A költő poggyásza (Takács Imre)

Takács Imre könyvcíme, a Poeta Benedictus Pilinszky Jánost jelöli – áldott költő, de mindketten áldottak a tehetségben és a hitben, s megvertek a sorsban. Az időben mégis a latin jelző érvényesült inkább, és abban a teremtő akaratban minden írások kezdetén, mikor a papír angyalszárnyára írja magát az ég.

Egyetlen regényét, A csillagok árulását a hatvanas évek elején olvastam, de ez a csodálatosan szép, ez az elsőre tökéletes mű most alszik az emlékezetben, én is ettől a prózakötettől gondolok vissza rá újraolvasatlan, mert elkallódott költözködéseim valamelyik kanyarulatában, hozzá csak huszonhat éves recenzióm vezet. Igazoló sorokat írtam a könyvtárosok ajánló lapjában, az Új Könyvekben, hogy elhiggyék, nélkülözhetetlen, a törzsanyagba való. „Takács Imre szigorú szerkesztéssel, a prózaműfaj logikájával általános, emberi érvényűvé emeli élményanyagát… Stílusa olyan pontos, hogy kevés szóval is lényegeset mond… Eredeti figurákat teremt egy-egy barát, summáslány, kaszás, ispán személyében. Emellett valóságos szociográfiáját adja a Dunántúl paraszti világának, a munkának éppúgy, mint a szórakozásnak. Némelyik leíró jellegű fejezet szinte önálló néprajzi tanulmányként is megjelenhetne, mint például egy citera- és harmonikaszó mellett tánccal, dalolással eltöltött vasárnap délután.” E korra és életidőmre való megfogalmazás mögül most fölsejlik nekem az érett gabonaillat, s a szegények szerelem-csillaga. S megtalálom a célzást: „Az első regényem megírása után… úgy éreztem, minden kedves mondanivalóm kiégett énbelőlem.” Hogy ne keseregjen a hamu fölött, faragni kezdett a soponyai nevelőotthon tanáraként, s majd a székesfehérvári élet visszaváltja írónak. „Új regényt kezdtem írni… a felköltözés esztendejéből való az első kisprózám is.” Szabó István mondta akkoriban, regényt olvasott kéziratban Takácstól, veszélyes tárgyú, 56-os. Természetes kíváncsisággal vártam, várom azt a művet, míg az 1961-től folyó huszonhat év prózájában gyönyörködöm. Szép oka van önzésemnek, ha közügy, ha a tizenegyedik verseskönyv mellett elégedetlenkedem a megíratlan regények miatt. Bár megértem: „Hosszú lenne elmondani itt, hogy miként dugaszolódtak el az írás csatornái – vagy csak a töltőtollam. Régi, hogy »az ember a mértéke mindennek«, a magam dolgainak tehát magam. Akik valami árulással szeretnék magyarázni az én irodalmi munkásságomnak a vastagságát vagy a vékonyságát, és valami árulást látnak abban is, hogy sokféle dologgal próbálkoztam, azok kifelejtenek egy fontos dolgot, egy előttük ismeretlen tényezőt, vagyis a mivoltomat.”

Ám akkor tudomásul vehetnénk, ami van, most ezt a gyűjteményt, melyről kiadása után egy évvel írok, s nem találtam eddig se kritikát, se méltatást róla. „Ezekbe az önelemzésekbe azért volt képem bocsátkozni, mert ez ideig egy kritikus se nézett meg jól.” Egy nehéz sors teszi láthatóvá magát, a kérget feszítő tehetség fölszabadulása, visszahökkentése, görbedése, csavarodása a lehetőségek hasadékain át, szellemi alkalmak, egzisztenciális ellehetetlenülések között törekvés az egyetlen lét teljességére, a kifejeződések fajtái a tapogató kéz remekléseitől a súlyos vagy légies filozófiáig erkölcsben, szeretetben, ámulásban, hódításban és formálásban ez a könyv – a megmaradás története. „A Lepusztulásom történetét nem a rakoncátlan, nem az oktondi, nem a maga tehetségét elpárologni látó, nem a maga érdektelenségétől rémült író mondta volna, hanem – elnézést, hogy még ebben a mondatban a nemzet értékei közé fogom sorolni magamat – a nemzet értékeinek az elsilányosítása fölött érzett gondolkodó mondatta volna velem. És ennek a gondolkodónak fő aspirációja nem a vers, nem a regény, nem a glossza, nem a színjáték, hanem maga a gondolkodás.” Csak így lehet megmaradni, s ha szavait helyükben megpörgetem, a gondolkodás az írói megvalósulásban, a testté lett ige metanyelvében érvényes, amint földet és szőlőt művel, építkezik, játékot csinál, kosarat fon, fát farag, rajzol, fest, tanulmányt ír a Fejér megyei parasztházakról akár.

„Az író mindig exíró és mindig írójelölt. Az emlékezésekre és a várakozásokra sok ideje megy. És ha nem lump ember, megkísérli hasznosan eltölteni a homály időközeit, a derengés tartalmait.” Tele a szatyra, mert mindig szüksége lehet valamire, legyen ott a készség, amikor kell. „A várakozási időt így tömtem be. Igen – kalapáccsal, fareszelővel és csőrfogóval. Rozsdamentes kárpitosszeggel és montázsba tervezett hajcsavaróval. Hegesztéshez való bronzpálcával és ráspollyal. Nitrozománccal és fűrészporral. Homokkal, csiszolópapírral és homorú favésővel. Kalandos úton szerzett mahagónival és kunyerált körtefával. Műbőrrel és alumíniumnyesedékkel. A Tiszai Vegyi Kombinát ragasztójával és rostlemezzel. A szatyorban van még szögfúró, nittszeg, drót, kés, vegytinta, ecset, lenolaj, facsavar, kaparóvas, colstok – és persze ceruza is.” A ceruza az utolsó, lehet, csak a tarisznya alján, alig említendő, olyan természetes. A szatyor tárgyai jelzések az építő, gondoskodó, tartalékoló, öröktevékeny ember szíve és esze irányára. S mögöttes tartalomjegyzéke ennek a könyvnek, melyben megláthatjuk az ő egész valóját.

A másik poggyászban rejtett üzemanyag: „…köszönöm a szüleim genetikai csomagját. Úgy vélem, jó csomag volt. A világ legtöbb boldogtalanságát… a rossz, hibás genetikai csomagok okozzák.” Szüleiről szólván érthetjük az okot. Anyja „Tanító szeretett volna lenni, de trágyás szekéren ül…” Nem innen ered-e a kiválás indulata? Innen a mindig előbbre. De hogyan? Költővé lenni zsellérek unokájából, szegénynél szegényebbek fiából csak isteni akarat által lehet, ahogy csoda a kivirágzott vesszőkosár, és Péterek szelíd biztatása süsse a hajtásokat. „Verset is írtam olyat, hogy azt híresztelték a faluban: fölakasztanak, ha az amerikaiak bejönnek majd.” A mezei legény irodalmat tanulhat a pesti egyetemen, az lehet, akiről tudjuk már, kicsoda. Az anya ellentétében serkent, az apa erkölcsi tartást ad. „Két dologban akarok rád hasonlítani: sok robotod ellentéteként sose vonz munkátlanság, szelídséged ellentéteként sose vonz gőg. Ami tebenned jó volt, őrzöm… És viselkedem illően, mert te már nem változhatsz.”

Harmadik hozadéka a természet, láthatár, pajta, szekér kell hozzá, de testhezállóbb kertje közepén megállni, s kimondani, mint egy keresztelőn: „gyapjas gyűszűvirág, fehér lóhere, vadlucerna, porcsinfű, papsajt, réti perje, talpasmuhar, fostosparéj, disznóparéj, tyúkhúr, cigányzab, katángkóró, békaszék, gyövőtin, vadbükköny, tarack. Mozgékony köztársaság ez. Ha beavatkozok, megváltozik. Ha nem avatkozok be, akkor is megváltozik, csak másképpen.” A természettől való természetesség, részesség a változatok egyensúlyában, a tűnődő figyelem, s az az érzékenység, mely szóra bírja a világot a kölcsönös együtthatásban, hogy mindegyik érzék fölfoghassa és megálmodhassa a nyelvet. „Az illatot a valóságban is esős napon vagy esős éjszakán érzi ki az ember a száraz szülességből – a szálas takarmányból. A vízből minden ázott dolognak más szaga lesz, és a pajtában szárazon maradt lucerna, lóhere és réti széna a beáramló nyirkos levegőben adja ki igazi természetét. Ilyenkor csak a virágteák illata vetekedhet a dugig megrakott pajta illatával. A lucsokká ázott falvak illatbázisai voltak ezek a könnyen fölégethető építmények.” „Vannak szépségei a száraz nyárnak. Másmilyenek az illatok, másként érnek be a gyümölcsök. Az illatok szikárabbak, a gyümölcsök zamatosabbak.” „A gyümölcs gyanánt is jó otelló – a muskotályosok mellett – borában megőrzi októbervégi zamatait. Kissé mezei zamatok, hasonlóan különbözik a vadak húsa a háziállatok húsától.”

Olyan odaadóan írja le a pajtát, ott kellene aludni nyári éjszakákon, általa a direkt termő, alig becsült szőlő édes gyümölcs. S nem lódít, mert gyerekkoromra emlékezem. A szerzett hazáról, a pákozdi szőlőskertről azért tud otthonosat mondani, mert betelepítette rábasömjéni örökséggel. Csak úgy lehet magáévá tervezni a vidéket, ha még utazás közben is a messzeségben pince-bódéját keresi. „Eper, málna, csemegeszőlő vagonszám teremne itt a semmire se használt területen vagy birkalegelőkön. Mandula, dió még alig valami munkával tonnákban teremne itt… A Velencei röghegység… Dél-Franciaországban vagy Angliában már rég a legkülönfélébb csemegekészítmények címkéin híreskedne.” Ő teszi a dolgát úgy, ahogy: „Én az alaptermészetemből sohasem irthatom ki a szelíd paraszti vonást, még ha tisztességtelenség vesz is körül.”

De szent a tárgyak tisztessége, a magacsinálta vagy az ízléshez illő tárgyak becsülete, valami olyan fontossággal, mint a gyerekkori játékkörhinta, amit cérna húzásával lehetett működtetni. Épen maradt ragaszkodása vezeti a kosárfonástól a pásztor-művészetig, Servátius Jenőig, Orosz Jánosig, az alumíniumszobrok absztrahált jelzőművészetéig, s Picassóhoz, akinél „a tárgy az együttélő kutya módjára sír a gazda után”. Úgy gyűjti be a világ szellemi energiáit, a neki valót, mint ahogy bulgáriai utunkról lófejforma márvánnyal szakasztotta meg kofferét a pákozdi kertig. „A lengyel művészetben a régiesség, a népiség és az újság egyaránt erőteljesebb és elmélyültebb, mint ahogy ezt a magyar művészetben tapasztaljuk. Az ugyancsak figyelemmel kísért Projektből és a Przeglad Artystycznyből is ez világosodott meg előttem.”

S vajon Nagy Lászlóval is az erősítette testvériségét, hogy egyként fejtették meg az anyag álmodozását? Vagy inkább a költői magatartás, a szeretet kapcsolta őket? S a szeretet és az erkölcs készteti szóra Veres Péterért, Móricz Zsigmondért, Illyés Gyulához, Csorba Győzőhöz? S a szépségre bátor Hajnal Annáért? Takács Imre és Pilinszky János találkozásai két végső magány a fehérvári Beles presszóban és az utcán, olyan mélyen, hogy onnan csak egy nem létező katedrális nagy hajójában visszhangozhat a himnusz. Alulról: „mit érünk el itt öt-hat fél konyakkal, és mit érünk el egy költői életművel? Kinek kellünk mi itt az utcán, kinek a panelházakban, kinek a régi bérű lakásokban, a bársony- és drótkultúrákban? Ki ad miértünk egy kéznyújtást?” Föntről: „Áldott, aki el tudja hinni magáról, hogy az Úr nevében jön, hogy valami életigazat hoz az Úr nevében. Áldott, aki úgy tud jönni az Úr nevében, hogy el is hiszik azt neki. Áldott.”

Poeta benedictus.