Meggyfa és kőnyomatTalálkozásra indulok, közeli hozzám, mégis hosszú az utazás, évekig tartó készülődés. Óvakodtam eddig megfogalmazni költészetét, hátha pontatlanul és méltatlanul szólok, mert Fodor András bármennyire egyértelműen közvetlen ember, baráti és a magán- és közdolgokban résztvevő, mégis van valami többrétegűség személyében és verseiben, s megtéveszthet, ha netán lényeginek gondolom a felszínt. Naplói megjelenése után ismerhettem meg teljesen, igazolódott, amit eddig is tudtam, s földerült, ami sejthető titok. Könnyen megtéveszthet a legendátlanság legendája is. Mintha az emberben nem volna semmi különös, mindennapi, kizökkenthetetlen szorgalommal éli az életét családban, hivatali rendben, melyben együtt a könyvtári kötött munkaidő, lapszerkesztés, irodalomszervezés, országos vonatokon utazva vállalni töméntelen kötelességet, vasutas apjától örökölt pontossággal, a karjára bilincselt idővel egyeztetve ott lenni valahol társaságban, ülésen, hangversenyen. Sokszor úgy tűnik, nincs jelen gondolatban, csak ül és hallgat, szól néha, majd elmegy, s meglepődünk, ha az előbbi együttlétből összetalálkozunk, és kellő idő után fölállítja a következő. És ahogy bemozogja az időt és a teret, olvashatjuk verseit itt is, ott is, másutt tanulmány meg irodalmi est másokért, bámulatos fölkészültséggel. Nem felejtem, 1983 februárjában Miskolcon köszönti az ötvenéves Kalász Lászlót azzal a levéllel, melyet az ünnepelt a Csillag rovatvezetőjének írt. S naplóra is jut ideje. Hogyan? Negyvennyolc órásak napjai? Ha szomorúnak látszik, nem kérdezzük, miért, mert inkább figyelő. „Ízléstelen ki sohase unalmas” – jut eszembe Auden versmondata, bár ismerőseit nem lepi meg legényes jókedve a borozó alkalmakkor. Biztosan tudom, józanok a reggelei, mint akit „az őrült szépség örökre józanná vakít”-ott. S mintha nem érdekelné a politika, de érdekli a nép, a történelem. Nem politizál, pedig a magyar író szokása általában, és ezt a hajlamát szeretik kihasználni a rendszerek, mindent megtettek, hogy befogják, fontosságát elhitették, pedig csak olyan volt nekik a lantos, mint valaki a személyzet közül. Akik átlátták ezt az ördögi manipulációt az utóbbi évtizedekben, számolhattak a belső, külső száműzetés következményeivel. Ő a Rajk-per rádióközvetítése kötelező hallgatását abbahagyja a kollégiumban: „Hát az én emberismeretem, józanságom azt nem veszi be… Otthagyom a közvetítést.” Öntörvénye látszik már ebből is, negyedik utas, vagyis független, nem áll táborba se régen, se most. Mert nem volt soha feltűnő, közismert se lett annyira, ha a politikai pikantéria többet számít a művek minőségénél. Bár szerencsés, akinél a közéletiség az esztétikummal egybeesik. De nézzük a Józan reggel kötetet 1958-ból; a Tilalmas ifjuságban:
1956 után nagy bátorság a megjelentetése, születése is éppen akkori. Az Elszántak 1957-től asztalfiókban, akár a forradalmárok, akikről szól, a börtönökben, s valaholi sírban a versbeli esemény halottja. A Meggyfa című új kötetben 1952 és 56-os korabeli és emlékező műveket is közöl. Nem látványos, nem mozgósító, de igaz, miként Fodor András személyisége. Lénye legbensőbb lényegéhez engem a nagy angol költő, Philip Larkin vezet, most értem igazán, miért dedikálta a Nászi szél kötetbe: „szeretettel küldöm; majdnem úgy, mint sajátomat…” Nemcsak mert szívből fordította, persze azért fordította szívből, mert a larkini tartás az ő ideálja biztosítéka, ellentéte mint megtartó kötele. Élete mozgalmasságában, munkabőségében van egy állandó, kolostor-mozgásterű, szűkszavú, líra-aszkétikus. Larkin könyvtáros, húsz év alatt két kötete jelenik meg, évente három-négy verset ír; külföldön kétszer járt csupán, alig mozdul ki Hullból. Fodor András 1955-től induló kötetsora a szülőföldön és Budapesten kívül jelzi Angliát, Olasz- és Spanyolországot, Skandináviát, a Baltikumot, a Balkánt, Görögországot, Szibériát, Japánt, Indiát. Ahogy szeretett költőjéről ír, magára is mutat. „Versindításai többnyire látleletként realisták. A vonaton szemben ülő lengyel légikisasszony, a dokkba érkező révhajó hajnali tülkölése, az ablakon át megpillantott táncolók, később egy áruház, egy plakát, egy régi síremlék, a tengerparti strand, az utcai mentőkocsi vagy a kirakodóvásár részletes helyszínrajza elegendő, hogy fölszárnyaljon belőlük a költemény, sokszor éppen a kitűnő megfigyelések, a szuggesztív érzékeltetés, a látszólag lazán elbolyongó, mégis szorosra fogott szerkesztés diadalaként… Különben nincs köze sem e felújult szürrealista kísérletekhez, sem a személytelen versbeszédhez, a színtelen-szagtalan szövegek kezdődő divatjához… Érzelmi óvatossága, az idővel való folytonos viaskodása mögött mindenkor a jövőnek szóló gesztus érződik. »Azért írok verseket, hogy megőrizzek dolgokat, amiket láttam-hallottam-éreztem… mind magam, mind mások számára… hogy ezt miért csinálom, arról fogalmam sincs, de azt hiszem, minden művészet mélyén a megőrzés rejlik.«” És Fodor András önvallomása:
1943 május elsejétől folytonos megörökítő akarat a naplóvezetésben, 1944. IX. 17-től a költészetben. Tessék meglepődni a tizenötéves fiú tehetségétől! Címe: Ősz küszöbén.
Formakészsége annyira nyilvánvaló, nem kell említenem. De olyan pontos a szerkezet, mint az évszakok váltakozása, ahogy az emlékezetben forognak, s nem mozdul ki az emlékező az ősz küszöbéről. A bennünk sarjadó időben a nyár, ősz, tél, tavasz egyszerre a múlt és a jövő. Óhaj mozdítja, tolja az állóképeket, lüktet a látvány az eredetiségtől, megnyerő a fiú tapasztalata, övé az eloldozódva hullás, a keménymarkú tél, a nyár végigfutása, az ég felé meredő kopár határ, a ködben imbolygó varjak. Aki leírja, „megélek mint a nádtövi madár”, nem másolhatta senkitől. A vers lelke pedig a gyermeki őszinteség, a nagyon várt téli örömöket elhiteti, mert mi is hasonlók voltunk kiskorunk falusi természeti képletében. Majdnem ötven év távolságúak, még a címben is visszautalók a Most is utolsó sorai:
De addig sok elutazás és hazatérés Fodor András költészetében. Már annak is harmincöt éve, hogy fölfedeztem a Józan reggel kötetben a Bátyám citerál című versét, ezt a nagy, realista rekviemet, melyben a kór-gyötrött, balesetet túlélt, udvarán muzsikás énekével bajűző vigasztalja magát és munkába fáradt hallgatóságát. Megrendítő a tartalom, sírból peng már a citera, de míg a versvéghez nem érünk, csupa élet a látomás. Hajdani olvasatában a naggyá emelt apróságok bűvöltek inkább, a finom kapcsolatok, mint ahogy
Plasztikusan sorjázik a költői megfigyelés; Petőfi, Arany, Illyés írta ezt így. Akár A puszta, télenben „Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról, és a küszöbre teszi”, bátyja „föltette a citerát a nyulház tetejére”. Belül a kisnyulak „mozgatták fürge orruk”. Gyönyörűséggel telítődik az ember, örül, hogy a költő részesévé tette az élet univerzális csodájának ezzel a piciséggel. Mintha zsebre rakható szoborban éreznék monumentumot. Most már azt is tudom, a nyúlház mellől fölfelé tágul a lét; a buzgalom hevében a száj szögletét gyengéden félrenyomó nyelv, a kurjantó hang után hátracsapott fej, s a mindenségre révedő tekintet, „szemét a háztetők fölött az ég felé emelte”, s máris égben van, onnan citerál lefelé. S most, lírai birtokát keresztül-kasul barangolva veszem észre, hány efféle teljesítményre indítja a zene, s úgy hiszem, a versek felől nézvést nincs semmi különbség bátyja citerálása, Sztravinszkij vezénylése s a baseli, 1937-es Bartók-portré között. Bár a somogyi legény pozíciója más, ő a halandó égre néző, Bartók meg égi csillag, a halhatatlan géniusz.
A Meggyfa című 1992-es kötetből idéztem, a szintézis verseiből. A Bátyám citerálban népiség. Az 1949-ben írt nagyformátumú Bartók közeli Szabó Lőrinc Tücsökzenéje dikciójához, áthajlított, tört sorai ritmusának katarzisához, városi az, vagy inkább helyeken túli, más térben táncoló, miként A csodálatos mandarin, vagy ahogy
Fodor András lényegéből való, hogy a versteremtés körülményei odavalósiak, ahol a bátyja citerált, Buzsákra, Lengyeltótiba viszi Bartókot megírni, s még csak nem is az Eötvös-kollégiumba, főként nem valami jeges albérletbe, nepperes kávéházba. Pedig a Mandarin éppen odavaló. „1949. I. 1. Szombat, Buzsák. A házban tudják, hogy versem készül, magamra hagynak… Én meg gyötrődve írok. Azaz nem írok, csak gondolkodom. Óránként néha még három sor sem válik le a ceruzámról. Hiába, itt nagy a tét, nem írhatok le akármit. Este kilenc tájban elképedve állapítom meg, hogy napi munkám eredménye mindössze 18 sor. 10 óra után, mintha mindent helyre akarnék hozni, írok még ennyit. Éjjel kettőre már a Cantata profana részbe is belekezdek. I. 2. Vasárnap – Lengyeltóti. Ebéd után már csak a vers záróképe van vissza, de ez a legnehezebb. Megszállottként gyötrődöm vele, sohasem voltam még szavak miatt ilyen feszültségben. Végre 3 óra 20-kor sikerül megtalálnom az utolsó sorokat:
…Masonnak levélmelléklettel elküldöm a Bartók-verset. Micsoda megkönnyebbülés! Aludni azonban nem tudok. Még háromkor is ébren forgolódom. Majd, ami ennél is rosszabb: félálomban írom tovább a verset. Minden, ami csak eszembe jut, sorokba szedődik, ritmusba rendeződik. Nagyon szenvedek ettől a kényszeres agymunkától.” Öt ősz küszöbét lépte át első jó verse után, s meglett a nagy mű huszonévesen. Érett, pontos, tárgyias, filozofikus, zenemód zengő, jajgató, kínban-örömben született gyermek. Nem tudom, hova nőtt volna ez a költészet, ha évekig nem zárják ki a napvilágból. De biztos, abban az időben erősebb pozíciót teremthetett volna magának, hogy a mai is erősebb legyen. Reményfutamra kényszerült, hogy beváltódjon a remény. Nézzünk körül! Megannyi megtört életmű, megtépázott biztonságérzet. Pilinszky, Kálnoky, Nemes Nagy, Rába, Kormos, Lakatos, Lator, s a bebörtönzött Tóth Bálint, Kárpáti Kamil. Fodor Andrásnak is ki kellett dolgoznia taktikáját és technikáját, hogy valamennyire nyerésre álljon. S megtalálta a prózás versben. Naplója lírai tényeit küzdötte föl. Nem kassákos szabadvers, amint a külső áramlatokkal hatolt befelé, József Attila Nem én kiáltok és Kosztolányi Meztelenül kötetének kitérőjéhez, Berda alacsonyról magasztosult whitmanes imádságaihoz sem hasonlít. Ő belülről indult más irodalmak felé, s azt hiszem, onnan vette a bátorságot. „A prózaiság, a pózok nélküli keresetlenség önmagában nem teremt értéket. Auden kihívása azért lett új lehetőségek forrásává, mert művészi erejéből arra is futotta, hogy virtuóz módon legyen köznapi” – írja. Hozzáfűzhetném, Auden olyan mitológiát teremtett a hétköznapiságból, egy Olivetti táskaírógépből, a Síkságokban a hiányból szirtet, nincs-Ovidiust, hogy a verselemek teljesen másértelművé lesznek. „Színlelni se tudom / a laposság poézisét, de olykor / jó emlékezni: nincs báj önmagától / a költészetbe se, ha nincs hozzá közünk.” Fodor András fordítása. Először az élmény, a valakihez, valamihez való kapcsolat, vonzás-taszítás, az anyag papírra szivárgása, s megválasztják a szavak cselekvő formájukat, a síksági vagy az égi változatot. Szörnyű terhet vett magára, hogy költészetét a magyar hagyományból kiszakítsa, hogy azzal újuljon meg, ami megszokott hajlama ellen való. Eddig minden próbálkozás poétikus, Ady, Babits, Füst Milán ezen kívülinek találta volna például a Juventus ventus diákos történetét, mint egy mesélni való eseményt a bolondos ifjúságról.
Húzzuk el verseszményünk függönyét, hadd süssön a Nap! Megvilágítja az asztali lámpát, amint ezüstösen lehajtja fejét a könyvre. Metanyelvvé, költészetté válik, mint Carlos Williams lélektöredéke: „megettem / a hűtő- / szekrényből / a szilvát / pedig / alighanem / a reggelihez / tetted el / Bocsáss meg / felséges volt / olyan hűs / olyan édes.” Cendrars 1914-ben kezdte már: „Első költemény metaforák nélkül / Képek nélkül / Újdonságok / Új szellem”, s fölsorolta a groteszk étlapot, mint költeményt. Elvesztették a szavak metaforikus jelentésüket, jeleznek csupán egy mögöttes, köztes világot. Tárgyi és lelki jelenségeket, mint Róźewicz. Fodor András prózai versei az eseményeké, melyek az ifjúság, szerelem, család, barátság, a történelem körében esnek meg vele. Mondtam, ez a stílus sokszor hajlama ellen való, húzza, köti a „szülöttem föld”. Ő nem cserélgetheti lakhelyeit, mint Auden, ha elszakadna, visszahull, elmenni-visszajönni, a magyar költői hagyományból a világlíra útjaira és haza. Egyszer a Bach-fúga egylélegzetű forma-fegyelme, az egész versen végigvitt rím lejt egy másikkal, repdes a tisztán komponált zenére tisztán és magasan.
Szomszédságában a Szigorú atyák, az édesapáról és Fülep Lajosról íródott „antivers”.
Itt Örökkévalóról beszélő halandó zene, aztán térképléc, irodaküszöb; könyvcímeiben Meggyfa és Kőnyomat – számomra Fodor András költészetének jelzése, jelentése. |