Visszaálmodott emlékA fiatal Nagy László lírájában az élmények meglepően áttételesek. Pedig a világszemléleti, esztétikai vonzalom, mely a népi írókhoz fűzte, természetesen irányíthatta volna a konkrét, epikusan előadott valósághoz. Öcsként, nyiladozó értelmem idejéből emlékszem a Sinka-, Sértő Kálmán-, József Attila-kötetekre. Közülük inkább a népdal jellegű versek voltak rá kimutatható hatással. A sors, a természet a lelkiállapottal azonosított formában jelenik meg. Nem az életkép, a történet, hanem a dal. Inkább a korai József Attila, mint Sinka. Bár a szeretet egyformán ragaszkodó. Miért éppen verseiket tanította meg a négyéves gyereknek? Előbb tudtam a „Nincsen apám, se anyám”-at, mint káromkodni, Sinka szegény kis hercege megsirattatta velem magát, mert sárral a homlokán alszik halva, messze túl a major mögött. József Attila Cserépfalvi kiadásában, Laci beragasztása szentkép a címoldalon. Sértő Kálmán szegénysége riasztott, ez a költősors? ez bizony! Levetett pár rossz bakancs csámpásan a képen, s a derékig meztelen költő, mintha inge se volna, azért olyan nagy a haja, hogy sapkátlan feje, gallértalan nyaka meg ne fázzon. Én természetesen kapcsolhatom élete, életünk eseményeit egy-egy szóhoz, mert mindennek odavalósi gyökere van. Ha vérpettyes vércse repül, akkor kertalji nyárfáink lakója, ott húzódik a büdösbürkű árok a nyesett akácok alatt. Ha a pajtáról ír, tudom, ott szeretett aludni nyáron, oda húzódott a családtól legénykedni, verset írni, ott mászhatta meg a pocakos pók, s verte föl álmából a bagoly. Az alkonyat mindig az, amelyre nyugati ablakaink tárultak. A bazalthegy keleten, a Somló. A Vörös-domb elfödi a pápai utat, elfödi a szülőháztól az iskolavárost, meghatározza az út irányát, ahol szedret ehetett a Szederkirály. A vadcseresznyefa a kert végében terebélyesedik, előtte a meggyes bozótja. Busa és Sörös nevű ökreink is föllelhetők a rajzokon, vízfestményeken. Márta, Szabó Márta; Mária, Tomor Mária, a Kismariska, az erős és a törékeny nőiesség szeretett alakjai, egyik ábrándos, a másik valóságos szerelem. Minden a lírai realizmus fényében, a beszűkítő szegénység és a kitörni vágyás összefeszülése szerint. Köztudott, tízéves korában egész életre kiható baj érte, sokat szenvedett miatta testben és lélekben, mégis csak általánosítva jeleníti meg, s egyszer említi csupán: „Árokparton járok mindig, / billegőhöz csak ez illik.” Az életmű magasából nézve mégis találhatunk olyan verseket, melyek a későbbi mitikus költeményekre utalnak, amikor majd az élettények nagy összefüggésekben állnak elő. Köztük a Lánglakodalom már növeszthetetlen apokalipszis, a falu bombázása 1945. március 24-én este. Apánk megetette az állatokat, anyánk megfejt, Laci bement a faluba esti szokása szerint, fölgyújtottuk a villanyt, a délutáni meleg után hamar kihűlt a konyha, ilyenkor ritkán égett a sparhelt, mert friss tejet szoktunk vacsorázni. Villámcsattanás, mennydörgés, sötétség! Az asztal vagy az ágy alatt találtuk magunkat, észre se vettük az ijedtségtől, amit csináltunk. Anyánk fölsikoltott, amikor csönd lett, Laci hol van? Éppen hazatartott, leült a közeli árokszélre, onnan látta a falu lángolását. Égtek a zsúpos házak, az istállók, a pajták; mire fölocsúdtunk, elmenekültek a németek. A falusiak futottak felénk, nyárfáink alá. Míg a férfiak kiabáltak: Idesanyám! Gizella néni! anyám és két nővérem között szaladtam én is a többiekkel, belélegeztem abból a hatalmas füstözönből, amitől, azt hittem, meg fogok halni. Apánk és Laci hol van? nem beszéltek össze, hogy kiengedjék az állatokat az égő istállóból, összetalálkoztak a végén, de nem hiszem, hogy ölelkeztek, csókolóztak volna, csak azt mondták, jól van!
Így lett a tényből világháborúvá, világvégivé növesztett látomás, a parasztság menthetetlen állataiból jósolt emberpusztulás. Pedig alig égtek az istállókban a barmok, s a bombázásnak két halottja volt, amint a vendég és vendéglátó búcsúzott egymástól a kapunál, bomba tépte szét őket. E versben említetlenek, mert a heroikus küzdelmet csak a gyáva megfutamodás ellentételezheti. A későbbi, kibontott versek csírái már ekkor megnevezhetők. Az Üvegkoporsóban a Deres majálist előlegezi:
Itt általános, amott személyhez kötött a pusztulás:
Az utolsó versek közül való Hószakadás a szívre monogrammal jelöli a felsőiszkázi doni halottakat:
Nagy Laci, Nagy Feri, Mátis Kari, Tomor Imre. A szimbolikus hó végigszakad költészetén, mintha a kisgyerek élménye nőne óriásivá 1929 teléből. Testvéreim öt-, négy- és kétévesek az időjárás ostromában. Ereszig nőtt a hó, a ház és a pajta között hóhegy, ahogy az északi szelet az akácos nem csöndesíti, a zúduló havat átengedi magán, s tövénél hosszan ejti el. Apánk szorost lapátolt az istálló, a pajta és a szalmakazlak között. Annyira vonzotta a hólabirintus a kétéves Marit, majdnem elveszett, megfagyott. Bella nagynénénkhez, Ácsékhoz, Laci a kovács felé szökött, míg szüleink az állatokkal törődtek. Valaki karácsonyfáért, borókáért ment a harasztba, s összetalálkozott Lacival, „látta, hogy olyan kótincán van, meztelláb, aztán ott a kabátjába fogta, aztán hazahozta” – emlékszik anyánk. „Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett… Azon a télen indultam el ingben mezítláb a kovácshoz” – írja Életem című vallomásában Nagy László. Az idő lírai formája A karácsonyfás ember. Egyszerű átvételekkel, terebélyes áttételekkel valósul meg a vers. Az ellentétes irányok találkozásában részt vesz a táj is: „Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei is.” Belefordul a világháború, mint katonaköpeny, s a szegénység tüdőbajos köhécselése, a valósághoz karácsonyi képzetnek kell járulnia, hogy lehessen a gyerek, Kisjézus, a borókafenyő cserepárja. Szép költői esemény, de azért föl kell rajta szállni a létvers magasába: „Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatva véres szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.” Ezt a mentőangyal-embert anyám se nevezi meg. Talán, hogy valószínűtlenebb legyen, pedig biztosan odavalósi volt, hiszen tudta, hova kell menni a fáért, a Haraszt agyagbánya-gödrei fölött örökzöld borókák nőttek. Kellett a sejtelmes a meghatározott emlékekhez. Így íródnak egyre egzaktabb látomásokká a kisgyerek élményei, legtöbbször versprózában a hetvenes évek elejétől. Fölébredt a korai versek előtti világ, mítosszá teremtődött költői érvényű részletekből. A magtalan Sógor bácsiék, az Ácsék szívbeli állomások a templom és az iskola felé. Sógor bácsi nekem csak mohazöld-ruhás áttűnés konyhájukon, testvéreimnek jó kedélyű ember. „Vicces volt, melegedtünk, közben kivett egy forgácsot, Mari kezébe nyomta: Edd meg! Sütemény, kráfli. Mikor bele akart harapni, akkor látta, hogy kráfliforma forgács” – mondja Izabella nővérem. Ácsék nemcsak magtalan házaspár, akik bátyámat fiukká szerették volna fogadni, nemcsak hangulatos, meleg kikötő voltak, de Gyula bácsi szellemi élmény is. Így maradt mohazöld árnyából rám is valami kézzel fogható: a Szent István Társulat könyvei, meg a Magyar Zászló című lap évfolyamonként, rézmetszetes képeivel. Folytatásokban A francia rémuralom története. Így kerülhet a Magtalanok Jézuskája című versben a Pajkos ló és a Rózsa tehén mellé a képeskönyv a mindenen csodálkozónak. Itt a szentcsaládos hangulat ellentéteképpen mondható ki igazán, milyen szilaj kölyök volt ő. „Rossz vagyok, égetnivaló.” „Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség vagyon? – Én akkor is. Akkor is.” „Lackó egészséges, virgonc, pirospozsgás gyerek volt, vasgyúrónak mondták, nem volt magas, de erős, vakmerő. Kézimunkaóra végén gombostű szúrta át az ujját, megvárta, mikor az imádságot elmondjuk, aztán a többiek kiabálták, hogy a Nagy Lacinak gombostű ment a kezébe, a tanító kihúzta az ujjából minden jajszó nélkül. Disznóöléskor belefeküdt a halasnyelű bicskába. Fakorcsolyával korcsolyázott a réten, ahol a Hunyor kiöntött, agyonfagyva jött haza, fájó kezét mindig anyánknak kellett dörzsölgetni.” „Kígyófejű ostort fontunk s kötöttünk parittyát. Az ostorokra fölakasztottuk egymást, játszásibul. Kegyetlenül birkóztunk. Átestünk sok-sok próbán.” A szilaj, vakmerő játékokból, a zabolátlan képzeletből lelkiismeretfurdalás fakad, jön a vitéz Novák plébános, mint Papírfejedelem a passióból, büntetni parázna vágyaiért.
A családi legenda szerint mintha ez az elevenség lenne oka elrontott lábának. Okozhatta a csontvelőgyulladást megfázás, mezítlábas futás a hóban, s a hideg fal, amelynél a konyhai ágyon aludt. Mégis legkönnyebb a közvetlen előzményekre gondolni. A rétről tehénen ülve hajtottak haza Bertha Lacival, Mátis Laci meg Kordolák Egon barátaik megijesztették a teheneket a kukoricásból, bátyám a sarkára esett, megrázkódott a csontvelő, és begyulladt. A képzelődők természetesnek tartották, hogy a ló rúgta meg. Ő így ír: „1935 augusztusában… végzetes baj jött rám a réten. A láz, majd a hideglelés ott lepett meg a réten őrzés közben. Délben már nem ettem, a mákgubás zsákba dőltem, és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöldalmát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam… Verebély klinika, éjszaka főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam… Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozza. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.” A fájdalmas emlék tőmondatokban szaporítja a stílust. Meg kell írni, de mielőbb túllenni rajta. Az életrajzban az eset kihagyhatatlan. A korai versekben, ahogy mondtam, egyetlen utalás található rá. A város idézése című versében a valóság álomi szörnyűség lesz. „Részeg sebészek konzíliuma mint a kárhozat jött fölém. Levágták volna ballábamat a disznaiknak, de egy áldott kéz elrántott leheletüktől.” A száguldást imádta, a vágtató ló elő-elővillanó képe, s valójában a mítoszi lószeretet attól az akadályozott mozgástól is adódik, az apai lómánia-örökségével egyetemben. Már-már az arkangyali csődör is azért született, s mentődött vissza a háború végén a gazdaságba, hogy a száguldás, a legyőzhető vadság szimbólumát betöltse, hogy a feszülő emberi energiának méltó párja legyen. Fél kézzel tudta lehajtani a fejét a szügyéig. Igába törte, kocsizott vele, kiszolgáltatta magát kiszámíthatatlan természetének, és a sok földűlés, anyai ijedezés ellenére mindig állta a próbát vele. Lábára húzza a dögtemetőben a pata-maradványt, melyet a vadállatok sem tudtak megenni: „pata nékem lábra való, te szép Baba ló”. S lett kengyelfutó a Szederkirály a teljes azonosulásban, hogy aztán épp a lába miatt csalatkozzon, mintha az elragadtatás bűne bosszulná meg magát.
A kezdeti lírai realizmusból a legnagyobb tartalmakat hordozó szimbólum, valóságos mitológiai lény lett a ló. A Vértanú arabs kancában figyelhetjük meg igazán az emlékek elemeinek átváltozását. A valóság több irányból tart a vers felé, hogy a távoli alapélményből megteremtődjön. Vemhes szürke lovunkat kölcsönadta apánk, hogy fuvarozhassanak vele az egyik húsz kilométerre lévő vasútállomásra, a hatalmas tehertől megszakadt a kanca, elvetélt, belepusztult. Erre a gyászra gondol vissza korábban a Kiscsikó-siratóban: „anyádat elásták… szívedet hallgattam, alig dobogott… bőrödet lehuzták, száritják napon, / Sírodat megásták a meggyfák alá… bőrödből csináltak fekete sipkát, / drága bőrtarisznyát borosüvegnek… ott ficánkolsz te a csillagok között, / onnan megrugdosod az én szivemet, / minden reményünket befödi a hó”. Lehetne a Búcsúzik a lovacska nyitóvers is a végső, nagy kiirtásban való azonosulásban, mikor már a ló-ember beszél: „Jaj, a hó / gyönyörüen kavarog a hó”, ami a Kiscsikó-sirató végén mindent beföd, mikor „fiu-arcomból irtó / apokalipszis-pofát / bűvöltetek”. És „hasam alá tüzet ki gyujt?” – kérdezi a Vértanú arabs kancára mutatva. Ami a versben félelmes máglya, az a valóságban csiklandó biztatás szokott lenni, hogy induljon el az egész napos állástól ideges ló. A szőlőmunkások nehéz dolga volt akkor a kora tavaszi kitakarás, a tőkék megszabadítása a fagytól védő földrétegtől. Apánk borral traktálta segítőit munka közben, melyet szokás szerint mulatozással fejeztek be. Előfordult a tűzgyújtás is a ló hasa alatt, hogy a csípéstől megijedjen, a pince zsúpjából szálakat húzkodtak, meggyújtották, véknyánál ingerelték vele. A versben iszonyú állatkínzás lett belőle. A cselekedet új történetté alakulhatott, rá lehetett képzelni a megszakasztott ló emlékére. Közelebbi az igazsághoz a Szederkirály sora: „de bazaltot fuvaroztattak véled, / csak vaslapáttal tapogattak meg téged”. A Jönnek a harangok értem emlékekkel megvert vallomásából is kihagyhatatlan: „S mérlegen lóbőr, csak a farka lóg a kamra porába, fölötte keserü öt seb a kenyértartó keresztjein.” A versbeni idő sem akkori, mikor terhes volt velem édesanyám, itt 1938 kora tavaszának kellett lennie, bátyám akkor már nem futhatott a részeg kapások elé a lába miatt. Valamikor máskor nem vitte magával apánk a Somlóra, el akarta érni árkon-bokron át, mezítláb. Itt küldetést kellett teljesítenie a fölfokozott látomás következtében. „Az elvetélt kiscsikót apám nyuzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől.” A viharlámpa is, mintha kisded lenne a kiscsikó és az öcs harmadik jelentéseként. Ráveti fényét a bűnre, mely magában hordozza az apagyilkosság képzetét: „képzeletben már végeztem vele. S hirtelen el is pityeredtem a halálos vétek miatt.” A csikóbőrből a Kiscsikó-siratóban fekete sipka lett, itt nyakba akasztott fekete prém. A ló szerszámát a gazda vette magára, s „mögéje álltak a többiek vértanu irhájával”. Vezeklés a vonulás az idők végezetéig az éjszakában, hol minden mássá, jelképessé növekszik a költemény katedrálisában. Hatalmas és örök az az iszkázi út. Hasonló elemekből, azonos építkezéssel teremtődnek A város idézése, az Artista, havazó tartományban, az Álmaim, verőerekkel s az Ereklye című versek is. A költői igazság törvényei szerint. |