnek a motyogók „az utcán szemközt / s megszólít hangos gondotok – / azt mondjátok, mit nékem kéne, / ha üvöltök, ha dadogok”.

Költészetét 1959-től, a parasztosztály megsemmisítő évszakától teljesen megváltoztatja a próza. Verseskötete, a Menekülés a magányból (1962) és a Tudósítás a toronyból (1963) szociográfiája idején először még csak sejtve, s egyre tudatosabban áthelyeződnek súlypontjai: a vers közeledik örök és halhatatlan formája felé, a próza a nemzeti önismeret és az élesre töltött politikum tornyában strázsál; először Zámoly fölött, aztán jelképesen az Országház magasában. Ez a kettéválás 1963-ban még magyarázatra készteti: „Ezt a könyvet, bármilyen furcsán hangzik is, kétségbeesésemben írtam. Verseket szerettem volna helyette írni, de nem sikerült. Nekifutásaimról és ugyanakkor kudarcaimról is számos befejezetlenül maradt verstöredék tanúskodik. Az alku kegyetlen, de ha valami csoda folytán a múzsák utólagos közkegyelemben részesítenének, e kétszáz-egynéhány oldalas prózát három-négy jó versért gondolkodás nélkül odaadnám… A vers József Attila-i értelmezés szerint a törvény és a rendteremtés eszköze. Kivet magából minden magyarázkodást, meggondolandó indokot, esetleges és mellékes körülményt. A költő nem a nevét, a sorsát írja a vers alá, így hitelesíti ítéleteit, kétségbeesését vagy szorongását… A költészet nagy teherpróbáit kevesen tudják csak kiállni. Egy ideig sajnos nekem sem sikerült, de mivel a továbbiakban sem akarok kitérni előle, a végső eredmény helyett egyelőre „prózai edzések” tapasztalatairól számolhatok be. Tényeket és adatokat halmoztam fel, történeteket beszéltem el, hogy nemcsak mások számára, de a magam számára is világosabbá váljék a kor, amiről határozottabban kell vallanunk és ítélkeznünk.” A „prózai edzés” csak annyira érvényes a költészetre, amennyire megtisztulhat prózai és publicisztikus, alkalmi ballasztjaitól, de a próza is fölemelkedik a valóság földszintjéről az érzékeny gondolkodás, értelmezés esszé-emeleteire a költészet szárnyain. Így, amennyire Csoóri lírája magában való, prózája a költői személyiség gyakorló- és csatatere.

A Szántottam gyöpöt tanulmánya a népköltészetről tárgyán túli lényeggel is szól. „A népdal földrajzilag meghatározó helye a mindenség. A második sor (Még a vizet is gyászolom) olyan elszólása a léleknek, amely fölöslegessé tesz minden magyarázkodó körülírást. Aki már a vizet is gyászolja, annak semmiféle részletező érvre nincs szüksége… észrevétlenül átfordul az elvonatkoztatások világába, és semmi, de semmi köze se lesz többé a természetes éghez, a természetes földhöz, hajnalhasadáshoz… A »Körtefa, körtefa, gyöngyösi körtefa« kezdés… nem egyszerű természeti kép, sokkal inkább jelkép… A lélek nem előre, hanem utólag fedezi föl a természetet… A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete.”

Csoóri költészetére mondván: a hó a Fejér megyei csaták helyét világgá tágító emlékezet és jelenidő, jelkép, mely a nyelv beláthatatlan emlékezetét hordozza magában. A jelképeket tudjuk és nem magyarázzuk, mert tudomásunk közérthető és megmásíthatatlan. „Valaki üzen neked / a téllel. A sok megcsontosodott beszéd után / a hó, a Hold, az ürességet betöltő / gyémánthasadás hangján üzen.” Ez a valaki annyira bizonyos, hogy már ki sem kell mondani; a vers a Keleti Károly utcában történik meg, mégis jelképes térben. „A lélek nem előre, hanem utólag fedezi föl a természetet.” Ez az utólag „kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja” előérzete is lehet, ami az Elmaradt lázálom és a Kezemben zöld ág kötetekben megvalósul: „egy édes ország egyetlen lakója vagy, / halálraítélten is az enyém! / a kontyod csuklómra zuhan, mint az este, / s hátaddal együtt fordulok az északi csillag felé –”. Jelkép a hó a halódó kedvesre, jelkép a nyár, a duzzadó gyümölcsök, hőben az eleven hús, az egymásba telő élet: „Miért irjak verset / ha veled lehetek? / Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok / és a szád, / mint a legmeztelenebb rím. / Nyár van, / kézfejed éget, mint a nagyítóüveg, / a hasadtól meg átforrósodik / a tóparti homok.”

Versei latinosan szabadok, világítók, mintha a legtermészetesebb könnyedséggel valósulnának meg, a gesztusok szélesek és nagyvonalúak, s ő, mint a síbajnok vagy a vitorlázó repülő, ámulatra méltó; minden erőlködéstől annyira mentes, hogy a legváratlanabb váltás sem meglepő. „Hajtsuk ki a várost egyivásra!” „Corso, süllyesszük el nyelvünket, akár egy anyahajót.” „Áramszedők kisülése lesz az ég.” Ilyen zökkenetlen illeszkedik a „fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve”, „ez az ország már nem is az én országom”, „Szemem kialudt tüzeket lát / az elüszkösödött királyi várban / és vérben vonagló tömeget az Országház körül”. „Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez!” „Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok”, „a félrevezetett haza” politikus jelképeivel. Nem a hermatikus versbe vonul vissza, hanem a törvényalkotó szavakba emelkedik, melynek kifutópályája az esszé, csak egymásrautaltságukban képzelhető el repülése, föl- és leszállása. A kifutópálya és a repülés vagy akár a politikai dobogó a személyiségben megtörténő egység, így nem pontos a hasonlat, mert a prózában is héjáznak a szavak, fölszólalásai esszé-értékűek, s megíratlan mozdulatai rapszódiák, elégiák, dalok. Vers-szövegkörnyezetben is elképzelhető A magyar apokalipszisből: „A víz visszacsorgott a vödörből a kútba, mintha belém zuhogott volna vissza… A szívem torkomban lüktet: ez már az én háborúm!” S nem prózavers-e a Tudósítás a toronyból ló-apokalipszise? „Ki mondja meg, hol vannak a körhinták falovai? S hol van apám parázsló fejű lova? Hol vannak a hajnali udvart fölverők, a sár poklába ragadt kocsikat kirángatók? Emlékeimet hirtelen befújja a hó.” Nagy László akkor írja a Búcsúzik a lovacskát: „Jaj, a hó / feketedve kavarog a hó / még a fogaimat is megőrlitek!” S készül már Huszárik az Elégiára, mikor a körhinták falovait is elhagyja az ember, s csákánnyal sújtja szét lova csillagos homlokát. S tovább, a gondolkodás szomorú poézise a Tenger és diólevélben: „Gazdátlanabb, magárahagyottabb népcsoportot – legalábbis Európában – aligha találna modern utazó, mint a történelmi Erdély hajótörött magyarjait… Néhány írójánál csak neurózisa nagyobb. Létformája az összehúzódás. Legszabadabbnak én az erdélyi magyarokat akkor éreztem, ha munkájukról beszéltek, vagy ha énekeltek.” Az Utazás félálomban: „Az első és második világháború is apokaliptikus példája annak, hogy mi minden szörnyűség elfért az európai humanizmus galambháza mellett.” A félig bevallott életből: „ha egy versnek nincs egzisztenciális szikrázása, múlandóbb a tiszavirágéletű újságcikknél.” „Mert aki csak félig ismer meg és tár föl valamit, bizonyos idő után semmiben sem különbözik attól a hamis tanútól, aki önérdekből hallgat el súlyos és perdöntő részleteket.”

Axiómái, mint templomtornyon a kereszt, alatta az épület vérből, verejtékből, makacs akaratból. Déva vára! Alatta Csoóri Sándor sorsa, mint ahogy mondja, az aláírás. S mennyi elvetélt idő, a népi írók időajándékával összehasonlítja a mienket! „Vajon húsz-harminc éves kihagyás után tudnánk-e mi, mostani értelmiségiek a régihez hasonló szerepet vállalni a közéletből? … A politika bűne az, hogy mindent megígérve leszoktatott bennünket a gondolkodásról, s arról, hogy érvényt szerezzünk a gondolatnak. A mienk pedig az, hogy ez ellen akkor sem lázadtunk föl, amikor már a kettős veszteség is nyilvánvalóvá vált: a politikáé és az értelmiségieké is” – írja 1978 szeptemberében. A Tenger és diólevél erdélyi jajkiáltását 1978 előtt. Meglakolt miatta majdnem eddig, mikor most ezt az írást befejezem

1989 márciusában.