1928. augusztus 16.E. H. Gombrich írja A művészet történetében: „a chartres-i gótikus katedrális szobrai valósággal élnek, mozogni látszanak, komolyan néznek egymásra, köntösük redőzete is elárulja, hogy eleven testet takar…” Juhász Ferenc a hatvanas évek elején, egyik nyugati útja alkalmából elküldte a katedrálist, képeslapon. Nem kellett gondolkodnom, miért. Ami rendeltetése, azzal üdvözölt: katedrálist építeni a költészet nyelvéből, s tudni az emberiség ábrázatát; éljenek, mozogjanak beleszőve nyolcszáz év penészfátyolába, tudván, az ember, aki volt, megmarad bennünk mindörökké. A magyar költészetben ez a katedrálisépítő szándék, megvalósulás, nagyratörés a köznapi sziszegésben, ez az Istennek emelt kétkezi működés teremti meg az elrendeltetés fantasztikus építményét Dante-objektivitással, erőltetett menetben a Pokol bugyrai és a szférák Szaturnusz-gyűrűin át. Van a sorsnak olyan elrendeltetése is, hogy figyelmese lehessen a megvalósulásnak égre tekintő szeretettel. Mert meghatja a tizenkét éves gyereket az a huszonkét éves felnőtt, aki „1950 Karácsonyára küldi és öleli, hogy még nagyon sok verset írjon és mindig tudja, hogy kiknek is kell verseket írni”. A gyerek figyelmét bátyja, Nagy László irányította, hozván a Szárnyas csikót, a Sántha családot, az Apámat és az Új verseket. Az ifjúság ködében, amikor olyanok az éjszakák, mint az éjjeliőr bakancsa, magánakbeszélése; olyanok az éjszakák, mint egy eltévedt kölyök, aki azonos lehet a félős őrszemmel, mikor a macskát a padlásról a törvény nevében szólítja le; azonosság van a köd palástja alatt. S mikor a kölyök, aki csillagász szeretne lenni, rátalál a Göncöl és a költészet azonosságára, megtalálja azt az optikát, ami nem más, mint szemei; az igazi távcső.
A rátalálás rémülete tör elő, a költészet hatalmas istene feje fölött csodáival. És ettől már minden megváltozik, mindent átérzékenyít a kozmikus Démon. Először még, ahogy József Attila csillagai, földiek, ahogy a Göncöl: szekér, de akkor „hol a ló, hol a kocsis?” Ám ettől a kérdő fölkiáltástól a népi látomások megváltoztatják magukat. Megásódik a katedrális fundamentuma. Nem láttam Chartres-t, de láttam Bayeux-t, a városka szélén ősi templom, évszázadokban kékült falai tövén a jelen fű- és favilága, mindig az a birkacsorda és mindig az a lovacska, s a vegetáció minden ábrája együtt bennem az apácák történelemhímzésével, Juhász-sorokkal:
Egyidejűségben, jelenben a múlt és a jövő! Jelenben, jövőben, múltban a Sántha család, az Apám, a Jégvirág kakasa; ott, akkor a realitás árnyalataival; a Tékozló ország pontosan, amikor kell, az ötvenes évek elején, s ötvenhat után A halottak királya, IV. Béla országa-vesztett, teremtő himnusza. Megmutatta a bekötött kéziratot, alig javított fölszabadulást éreztem benne, láttam kristálysorokat, végérvényes kalligráfiát, a visszatalálás és a jövőremény hosszú, fekete sorait. Azt, amikor önmagát teremti a szó kő-, malter-, freskóvilága, a költő nem konklúziós, mert katedrálisa megszólaltatja önmagával, hiszen ő világít szent ablakaiban. S ha mégis megszólal a napfénynek állított alak, hozsánnát hallok a beférhetetlen néphez.
Ezt a strófát kiírattam ballagási meghívónkra 1956-ban. Nem szóltam róla Ferencnek, mert tudtam, nemcsak egy gimnáziumi osztály, hanem a magyarság búcsúvesztése a letört, megsütve-megalázott szép forradalom emberhús-lakomájának végső kiáltása volt; kezdet a végben: „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?” Még nem gondoltatott olyan valóságosan a jövőre, amit jósolva érzett, amire nem maradt szó abból az óriási kincsből, ami a sajátja. Szókarátjai marták, mint a kutyák, majdnem tíz éven át a Harc a fehér báránnyal megrendítő ajánlásáig: „egy győztesen megvívott harc után; a ki tudja még micsoda harc előtt”. Kitapinthattam vers-verőerét: „Fekszem a földön, a sárga halálon. Halálomat legyőzöm. Ott lüktet a csont-virágon.” Magányában szerethettem meg igazán, födetlen volt a Krisztus-lepelig. Hűséges szeretetemet mindig megajándékozta vigassággal, mosollyal, szomorúsággal, meghívással, látogatással. Én meg kiálltam érte mindenek ellenére, végigolvastam, amikor azt mondták, követhetetlen; pedig akkor égette meg magát A Szent Tűzözön regéivel, A gyötrelem óráival, a Bombával, Az éjszaka képeivel. A valóság hidrogénbombáin éltünk, figyelmeztetésül föl kellett építenie a borzalom katedrálisát: „Pistáéknak, nem-mindennapi szeretetemmel, barátságommal, testvéri szívemmel, egy tűzözön előtt, ami remélem, sohasem fog eljönni.” Megnyugodtam a reménytől. Megnyugtatott. Megidézve pusztította el, elégette a legnagyobb krematóriumban, láthattam a lángot, a zsírjában sistergő halált. Elvitt a föld alá giliszta-halott-humusz-evőnek a Fekete Saskirályban. „Tolt, hogy az árnyékot, a halált megszokjam.” Végigélte halottak-önmagát, fölemelkedett Dante Paradicsomába, s onnan a gyermeki édenhez a férfi, mintha már sohasem hagyná el Biát és első látomásait. „Aztán kamaszbajszos számba vettem a cigarettát s rágyújtottam lassú gyufával, nagy slukkot szívtam, s néztem a parázsdarazsat, a sercegő cigarettaparazsat, ahogy a láng eszi a szögletes pálcikát, a gyufafej fekete szénpontszeme, széncsöppkocsonyája lassan elsorvadik a fekete cérnává vékonyult parázsnyakon, a fekete pernyecsigolyán, s lehull, mint guillotine-nal levágott rab feje, lehull a fekete-forgács szénhártya nyakról, mint a láng nyaktilójával levágott asszonygyilkos feje, aki fémhordóba forrasztotta megölt szeretőit, asszonyait kazánban égette el.” Végiggondolva ezt a versrészletet, ki kell javítanom magamat; nem édeni, hanem az ősi, ősemberi lét-rettegés magánya a lehulló gyufafejben, mint a Halott feketerigóban, mert a rózsákat meg kell metszeni, temetni kell a rigó-halott létet, s nem bántani az élő énekest. „Ki tiltja meg, hogy beszéljek? Ki tiltja meg, hogy beszéljek rólad, Remény, Világ? Ki akarja megtiltani, hogy éljek?… Nem azért születtem hallgatag szegénynek… nem azért szült anyám, hogy a hallgatás aranykoporsójába gyömködjetek. Nem azért szült 1928. augusztus 16-án…” |