Vonulnak rózsák és sebek

 

Visszaálmodott emlék (Nagy László)

A fiatal Nagy László lírájában az élmények meglepően áttételesek. Pedig a világszemléleti, esztétikai vonzalom, mely a népi írókhoz fűzte, természetesen irányíthatta volna a konkrét, epikusan előadott valósághoz. Öcsként, nyiladozó értelmem idejéből emlékszem a Sinka-, Sértő Kálmán-, József Attila-kötetekre. Közülük inkább a népdal jellegű versek voltak rá kimutatható hatással. A sors, a természet a lelkiállapottal azonosított formában jelenik meg. Nem az életkép, a történet, hanem a dal. Inkább a korai József Attila, mint Sinka. Bár a szeretet egyformán ragaszkodó. Miért éppen verseiket tanította meg a négyéves gyereknek? Előbb tudtam a „Nincsen apám, se anyám”-at, mint káromkodni, Sinka szegény kis hercege megsirattatta velem magát, mert sárral a homlokán alszik halva, messze túl a major mögött. József Attila Cserépfalvi kiadásában, Laci beragasztása szentkép a címoldalon. Sértő Kálmán szegénysége riasztott, ez a költősors? ez bizony! Levetett pár rossz bakancs csámpásan a képen, s a derékig meztelen költő, mintha inge se volna, azért olyan nagy a haja, hogy sapkátlan feje, gallértalan nyaka meg ne fázzon.

Én természetesen kapcsolhatom élete, életünk eseményeit egy-egy szóhoz, mert mindennek odavalósi gyökere van. Ha vérpettyes vércse repül, akkor kertalji nyárfáink lakója, ott húzódik a büdösbürkű árok a nyesett akácok alatt. Ha a pajtáról ír, tudom, ott szeretett aludni nyáron, oda húzódott a családtól legénykedni, verset írni, ott mászhatta meg a pocakos pók, s verte föl álmából a bagoly. Az alkonyat mindig az, amelyre nyugati ablakaink tárultak. A bazalthegy keleten, a Somló. A Vörös-domb elfödi a pápai utat, elfödi a szülőháztól az iskolavárost, meghatározza az út irányát, ahol szedret ehetett a Szederkirály. A vadcseresznyefa a kert végében terebélyesedik, előtte a meggyes bozótja. Busa és Sörös nevű ökreink is föllelhetők a rajzokon, vízfestményeken. Márta, Szabó Márta; Mária, Tomor Mária, a Kismariska, az erős és a törékeny nőiesség szeretett alakjai, egyik ábrándos, a másik valóságos szerelem. Minden a lírai realizmus fényében, a beszűkítő szegénység és a kitörni vágyás összefeszülése szerint.

Köztudott, tízéves korában egész életre kiható baj érte, sokat szenvedett miatta testben és lélekben, mégis csak általánosítva jeleníti meg, s egyszer említi csupán: „Árokparton járok mindig, / billegőhöz csak ez illik.”

Az életmű magasából nézve mégis találhatunk olyan verseket, melyek a későbbi mitikus költeményekre utalnak, amikor majd az élettények nagy összefüggésekben állnak elő. Köztük a Lánglakodalom már növeszthetetlen apokalipszis, a falu bombázása 1945. március 24-én este.

Apánk megetette az állatokat, anyánk megfejt, Laci bement a faluba esti szokása szerint, fölgyújtottuk a villanyt, a délutáni meleg után hamar kihűlt a konyha, ilyenkor ritkán égett a sparhelt, mert friss tejet szoktunk vacsorázni. Villámcsattanás, mennydörgés, sötétség! Az asztal vagy az ágy alatt találtuk magunkat, észre se vettük az ijedtségtől, amit csináltunk. Anyánk fölsikoltott, amikor csönd lett, Laci hol van? Éppen hazatartott, leült a közeli árokszélre, onnan látta a falu lángolását. Égtek a zsúpos házak, az istállók, a pajták; mire fölocsúdtunk, elmenekültek a németek. A falusiak futottak felénk, nyárfáink alá. Míg a férfiak kiabáltak: Idesanyám! Gizella néni! anyám és két nővérem között szaladtam én is a többiekkel, belélegeztem abból a hatalmas füstözönből, amitől, azt hittem, meg fogok halni. Apánk és Laci hol van? nem beszéltek össze, hogy kiengedjék az állatokat az égő istállóból, összetalálkoztak a végén, de nem hiszem, hogy ölelkeztek, csókolóztak volna, csak azt mondták, jól van!

 

Most vastüdejü gonosz angyalok szárnyától az ég sajog, ragyog, borulj a földre, ne less repülőt, zudít a földre foszforos esőt. Barát-e, ellenség-e ő? ki bűne ez a menyegző? Ripeg-ropog a lánglakodalom a háztetőkön, sárga kazlakon. A lángok ujja égre esküdött, most kulcsolódik két házsor fölött! Az utcán vagyok csak vakmerő, a férfiakkal tele a mező, ott óbégatnak, hogy: Idesanyám! gyámoltalanok, kell nekik a gyám, s a lécketrecben ég a kiscsikó, jászol tüzében vicsorít a ló, lángok közé a tehén borjazik, szénfeketére ökrök sülnek itt – Lángok közül te árva vakmerő, mi menthető volt, az se menthető.

 

Így lett a tényből világháborúvá, világvégivé növesztett látomás, a parasztság menthetetlen állataiból jósolt emberpusztulás. Pedig alig égtek az istállókban a barmok, s a bombázásnak két halottja volt, amint a vendég és vendéglátó búcsúzott egymástól a kapunál, bomba tépte szét őket. E versben említetlenek, mert a heroikus küzdelmet csak a gyáva megfutamodás ellentételezheti.

A későbbi, kibontott versek csírái már ekkor megnevezhetők. Az Üvegkoporsóban a Deres majálist előlegezi:

 

gondolkodok a messzi hóban elveszett barátaimon. Nem tudok értük dáridózni, borommal elfogyott a fény, előttem üres bádog-dózni, se dohány nincs már, se remény.

 

Itt általános, amott személyhez kötött a pusztulás:

 

Láger-hidegben lebegett a negyedik, ott lett halála, hóba temették, letörött füleit úgy dobták utána.

 

Az utolsó versek közül való Hószakadás a szívre monogrammal jelöli a felsőiszkázi doni halottakat:

 

De N. L. N. F. M. K. T. I. meg a többi kétszázötvenezer már nem ábrándozik többé hazáról tüzről tüzes levesről még lelkük se bujdoshat elakadt belefúlt az is a hóba

 

Nagy Laci, Nagy Feri, Mátis Kari, Tomor Imre. A szimbolikus hó végigszakad költészetén, mintha a kisgyerek élménye nőne óriásivá 1929 teléből. Testvéreim öt-, négy- és kétévesek az időjárás ostromában. Ereszig nőtt a hó, a ház és a pajta között hóhegy, ahogy az északi szelet az akácos nem csöndesíti, a zúduló havat átengedi magán, s tövénél hosszan ejti el. Apánk szorost lapátolt az istálló, a pajta és a szalmakazlak között. Annyira vonzotta a hólabirintus a kétéves Marit, majdnem elveszett, megfagyott. Bella nagynénénkhez, Ácsékhoz, Laci a kovács felé szökött, míg szüleink az állatokkal törődtek. Valaki karácsonyfáért, borókáért ment a harasztba, s összetalálkozott Lacival, „látta, hogy olyan kótincán van, meztelláb, aztán ott a kabátjába fogta, aztán hazahozta” – emlékszik anyánk. „Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett… Azon a télen indultam el ingben mezítláb a kovácshoz” – írja Életem című vallomásában Nagy László. Az idő lírai formája A karácsonyfás ember. Egyszerű átvételekkel, terebélyes áttételekkel valósul meg a vers. Az ellentétes irányok találkozásában részt vesz a táj is: „Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei is.” Belefordul a világháború, mint katonaköpeny, s a szegénység tüdőbajos köhécselése, a valósághoz karácsonyi képzetnek kell járulnia, hogy lehessen a gyerek, Kisjézus, a borókafenyő cserepárja. Szép költői esemény, de azért föl kell rajta szállni a létvers magasába: „Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatva véres szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.” Ezt a mentőangyal-embert anyám se nevezi meg. Talán, hogy valószínűtlenebb legyen, pedig biztosan odavalósi volt, hiszen tudta, hova kell menni a fáért, a Haraszt agyagbánya-gödrei fölött örökzöld borókák nőttek. Kellett a sejtelmes a meghatározott emlékekhez. Így íródnak egyre egzaktabb látomásokká a kisgyerek élményei, legtöbbször versprózában a hetvenes évek elejétől. Fölébredt a korai versek előtti világ, mítosszá teremtődött költői érvényű részletekből.

A magtalan Sógor bácsiék, az Ácsék szívbeli állomások a templom és az iskola felé. Sógor bácsi nekem csak mohazöld-ruhás áttűnés konyhájukon, testvéreimnek jó kedélyű ember. „Vicces volt, melegedtünk, közben kivett egy forgácsot, Mari kezébe nyomta: Edd meg! Sütemény, kráfli. Mikor bele akart harapni, akkor látta, hogy kráfliforma forgács” – mondja Izabella nővérem. Ácsék nemcsak magtalan házaspár, akik bátyámat fiukká szerették volna fogadni, nemcsak hangulatos, meleg kikötő voltak, de Gyula bácsi szellemi élmény is. Így maradt mohazöld árnyából rám is valami kézzel fogható: a Szent István Társulat könyvei, meg a Magyar Zászló című lap évfolyamonként, rézmetszetes képeivel. Folytatásokban A francia rémuralom története. Így kerülhet a Magtalanok Jézuskája című versben a Pajkos ló és a Rózsa tehén mellé a képeskönyv a mindenen csodálkozónak. Itt a szentcsaládos hangulat ellentéteképpen mondható ki igazán, milyen szilaj kölyök volt ő. „Rossz vagyok, égetnivaló.” „Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség vagyon? – Én akkor is. Akkor is.”

„Lackó egészséges, virgonc, pirospozsgás gyerek volt, vasgyúrónak mondták, nem volt magas, de erős, vakmerő. Kézimunkaóra végén gombostű szúrta át az ujját, megvárta, mikor az imádságot elmondjuk, aztán a többiek kiabálták, hogy a Nagy Lacinak gombostű ment a kezébe, a tanító kihúzta az ujjából minden jajszó nélkül. Disznóöléskor belefeküdt a halasnyelű bicskába. Fakorcsolyával korcsolyázott a réten, ahol a Hunyor kiöntött, agyonfagyva jött haza, fájó kezét mindig anyánknak kellett dörzsölgetni.” „Kígyófejű ostort fontunk s kötöttünk parittyát. Az ostorokra fölakasztottuk egymást, játszásibul. Kegyetlenül birkóztunk. Átestünk sok-sok próbán.” A szilaj, vakmerő játékokból, a zabolátlan képzeletből lelkiismeretfurdalás fakad, jön a vitéz Novák plébános, mint Papírfejedelem a passióból, büntetni parázna vágyaiért.

 

Selyembajuszával a Szederkirály magát nagyságolva legénynek átlép a zöld, a paráznaszagú kenderbe, álmodva gyereket csinál Polányi Ilonnak, a szaloncukor- illatu paplaki szobalánynak. Pirpír ne piruljon, de féltse Szedert! Ó, ha az a színarany-pápaszemes, ezüstbiciklis, kutyakorbácsos, agárkutyás, agárkutya-száraz, vitéz-jelvénnyel zománcozott szivű Papírfejedelem ezt látná, letépné féltékenyen a fülit, farkát is, megráspolyozva bajusza helyét a buja kis Szederkirálynak!

 

A családi legenda szerint mintha ez az elevenség lenne oka elrontott lábának. Okozhatta a csontvelőgyulladást megfázás, mezítlábas futás a hóban, s a hideg fal, amelynél a konyhai ágyon aludt. Mégis legkönnyebb a közvetlen előzményekre gondolni. A rétről tehénen ülve hajtottak haza Bertha Lacival, Mátis Laci meg Kordolák Egon barátaik megijesztették a teheneket a kukoricásból, bátyám a sarkára esett, megrázkódott a csontvelő, és begyulladt. A képzelődők természetesnek tartották, hogy a ló rúgta meg. Ő így ír:

„1935 augusztusában… végzetes baj jött rám a réten. A láz, majd a hideglelés ott lepett meg a réten őrzés közben. Délben már nem ettem, a mákgubás zsákba dőltem, és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöldalmát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam… Verebély klinika, éjszaka főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam… Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozza. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.”

A fájdalmas emlék tőmondatokban szaporítja a stílust. Meg kell írni, de mielőbb túllenni rajta. Az életrajzban az eset kihagyhatatlan. A korai versekben, ahogy mondtam, egyetlen utalás található rá. A város idézése című versében a valóság álomi szörnyűség lesz. „Részeg sebészek konzíliuma mint a kárhozat jött fölém. Levágták volna ballábamat a disznaiknak, de egy áldott kéz elrántott leheletüktől.”

A száguldást imádta, a vágtató ló elő-elővillanó képe, s valójában a mítoszi lószeretet attól az akadályozott mozgástól is adódik, az apai lómánia-örökségével egyetemben. Már-már az arkangyali csődör is azért született, s mentődött vissza a háború végén a gazdaságba, hogy a száguldás, a legyőzhető vadság szimbólumát betöltse, hogy a feszülő emberi energiának méltó párja legyen. Fél kézzel tudta lehajtani a fejét a szügyéig. Igába törte, kocsizott vele, kiszolgáltatta magát kiszámíthatatlan természetének, és a sok földűlés, anyai ijedezés ellenére mindig állta a próbát vele. Lábára húzza a dögtemetőben a pata-maradványt, melyet a vadállatok sem tudtak megenni: „pata nékem lábra való, te szép Baba ló”. S lett kengyelfutó a Szederkirály a teljes azonosulásban, hogy aztán épp a lába miatt csalatkozzon, mintha az elragadtatás bűne bosszulná meg magát.

 

Már nem tudsz világgá hasítani, soha vidámat sikítani, lánc a lábadon, csacsogó láncszem, kis királyom sajnállak, ámen.

 

A kezdeti lírai realizmusból a legnagyobb tartalmakat hordozó szimbólum, valóságos mitológiai lény lett a ló. A Vértanú arabs kancában figyelhetjük meg igazán az emlékek elemeinek átváltozását. A valóság több irányból tart a vers felé, hogy a távoli alapélményből megteremtődjön. Vemhes szürke lovunkat kölcsönadta apánk, hogy fuvarozhassanak vele az egyik húsz kilométerre lévő vasútállomásra, a hatalmas tehertől megszakadt a kanca, elvetélt, belepusztult. Erre a gyászra gondol vissza korábban a Kiscsikó-siratóban: „anyádat elásták… szívedet hallgattam, alig dobogott… bőrödet lehuzták, száritják napon, / Sírodat megásták a meggyfák alá… bőrödből csináltak fekete sipkát, / drága bőrtarisznyát borosüvegnek… ott ficánkolsz te a csillagok között, / onnan megrugdosod az én szivemet, / minden reményünket befödi a hó”. Lehetne a Búcsúzik a lovacska nyitóvers is a végső, nagy kiirtásban való azonosulásban, mikor már a ló-ember beszél: „Jaj, a hó / gyönyörüen kavarog a hó”, ami a Kiscsikó-sirató végén mindent beföd, mikor „fiu-arcomból irtó / apokalipszis-pofát / bűvöltetek”. És „hasam alá tüzet ki gyujt?” – kérdezi a Vértanú arabs kancára mutatva. Ami a versben félelmes máglya, az a valóságban csiklandó biztatás szokott lenni, hogy induljon el az egész napos állástól ideges ló. A szőlőmunkások nehéz dolga volt akkor a kora tavaszi kitakarás, a tőkék megszabadítása a fagytól védő földrétegtől. Apánk borral traktálta segítőit munka közben, melyet szokás szerint mulatozással fejeztek be. Előfordult a tűzgyújtás is a ló hasa alatt, hogy a csípéstől megijedjen, a pince zsúpjából szálakat húzkodtak, meggyújtották, véknyánál ingerelték vele. A versben iszonyú állatkínzás lett belőle. A cselekedet új történetté alakulhatott, rá lehetett képzelni a megszakasztott ló emlékére. Közelebbi az igazsághoz a Szederkirály sora: „de bazaltot fuvaroztattak véled, / csak vaslapáttal tapogattak meg téged”. A Jönnek a harangok értem emlékekkel megvert vallomásából is kihagyhatatlan: „S mérlegen lóbőr, csak a farka lóg a kamra porába, fölötte keserü öt seb a kenyértartó keresztjein.” A versbeni idő sem akkori, mikor terhes volt velem édesanyám, itt 1938 kora tavaszának kellett lennie, bátyám akkor már nem futhatott a részeg kapások elé a lába miatt. Valamikor máskor nem vitte magával apánk a Somlóra, el akarta érni árkon-bokron át, mezítláb. Itt küldetést kellett teljesítenie a fölfokozott látomás következtében. „Az elvetélt kiscsikót apám nyuzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől.” A viharlámpa is, mintha kisded lenne a kiscsikó és az öcs harmadik jelentéseként. Ráveti fényét a bűnre, mely magában hordozza az apagyilkosság képzetét: „képzeletben már végeztem vele. S hirtelen el is pityeredtem a halálos vétek miatt.” A csikóbőrből a Kiscsikó-siratóban fekete sipka lett, itt nyakba akasztott fekete prém. A ló szerszámát a gazda vette magára, s „mögéje álltak a többiek vértanu irhájával”. Vezeklés a vonulás az idők végezetéig az éjszakában, hol minden mássá, jelképessé növekszik a költemény katedrálisában. Hatalmas és örök az az iszkázi út.

Hasonló elemekből, azonos építkezéssel teremtődnek A város idézése, az Artista, havazó tartományban, az Álmaim, verőerekkel s az Ereklye című versek is. A költői igazság törvényei szerint.

1928. augusztus 16. (Juhász Ferenc)

E. H. Gombrich írja A művészet történetében: „a chartres-i gótikus katedrális szobrai valósággal élnek, mozogni látszanak, komolyan néznek egymásra, köntösük redőzete is elárulja, hogy eleven testet takar…”

Juhász Ferenc a hatvanas évek elején, egyik nyugati útja alkalmából elküldte a katedrálist, képeslapon. Nem kellett gondolkodnom, miért. Ami rendeltetése, azzal üdvözölt: katedrálist építeni a költészet nyelvéből, s tudni az emberiség ábrázatát; éljenek, mozogjanak beleszőve nyolcszáz év penészfátyolába, tudván, az ember, aki volt, megmarad bennünk mindörökké.

A magyar költészetben ez a katedrálisépítő szándék, megvalósulás, nagyratörés a köznapi sziszegésben, ez az Istennek emelt kétkezi működés teremti meg az elrendeltetés fantasztikus építményét Dante-objektivitással, erőltetett menetben a Pokol bugyrai és a szférák Szaturnusz-gyűrűin át.

Van a sorsnak olyan elrendeltetése is, hogy figyelmese lehessen a megvalósulásnak égre tekintő szeretettel. Mert meghatja a tizenkét éves gyereket az a huszonkét éves felnőtt, aki „1950 Karácsonyára küldi és öleli, hogy még nagyon sok verset írjon és mindig tudja, hogy kiknek is kell verseket írni”. A gyerek figyelmét bátyja, Nagy László irányította, hozván a Szárnyas csikót, a Sántha családot, az Apámat és az Új verseket.

Az ifjúság ködében, amikor olyanok az éjszakák, mint az éjjeliőr bakancsa, magánakbeszélése; olyanok az éjszakák, mint egy eltévedt kölyök, aki azonos lehet a félős őrszemmel, mikor a macskát a padlásról a törvény nevében szólítja le; azonosság van a köd palástja alatt.

S mikor a kölyök, aki csillagász szeretne lenni, rátalál a Göncöl és a költészet azonosságára, megtalálja azt az optikát, ami nem más, mint szemei; az igazi távcső.

 

A lámpára harmat koppant, kormos üvege elroppant, a fa is, mintha ősz volna: lepergetett egy tyúktollat. A Göncölszekér fölöttem kifogva áll. Meglepődtem. Észre most vettem először, hogy a rémület előtört; – hát hol a ló, hol a kocsis? Ősidőktől fogja a kannát és itatja azóta is a két örökszomju kancát.

 

A rátalálás rémülete tör elő, a költészet hatalmas istene feje fölött csodáival. És ettől már minden megváltozik, mindent átérzékenyít a kozmikus Démon. Először még, ahogy József Attila csillagai, földiek, ahogy a Göncöl: szekér, de akkor „hol a ló, hol a kocsis?” Ám ettől a kérdő fölkiáltástól a népi látomások megváltoztatják magukat. Megásódik a katedrális fundamentuma.

Nem láttam Chartres-t, de láttam Bayeux-t, a városka szélén ősi templom, évszázadokban kékült falai tövén a jelen fű- és favilága, mindig az a birkacsorda és mindig az a lovacska, s a vegetáció minden ábrája együtt bennem az apácák történelemhímzésével, Juhász-sorokkal:

 

Ugrott a királyfi, szája tapadt táltos orrlikára, tüdejét degeszre szívta, táltos erejét megitta.

 

Egyidejűségben, jelenben a múlt és a jövő! Jelenben, jövőben, múltban a Sántha család, az Apám, a Jégvirág kakasa; ott, akkor a realitás árnyalataival; a Tékozló ország pontosan, amikor kell, az ötvenes évek elején, s ötvenhat után A halottak királya, IV. Béla országa-vesztett, teremtő himnusza. Megmutatta a bekötött kéziratot, alig javított fölszabadulást éreztem benne, láttam kristálysorokat, végérvényes kalligráfiát, a visszatalálás és a jövőremény hosszú, fekete sorait. Azt, amikor önmagát teremti a szó kő-, malter-, freskóvilága, a költő nem konklúziós, mert katedrálisa megszólaltatja önmagával, hiszen ő világít szent ablakaiban. S ha mégis megszólal a napfénynek állított alak, hozsánnát hallok a beférhetetlen néphez.

 

Ó, ember, a hitedet ne veszitsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét! Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. Ha kell, százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség.

 

Ezt a strófát kiírattam ballagási meghívónkra 1956-ban. Nem szóltam róla Ferencnek, mert tudtam, nemcsak egy gimnáziumi osztály, hanem a magyarság búcsúvesztése a letört, megsütve-megalázott szép forradalom emberhús-lakomájának végső kiáltása volt; kezdet a végben: „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?”

Még nem gondoltatott olyan valóságosan a jövőre, amit jósolva érzett, amire nem maradt szó abból az óriási kincsből, ami a sajátja. Szókarátjai marták, mint a kutyák, majdnem tíz éven át a Harc a fehér báránnyal megrendítő ajánlásáig: „egy győztesen megvívott harc után; a ki tudja még micsoda harc előtt”. Kitapinthattam vers-verőerét: „Fekszem a földön, a sárga halálon. Halálomat legyőzöm. Ott lüktet a csont-virágon.”

Magányában szerethettem meg igazán, födetlen volt a Krisztus-lepelig. Hűséges szeretetemet mindig megajándékozta vigassággal, mosollyal, szomorúsággal, meghívással, látogatással. Én meg kiálltam érte mindenek ellenére, végigolvastam, amikor azt mondták, követhetetlen; pedig akkor égette meg magát A Szent Tűzözön regéivel, A gyötrelem óráival, a Bombával, Az éjszaka képeivel. A valóság hidrogénbombáin éltünk, figyelmeztetésül föl kellett építenie a borzalom katedrálisát: „Pistáéknak, nem-mindennapi szeretetemmel, barátságommal, testvéri szívemmel, egy tűzözön előtt, ami remélem, sohasem fog eljönni.”

Megnyugodtam a reménytől. Megnyugtatott. Megidézve pusztította el, elégette a legnagyobb krematóriumban, láthattam a lángot, a zsírjában sistergő halált. Elvitt a föld alá giliszta-halott-humusz-evőnek a Fekete Saskirályban. „Tolt, hogy az árnyékot, a halált megszokjam.” Végigélte halottak-önmagát, fölemelkedett Dante Paradicsomába, s onnan a gyermeki édenhez a férfi, mintha már sohasem hagyná el Biát és első látomásait.

„Aztán kamaszbajszos számba vettem a cigarettát s rágyújtottam lassú gyufával, nagy slukkot szívtam, s néztem a parázsdarazsat, a sercegő cigarettaparazsat, ahogy a láng eszi a szögletes pálcikát, a gyufafej fekete szénpontszeme, széncsöppkocsonyája lassan elsorvadik a fekete cérnává vékonyult parázsnyakon, a fekete pernyecsigolyán, s lehull, mint guillotine-nal levágott rab feje, lehull a fekete-forgács szénhártya nyakról, mint a láng nyaktilójával levágott asszonygyilkos feje, aki fémhordóba forrasztotta megölt szeretőit, asszonyait kazánban égette el.”

Végiggondolva ezt a versrészletet, ki kell javítanom magamat; nem édeni, hanem az ősi, ősemberi lét-rettegés magánya a lehulló gyufafejben, mint a Halott feketerigóban, mert a rózsákat meg kell metszeni, temetni kell a rigó-halott létet, s nem bántani az élő énekest.

„Ki tiltja meg, hogy beszéljek? Ki tiltja meg, hogy beszéljek rólad, Remény, Világ? Ki akarja megtiltani, hogy éljek?… Nem azért születtem hallgatag szegénynek… nem azért szült anyám, hogy a hallgatás aranykoporsójába gyömködjetek. Nem azért szült 1928. augusztus 16-án…”

Meggyfa és kőnyomat (Fodor András)

Találkozásra indulok, közeli hozzám, mégis hosszú az utazás, évekig tartó készülődés. Óvakodtam eddig megfogalmazni költészetét, hátha pontatlanul és méltatlanul szólok, mert Fodor András bármennyire egyértelműen közvetlen ember, baráti és a magán- és közdolgokban résztvevő, mégis van valami többrétegűség személyében és verseiben, s megtéveszthet, ha netán lényeginek gondolom a felszínt. Naplói megjelenése után ismerhettem meg teljesen, igazolódott, amit eddig is tudtam, s földerült, ami sejthető titok.

Könnyen megtéveszthet a legendátlanság legendája is. Mintha az emberben nem volna semmi különös, mindennapi, kizökkenthetetlen szorgalommal éli az életét családban, hivatali rendben, melyben együtt a könyvtári kötött munkaidő, lapszerkesztés, irodalomszervezés, országos vonatokon utazva vállalni töméntelen kötelességet, vasutas apjától örökölt pontossággal, a karjára bilincselt idővel egyeztetve ott lenni valahol társaságban, ülésen, hangversenyen. Sokszor úgy tűnik, nincs jelen gondolatban, csak ül és hallgat, szól néha, majd elmegy, s meglepődünk, ha az előbbi együttlétből összetalálkozunk, és kellő idő után fölállítja a következő. És ahogy bemozogja az időt és a teret, olvashatjuk verseit itt is, ott is, másutt tanulmány meg irodalmi est másokért, bámulatos fölkészültséggel. Nem felejtem, 1983 februárjában Miskolcon köszönti az ötvenéves Kalász Lászlót azzal a levéllel, melyet az ünnepelt a Csillag rovatvezetőjének írt. S naplóra is jut ideje. Hogyan? Negyvennyolc órásak napjai? Ha szomorúnak látszik, nem kérdezzük, miért, mert inkább figyelő. „Ízléstelen ki sohase unalmas” – jut eszembe Auden versmondata, bár ismerőseit nem lepi meg legényes jókedve a borozó alkalmakkor. Biztosan tudom, józanok a reggelei, mint akit „az őrült szépség örökre józanná vakít”-ott.

S mintha nem érdekelné a politika, de érdekli a nép, a történelem. Nem politizál, pedig a magyar író szokása általában, és ezt a hajlamát szeretik kihasználni a rendszerek, mindent megtettek, hogy befogják, fontosságát elhitették, pedig csak olyan volt nekik a lantos, mint valaki a személyzet közül. Akik átlátták ezt az ördögi manipulációt az utóbbi évtizedekben, számolhattak a belső, külső száműzetés következményeivel. Ő a Rajk-per rádióközvetítése kötelező hallgatását abbahagyja a kollégiumban: „Hát az én emberismeretem, józanságom azt nem veszi be… Otthagyom a közvetítést.” Öntörvénye látszik már ebből is, negyedik utas, vagyis független, nem áll táborba se régen, se most. Mert nem volt soha feltűnő, közismert se lett annyira, ha a politikai pikantéria többet számít a művek minőségénél. Bár szerencsés, akinél a közéletiség az esztétikummal egybeesik. De nézzük a Józan reggel kötetet 1958-ból; a Tilalmas ifjuságban:

 

Meddő erő a némák tisztasága. Lázadni kéne, béna vagy, – tűrnél, de nincs miért;   Szemedbe döfnek villogó tilalmak. Rángat, gyötör a sok parancs, akár a szél az ágat. Osztoznak legszebb vágyadon kufár ügyeskedők.   Megvédenéd hited, de nincs hatalmad.

 

1956 után nagy bátorság a megjelentetése, születése is éppen akkori. Az Elszántak 1957-től asztalfiókban, akár a forradalmárok, akikről szól, a börtönökben, s valaholi sírban a versbeli esemény halottja. A Meggyfa című új kötetben 1952 és 56-os korabeli és emlékező műveket is közöl. Nem látványos, nem mozgósító, de igaz, miként Fodor András személyisége.

Lénye legbensőbb lényegéhez engem a nagy angol költő, Philip Larkin vezet, most értem igazán, miért dedikálta a Nászi szél kötetbe: „szeretettel küldöm; majdnem úgy, mint sajátomat…” Nemcsak mert szívből fordította, persze azért fordította szívből, mert a larkini tartás az ő ideálja biztosítéka, ellentéte mint megtartó kötele. Élete mozgalmasságában, munkabőségében van egy állandó, kolostor-mozgásterű, szűkszavú, líra-aszkétikus. Larkin könyvtáros, húsz év alatt két kötete jelenik meg, évente három-négy verset ír; külföldön kétszer járt csupán, alig mozdul ki Hullból. Fodor András 1955-től induló kötetsora a szülőföldön és Budapesten kívül jelzi Angliát, Olasz- és Spanyolországot, Skandináviát, a Baltikumot, a Balkánt, Görögországot, Szibériát, Japánt, Indiát.

Ahogy szeretett költőjéről ír, magára is mutat. „Versindításai többnyire látleletként realisták. A vonaton szemben ülő lengyel légikisasszony, a dokkba érkező révhajó hajnali tülkölése, az ablakon át megpillantott táncolók, később egy áruház, egy plakát, egy régi síremlék, a tengerparti strand, az utcai mentőkocsi vagy a kirakodóvásár részletes helyszínrajza elegendő, hogy fölszárnyaljon belőlük a költemény, sokszor éppen a kitűnő megfigyelések, a szuggesztív érzékeltetés, a látszólag lazán elbolyongó, mégis szorosra fogott szerkesztés diadalaként… Különben nincs köze sem e felújult szürrealista kísérletekhez, sem a személytelen versbeszédhez, a színtelen-szagtalan szövegek kezdődő divatjához… Érzelmi óvatossága, az idővel való folytonos viaskodása mögött mindenkor a jövőnek szóló gesztus érződik. »Azért írok verseket, hogy megőrizzek dolgokat, amiket láttam-hallottam-éreztem… mind magam, mind mások számára… hogy ezt miért csinálom, arról fogalmam sincs, de azt hiszem, minden művészet mélyén a megőrzés rejlik.«”

És Fodor András önvallomása:

 

Mióta eszemet tudom, izgat, hogy kéne épen tartani a perceket, miket megértünk.   Nem a szempillák öntudatlan szárnya közül kihulló, névtelen pillanatokat, de amiket a bennünk sarjadó idő az emléksejtek eleven, áttetsző zárványába foglalt:   a színről színre testesült valót.

 

1943 május elsejétől folytonos megörökítő akarat a naplóvezetésben, 1944. IX. 17-től a költészetben. Tessék meglepődni a tizenötéves fiú tehetségétől! Címe: Ősz küszöbén.

 

Im, őrzi még magát nekünk a nyár, aztán ledobja majd a lombruhát.   Ősz lesz, a száraz sárga levelek   eloldozódva hullnak, lengenek   a fa alá. Miért is már a vékony napsugár? Jöjjön az ősz, a keménymarku tél!   Az izzó, fénylő, kéklő ég alatt   végigfutottam ugy is a nyarat.   Nincs más esély. Jöjjön az ősz! Mezítelen jegenyék, lehántott tölgyek csontvázágai,   kopár határ, mely ég felé mered,   ködben imbolygó varjak, verebek,   tarolt vidék! Ti jöjjetek! S némán köztetek megállok várva, mint a téli mag.   Nem nézek hátra, nem rettegve már,   megélek, mint a nádtövi madár   az ég alatt. Hullj hát levél! A reményem te vagy. Jöjj fénytelen homályu alkonyat;   dértől fehérré dermedt reggelek,   szivemben hittel várlak bennetek,   türelmesen.

 

Formakészsége annyira nyilvánvaló, nem kell említenem. De olyan pontos a szerkezet, mint az évszakok váltakozása, ahogy az emlékezetben forognak, s nem mozdul ki az emlékező az ősz küszöbéről. A bennünk sarjadó időben a nyár, ősz, tél, tavasz egyszerre a múlt és a jövő. Óhaj mozdítja, tolja az állóképeket, lüktet a látvány az eredetiségtől, megnyerő a fiú tapasztalata, övé az eloldozódva hullás, a keménymarkú tél, a nyár végigfutása, az ég felé meredő kopár határ, a ködben imbolygó varjak. Aki leírja, „megélek mint a nádtövi madár”, nem másolhatta senkitől. A vers lelke pedig a gyermeki őszinteség, a nagyon várt téli örömöket elhiteti, mert mi is hasonlók voltunk kiskorunk falusi természeti képletében. Majdnem ötven év távolságúak, még a címben is visszautalók a Most is utolsó sorai:

 

Csak azt akartam, késő éjjel, mikor a lépcsőn ledobogva sorjáztok át a küszöbön, megélni veletek együtt: a téli kapu odva, s kint, az ut hideg sikátora, kilobbant ölelésetektől   miként lesz melegebb.

 

De addig sok elutazás és hazatérés Fodor András költészetében. Már annak is harmincöt éve, hogy fölfedeztem a Józan reggel kötetben a Bátyám citerál című versét, ezt a nagy, realista rekviemet, melyben a kór-gyötrött, balesetet túlélt, udvarán muzsikás énekével bajűző vigasztalja magát és munkába fáradt hallgatóságát. Megrendítő a tartalom, sírból peng már a citera, de míg a versvéghez nem érünk, csupa élet a látomás. Hajdani olvasatában a naggyá emelt apróságok bűvöltek inkább, a finom kapcsolatok, mint ahogy

 

Néztem a két kezet: a balt, a föl-le siklót, mely büvös rovátkák fölött a nótát araszolta, míg jobb felől vigan perdült a hegyes-végü ludtoll, a dallamok hullámain imbolygó kis vitorla.

 

Plasztikusan sorjázik a költői megfigyelés; Petőfi, Arany, Illyés írta ezt így. Akár A puszta, télenben „Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról, és a küszöbre teszi”, bátyja „föltette a citerát a nyulház tetejére”. Belül a kisnyulak „mozgatták fürge orruk”. Gyönyörűséggel telítődik az ember, örül, hogy a költő részesévé tette az élet univerzális csodájának ezzel a piciséggel. Mintha zsebre rakható szoborban éreznék monumentumot. Most már azt is tudom, a nyúlház mellől fölfelé tágul a lét; a buzgalom hevében a száj szögletét gyengéden félrenyomó nyelv, a kurjantó hang után hátracsapott fej, s a mindenségre révedő tekintet, „szemét a háztetők fölött az ég felé emelte”, s máris égben van, onnan citerál lefelé. S most, lírai birtokát keresztül-kasul barangolva veszem észre, hány efféle teljesítményre indítja a zene, s úgy hiszem, a versek felől nézvést nincs semmi különbség bátyja citerálása, Sztravinszkij vezénylése s a baseli, 1937-es Bartók-portré között. Bár a somogyi legény pozíciója más, ő a halandó égre néző, Bartók meg égi csillag, a halhatatlan géniusz.

 

Alulról fölfelé a vékony lábak megfeszülnek, mintha az asztrál-test a földből, törékeny kettős-águ vezetéken húzná magába titkon   a mélység áramát. A megbillent zakó fölött a poháremelő véletlen mozdulat, a keskeny kar, a mell, a nyak rejtett, egymásba kulcsolódó   orsóiban tovább-tovább kereng a fojtott villamoserő, míg végre fönt a száj, szem, orr, az áll ékébe sürüsödve világol szüntelen a fej   szikár ezüstje, mint   örökös szupernóva, mint   a mérhetetlen csillagok… A robbanó fény dermedt ragyogása.

 

A Meggyfa című 1992-es kötetből idéztem, a szintézis verseiből. A Bátyám citerálban népiség. Az 1949-ben írt nagyformátumú Bartók közeli Szabó Lőrinc Tücsökzenéje dikciójához, áthajlított, tört sorai ritmusának katarzisához, városi az, vagy inkább helyeken túli, más térben táncoló, miként A csodálatos mandarin, vagy ahogy

 

Nem gunyoros mosollyal, nem groteszk tompa medvetáncként, de mint villámló borzadály, mint ránkszabadult itélet tombolt a Fából faragott királyfi.

 

Fodor András lényegéből való, hogy a versteremtés körülményei odavalósiak, ahol a bátyja citerált, Buzsákra, Lengyeltótiba viszi Bartókot megírni, s még csak nem is az Eötvös-kollégiumba, főként nem valami jeges albérletbe, nepperes kávéházba. Pedig a Mandarin éppen odavaló. „1949. I. 1. Szombat, Buzsák. A házban tudják, hogy versem készül, magamra hagynak… Én meg gyötrődve írok. Azaz nem írok, csak gondolkodom. Óránként néha még három sor sem válik le a ceruzámról. Hiába, itt nagy a tét, nem írhatok le akármit. Este kilenc tájban elképedve állapítom meg, hogy napi munkám eredménye mindössze 18 sor. 10 óra után, mintha mindent helyre akarnék hozni, írok még ennyit. Éjjel kettőre már a Cantata profana részbe is belekezdek. I. 2. Vasárnap – Lengyeltóti. Ebéd után már csak a vers záróképe van vissza, de ez a legnehezebb. Megszállottként gyötrődöm vele, sohasem voltam még szavak miatt ilyen feszültségben. Végre 3 óra 20-kor sikerül megtalálnom az utolsó sorokat:

 

az halhatatlan, aki fél de ki félelmét is biztatásként hagyja reánk, a rokonokra.

 

…Masonnak levélmelléklettel elküldöm a Bartók-verset. Micsoda megkönnyebbülés! Aludni azonban nem tudok. Még háromkor is ébren forgolódom. Majd, ami ennél is rosszabb: félálomban írom tovább a verset. Minden, ami csak eszembe jut, sorokba szedődik, ritmusba rendeződik. Nagyon szenvedek ettől a kényszeres agymunkától.”

Öt ősz küszöbét lépte át első jó verse után, s meglett a nagy mű huszonévesen. Érett, pontos, tárgyias, filozofikus, zenemód zengő, jajgató, kínban-örömben született gyermek. Nem tudom, hova nőtt volna ez a költészet, ha évekig nem zárják ki a napvilágból. De biztos, abban az időben erősebb pozíciót teremthetett volna magának, hogy a mai is erősebb legyen. Reményfutamra kényszerült, hogy beváltódjon a remény. Nézzünk körül! Megannyi megtört életmű, megtépázott biztonságérzet. Pilinszky, Kálnoky, Nemes Nagy, Rába, Kormos, Lakatos, Lator, s a bebörtönzött Tóth Bálint, Kárpáti Kamil. Fodor Andrásnak is ki kellett dolgoznia taktikáját és technikáját, hogy valamennyire nyerésre álljon.

S megtalálta a prózás versben.

Naplója lírai tényeit küzdötte föl. Nem kassákos szabadvers, amint a külső áramlatokkal hatolt befelé, József Attila Nem én kiáltok és Kosztolányi Meztelenül kötetének kitérőjéhez, Berda alacsonyról magasztosult whitmanes imádságaihoz sem hasonlít. Ő belülről indult más irodalmak felé, s azt hiszem, onnan vette a bátorságot. „A prózaiság, a pózok nélküli keresetlenség önmagában nem teremt értéket. Auden kihívása azért lett új lehetőségek forrásává, mert művészi erejéből arra is futotta, hogy virtuóz módon legyen köznapi” – írja. Hozzáfűzhetném, Auden olyan mitológiát teremtett a hétköznapiságból, egy Olivetti táskaírógépből, a Síkságokban a hiányból szirtet, nincs-Ovidiust, hogy a verselemek teljesen másértelművé lesznek. „Színlelni se tudom / a laposság poézisét, de olykor / jó emlékezni: nincs báj önmagától / a költészetbe se, ha nincs hozzá közünk.” Fodor András fordítása. Először az élmény, a valakihez, valamihez való kapcsolat, vonzás-taszítás, az anyag papírra szivárgása, s megválasztják a szavak cselekvő formájukat, a síksági vagy az égi változatot.

Szörnyű terhet vett magára, hogy költészetét a magyar hagyományból kiszakítsa, hogy azzal újuljon meg, ami megszokott hajlama ellen való. Eddig minden próbálkozás poétikus, Ady, Babits, Füst Milán ezen kívülinek találta volna például a Juventus ventus diákos történetét, mint egy mesélni való eseményt a bolondos ifjúságról.

 

Ám hirtelen elénk akadt a feketeruhás forgalmista, akár egy fölmentő futár. Kajánul elfecsegte, kit kivel látott az árnyas hegyi út   horgában csókolózni. – – – – – Hová is lett a jókor   idézett hegyi legény? Nem messze bűnhelyétől   a temetőben fekszik. S a jókedvü leleplező?   Öccsét a betört lékből menekítve,   eltűnt szegény a jég alatt. És hova lett a hetyke lány?   Kérdeztem egyszer falujukba járva, Akárha mesemondók felelték volna:   – Elment Amerikába.

 

Húzzuk el verseszményünk függönyét, hadd süssön a Nap! Megvilágítja az asztali lámpát, amint ezüstösen lehajtja fejét a könyvre. Metanyelvvé, költészetté válik, mint Carlos Williams lélektöredéke: „megettem / a hűtő- / szekrényből / a szilvát / pedig / alighanem / a reggelihez / tetted el / Bocsáss meg / felséges volt / olyan hűs / olyan édes.” Cendrars 1914-ben kezdte már: „Első költemény metaforák nélkül / Képek nélkül / Újdonságok / Új szellem”, s fölsorolta a groteszk étlapot, mint költeményt. Elvesztették a szavak metaforikus jelentésüket, jeleznek csupán egy mögöttes, köztes világot. Tárgyi és lelki jelenségeket, mint Róźewicz. Fodor András prózai versei az eseményeké, melyek az ifjúság, szerelem, család, barátság, a történelem körében esnek meg vele. Mondtam, ez a stílus sokszor hajlama ellen való, húzza, köti a „szülöttem föld”. Ő nem cserélgetheti lakhelyeit, mint Auden, ha elszakadna, visszahull, elmenni-visszajönni, a magyar költői hagyományból a világlíra útjaira és haza.

Egyszer a Bach-fúga egylélegzetű forma-fegyelme, az egész versen végigvitt rím lejt egy másikkal, repdes a tisztán komponált zenére tisztán és magasan.

 

s a gazdátlan vak éjre vont   irdatlan szemfödő alatt szövődik szüntelen   az ég felé növő eleven létra-rács, ahogy   a múlt-jelen-jövő kerengő fensége mögül   kilép a nagy törvénytevő s bitangolt univerzumától   bennünket visszakér az Örökkévalóval is csak   ez a halandó zene beszél

 

Szomszédságában a Szigorú atyák, az édesapáról és Fülep Lajosról íródott „antivers”.

 

Féltem a mennydörgéstől. Egyszer ugy elbujtam a szobában, kampósbottal az ágy alól kapart elő apám. De sokkal jobban szorongtam apámtól. Eltört rajtam egy térképlécet, úgy lökött ki az irodaküszöbről, hogy beestem a bukszusok közé.

 

Itt Örökkévalóról beszélő halandó zene, aztán térképléc, irodaküszöb; könyvcímeiben Meggyfa és Kőnyomat – számomra Fodor András költészetének jelzése, jelentése.

A költő poggyásza (Takács Imre)

Takács Imre könyvcíme, a Poeta Benedictus Pilinszky Jánost jelöli – áldott költő, de mindketten áldottak a tehetségben és a hitben, s megvertek a sorsban. Az időben mégis a latin jelző érvényesült inkább, és abban a teremtő akaratban minden írások kezdetén, mikor a papír angyalszárnyára írja magát az ég.

Egyetlen regényét, A csillagok árulását a hatvanas évek elején olvastam, de ez a csodálatosan szép, ez az elsőre tökéletes mű most alszik az emlékezetben, én is ettől a prózakötettől gondolok vissza rá újraolvasatlan, mert elkallódott költözködéseim valamelyik kanyarulatában, hozzá csak huszonhat éves recenzióm vezet. Igazoló sorokat írtam a könyvtárosok ajánló lapjában, az Új Könyvekben, hogy elhiggyék, nélkülözhetetlen, a törzsanyagba való. „Takács Imre szigorú szerkesztéssel, a prózaműfaj logikájával általános, emberi érvényűvé emeli élményanyagát… Stílusa olyan pontos, hogy kevés szóval is lényegeset mond… Eredeti figurákat teremt egy-egy barát, summáslány, kaszás, ispán személyében. Emellett valóságos szociográfiáját adja a Dunántúl paraszti világának, a munkának éppúgy, mint a szórakozásnak. Némelyik leíró jellegű fejezet szinte önálló néprajzi tanulmányként is megjelenhetne, mint például egy citera- és harmonikaszó mellett tánccal, dalolással eltöltött vasárnap délután.” E korra és életidőmre való megfogalmazás mögül most fölsejlik nekem az érett gabonaillat, s a szegények szerelem-csillaga. S megtalálom a célzást: „Az első regényem megírása után… úgy éreztem, minden kedves mondanivalóm kiégett énbelőlem.” Hogy ne keseregjen a hamu fölött, faragni kezdett a soponyai nevelőotthon tanáraként, s majd a székesfehérvári élet visszaváltja írónak. „Új regényt kezdtem írni… a felköltözés esztendejéből való az első kisprózám is.” Szabó István mondta akkoriban, regényt olvasott kéziratban Takácstól, veszélyes tárgyú, 56-os. Természetes kíváncsisággal vártam, várom azt a művet, míg az 1961-től folyó huszonhat év prózájában gyönyörködöm. Szép oka van önzésemnek, ha közügy, ha a tizenegyedik verseskönyv mellett elégedetlenkedem a megíratlan regények miatt. Bár megértem: „Hosszú lenne elmondani itt, hogy miként dugaszolódtak el az írás csatornái – vagy csak a töltőtollam. Régi, hogy »az ember a mértéke mindennek«, a magam dolgainak tehát magam. Akik valami árulással szeretnék magyarázni az én irodalmi munkásságomnak a vastagságát vagy a vékonyságát, és valami árulást látnak abban is, hogy sokféle dologgal próbálkoztam, azok kifelejtenek egy fontos dolgot, egy előttük ismeretlen tényezőt, vagyis a mivoltomat.”

Ám akkor tudomásul vehetnénk, ami van, most ezt a gyűjteményt, melyről kiadása után egy évvel írok, s nem találtam eddig se kritikát, se méltatást róla. „Ezekbe az önelemzésekbe azért volt képem bocsátkozni, mert ez ideig egy kritikus se nézett meg jól.” Egy nehéz sors teszi láthatóvá magát, a kérget feszítő tehetség fölszabadulása, visszahökkentése, görbedése, csavarodása a lehetőségek hasadékain át, szellemi alkalmak, egzisztenciális ellehetetlenülések között törekvés az egyetlen lét teljességére, a kifejeződések fajtái a tapogató kéz remekléseitől a súlyos vagy légies filozófiáig erkölcsben, szeretetben, ámulásban, hódításban és formálásban ez a könyv – a megmaradás története. „A Lepusztulásom történetét nem a rakoncátlan, nem az oktondi, nem a maga tehetségét elpárologni látó, nem a maga érdektelenségétől rémült író mondta volna, hanem – elnézést, hogy még ebben a mondatban a nemzet értékei közé fogom sorolni magamat – a nemzet értékeinek az elsilányosítása fölött érzett gondolkodó mondatta volna velem. És ennek a gondolkodónak fő aspirációja nem a vers, nem a regény, nem a glossza, nem a színjáték, hanem maga a gondolkodás.” Csak így lehet megmaradni, s ha szavait helyükben megpörgetem, a gondolkodás az írói megvalósulásban, a testté lett ige metanyelvében érvényes, amint földet és szőlőt művel, építkezik, játékot csinál, kosarat fon, fát farag, rajzol, fest, tanulmányt ír a Fejér megyei parasztházakról akár.

„Az író mindig exíró és mindig írójelölt. Az emlékezésekre és a várakozásokra sok ideje megy. És ha nem lump ember, megkísérli hasznosan eltölteni a homály időközeit, a derengés tartalmait.” Tele a szatyra, mert mindig szüksége lehet valamire, legyen ott a készség, amikor kell. „A várakozási időt így tömtem be. Igen – kalapáccsal, fareszelővel és csőrfogóval. Rozsdamentes kárpitosszeggel és montázsba tervezett hajcsavaróval. Hegesztéshez való bronzpálcával és ráspollyal. Nitrozománccal és fűrészporral. Homokkal, csiszolópapírral és homorú favésővel. Kalandos úton szerzett mahagónival és kunyerált körtefával. Műbőrrel és alumíniumnyesedékkel. A Tiszai Vegyi Kombinát ragasztójával és rostlemezzel. A szatyorban van még szögfúró, nittszeg, drót, kés, vegytinta, ecset, lenolaj, facsavar, kaparóvas, colstok – és persze ceruza is.” A ceruza az utolsó, lehet, csak a tarisznya alján, alig említendő, olyan természetes. A szatyor tárgyai jelzések az építő, gondoskodó, tartalékoló, öröktevékeny ember szíve és esze irányára. S mögöttes tartalomjegyzéke ennek a könyvnek, melyben megláthatjuk az ő egész valóját.

A másik poggyászban rejtett üzemanyag: „…köszönöm a szüleim genetikai csomagját. Úgy vélem, jó csomag volt. A világ legtöbb boldogtalanságát… a rossz, hibás genetikai csomagok okozzák.” Szüleiről szólván érthetjük az okot. Anyja „Tanító szeretett volna lenni, de trágyás szekéren ül…” Nem innen ered-e a kiválás indulata? Innen a mindig előbbre. De hogyan? Költővé lenni zsellérek unokájából, szegénynél szegényebbek fiából csak isteni akarat által lehet, ahogy csoda a kivirágzott vesszőkosár, és Péterek szelíd biztatása süsse a hajtásokat. „Verset is írtam olyat, hogy azt híresztelték a faluban: fölakasztanak, ha az amerikaiak bejönnek majd.” A mezei legény irodalmat tanulhat a pesti egyetemen, az lehet, akiről tudjuk már, kicsoda. Az anya ellentétében serkent, az apa erkölcsi tartást ad. „Két dologban akarok rád hasonlítani: sok robotod ellentéteként sose vonz munkátlanság, szelídséged ellentéteként sose vonz gőg. Ami tebenned jó volt, őrzöm… És viselkedem illően, mert te már nem változhatsz.”

Harmadik hozadéka a természet, láthatár, pajta, szekér kell hozzá, de testhezállóbb kertje közepén megállni, s kimondani, mint egy keresztelőn: „gyapjas gyűszűvirág, fehér lóhere, vadlucerna, porcsinfű, papsajt, réti perje, talpasmuhar, fostosparéj, disznóparéj, tyúkhúr, cigányzab, katángkóró, békaszék, gyövőtin, vadbükköny, tarack. Mozgékony köztársaság ez. Ha beavatkozok, megváltozik. Ha nem avatkozok be, akkor is megváltozik, csak másképpen.” A természettől való természetesség, részesség a változatok egyensúlyában, a tűnődő figyelem, s az az érzékenység, mely szóra bírja a világot a kölcsönös együtthatásban, hogy mindegyik érzék fölfoghassa és megálmodhassa a nyelvet. „Az illatot a valóságban is esős napon vagy esős éjszakán érzi ki az ember a száraz szülességből – a szálas takarmányból. A vízből minden ázott dolognak más szaga lesz, és a pajtában szárazon maradt lucerna, lóhere és réti széna a beáramló nyirkos levegőben adja ki igazi természetét. Ilyenkor csak a virágteák illata vetekedhet a dugig megrakott pajta illatával. A lucsokká ázott falvak illatbázisai voltak ezek a könnyen fölégethető építmények.” „Vannak szépségei a száraz nyárnak. Másmilyenek az illatok, másként érnek be a gyümölcsök. Az illatok szikárabbak, a gyümölcsök zamatosabbak.” „A gyümölcs gyanánt is jó otelló – a muskotályosok mellett – borában megőrzi októbervégi zamatait. Kissé mezei zamatok, hasonlóan különbözik a vadak húsa a háziállatok húsától.”

Olyan odaadóan írja le a pajtát, ott kellene aludni nyári éjszakákon, általa a direkt termő, alig becsült szőlő édes gyümölcs. S nem lódít, mert gyerekkoromra emlékezem. A szerzett hazáról, a pákozdi szőlőskertről azért tud otthonosat mondani, mert betelepítette rábasömjéni örökséggel. Csak úgy lehet magáévá tervezni a vidéket, ha még utazás közben is a messzeségben pince-bódéját keresi. „Eper, málna, csemegeszőlő vagonszám teremne itt a semmire se használt területen vagy birkalegelőkön. Mandula, dió még alig valami munkával tonnákban teremne itt… A Velencei röghegység… Dél-Franciaországban vagy Angliában már rég a legkülönfélébb csemegekészítmények címkéin híreskedne.” Ő teszi a dolgát úgy, ahogy: „Én az alaptermészetemből sohasem irthatom ki a szelíd paraszti vonást, még ha tisztességtelenség vesz is körül.”

De szent a tárgyak tisztessége, a magacsinálta vagy az ízléshez illő tárgyak becsülete, valami olyan fontossággal, mint a gyerekkori játékkörhinta, amit cérna húzásával lehetett működtetni. Épen maradt ragaszkodása vezeti a kosárfonástól a pásztor-művészetig, Servátius Jenőig, Orosz Jánosig, az alumíniumszobrok absztrahált jelzőművészetéig, s Picassóhoz, akinél „a tárgy az együttélő kutya módjára sír a gazda után”. Úgy gyűjti be a világ szellemi energiáit, a neki valót, mint ahogy bulgáriai utunkról lófejforma márvánnyal szakasztotta meg kofferét a pákozdi kertig. „A lengyel művészetben a régiesség, a népiség és az újság egyaránt erőteljesebb és elmélyültebb, mint ahogy ezt a magyar művészetben tapasztaljuk. Az ugyancsak figyelemmel kísért Projektből és a Przeglad Artystycznyből is ez világosodott meg előttem.”

S vajon Nagy Lászlóval is az erősítette testvériségét, hogy egyként fejtették meg az anyag álmodozását? Vagy inkább a költői magatartás, a szeretet kapcsolta őket? S a szeretet és az erkölcs készteti szóra Veres Péterért, Móricz Zsigmondért, Illyés Gyulához, Csorba Győzőhöz? S a szépségre bátor Hajnal Annáért? Takács Imre és Pilinszky János találkozásai két végső magány a fehérvári Beles presszóban és az utcán, olyan mélyen, hogy onnan csak egy nem létező katedrális nagy hajójában visszhangozhat a himnusz. Alulról: „mit érünk el itt öt-hat fél konyakkal, és mit érünk el egy költői életművel? Kinek kellünk mi itt az utcán, kinek a panelházakban, kinek a régi bérű lakásokban, a bársony- és drótkultúrákban? Ki ad miértünk egy kéznyújtást?” Föntről: „Áldott, aki el tudja hinni magáról, hogy az Úr nevében jön, hogy valami életigazat hoz az Úr nevében. Áldott, aki úgy tud jönni az Úr nevében, hogy el is hiszik azt neki. Áldott.”

Poeta benedictus.

„aki most nem vagy mint az isten” (Tornai József)

Nem sejthette a pálya elején Tornai József sem, micsoda tragédiát kísért meg. A mindennapi humánum és a szépség jegyében indult. „Azoknak a szerelme tetszik nekem, / akik a villamoson is csókolóznak szégyentelen… vagy akik a fél-rom házakban összebújnak földrengés után”, az emberek jók, reményteliek, „zsenge húsukból építenek paradicsomkertet.” A sötétségből a poézis madara tűnik elő, a képzelet szivárványos sziporkázása hív a nagy kalandra. Azután meg kellett tudnia, „csatornanyílásba gyömöszölik a paradicsommadarat”, a költői lét hamleti kérdés. A külső világnak még a látszata is darabokra hullik, s csak a mítosz tarthatja össze. Hát vissza kell térni egészen az első emberig, akinek „Még megvolt lelkében az analógiák, a mindent átfogó megfelelések hatalmas képessége”. Ez folytatódott a természeti népek világfelfogásában, a görög mítoszokban. Oda kell visszatérni akár „mezítláb, énekelve”. Újrakezdi, szinte az őskortól mai önmagáig barangol az elemek, az emberi alkotások és viszonyok között, a rontó, kísértő népdalok, a totemek, az autók, a világvárosi zsúfoltság, az alföldi puszták, bálványerdők, a hirosimai atomvillanás egymásba csapó feszültségében. Megtalálja magában is az oda vezető ősnyomokat, kamaszkori találkozását a kozmikus, kozmikus fölötti világgal, s végigjárja a szív-odüsszeát, átérezve az új ismertekből fakadó tudást, a kaland végzetes esélyét.

Most, a Holdfogyatkozás című kötetét olvasva, tragikusan mindenhatónak mondható az az utazás, mely a szerelem, az ádámi testből önállóvá teremtett másik Én, a nő iránti szenvedélyes kapcsolatát betölti. A szerelem szürrealizmusa, A sikoltozó rózsa, a Minden, ami virágzik elragadtatott, héjanászos gyászba borulása ez a könyv, rekviem egy halott asszonyért. Bár a 123 versben kifejezett élő-halott viszony annyira kizárólagos, hogy senki mást nem enged körébe, mégis nagyobb a kisugárzása annál, hogy magánügynek tekintsük. Emberiségnyi gyásszá növekszik, általa mindannyiunk sötét eshetőségével szembesülünk.

A heveny gyász idejének megjelenítése a mű. Rokonaira gondolva Petőfi Cipruslombok ciklusát, Szabó Lőrinc Huszonhatodik évét, Csoóri Sándor Elmaradt lázálom kötetében közreadott halotti verseit kellett végigolvasnom, hogy Tornai könyvét jobban megértsem. Ami nála létfilozófia, az Petőfinél a huszonkét éves költőre jellemző, élettapasztalatok nélküli őszinte megdöbbenés, meg a szentimentális, romantikus korhangulat elegye, ami majd a Szeptember végénben emelkedik teljes önazonossággá. Csoórinál hatalmas szomorúsággal teljes búcsú, az élet csodájának pompája a halál tündökletében. Szabó Lőrincnél rettenetesen precíz magaboncolás. Tornai rekviemje méreteiben, kétségbeesett utazása kalandjaiban leginkább mégis Szabó Lőrinccel rokon, ugyanakkor tőle a legjobban különböző. A Huszonhatodik év költője a lélek orvosának tartja magát, vizsgál s ítél, „szava olyan biztos, mint a számok képletei”, csodájában, zenéjében arány és szimmetria van, nem lantpengetés. Tornai bizalma a dalban szinte már gáttalan. „Éltél verseimet hordtad ölembe semmi / se vagy verseimet vérzed agyamba… ebbe kapaszkodik elestig a költő kicsi / és nagy érző lények is ettől időznek / a földön… fények szakadoznak / a lapályra hol élek még a nyelv / szigorú portása / nem kell félnem / míg ő kezedet fogva énekel.” Orpheusz szólal meg. Szabó Lőrinc csupán lehetne az is, de a feltételezéssel azonnal kizárja e szerepvállalást: „indulnék én is –: hátha rád lelek? / S pörölnék a Pokollal – könyörögnék, / uj Orpheus!… Sehol-Soha a neve új hazádnak: / ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy: csak fáradt / képzelet kapkod a semmibe utánad.”

Tornai azzal, hogy a költészet-szerelem-halál ősi vezérfonalát választja alászállásában, s a megválthatatlan megváltásában bízva akarja visszaénekelni Euridikéjét az alvilágból, mítoszideál. Egyetemességében érvényesítheti föloldott egyéniségét, fölmutatván az örök emberi talányt, a megoldásban feszülő nyugtalan akaratot.

Csak a versek felől lehet érvényes, az átváltozásokban lehet valóságos, de végeredményben önámítás. Ez az állandó gyászversben való létezés, mint Orpheusz alvilági útja, de itt már nincsen alvilág, csak a Szabó Lőrinc-i Sehol-Soha, a Semmi van. Nem lehet majdnem visszahozni, csupán az emberi gyarlóságon bukni sem azzal, hogy teljesül a kívánság, ha nem néz vissza a halott szeretőre. Neki nincs kire visszanézni. Nincs más lehetősége, mint a tudatban a megsemmisülést újrateremteni, makacsul, lehetetlenül, gondolatban élni meg élete látszatát: emlékekből, tárgyakból, környezetrészletekből.

 

Neked írtam neked aludtam neked gondolkodtam aki most nem vagy mint az isten – – – neked akartam megvilágosodni megnyitni a mindenséget – – – neked őriztem az időt – – – neked akartam jobb lenni neked emeltem túlvilági katedrálisokat aki most nem vagy mint az isten

 

– írja a kezdőversében, ahogy elindul az alászállás útjain.

A szerető halálával meghal az isten is, a nagy világvezérlő szellem nélkül történik meg annak keresése, akinek megsemmisülése az isten halálát is okozta. „járom a földalatti üregek sötétségét / érzem a rothadást csontjaimban / és nincs harsona hogy szavára / kihasadnál sivár gubódból halottam / csak sirás van” – testtelen élettelenség, hozzáhalódás, bele- és vele-semmisülés. Így folyik tovább a lehetetlen megkísértése, ez a modern rekviem, melytől a költészet más állapotai, végletei alakulnak. Csak az életről szólnak, ami nincs, csak a halál viszonylatában és múlt időben, jelen idejűvé tenni a múltat olyan varázslással, melytől mégis ha megfogalmazódik, örökéletű maradhat. De mégsem az, aki volt. A halott az élő mása, az élő a halotté. Úgy történhet meg a teljes eggyé válás, mint a valóságban soha. „különös másik életem / ellobbantott katáng.”

 

kísértőm bensőm hű lakója boldogtalan vérem ha kifolyna   egyszer mert én csak várom nélküled amikor én is a Styxen átmegyek s hátha ott látlak Euridike akkor mi ketten az isten-semmibe   lebukunk rögtön mint tóba a hal imádat minden szent sikolyaival

 

Mintha a vers, az a nagy ragadozó, követelné magának a halált, azt a tökéletes Múzsát, aki táplálja, s bensőjét teljesen kitölti: „talán az volt a dolgod… még megszülni / az öreg költőt és elmenni oda honnan / több igét-képet küldesz mint / életedben Súgd meg mit kell még megírnom… egyetlen munkám maradt / hogy halott-élővé tegyelek napról napra.” „Addig írom a verset, míg el nem érlek.” A remény, a lemondás, gyönyör és kegyetlen indulat a versbeni lelkiállapotok sora, ódák, himnuszok, rapszódiák, balladák, népdalok, szürrealisztikus képzettársítások, zsoltárok, pogány imák emelkedett zenéje, azonnali oldások a makacs megkötésben. Minden, ami valóságos volt, már csak az emlékekben jelenvaló, örökkévalóvá nyilvánított, s teljesen más a jelentése, mint ami volt. Sohasem lehet evilági.

A Minden árny című versben fölajánlott kert, mint Évának az Éden, ahonnan már kiűzhetetlen, ahol az évszakok télen is örök őszök. A halott tájának akarja azt a földi teret, ami neki már elveszett, ahol nincs mérget harapó kutya, mint Euridikének a kígyó, mérgezetten alászálló szív. De csak bájoló ráolvasás lehet. Őszbe foszlik a kert, ahogy elhervad a vázában az utoljára szedett vadmargaréta, a személyes tárgyak, a ruhák: fétisek, képzelt alkalmak, hogy „legyőzzem a halált / csókjaimmal szoknyád testébe fúlva”. „A Tisza-parton elveszített blúzod / helyett adtam rád selyemingem” – mondja, és beleképzeli a testet is, azt, akit a hamvasztással megsemmisített emberi forma még a testi feltámadásból is kizár. Ebben a képzet-térben rendeződnek be a valamikori bútorok, a tárgyakhoz nyúló és elváló mozdulatok:

 

pára-képek tárgyak semmiségek hoznak vissza most is téged libbenő fátyolránc a kezdettelen idő mosolya előtt

 

Nagy verse a Fleur de Fleurs, mint a szellemnek a parfümben, illatban való fölidézése, megjelenése: „hiába halott hiába hogy / én is az vagyok mi élünk az ön / illatától… minden nőt / gyűlölök aki él mert maga már / nem élhet”.

Visszafűz újra az Orpheusz–Euridike-mítoszra. A férfi akkor is, mert nem tudta visszahozni az alvilágból a nőt, meggyűlölte az egész nemet, ez lett a veszte, s a végleges együttlét megoldása ugyanakkor. A bacchánsnők harci zaja elnémította lantjának a hangját, elvette varázserejét, kiszolgáltatottá alázva az énekest, a félistent halandóvá, halottá, aki csak halálában nyerheti el kedvesét: visszatekinthet rá, nem kell félnie. De a Hádesz-beli megtalálás ára a földi daltalanság.

Tornai csak akkor azonosulhatna a mítosszal, ha hinne az alvilágban. Ő az énekben hisz, bár a Semmiben nem következhet be semmi végkifejlet, csak a Semmi felé bolyongás, a Semmi ellen támadt emlékezés. Egy mítosz nélküli kor rettenetes magánya, költészete.

„Hadd lásson, aki látni akar!” (Csoóri Sándor)

Breviárium – jelentős személyiségek műveiből összeállított szemelvény-, idézetgyűjtemény, Bartóké s most Csoórié könyveim között. „Az induló Breviárium sorozat elsősorban fiatalokhoz kíván szólni. Huszadik századi irodalmunk olyan kiemelkedő alkotóit mutatja be, akik bármiféle iskolai oktatástól függetlenül magyarságképünk törzsanyagához tartoznak. Az első kötetben Csoóri Sándor (1930) verseinek, esszéinek válogatása kap helyet, Csoórié, aki fokozatosan vált szellemi életünk központi alakjává, s aki legteljesebben vette át Illyés szerep- és feladatkörét: a nemzeti költőét, akinek dolga sohasem csak a költészetben akad.” Logikus lenne, ha Illyés következne a sorozatban, az ő breviáriumát 1946-os nyilatkozatával kezdeném: „elkövetkezik majd az idő, amikor az írók visszaszabadulnak írónak… Erre most jött el a pillanat, nyugodtan üzenhetem tehát minden aggodalmaskodónak és a magyar irodalom körül üldögélő siratóasszonyoknak, hogy igenis klasszikus korszaka következik a magyar irodalomnak, nem a szó száraz és poros, pókhálós értelmében véve a klasszicizmust, hanem éppen most jön el majd az idő, amikor az írók a vad megfékezhetetlen indulatokat örök és halhatatlan formába öntik.” Aztán kiderülne, nem az történt, amire Illyés áhítozott, hiszen a huszonnyolc évvel fiatalabb Csoóri máig és biztosan ezután is megkapja azt a történelmi behívóparancsot a magyar nemzettől, hogy érte áldozni, föláldozni magát szent kötelessége legyen a megmaradásért, a megtisztított igazságért, a teljes, autonóm emberért. A nemzet rebellise – címezi föl Vasy Géza a pályaképet, s a válogatást a költő római látomásával indítja: „fél napot töltöttem el azon a téren, ahol Giordano Brunót megégették. A vonzó, gyönyörű férfit, a testével kihívót meztelenre vetkőztetve kísérték hóhérai a máglyához. Úristen, mi lesz, ha utána én következem!” Az ötvenes években ő is következhetett volna, de akkor lázadása még levélszintű volt, s éppen Illyésnek címezve, jó ösztönnel és nem véletlenül: „Mindent kiteregettem gátlástalanul. Rá két hónapra a fiatal írók tanácskozásán találkoztam vele. Megkérdeztem, megkapta-e a levelemet. »Igen – mondta. – Roppant érdekes volt a levél, de azt tanácsolom neked, hogy írj inkább szerelmes verseket.«” Szerelmes verseket, mikor ő veszi a kenyeret paraszt szüleinek ösztöndíjából? „Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? / anyám az ijedtségtől / dadog és bereked; / sötét kendőjét vonván, / magányát huzná össze; / ne bántsa többé senki, / félelmét ne tetőzze.” „Apám riadtan alszik otthon, apám dadogó álma fáj. / Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár. / … Recseg a szérűnk, mint agyagtál / talpam alatt, pusztul a multja – / Fölnyög apám elásott ökre, / földet rendít meg hegyes szarva.” S jönnek a motyogók „az utcán szemközt / s megszólít hangos gondotok – / azt mondjátok, mit nékem kéne, / ha üvöltök, ha dadogok”.

Költészetét 1959-től, a parasztosztály megsemmisítő évszakától teljesen megváltoztatja a próza. Verseskötete, a Menekülés a magányból (1962) és a Tudósítás a toronyból (1963) szociográfiája idején először még csak sejtve, s egyre tudatosabban áthelyeződnek súlypontjai: a vers közeledik örök és halhatatlan formája felé, a próza a nemzeti önismeret és az élesre töltött politikum tornyában strázsál; először Zámoly fölött, aztán jelképesen az Országház magasában. Ez a kettéválás 1963-ban még magyarázatra készteti: „Ezt a könyvet, bármilyen furcsán hangzik is, kétségbeesésemben írtam. Verseket szerettem volna helyette írni, de nem sikerült. Nekifutásaimról és ugyanakkor kudarcaimról is számos befejezetlenül maradt verstöredék tanúskodik. Az alku kegyetlen, de ha valami csoda folytán a múzsák utólagos közkegyelemben részesítenének, e kétszáz-egynéhány oldalas prózát három-négy jó versért gondolkodás nélkül odaadnám… A vers József Attila-i értelmezés szerint a törvény és a rendteremtés eszköze. Kivet magából minden magyarázkodást, meggondolandó indokot, esetleges és mellékes körülményt. A költő nem a nevét, a sorsát írja a vers alá, így hitelesíti ítéleteit, kétségbeesését vagy szorongását… A költészet nagy teherpróbáit kevesen tudják csak kiállni. Egy ideig sajnos nekem sem sikerült, de mivel a továbbiakban sem akarok kitérni előle, a végső eredmény helyett egyelőre „prózai edzések” tapasztalatairól számolhatok be. Tényeket és adatokat halmoztam fel, történeteket beszéltem el, hogy nemcsak mások számára, de a magam számára is világosabbá váljék a kor, amiről határozottabban kell vallanunk és ítélkeznünk.” A „prózai edzés” csak annyira érvényes a költészetre, amennyire megtisztulhat prózai és publicisztikus, alkalmi ballasztjaitól, de a próza is fölemelkedik a valóság földszintjéről az érzékeny gondolkodás, értelmezés esszé-emeleteire a költészet szárnyain. Így, amennyire Csoóri lírája magában való, prózája a költői személyiség gyakorló- és csatatere.

A Szántottam gyöpöt tanulmánya a népköltészetről tárgyán túli lényeggel is szól. „A népdal földrajzilag meghatározó helye a mindenség. A második sor (Még a vizet is gyászolom) olyan elszólása a léleknek, amely fölöslegessé tesz minden magyarázkodó körülírást. Aki már a vizet is gyászolja, annak semmiféle részletező érvre nincs szüksége… észrevétlenül átfordul az elvonatkoztatások világába, és semmi, de semmi köze se lesz többé a természetes éghez, a természetes földhöz, hajnalhasadáshoz… A »Körtefa, körtefa, gyöngyösi körtefa« kezdés… nem egyszerű természeti kép, sokkal inkább jelkép… A lélek nem előre, hanem utólag fedezi föl a természetet… A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete.”

Csoóri költészetére mondván: a hó a Fejér megyei csaták helyét világgá tágító emlékezet és jelenidő, jelkép, mely a nyelv beláthatatlan emlékezetét hordozza magában. A jelképeket tudjuk és nem magyarázzuk, mert tudomásunk közérthető és megmásíthatatlan. „Valaki üzen neked / a téllel. A sok megcsontosodott beszéd után / a hó, a Hold, az ürességet betöltő / gyémánthasadás hangján üzen.” Ez a valaki annyira bizonyos, hogy már ki sem kell mondani; a vers a Keleti Károly utcában történik meg, mégis jelképes térben. „A lélek nem előre, hanem utólag fedezi föl a természetet.” Ez az utólag „kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja” előérzete is lehet, ami az Elmaradt lázálom és a Kezemben zöld ág kötetekben megvalósul: „egy édes ország egyetlen lakója vagy, / halálraítélten is az enyém! / a kontyod csuklómra zuhan, mint az este, / s hátaddal együtt fordulok az északi csillag felé –”. Jelkép a hó a halódó kedvesre, jelkép a nyár, a duzzadó gyümölcsök, hőben az eleven hús, az egymásba telő élet: „Miért irjak verset / ha veled lehetek? / Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok / és a szád, / mint a legmeztelenebb rím. / Nyár van, / kézfejed éget, mint a nagyítóüveg, / a hasadtól meg átforrósodik / a tóparti homok.”

Versei latinosan szabadok, világítók, mintha a legtermészetesebb könnyedséggel valósulnának meg, a gesztusok szélesek és nagyvonalúak, s ő, mint a síbajnok vagy a vitorlázó repülő, ámulatra méltó; minden erőlködéstől annyira mentes, hogy a legváratlanabb váltás sem meglepő. „Hajtsuk ki a várost egyivásra!” „Corso, süllyesszük el nyelvünket, akár egy anyahajót.” „Áramszedők kisülése lesz az ég.” Ilyen zökkenetlen illeszkedik a „fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve”, „ez az ország már nem is az én országom”, „Szemem kialudt tüzeket lát / az elüszkösödött királyi várban / és vérben vonagló tömeget az Országház körül”. „Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez!” „Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok”, „a félrevezetett haza” politikus jelképeivel. Nem a hermatikus versbe vonul vissza, hanem a törvényalkotó szavakba emelkedik, melynek kifutópályája az esszé, csak egymásrautaltságukban képzelhető el repülése, föl- és leszállása. A kifutópálya és a repülés vagy akár a politikai dobogó a személyiségben megtörténő egység, így nem pontos a hasonlat, mert a prózában is héjáznak a szavak, fölszólalásai esszé-értékűek, s megíratlan mozdulatai rapszódiák, elégiák, dalok. Vers-szövegkörnyezetben is elképzelhető A magyar apokalipszisből: „A víz visszacsorgott a vödörből a kútba, mintha belém zuhogott volna vissza… A szívem torkomban lüktet: ez már az én háborúm!” S nem prózavers-e a Tudósítás a toronyból ló-apokalipszise? „Ki mondja meg, hol vannak a körhinták falovai? S hol van apám parázsló fejű lova? Hol vannak a hajnali udvart fölverők, a sár poklába ragadt kocsikat kirángatók? Emlékeimet hirtelen befújja a hó.” Nagy László akkor írja a Búcsúzik a lovacskát: „Jaj, a hó / feketedve kavarog a hó / még a fogaimat is megőrlitek!” S készül már Huszárik az Elégiára, mikor a körhinták falovait is elhagyja az ember, s csákánnyal sújtja szét lova csillagos homlokát. S tovább, a gondolkodás szomorú poézise a Tenger és diólevélben: „Gazdátlanabb, magárahagyottabb népcsoportot – legalábbis Európában – aligha találna modern utazó, mint a történelmi Erdély hajótörött magyarjait… Néhány írójánál csak neurózisa nagyobb. Létformája az összehúzódás. Legszabadabbnak én az erdélyi magyarokat akkor éreztem, ha munkájukról beszéltek, vagy ha énekeltek.” Az Utazás félálomban: „Az első és második világháború is apokaliptikus példája annak, hogy mi minden szörnyűség elfért az európai humanizmus galambháza mellett.” A félig bevallott életből: „ha egy versnek nincs egzisztenciális szikrázása, múlandóbb a tiszavirágéletű újságcikknél.” „Mert aki csak félig ismer meg és tár föl valamit, bizonyos idő után semmiben sem különbözik attól a hamis tanútól, aki önérdekből hallgat el súlyos és perdöntő részleteket.”

Axiómái, mint templomtornyon a kereszt, alatta az épület vérből, verejtékből, makacs akaratból. Déva vára! Alatta Csoóri Sándor sorsa, mint ahogy mondja, az aláírás. S mennyi elvetélt idő, a népi írók időajándékával összehasonlítja a mienket! „Vajon húsz-harminc éves kihagyás után tudnánk-e mi, mostani értelmiségiek a régihez hasonló szerepet vállalni a közéletből? … A politika bűne az, hogy mindent megígérve leszoktatott bennünket a gondolkodásról, s arról, hogy érvényt szerezzünk a gondolatnak. A mienk pedig az, hogy ez ellen akkor sem lázadtunk föl, amikor már a kettős veszteség is nyilvánvalóvá vált: a politikáé és az értelmiségieké is” – írja 1978 szeptemberében. A Tenger és diólevél erdélyi jajkiáltását 1978 előtt. Meglakolt miatta majdnem eddig, mikor most ezt az írást befejezem

1989 márciusában.

„Vonulnak rózsák és sebek” (Csoóri Sándor)

a zámolyi Gyertyaszentelő másnapi láng-táncától a budai havazásig, s megállnak Csoóri Sándor hatvanadik éve küszöbén. Szüleink, akik századunk nagyját végigélték, két világháborút, három forradalmat, leveretést, olyan időkbe teremtettek minket, amikor egyszerre eszméltünk a föléledt csataképre, a télesti, nyár-templomdombi szörnyültető mesékre, meg arra, milyen gyönyörű lehetne az élet zölddel, virággal, szerelemmel, állat-meleggel, borral, búzával, békességgel. Szüleink elmúltak, múladoznak, sír engeszteli már őket, egész életük kifosztására, a békétlen békeidőkre nem kaptak jóvátételt. S a mai ötvenen túliaknak, mi jutott nekünk? Halál, csata utáni gyász, csönd, olyan nehéz, miként az ólmos esőtől az ágak zúzódnak, lezuhannak. Jutott még pár év csalóka szabadság, aztán testünk-lelkünkre sortűz, repesz, és egyhangú, mocsaras laposa történelmünknek, melyben vízinövényekhez, hüllő-kétéltűekhez hasonlítottunk inkább.

Mégsem! Azértsem!

A megtestesült dac költőjét köszöntöm, Csoóri Sándort.

„…az idő egyetlen pillanatra sem hagyta megvénülni szemem.” Hiába száradtak rá a ráncok az arcra, a szem olyan maradt, mint a bizodalmas, játékos, szűzdühű gyermeké, kamaszosan szemérmes, suhancosan dévajkodó, sírásban sem láthatnám reménytelennek. Ha festő lennék, ezt a feltűnő ellentétet fejteném ki a vásznon sötétből derengő színeimmel. Ha filmet csinálnék, a székre fáradt testet ráhajtanám a kéz kardtalan vívómozdulatára, hirtelen otthagynám a társaságot, rejtett kamerával kísérném sietését a Keleti Károly utcán: országos dolga van, vagy éppen segítségre szorul valaki. Válltáskája alig képes követni. A miniszter autót utalhatna neki sofőrrel, s szabadjegyet a világ minden vonatára, valamennyi légitársaság repülőjére. Sohasem láttam elidőzni a kirakatok előtt, ülni az olajfaillatú park piros padján. És csodálkozom, csodálatosnak tartom, sietései ellenére hogyan tudja olyan érzékennyé, árnyalttá, kiegyensúlyozottan végiggondolttá fogalmazni verseit, esszéit.

 

Tenger: hatalmas közhelyem, háborogsz, érvelsz, legyőzöl minden pillanatban!   viszel az égbe is, magadhoz ölelve,   mint földi foglyot –   de a partodon talált árva kesztyűvel a szemhéjamon át is megigézel.

 

Az igazi költő mindig megtalálja a négylevelű lóherét, csak lenéz, s már ott van, mint az a kesztyű a tengerparton, mint a sírásó lapátjára mászó hangya, s ahogy a „Földből kifordult betyárcsonton szöcskék napoznak időtlenül”. Mint a síbajnok, a magasság és mélység akrobatája, koncentrálóképessége is olyan fokú, egyetlen másodpercébe belefér a tűnődés hosszú délutánja. „Megőrzött arcomon a ráncok, mint költők összegyűjtött versei.” Az arc változásai az élete az örök-kamasz lélek-tükör körül, és az arc ebben a diszharmóniában valóban összegyűjtött versek. Láttam kínlódni a gerinc korszakában, meglepődtem hirtelen föltámadásain. Tudta, ami bensőjéből fájdít, a szervezet sorsa, de a legyintések, sértések, letiltások, aszalt szilván való koplaltatások nem magánügyei, közösségiek.

Föl kell készülni a jövőre – mondta tíz éve nekem, mondhatta volna húsz-harminc éve is. Most értem meg igazán, mennyire fontos volt ez a készülődés, s ha Magyarország jóra fordul, életműve által is történhetik. Aggódtunk, ebben az önfeláldozásban nem csonkul-e művészete, mi, kiknek leginkább az írás volt a cselekvés, akik hosszan merengünk a tollig, papírig, megállapíthatjuk, természete, intellektusa szerint egy az egyben való a dolga; a világ protestáló emlékműve lett a tél diktatúrája ellen a nyár szabadsága, a fertőzött hó ellenében a havazás szűzi jászol-békessége.

Hajlamunk volt csonkított életünkbe felejtkezni „a félresiklott remény évszázadában”. Az országra ülepedett korszakos ködben sokszor azt hittük, egyedül vagyunk. S valóban, történelmünk magántörténelem, 1956 óta mostanáig az összemosódott évgyűrűk nem jeleztek időt, egyharmad évszázadon át semmi cselekvő alkalmunk nem adatott, politikát, kultúrát, gazdaságot nem mi alakíthattunk.

De Csoóri Sándor – azértis! csakazértis!

Verseit mégsem politizálta át, pontosan tudja, melyik műfaj mire való. A költészet létfilozófia, s annyira egyetemes, amennyire a teremtő egyéniség. Származása szerencsés nyersanyaggal, a természet és az egymásra utalt kollektivitás erkölcsével, népi stílus- és arányérzékkel jussolta, világvárosi szellemmel gyarapította terrénumát, hogy belevethesse a világ-hozadékot. Szüleink alig jutottak messzebb, mint amennyi távolságot egy nap alatt bejárhattak. Nagy utazásaink jelképesek is, Csoóri Sándoré költészete napútja, szabadsága, motívuma. Messze, hogy hazataláljon!

„Párkány és por marad emlékül rád, s pillengő fecskék, mint széttépett gyászjelentés papírszeletkéi a délelőttben.” Hasonlatával a vándormadarak útját íveli át a „Haza érni már csak itt érek haza” Esztergomig. Sors szabta rá az esztergomi tető menedékhelyét abban a panorámában, annak a flórának, faunának késői utódai közt, annál a Dunánál, melyet ezer éve látott, hallott az államalapító király? Onnan még azt is elképzelheti, ősrégi a kocsizás apjával a zámolyi mezőn, de jelenkori az udvar, ahol „már csak te vagy az egyetlen, magasba csapódó arcél, a pusztuló falu-Ninivékre emlékező Jónás”. Pedig „nem akartam más lenni, csak fény, fény, ki eltársalog Istennel, el a nyárral… Az vagyok, ami a végtelenség szeretne lenni: magáraébredt arc és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.”

A szavak érkezése

Vidéki nyaram idején megakadt a szemem Illyés Petőfijén, ki tudja, hogyan került oda a másfajta könyvek közé ez a Nyugat-kiadás. Kiemeltem és forgatni kezdtem az olvasottat. Örömmel töltött el nyelve és okossága, a szavak sugaras kapcsolódása, felfrissített, mint a folyami fürdés, cirógatott, mint a reggeli fény. A mondatok kitágultak az áradó Dunáig, a ház mögötti akácos löszhegyig, fönt járkáltak a diófa szellőivel. Éreztem a nyelv együtthatását a világgal, ahogy távolról indul és hozzám érkezik, s bennem visszhangra lel. Petőfi csodálatosabb lett, mert együtt éltem át környezetemmel.

Miért jut eszembe éppen, mikor Csoóri Sándor Nappali Holdját olvasom? A tér és az idő ellentéte miatt. Bár egy budai emeleten ülök, látom a csupasz fákon túl a Dunát, mégis a hírek totális támadása, a nyelv zsargonjai, paneljei között, az ügyintézések állandó eltérítésében sodródva ez az esszényelv épp olyan természeti élményt ad, mint Illyésé, de kiválaszt a hétköznapból, nem egyesít vele, mint az a másik helyzetben levő. Most nekem a nyelvsivatag oázisa, ahol szomjamat olthatom, megenyhülök, és nem akarok kilépni belőle a szárazon komponált fogalmias írások felé sem, ahol a szavak tündérsége, fényudvara elveszett, s idegen nyelvi szellemük gátolja szívembe való érkezésüket. Hamar elfárad tőlük az ész figyelme, ez a Petőfi útirajzain, Arany tanulmányain, Ady mesterlövészetén, Szerb Antal izgalmas világosságán, Füst Milán súlyos, mégis könnyednek tetsző esztétikáján nevelkedett. S Kosztolányi anyanyelv-haza állampolgárának vallja magát.

A Nappali Hold kötet vége felé meg is találom a Kosztolányi példája című írást, melyben egyenesen adódnak a következtetések, kapcsolódva a nemesebb közfelfogáshoz: „kisebb-nagyobb mértékben nyelvkárosultak vagyunk mindnyájan… Elég ha a tartós mellébeszélésre gondolunk. A nyilt vagy álcázott hazudozásokra a közéletben és mindennapi, kis életünkben. A félig elmondott igazságok mindenkor elszegényitik a nyelvet. És az el sem mondottak még inkább! Az igék ilyenkor elbátortalanodnak, a képzelet összeszűkül, s a mozgékonyságra született jelzők ágrólszakadtan csak szédelegnek.” Azért tetszik Csoóri értekező prózája is művészetnek, mert igéi, főnevei, jelzői az egyértelmű igazságra-törés kifejeződései.

Amit Márai Sándor Halotti beszédéről mond, visszafordítva rá vonatkoztatom: „Fakó a körút, a házak homlokzata kopottas, bennem azonban megindul valami nedvesedés, mint a március eleji fákban. Ugy tetszik az igazi szavak mindenkor megérintik az embert.” S mikor a szavak összeállnak gondolkodó mondatokká, azután kisebb-nagyobb tanulmányokká, könyvvé, itt lüktet előttem egy élő szervezet, maga az író szerveivel és szellemével, kitárulkozón, reménnyel és keserűséggel, ha világtól aggodalmasan, sorsával is elégedetlenül. Egyes szám első személy ebben a nagy személytelenségben.

Megerősíthette Donáth Ferenc biztatása: „még, még, lombosítsam én is tovább a nyelvet, mert a költői szó nem pusztán gondolatot közöl és érzelmeket, de a lelki függetlenség titkos gyönyörét is”. Az utolsó mondattagból következik a meglepő tanulság, már túl az esztétikai hatásfokon: „A lengyelek politikai mozgalmának terepe a gyár volt és az utca. A mienk a nyelv… Ők a testükkel politizáltak, mi a szavainkkal.” S „szavainkból árvíz lett, és most ez az iszapot is fölkavaró áradat hömpölyög át városokon, üzemeken, tárgyalótermeken, kollégiumi hálószobákon”. De a fogalmiság tárgyiasul, megtestesül, plasztikussá válik Csoórinál, iszapot kavaró áradat, „nyelvünk ezekben a megiramodásos pillanataiban ösztönösen is kidob magából egy-egy hasonlatot, képet”. A diktatúrában politizáló ember Deák Ferencbe oltott Rózsa Sándor; statisztikai adataink úgy riogatnak, mint terrorista csapatok; ráadás a Gulag szögesdrótjaira Szibéria és az Északi-tenger fagytüskés, dermedt világa; az élet a táborokban annyit ér, mint egy véletlen, hosszú ásítás; a budapesti havazás a fehér ruhás mennyasszony lába elé dobott, koszos fölmosórongy; a jégverte körtefát mintha kocsmai verekedésben széklábakkal verték volna agyba-főbe. „Az igazi vér mellett a rémregények, rémfilmek Missisippivé dagadó festékvére. Túltermelés ebben is, mint a női melltartókban.” A felvilágosodás zsenialitása olyan, mint mikor az „ember világgá röptet ujja hegyéről egy katicabogarat, s a szárnyakon feketedő pettyektől kedve támad megszámolni a Tejut csillagait, az alig hallható zöngésből kihallani a végtelenség egyhangu morajlását”. Micsoda távolságokba röpíti a szárnyas ihlet a stílust, s aranyrögöket hoz föl a szellemi furatokból! Nagy a gondolat fesztávolsága, magától értetődő könnyedséggel, szinte már szürreális szabad társítással bomlik ki az írás. Ha nem említi Proust Az eltűnt időben gőzölgő teáját, kekszízét, akkor is eszembe juttatta volna ez a bármiből indítható, bárhova megérkező képzelet, amint aztán pontosan helyére talál a szerkezetben, s így lehet a nyári viharélmény, mint egy Beethoven-mű. „Mint Picasso Guernicája. Mint Illyés Egy mondata vagy a nagy indulati szélsőségek közt csapongó Bartók-verse.”

S már el is jutottunk a sorskérdésekhez, az író és a politika viszonyához. Panaszkodik, alkalmi írásokra futja csak idejéből, még álmai is politikaiak. Sztálinnal beszélget a falusi ház beüvegezett verandáján, s arról tájékoztatja, hogy a drótkerítés mögé zárt lengyeleket, angolokat visszametszett fákként engedik ott élni, fogai fafogak a vezérnek. Már évtizedek óta, különösen a nyolcvanas évek végétől a politika elefántcsonttornyában, megfogalmazatlan művek hiányérzetében, állandó kitörési szándékban, nekifeszülve, visszarántva. „Nyári egyetemek és téli »misszionáriusi« föladatok kötöttek le, s a füzeteimbe került »nyári töredékeim« csak aszalódnak magukban, mint a fán maradt cseresznye.” Vajon a rendszerváltozás küzdelmei értelmessé teszik-e ezt a terméketlenséget? A politikai cselekvésekbe sodort, s azokat vállaló költő kettős életét nagyon megszenvedi. Ismerem, persze másképpen, a meddő állapot nyomorúságát, de Csoóri Sándor szelleme termékeny, csöppöt sem fáradt, szálldosó, mint a nyári lepke, sugarak hintáján röppenő sárgarigó az esztergomhegyi kertben. Ahogy a politikában, „ha az ember nem időben beszélhet, veszteségre itéltetik”, éppúgy az irodalomban, ha nem azonosul a mű az ihlet óráival, akkor nem találja meg az igazi formáját, elvész.

Nem a politikai gondolkodásról, hanem a költői időt kiszorító részvételről van szó. 1990 júliusában kivonulása hónapja alatt megírja a Nappali Hold százoldalas naplóját, ezt a jelennel átszőtt számadást. Mintha a jövendő versek, regények, drámák kifutópályáját építené meg, s ha ez a terep még csöndes, mégis ott van, bármikor működtethető. Érett az elhatározás: „utolsó játszmáimat is elveszíthetem, ha egyszerre akarok írni és politizálni”. Miután Illyés negyvenöt-negyvenhatban megtette a dolgát, visszavonult az írói cselekvésbe, az Egy mondat a zsarnokságról és a Bartók messzehordó gondolatainak fedezéke mögé. Tudom, Csoóri Sándor, ahogy Orbán Ottóról mondja: „Hozzá képest a verseimben én politikától elszakadt, sőt politikától irtózó szerző vagyok”, enélkül is érvényesíti hajlamát prózai munkáiban. Valami újabb Nomád napló, A félig bevallott élet, Készülődés a számadásra, Nappali Hold születik. S mint eddig, ezután sem gondol arra olvasója, alkalmi okból vagy olyan elengedettségből, mint azon az esztergomi nyáron.

Tóth Bálint misztériumszínpada

Látogató egy égitesten (Csokits János)

1949-ben Nyugatra emigrált Csokits János, a huszonegy éves joghallgató. Megérezhette sötét jelekből, mi következik, s nincsen helye itthon annak sem, aki fegyvert fogott a megszálló németek ellen. Vitte magával költeményeit is. Negyvenkét év múltán jelenhettek meg versei a szombathelyi Életünk Könyvek kiadásában.

Nem ismerem személyesen. Fényképe a hátsó borítóról néz rám, s fürkész valahová a mögöttes messzeségbe; dús sötét haj, kockás ing, könnyű pulóver. Azt mondják, csöndes, befelé élő ember, szerény, de magabiztos, amit én is megtudhatok prózájából, versei állóképességéből, s ennél többet a Pilinszky Nyugaton, a 32 levelet tartalmazó, s a körülményeket, a hátteret kommentáló könyvéből, a próza közvetlenebb előadása által. Pontos ember. Tudja, az irodalomtörténetnek munkál, s akkor éppen levéltárosként katalogizál, mikor minden Pilinszky-levél után zárójelbe teszi, kinél lakik, kinek a címére válaszoljon, milyen a papír fajtája, minősége, milyen tollal ír, netán kétféle golyóstollat használ egyetlen levélhez, mit húzott ki, mikor kapkodó néha egy-egy betűt kihagyva, grafológusi sejtéssel állapítja meg az akkori testi-lelki kondíciót. „A kézírás nyugtalan lelkiállapotra vall: a levél másik oldalán három szót kijavított. Valószínűnek tartom, hogy az első oldal alján, az utolsó sorban nem »kis«, hanem »kissé orthodox«-ot akart írni.” Lelkiismeretes munkása a műfordításnak, az arra készített nyersnek. Pilinszkyt a legnagyobb angol költő, Ted Hughes vállalta magára, nagy kedvvel, rokoni szeretettel foglalkozott vele kilenc éven át, míg megjelent 1976-ban 47 vers. A Szerelem sivatagának „sosem felejtem, nyár van” mondatát kétféleképpen lehet érteni. „Gyanúsan egyszerűen hangzik, de egyszerűsége megtévesztő… és kidolgoztam az említett két lehetőség néhány változatát.” Levelez Hughes-zal, Pilinszkyvel. Egyik értelmezése: „A múlt emléke a jövőben jelenné válik”, a másik: „Ez a nyár örök jelen.” Pilinszky: „második értelmezésed helyes, mely a jelennek egyszerre ad múlt és örök jelen értéket. Örökké jelen lesz a jövőben is, miközben én magam megélem mulandóságomat. Valahogy úgy, ahogy egy múlhatatlan emlék, nemmúló-jelen, csak még inkább múlandóvá tesz.”

Sértette Csokits ragaszkodó alázatát a felületes nyersfordítás, megítélte. Hughes-tól elhessegette az iparosokat, s lett olyan Pilinszky-kötet, ahol az angolra átlényegült magyar versekben alkotó résztvevő Csokits is. Interjú az angol rádióban Hughes-zal: „…a verseket eredetileg Csokits János közvetítésével fedeztem fel… Végtére nem tudok magyarul. Igaz, Csokits János rendkívül megjelenítő, szószerinti nyersfordításainak angolsága sokszor olyan pontos és jó volt, hogy csak nagyon nehezen lehetett javítani rajtuk… gondoskodott róla, hogy ne kalandozhassam el semmilyen irányban, egyetlen szóval sem… angolságának végleges költői hatása olyan közvetlenül nyilvánult meg, hogy egyszerűen nem változtattam rajta. Rengeteg ilyen verssor van a kötetben. Ezzel párhuzamosan Csokits felfedett előttem valamit Pilinszkyből, és pedig nagyon pontosan, ami, úgy éreztem, minden más költőtől, magától Csokitstól is elüt.”

Nemcsak a fordítói odaadásban, a személyes kapcsolatokban is teljességre törekvő. Segített Pilinszkynek örökös pénzzavarában, kifizette szállodáját, s még a számla is irodalomtörténeti unikummal szolgálhat, mert van arra is figyelme: „A második éjjel 3/4 1-kor hívta fel Juttát egy hosszú beszélgetésre. Másnap délelőtt, az indulás előtt, 10 óra 4 perc és 10 óra 12 perc között még egyszer telefonált neki, talán mert mással beszélt, csak az utolsó hívás volt hosszú… alig hinném, hogy akad még egy nagy költőnk, akiről pontosan tudjuk, hány óra hány perckor szólt hozzá a múzsa.” Szerelme, jövendőbelije volt a hetvenes évek első felében Jutta Scherer párizsi német vallástörténész. Házasságukat annyi minden akadályozta, lassan szétfoszlott a kapcsolatuk. Csokits nem akarta hűteni Pilinszky elragadtatását megérzéseivel, a beszélgetések, levélsorok apró jelzéseiből lélekbúvárként olvasta ki, nem illenek össze: „ahogy idővel jobban megismertem: jellemének, természetének árnyoldalai is előtűntek… Jutta sem a lírikusnak, sem a misztikus gondolkodónak nem lehetett valódi társa. A költészet – nemcsak a magyar – terra incognita volt számára, sejtelme se volt, mi fán terem a líra. Jánosnak pl. egyszer – talán többször is – azt vágta a fejéhez, hogy nem »korszerű« költő, mert verseit kötött formában írja… A politikában marxista elméletek vonzották, mondhatnám, fertőzték meg a gondolkodását. Nagy tisztelője volt Bertolt Brecht és Lukács György munkáinak, és azzal vádolta Jánost, aki mind a kettőt utálta, hogy »szubjektív« alapon érvel ellenük.” A másik ok, átengedik-e, mikor és meddig a vasfüggöny keskeny résén. Aczél György macska-egér játékától meg lehetett őrülni. Jutta pedig nem akart Magyarországon élni, mert „nagyon deprimált ország”, levelében arról is értesíti Csokitsot, „jeleink vannak Aczéltól, hogy János már nem sokáig folytathatja ezeket az itteni látogatásait”. Baljós következetésre indítja az egyik levél befejezése: „Édes János, hajnal van, Jutta Oroszországban. Nagyon egyedül vagyok. Ne felejts el. Jancsi.” A „Jutta Oroszországban” tőmondat kötetekkel ér fel. Miért megy éppen akkor Oroszországba, mikor nagynehezen együtt lehetnének? Miféle aczéli szigorítások zárják be, s választják el? Nyugaton akart maradni.

Itt hívom fel a figyelmet Csokits zavarbaejtő emlékezetére. Nem vall naplóra, de a disszidálásról lebeszélő találkozás olyan, mintha rögtön följegyezte volna. Kitér a helyszín minden részletére, az akváriumban félméteres cápák, a parancsnoki hídnak álcázott bárpult körül néhány iddogáló szabadnapos amerikai katona. Aprólékosan idézi föl a beszélgetést, melyben érvelése meggyőzően logikus, bár „késő éjszakáig tusakodtam vele, mint Jákob az angyallal… Meg kellett mondanom Jánosnak, hogy nyugati meghívóira… csak addig számíthat, amíg Magyarországon él, csak addig »érdekes« nekik, amíg ellenkező politikai előjellel ellátott világból látogat Nyugatra, amíg az ő kultúrpiacukon egzotikumnak számít. Műve szemükben csupán kultúrpolitikai részvény, amely, ha ő maga kinn marad Nyugaton, nyomban elveszti a névértékét, mint egy csődbejutott vállalat értékpapírja.”

Saját emlékemmel is igazolhatom kiváló memóriáját. Ott voltam Pilinszky megalázásán a belgrádi magyar nagykövetségen 1967 októberében, s most valóságosan jut vissza hozzám, amit elmondott Csokitsnak. Azt hitték, disszidál, s úgy akarták megakadályozni, hogy besorolták egy íródelegációba, egy nappal előbb érkezett Rómából, valami sufniba helyezték el a Slavija Hotelben a delegáció megérkezéséig. E könyvben nem olvasok az előzményekről, csak Darvas és Marjai követ kegyetlen, sírásra nyomorító kérdőrevonásáról, hogy a szokottnál többet ivott, ám Darvast én segítettem, föl a szállodai szobájába. – Mért vagy te a másik oldalon? – Mert oda taszítottatok. – Szavak pörölyével folytatódott a kínzás, elsírta magát, megcsókoltam: – Ne sírj! – Csak csókolózzatok! – mondta gúnyosan Darvas.

Csokits barátja sorsába képzelhette magát, hiszen ez történt volna vele is, ha nem emigrál. Tanúja lehetett egy nagy magyar költő vergődésének zavaros körülmények között, csodálkozhatott, hogy kibírta az a szív a hatvanadik évig. Kapcsolatuk azt is jelezte, nemcsak kivándorolt, hanem kiátkozott is, mert a SZER, majd a BBC munkatársa ellenség, aki nem írhatott Budapestre, nevét kiejteni veszélyes a fordításkötet bevezetőjében: „Nem árthat-e Pilinszkynek Magyarországon?” De vele is előfordult olyan méltatlanság, amit a „békés egymás mellett élés” diplomáciai protokollja okozott. Megjelentek a versfordítások, Pilinszkyt meghívják Angliába, 1976. augusztus 25-én érkezik. „Kiderült, hogy én nem mehetek ki eléje, mert a látogatás »hivatalos jellegére való tekintettel« a londoni magyar nagykövetségtől is lesz ott valaki. Pilinszky meghívói bizonyára »diplomáciai incidenstől« tartottak: feltételezték, hogy jelenlétemet a követség provokációnak minősítené. És emiatt Kádár János megharagszik Angliára, akkor mi lesz?” Ted Hughes-t Füst Milán-nagydíjra javasolta az özvegy, nem engedték a hazai hatalmasok. „Hányszor fordult elő irodalmunk történetében, hogy egy Pilinszky nagyságrendű költőtől egy Hughes-hoz mérhető nyugati költő egy kötetre való verset fordított le anyanyelvére? A válasz nem nehéz: egyszer se. 1967 és 1976 között megtörtént a hihetetlen. És ebből mi következik? Láthatjuk, semmi.” S közben a magyar jeremiáda: „költészetünk csodáit a külföld sem ismeri”. „Lám, mi vár hazánkban a nyugati hajósra, felfedezőre, aki kilencéves nyelvi odisszea vállalásával hozzáférhetővé tette honfitársai számára a magyar sziget, a magyar egzotikum néhány keserű-édes gyümölcsét. No, ugyan mi várna rá? Rá se rittyentenek a magyari bennszülöttek.” Elszomorodva, mérgesen odaütne, s tehetetlen lemondóan legyint. Milyen kevés az egyenes jellem, s van-e emberléptékű államrendszer a földön?

 

*

 

A Látogatás egy égitesten többértelmű kötetcím. Egyszer idegen bolygóra, máskor a földi létre gondoltat, melynek látogatói vagyunk, lehet a hontalanság is. De fölösleges külön taglalni, mert lírájában mindig együtt értelmezhető a lelki tér és idő.

Tacitus, Montaigne egy-egy mondatát állítja mottóul saját életfilozófiaként. „Amiképpen a régiek azt látták, meddig lehet elmenni a szabadságban, úgy mi, meddig a szolgaságban.” – „A halálra készülni annyi, mint a szabadságra készülni. Aki megtanult meghalni, az leszokott a szolgaságról.”

A könyv első, a Pusztulás könyve ciklusa egyetlen itthoni verssel indul. A Rézmetszet már jelzi, mi s hogyan következik utána, milyen a nyelve, szimbolikája, a külvilág belsővé lett metamorfózisa miféle. Semmi enyhületes szín, növény, állat sehol, nem ezen a földön, embertelen térben és időben történik meg a vers. „Egy csontváz mered rám: társat keres.” A hold a holt földi táj tükörképe, üres, sötét szakadék, „szürke az út, a pora is”, éles, sebző kövek, véres habok, véres világ, „A vérgőzön megyek tovább – / pereg a dob: nincsenek csodák!” Invokációja az a mag, amelyből majd szárat, ágat ereszt, s terem a szervetlen világ kristályfája. Szellemi bőség, megkövesedett nyelv, egymással csiszolt szavak az idegen közegben, bár nekem úgy tűnik, ennek a kopár kővilág-költészetnek nem ez a legfőbb oka. „Külföldön… megkezdődik a küzdelem az anyanyelv megtartásáért a tudat alá is beszüremkedő idegen nyelvek ellen… A negyven éves nyelvi háborúban lépésről lépésre fel kellett adnom bizonyos területeket: csökkent a szókincsem… Emlékezetem csak a számomra fontos szavakat őrizte meg, aminthogy a sivatagban is azt hordjuk magunkkal, ami a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges.” De neki sivatag lett volna Magyarország is, nemcsak Ausztria, Párizs, München, London, s Andorra, ahová 1986-ban nyugdíjasként telepedett, a haza a létezés sivataga volt.

A Tájkép versében ugyanaz a viszonya, akár az itthoni keletkezésűben: „tájjá lettem” és „Ez a táj végig üres. / Nincsen Isten… Ez a mező nagyon széles. / Útja szürke, / füve sárga, / vize véres.” Belülről kapcsolódik a kintihez: „A fák / itt úgy emelkednek / mint a lélekben a kétely.” S megfogalmazza vándornak emigráns önmagát: „Valahonnan elindultam: / ezt nem kértem! / Valahogyan / felindultam: / ide értem… járjál bennem! / Nincsen vissza. / A vándor a / halált issza.” A Hadak úján a színek döglöttek, a tegnapi zöld folyó mára véres, holnapra a halottak sárgáját veszi fel, apadtával zöld és barna hullámokat rak le a sárba, s taszító, undort keltő hasonlat illik rájuk: „az arcukat / sár takarja, / mint kalács a mazsolákat. / Agyukban a halál bűzlik…” Azt érzem, nemcsak a hadak pusztulása ez, hanem az egész emberiségé. Nyomasztó álom a valóság, másvilági szürrealizmus.

 

Te a borzalmat csak kivülről kapod s ha undorodsz, hát megkerülheted, mint minden rosszat, ami szembejön. Bennem szomoruarcu ősállatok tépik a páfrányfa leveleit s lehet, hogy egy nap eltaposnak, ha nincs erőm.

 

A Pusztulás könyve az Egy perc az év… évszakból évszakba forduló képeivel fejeződik be. Rőzseégetés, sárga gyümölcsök, de mégis muszáj észrevennie a dinnyéken alvó legyeket. Gyanús „A szívekben aztán szép az ősz”, a „szenvedélyes déli erkölcsök / és hátul hófehér hegyek” derűje, ezt gondoltatják előbb a legyek, utóbb „az ágakon gombóc verebek / fagyos füzére…” közeli szó a fagyott-hoz. A gyerekek kék szemét azonnal a néma jelző követi. Valóban némák vagy csak nem beszélnek?

A későbbi Három vázlat a télről a belső reménytelenség kinti hasonlata, ami nem annyira reménytelenül kopár, mint a lélek, van benne valami a kitörés óhajából. „Cirógass égő gondolat, / angyalszáj, csöndes lobogás… országot rajzol a remény”, de azonnal visszahőkölteti: „ahol mező volt nincs remény… rügyezve nő a rémület”.

Belső tája majd Emily Brontë világával azonosulhat azon a kiránduláson, amit Ted Hughes vendégeként élhetett meg Pilinszkyvel. Nyugat-Yorkshire borongós, kopár, sivár vidékén a jégkorszak skandináv jégözöne dombokká tarolta a hegyeket. „A dombokat körös-körül, ameddig a szem ellátott, sárga hangafű lepte, bodrosan, mint valami ősállat szőre, itt-ott vörhenyes foltok ütöttek ki a jégkori lankákon, mintha gyulladásba jött volna a föld… A rühes, ótvaras halmok láttán az a kényszerképzetem támadt, hogy a bolygó eredendő tisztaságát a szerves élet fertőzte meg, attól szenved a táj – az élet a létezés bőrbetegsége.”

De az egy égitest látogatóját a Földön, az időben körülveszi a szerves világ. Ő, a tudatos lény értheti csak az univerzum történelmét egy kőben, kezében tartja Isten egy darabját, testvéresül a szikla, testvére minden kőnek, s „mert ahol világ van, nem lehet halál”. A kihalt bolygón sem.

Mint a Kő a szervetlen, a szilva a szerves világ jelképe az Elégiában. Amott kozmikus, emitt földi élettörténelem, s a költő filozófiai önéletrajza. A gyümölcsszimbólum viszi véghez a verset. „A földi éden elszórt betűi / az ébredés zafír vizében, / ragyogva megjelennek.” Semmi körülírás, csak a „káráló augusztusi reggel” fölleltározása; a fátyolvirág, kapor, pöszméte-, ribizlibokor sokszorozódik hazai kertté: „egy hunyt világ álmait hüvelyezem… gyermekkor hallgatsz?” Emlékezete annál is túlibb, „párolgó dzsungel… Az ősvilág / égő mocsár, mocsokból nőttek / a tündéri gyíkok, és gyilkosuk: / az eszme! Álmodban őrzöd / a sárkányok harcát, véredben / tűz és víz változó gigászai.”

Az érett szilva a kertben az élet. Megreped a hőtől és cukortól, hártyás, lila lánggal világít a fűben, felnyíló húsa lüktet elevenen. S vajúdó szörny lesz: „roppant emlősként szüli magzatát”. „Ikrás lényét aranysűrűn osztja / fűnek-fának, aki éhezik, / éhséget gerjeszt, hogy az élet / nélküle is csírázzon tovább / s bűnt nem ismer, hol az erkölcs bűnös”. Majd kiszürkül az aranyból, mézből, „erjedő husán parázs / fullánkok, csápok vértes / dögevők marakodnak”. S megint óriásira nől a pusztulásban: „megszikkadt bőre tompán / szikrázik, mint az ólom / szikes mezőin halad a hold”. A romlás, pusztulás dicsfényében újra olyan szépségben, mint az érés idején. Emelkedett zenéjű a vers, rekviem, Shakespeare, Eliot, Auden, Dylan Thomas, Ted Hughes megrendítő angolos dikcióihoz hasonlóan árad.

 

Csontból a csíra, kőből a virág repülni lendül, de a törvény foglya: itt kell meghalni. Ívelő törzzsel tavasztól őszig égre törni: ősszel az alázat földre hajtja lombját, csak alvó gyümölcsét nyújtja föl a télnek. A szilvamag csőrét kitátja: fölszáll a dal, a föld dicsérete, százezer szirommal fodroz a fényben s ha szilva hull, nem kér kegyelmet.

 

Nem, mert az a törvény, hogy hulljon. Lelke távlata a kozmikus végtelenség, „gyöngyöző éjfél, / tejúttal csillagokkal”. Az az apokalipszis első angyalának harsonája, ez a gyümölcs-végítélet; az ember, a személy végzete, mikor már

 

Fekszem, mint időben a kő, vagy csillagfény a kőben, nem kérdem lesz-e még idő, ha kő sincs az időben.

 

Idelátszik János jelenéseinek látomása, folytatódik Pilinszky Apokrifja után az Armagaddonban. „Egybe gyűjték azért őket az helyre, mely zsidóul neveztetik Arma gaddonnak.”

 

Szürkén kering a Hold, hamvába fúl a Nap. – – – – Se én, se te, se ő, se fény, se levegő, ahol már semmi nincs, csak homály és puszta kő: a lét elmállott morzsái közt feszül a tér lüktet az idő.

 

Pilinszky írja: „Remekmű! Mozdíthatatlan. Már első olvasásra is – de többszörire egyre inkább: sorsod, sorsunk! Egyetlen korrekciót javasolnék: Szürkén kereng a hold. (?) Persze nem vagyok egészen biztos benne. A kering talán inkább érzékelteti a visszamaradt, pusztuláson túli égi mechanizmus részvétlenségét. Míg a kereng: elveszettebb.” Csokits megjegyzése: „a »kering«-et nem igazítottam ki »kereng«-re, mert az ember utáni világot én nem érzem elveszettnek: az elveszettség érzése Pilinszky költészetének egyik jellemző sajátossága. Minden iránta érzett tiszteletem ellenére sem akartam világomat »pilinszkysíteni«.”

Amíg él az élet, addig Törvénytelen séta, Tizenkét ének férfihangra, Keserű földrajz, Kékszakáll hetedik monológja, Az Édes porában, Ars mutandi, Egy hajótörött naplójából s Haiku:

 

Tócsán elfolyó   olajcsepp szivárványa –   ennyi az egész.

Mélybeli ének (Gyurkovics Tibor)

 

Első kötetével kíméletlenül megvágta magát 1961-ben Gyurkovics Tibor. Grafit címet adott verseinek abban az évben, mikor a Mindenütt otthon volt a nyerő. Mi az, hogy Grafit? Mint Kosztolányinak a Mák? Az értetlenség, félreértés betonját kellett szétrepesztenie, de éppúgy megfulladhatott volna alatta. Legújabb, nem számolom, hányadik verseskönyvéig rendületlenül vonta tovább grafitja kalligráfiáját.

Aztán megint: mi az, hogy Grafit? Mint a Mák Kosztolányinak? Uralg a személytelenség tipográfiája, papírba fullasztott traverzek, lakatlan szavak, melyekben az elfordult lélek üzenetet sem hagyott. S lám, ez a költő rímel párosban, keresztben és ölelkezőn; kimondja a magáét szélfúvás, tó, nádas, vonatzökögés ritmusában.

 

ég, távol ég, messze, messze két kerék, fekete föld, a síkja barna, szőkeség, platina város, nyírfa, nyírfa, cár, a cár, a száll az ég.

 

Fölírja filctollal könyve borítójára: Szeretlek, akárki vagy Szeretlek akárki vagy Szeretlek akárki vagy. „…minden ember hivatott arra, hogy életében megtörténjen vele a lényeges… Az írásban is ezt az értelmet látom, és semmiféle artisztikum vagy tartalmi fénylés nem érdekel… Én azt szeretem, ha minden mű megszüli a maga elidegeníthetetlen formáját. A tehetség ezt önmagából bontja ki. A képletirodalom, képletművészetek ellen mondom én ezt. Egy módszer hiába tökéletes szakmailag, ha csak képletigazságot fejez ki… A gyerek azt mondja a gyufásdobozra, hogy ez egy ablak… A huszadik század rájött erre a gyufa dologra. A gyufa már ablakot fog jelenteni. Így jön be az álmodernség.” Bertha Bulcsu barátjának vallja, mint az egyik „meztelen király”. Önmaga avantgárdja ő, és nem sok időt veszteget értelmezésekre, él és dolgozik gyurkovicsosan. Ez a módra célzó jelző nemcsak azt jelenti, hogy Gyurkovics ír, nemcsak hogy az övé, inkább hogy műveiben egy emberszervezet középtermetű-köpcösen, szakállasan hunyorog vízszintes mosollyal s hirtelen elkomorul, homlokára csap, mintha akkor döbbenne rá, Jézusmária! itt van, nem egy barokk kertben.

1966-ban együtt utaztunk az „egy kopejka, két kopejka, vodka, vodka, nyírfa, hagyma” Moszkvába, fiatalnak mondott írók társasága, Buda, Csanády, Csukás, Csurka, Demény, Gáll, Szakonyi, Gyurkovics többek között. Innen érzem az ő élő szervezetét verseiben. Tobzódik szóval és testtel, mulat, elképedek, mintha Karamazov Mityával ülnék együtt, akit nem Dosztojevszkij írt meg, s hirtelen átvált – jellemzőek lelki filmvágásai – piarista diákká, akinek első pénteken gyónnia kell, de azonnal kísértésbe esik a leningrádi platina pincérlányoktól, akikkel magyarul is megérteti magát. Hangsúlyai, mimikája, pantomimje, nevetése, vékony nyerítése, nyüszítése, egész testét rázó, döcögő fantasztikuma olyan, akár a Hadrovics–Gáldi nagyszótár. „Fántásztikus!” Könnyesre röhögi magát, de lehet, sír akkor éppen. Míg mi a Passzázs áruházban órákig keringünk a szibériai prémek és a semmi körül alpakka készletért, ő kakukkos órát vásárol, Csurka teknőcskét, szelencét. Elképedés a vámnál!

Aztán tovább viszi magát a szűkebb társaságon, tovább folytatja, mégis mintha barátok között lenne, pedig ott a városi tanácselnök is. Aztán színdarabok szerepeiben osztja szét magát a szent ripacs. Fekvőtámasz. Veszprémben ő az ezredes a jutasi-marha őrmester, a kantinosnő, a kiskatona és a szeleburdi kurvás szűz fölött. Közönségének fáj a nevetés, őrületesek a szikrázó dialógusok, tombol a bakanyelv, trágár, mint a komiszgatya, élveteg, mint kanszagban a női mell. De húsz–negyven fekvőtámasz, békaügetés, végletekig fokozott szadizmus.

Ellentétül eszembe jut írói tulajdonsága másik véglete, a Bíboros című novella, ez a Flaubert- és Proust-finom nyelvű, ezoterikus képlet. „Nem az a szenvedélyed, hogy ember légy. Ezt éreztem. A szerelem emberi kötelék és lehetőség. De a te szívedben nem emberi szenvedély fáklyája ég, más tűz, idegen tűz, nem emberi láng. Ez a földi alászállás csak a felemelkedés előtti pillanat szárnyhagyása, hogy annál erősebben elrugaszkodj a földi világtól.” A Bíboros a költő égi mása, aki alul megírja az Énekek énekét, a bibliai magasztosságra profán őszinteséggel. Nem: „A te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül; a te hasad mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve. A te két emlőd mint két őzike, a vadkecskék kettős fiai. A te nyakad mint az elefánttetemből csinált torony. A te szemeid, mint a hesbonbeli halastók, a soknépű kapunál. Milyen szép vagy és milyen kedves, oh, szerelmem, a gyönyörűségek közt.” – Hanem:

 

A primitíveket szerettem akik egyetlen rémületben míg beszakad a szénaboglya magukat odaadták volna! Ja – Gesztiben – volt egy ilyen tózöld szeme volt azt hiszem a kapáláskor lehajoltunk nyers szőlőindákat karóztunk Valódiak vonzottak volna valóban gyerekkorom óta ki rajtam kivül sose néz másra az arca mint a méz csak értem retteg Meg is kaptam ahogy tyukot megkap a kappan az ahogy alám elterült egész faluval lefeküdt

 

A francia, középkori fabliau-k vaskossága ez, melyen átüt a létezés-halál.

 

Kiket is szerethettem volna ha egy szerelmem nem lett volna kivel hanyatt az ágyakon fekszünk ahogy a sírhalom és szeretjük egymást vakon.

 

„Én ámulok, hogy elmulok” – sóhajtja József Attila, s törvényként jelenti ki: „Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Gyurkovics nem sóhajt, költészetében a magyarázat belül-kívül, kívül-belül, s nem ámul, hanem káromkodik. Igen! Ő dühöse külső-belső rossznak egyaránt. Költészete, ha kell, gépfegyversorozat, kiütésre menő bokszmeccs, haláltánc, hét-nyolc szótagra hangolt szabálytalan áradat, szavak robbanása, odavetése-odacsapása, s a kifulladás előtt preludes, gordonkahang, a csönd zenéje.

„Ó, jaj, a költő, Feneketlen mélységű kútba esett, lepte iszap, sár, ördögi forrás. Durva átkokat szórt a költő, mintha megindíthatná az eget, könyörgése káromkodássá, fröcskölő fohásszá fajult. Mumifikált áldozatát – magát – a költő saját hajánál fogva próbálta pokla sarából legalább a földre emelni. Drasztikus dalokkal riogatta a puha léptű, szelíd arcú vándorokat. A költő függőleges kútban énekelt.

– Én vagyok ez a költő – mondta a költő. – Sőt én vagyok a puszta ország, a menekülés, a kiölt szerelem, a lóhalála.”

Hova tűnt az a buffonád, akit Oroszországban megismertem? Aki a barátok Gyurkovicsa volt, aki itt és ott, gyereke képzeletében még a telefonfülkében is lakott, habzsolva élvezett ételt, italt, napot, nőt, valószínűtlen volt és gyermeki. „Azelőtt élt a költő.” „Nem lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak… míg űzzük ezerfejű lovainkat – hová hová – csak rohanunk… mindig előre – ez az egy marad a megfordíthatatlan rohanásban már nincs szemünk… csontunk üli meg már csak a lovat már nem marad meg semmi csak a ló… előre előre a menekülő füveken… már magunk is ló vagyunk s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt futunk hanem menekülünk…”

 

Levágott füllel kiszúrt szemekkel térünk meg elveszített otthonunkba hazát istent keresni miközben fejfákra vésték már sötét nevünket Asszonyunk kijő előnkbe azt mondja vitéz nem tudom ki vagy A gyerekek is összegyűlnek ásóval állnak egy gödör körül kalapjuk leveszik ahogy motyogják: már megástuk hatalmas sírodat.

 

Lova e lóhalála előtt sírok között lépdel, az egyedülvaló pusztulásba süppedt halottak között, valami családi kertben, anyja átléphetetlen hóárnya mellett, mely az öregedő házaspárra vetül. Lépdel a kiábrándulás sivár kertjében: „Még mit ne lássak? Hogy a hóhér elad bármikor hat vak lóért… Látom a baromságokat!”

E sétalovaglásban kitárulkoznak Gyurkovics költői tulajdonságai, van időnk eltűnődni még rajta. A pontos szerkezetben, melynek kerete a hó az Anyámra tiszta hó hull és a Hó-költemény között a Hárman, a magasztosságra fittyet hányó vagabund, szomorú, látszólagos hányavetiség.

 

Akármikor akármennyit pofáztam jól mutat egy szamovár a szobámban Szekrényfalon rajzszöggel Liv Ullman van hogy tőle majd elmulik az unalmam – – – – – – a világon jó ha hárman szeretnek

 

S rá klasszikus dallam a Húszévi szerelem.

 

Én már nem tudom visszaadni amit te adtál nékem ösztöneidből összenőtt bogáncsvirág az én fejékem

 

Profánság a németalföldi mester ürügyén költött Szerelmes-párban.

 

Kicsit kövérek lettünk kicsit elnehezedtünk hasunktól alig érjük el egymást a szemérmig.

 

Babits–Kosztolányi–Weöres-rokonság tetszik a Hó-költeményből. Valós helyzethez köti a szürreális Hó-világot: „Széher ut 51/b ne gondolj semmit mellé”, s mintha a továbbiakban reál lenne a szürreál és irreális a hólakás, a hóhalottak, a hó karosszéke, függönye, asztala, szilvóriuma, szekrénye, mellénye, festménye, étele, órája, szobanövénye,

 

s a lassan vállig érő hóban egy kicsit egymáshoz hajoltan behavazott hó-emberek ülnek – nem is veszekszenek.

 

Megállapíthatom, az az igazi vers, amit nem tudok elképzelni másként, mint ahogy van.

E sétalovaglásból váltó ügetés fölgyorsul a lélek parcelláin, szétvágtázza a lelket, de ahhoz már a hasonlat nem elég, hogy kimondjam, amennyire kíméletlenül őszinte magához ez a szakmája szerint pszichológus, olyan a világhoz is.

 

Agyam épülete! agyam kamráiban zsufolva, mint hentes- üzletben ami van véresen szeletelve pontos ízületek szerint amit szeretnék vagy amit szeretek És ezen kívül semmi

 

vagy ami van, a férfi és a nő: „a gyilkos és az áldozat együtt rogy le a földre”. A történelem: „Ez szörnyű lépcső Hova föl? Ahol az Isten maga öl”. És Magyarország! „Itt folyton meg kell halni”,

 

Itt nem marad más hátra mint a csillagok háta talán azon megmaradna négy-öt magyar összehajolt bús Magyarországa

 

Emlékeznek-e még, akik apolitikusnak szólták le a Grafitot? Vagy most azon háborognak, hogy 56-ban kapott óráját sohasem lehet elveszíteni? Még a Tisza iszapjából is előkerül. Ady-mód botránkoztató a magyarkodóknak, annak, aki „Ellengősen és fellengősen dalolja, hogy magyar erősen”. Megveti a kiüresedett jelszavakká magolt szavakat, megtagadja a Déva vára agyoncsépelt díszítőelemként használt szimbólumát: „Ne épüljön olyan vára amelyik ember halála… le van szarva Déva vára!”

A költő függőleges kútban énekel, s ha énekel, remény, vágyakozó szeretet.

„Négy hidrogénbombát New Yorkra, öt hidrogénbombát Washingtonra… Gyurkovics fölült:

– Az emberek ott…? És Krisztus arca? – kérdezte.”

A Nagy Dilettantissimo (Páskándi Géza)

Páskándi Géza könyve borítóján Voltaire bölcs, ravasz, gonosz arcát Botticelli Vénusának combtövű kezei ollózzák, hátul a filozófus ledöntött szoborfeje, a Vénus keblet, ölet tapintó mozdulata is átváltozik a szépséges szemből, szélfútta s omló hajtincsekből Madonna-anatómiává. Profi és műkedvelő?! Mint ahogy „Hivatásos lett Voltaire úr… Ám egyszer halálhoz hívatott s a Nagy Dilettantissimót biz’ ő is elrebegte. Profi volt kellemes esze, és amatőr a lelke.” A megvetett dilettánst a költő visszaállítja nemesebb értelmébe, akár Thomas Mann Wagner és Tolsztoj ezen jegyeit, mint ahogy a szerelem is csupa perverzióból áll össze, mégis szerelem marad, „isteni fenoménje a világnak”. A Rajna kincse „Nem is zene… csupán akusztikus ötlet: minden dolgok kezdete. Önkényes és dilettáns hasznosítása ez a zenének egy mitikus eszme ábrázolására… Richard Wagner zsenije csupa dilettantizmusból tevődik össze.” Tolsztoj „titáni-ügyefogyottság”, „egy gyermekded barbár tiszteletre méltóan ügyefogyott birkózása… nagyszerű és egyben szánandó színjáték”. Páskándi visszatér a kezdetekhez, mikor a „gyermek műkedvelőn kacag a világra”, a teremtés is „Műkedvelő hat nap!… S műkedvelő eszünk a hit”; „az amatőrnek az Űrben gondolata bizony hazátlan”. Biztatja magát s minket: „Légy műkedvelő és feledd: VALAHOL EGYSZER MÁR VOLT HASONLÓ.” Vissza a kereszt, az ágy, hal, madár, kígyó, vakond, koporsó egyértelműségéhez! Vissza a költőnek önmagában való belső kezdetéhez s nekünk is!

A kötet kezdő ígérete: „Ki ennyi mindent elmond magáról, lehet valami mélyebb titka” – azt hiteti, külső és belső történéseket morzsolgatunk majd szellemünkkel, mint az üdvösség rózsafüzérét vagy a rablánc-szemeket, de nem olyan egyszerű költészet ez, hogy a mélyebb titkot nyilvánvalóan elfödje, mert ami konkrét, az a konkrét fonákja egy olyan megközelítésben, mely szokatlan nyelven hangzik, szokatlan látószögből tekint, fordított logikára csavar: „Én okozat ki nem okoz S okozat ki nem üt az okra.” Fölborítja a szerkezet statikáját: ANNAK LEHETŐSÉGÉRŐL HOGY EGY HÁZTETŐ AKKOR IS MEGÁLLJON HA A FALAK ÉS A FUNDAMENTUM NEM TARTJÁK AVAGY FÖLÖSLEGESNEK TETSZŐ DOLGOK TUDOMÁNYÁRÓL cím alatt: „Nézőpont kérdése csupán Ha belül ugyanaz a rend van.” De ez a rend is a MIKÖZBEN és a SIKAMLÓS állapotában. A kezdő vallomásból átsikamolhat annak ellentétébe; „Újfent valami mit végül is nem tettem / És ezek szaporodnak énfelettem / Mert nem akartam vallani soha / Valljon a gyilkos meg az ostoba / … S immár mindenről szelíden letettem.” A MIKÖZBEN a bizonytalanság térideje, csupa kérdés-ország: „MIKÖZBEN ebben a MIKÖZBEN-ben élek De milyen tér-idő Ez milyen föld milyen Szélességi és hosszúsági fokon gyökeredzik A Valami a Semmibe… És MIKÖZBEN hősi halottja én leszek.” A nagybetűs fogalom megfoghatatlan, mint a SIKAMLÓS, bár az utóbbi mégis a kígyó, a sikló, melynek alakja, mozgása magán viseli a megmagyarázhatóság jegyeit: „mindig átértékeli ugyanazt, épp a sejtelemmel is… A Sikamlós egyben mozgó fényforrás is, míg a naturalizmus és a romantika »álló« fényforráshoz viszonyított… A Sikamlós a szellemi kacér… Megérint: érzed, ám tovasuhan… Legnagyobb ellenfele a Bivalybőr Közöny: ebbe belepusztul. De ellen-Sikamlós a Kiégett is… suhanás közben, által él… Mint Csokonainál a remény: vándor-remény az, garabonciás.” A MIKÖZBEN a bizonytalanság, a SIKAMLÓS az ideál a rútat földíszítő, hangzavaros benső között „bolyong, tűnik át meg át, hol erre, hol arra veti sejtelme sugarát, az Ezüsthomályt… súlyosabb, mint a súlytalan és súlytalanabb, mint a súlyos”, még a Halál is zord-fenségű Sikamlós.

A Nagy Dilettantissimo írója teremtő-gyermekien hisz a filozófiai költészetben, s mert a magyar csak soraiban vonja meg a törvényeket, egészében a lét lényegéből bokrosodik, virágzik hagyományosan vagy újítólag a születés, életidő, szerelem és halál. Páskándi ehhez képest zavarbaejtő. „Divatjamúlt én nem lehettem Higgyétek el CSAK DIVATOS LEHETTEM ÉN… Hatok rátok HATOK HATOK… Divat-túlvilágon DIVAT LESZ HALÁLOM.” Bemegy a kicsinyítő képzők, jelzők csapdájába s kiverekszi magát. „Én – grafomán (?) Nézd, a füvek, fák, árnyak végtelen körmondatait A jelekét GRAFOMAN A LÉTEZÉS MAGA.”

Mégis, mi teszi költészetté a filozófiát? Költészet lehet a kristályfényű gondolat is, elmearaszolás a csavarintos logikán, s ott a költői kellék a szó előtt, mögött, vagy a szervetlen és szerves szóból sugárzik, mint az arany, mint a klorofill s a vér. Aforizma-líra: „a törpe nem szörnyszülött, hanem a takarékos természet diadala”. Költészet: „a szentjánosbogártól nem kérhetem számon a napkorongot”. S költészete van a szójátéknak, s költészete az elvont és konkrét összefeszülésének a ritmusban, rímben.

 

Mit ér az, ami fáj? – – – – Áldozat, Szent Naivitás, mit ér? Ha kívületek nincs fehér? Mert mit bánnám én a piszkot is, ha minden mocskos lenne már: a hó, a dér, a hattyu és sirály. De látod, tiszta vagy te is. Mit ér a nyílt mező – gyolcsos homlokod? Lent a sárban Te már jobban tudod.

Levél a föld alól (Hervay Gizella)

Írni kezdek, kinézek az ablakon, merre szokott átvágni Hervay Gizi a kis lakótelep udvarán, nem törődve a kijelölt utakkal, át a füvön és a játszórészen. Életében, költészetében így tette-e? Mindenesetre ebben a toronyirántságban van valami rá jellegzetes, sok labirintusa után, hátha kikeveredett, ne menjen úgy, mintha a kijelölt utak azokra a labirintusokra emlékeztetnék.

Nem jön már, 1982 óta „halál utáni szerelemben”. Öt évig várt a magyar állampolgárságra, június elején megkapta, a hónap végén befejezte. Pomogáts Béla görög tragédiába illő sorsról beszélt a temetésen. Másfél évvel később kerülhetett urnája a kolozsvári házsongárdi temetőbe volt férje, költőtársa, Szilágyi Domokos, és a bukaresti földrengés áldozata, fia mellé. Másfél évig még a föld fölött, temetetlen halott. Azóta kezdődhet túlvilági nyugalma, s olyan egyértelműsége verseinek, melyeket sem az élő, sem a Temetetlen nem zavar.

Így olvashatom már a Lódenkabát Keleteurópa szegén című utolsó könyvét is. Félve, mint kísértettől, de ott tartja feje mellett a kísértetet az ember, vagy a kísértet nem tágít tőle, megszokják egymást, elbeszélgetnek erről-arról. Most a verseiről beszélgetek. „Emlékszel, mikor azt írtam rólad abban a pici recenzióban, nincs egyetlen hasonlat a verseidben?” Büszkén megsértődik, mert nem tudja, jó vagy rossz értelmű ez a megállapítás. „Jó értelmű” – mondom én. Valóban, Hervaynak nincs szüksége segítségre a tárgyak megnevezésében, nem kell kitágítania a verset, mert akkor fellazul a tragikus szigor.

Istenem! Micsoda út az első, Virág a végtelenben (1963) kötettől a Lódenkabátig (1984), pedig ez a kelet-európai holmi akkor is rajta volt már, csak friss-zölden, mint a májusi rét, akkor még impresszionisztikusan, miként Méliusz József az előszóban írja, s mondja Kaffka Margit utódjának az asszonyiságban, a kis, női-emberi dolgok kapcsolatában. „Amikor ezeket a sorokat rójuk a költő kötete elé, Valentyina Tyereskova, a hatodik szovjet űrhajó pilótája a Föld körül kering. De idelenn még millió és millió asszony hántja, tépi ki tudatát elmúlt századok keserű örökségéből, a múlt tárgyai közül és álmodozva pillant az égre. Hervay már az új, szocialista tudatú dolgozó asszonyokkal éli meg Valentyina perceinek jelentőségét.” A fülszöveg mellett nevetős, szép női arc.

 

Virág a végtelenben – Szirom-szemedben csillag-utak. Virágillattal árasztja el a föld a lebegő világokat.

 

Már akkor látszott a tehetség, de nem errefelé. Istenem! milyen messze ez a fénykép és a vers az általam ismert arctól, meg attól a fotótól, amelyik a Száműzött szivárvány hátsó borítóján megjelent. S az utolsó kötet utolsó nyolc sorától.

 

Se ember se asszony csak vádirat Alultáplált vendégmunkás Érvénytelen érveréssel Szükséghazában szükséghalott Itt fekszem Só a számon Már csak a hallgatás jöhet Harmadik honfoglalásom

 

Nem tett A mondat folytatása válogatott könyvébe az elsőből verset. Azt hittem, az Ősz című abból való. Az egyik befejezése: „Vibráló fényből kottázok szimfóniát”, a másik:

 

Ősz van. Ősz van. És semmi más. Semmi dolgom az ősszel, mióta nem írok hasonlatokat. Semmi sem szép önmagában, az ősz sem. Nincs tája a fájdalomnak.

 

Nem folytatja tovább, minek magyarázná: a fájdalom tája maga a vers. Ez a verstáj Hervaynál a pokol vagy a Golgota s a Pieta leginkább. Könnyű lenne mindent magánéletére fogni, mégis az öt érzékszerv, idegrendszer teremti költészetét társadalmivá úgy, hogy azonos alkotójával.

Szociográfiát akart csinálni, Baranyába járt, ha betegsége engedte, érzem az élményt a „szekrény tetején a zsoltár zsoltárban a fénykép” címűben. Egy családról beszélt, meg akarta írni a szétszóródott gyerekeket, a juhász-famíliát.

 

szekrény tetején a zsoltár zsoltárban a fénykép s a fiú meg a lány egymás mellett nem is láthatták őket kicsi koruk óta csak a fényképüket küldik haza elment az asszony elment összefényképeztette őket párosan állnak a zsoltárban a szekrény tetején

 

Csak most, írás közben jut eszembe: mások sorsában kereste önmagát, gyerekkorát, felnőtt magyarországi létét: testvérei Romániában, ő itt, mikor ő Romániában, öccse Budapesten. Lehetne ő is annak a baranyai családnak egyik tagja, csak másféle labirintusban: Makón született, Zilahra került, aztán Kolozsvár, Bukarest, Kolozsvár, Budapest; magyar állampolgár, aztán román, majd hontalan és újra ahogyan kezdte. Honvágya kétirányú, miként a labirintusnak két vége van a világosságra, mikor belehajszolták, a másik ég lett a remény, ahogy előre megy, a hátrahagyott ég fáj.

Ha a magánvonatkozást mellőzöm, mintha az életutat nem ismerném, rettenetes külvilággá tágul ez a költészet, ahol összecserélődnek a halálok, a „hitek rézgombjai”, a „népek belei”, ahol hazátlanság és vallatás. Mennyi hazátlanság és hányszor, hányféle vallatás! Nem kellene mást tennünk megértéséért, csak a címeket végig, egybe olvasni: ez a nyár dögtáviratokkal; nézd ezt a sivatagot; mert nincsen már se sötétség se menedék se néma gyász; neve neme foglalkozása stb.; lábnyomunkban kialszik a fű; mert fuldoklásunk szenzáció; lángoló hóban mezítláb; föltámadunk lám sírva aprópénzzel a szívben; kioltották a szemem; karácsony van kopaszra nyírom koponyámat.

Ne tévesszük össze Kalász László elsősor-címeivel, a mai magyar költészetben ő gyakorolja kizárólagosan. Kalász természeti ember, léptéke más, minden sorának más a súlya, megindul és eljut valahová inkább a kedély korlátaiba kapaszkodva, kezdhet semleges szóval, mondattal, ami majd kibomlik.

Hervay költészete gépfegyversorozat, össztűz, minden golyó, minden sora halálos, sebesítő, örüljünk, mert élve maradtunk. Mert ebben a könyvben nagyon sok névtelen meghal, katonák a háborúban, bányászok a mélyben, békebeli gyilkosság áldozatai. Akad-e kegyetlenebb ballada ennél:

 

vödörbe rejtette az asszony az urát vödörbe rejtette az asszony a fiát leeresztette az asszony a kutba az urát leeresztette az asszony a kutba a fiát ott fulladt szomjan a kutban az ura ott fulladt szomjan a kutban a fia

 

Még az Istent is megcélozza könyörgő kegyetlenséggel a Gyalogzsoltár ciklusban: „gyáva vagy Uram gyáva / magaddal beéred”.

Lelkében túlzsúfolt nehéz élet, kitörni, kimondani vágyó. Csak toll kellett és papír, már meglett a vers, vagy mint ahogy megszúrt ujjbegyből csorog a vér. Emlékszem, asztalhoz ült nálunk, fél óra múlva készen húsz-harminc sor, tökéletesen.

De láttam, utolsó kötetét gyötrődve állította össze ilyen fekete kristályszerkezetté. Terhes lett a sötétség rekviemje, balladája, halálfélelmes, halálvágyas dallama. Ki akart törni belőle gyöngédebb tartalmak felé. Újabb korszakát szerette volna költészetének. Néhány elszórtan folyóiratban, s hagyatékában talán. Mégis, ahogy a hontalanság lehetett természetes állapota, úgy a Kettészelt madár, a Száműzött szivárvány, a Lódenkabát Keleteurópa szegén kötetek. És semmi más!

A közép-európai költő megteremtődése

Mostanában az erdélyi Farkas Árpád verseivel foglalkoztam. Kisebbsége sokaságában a magyar költészet hagyományaival teremt, kérdez és válaszol biztonságosan. Nem vonatkoztatja magára a vajdasági Végel László marginalitást dicsérő szavait:

„Nomádja vagy a nyelvednek, éppen ezért vagy saját, egyéni módon független: saját iránytűddel haladsz előre, bekalandozod a nyelvi világrészt, ismered a nyelved, kultúrád gazdag térképét. Ennek egyik szögletében élsz, ám mindenhol tájékozódni próbálsz. Nyelved olyan eszköz lesz, melyet többféle anyaghoz szoktatsz, két kultúrád van, mindkettőt feltétel nélkül sajátodnak vallod, s nyelvedet mindkettőbe magaddal viszed. Új terheket rósz rá, mindig váratlan oldalról közelítesz határaihoz, megküzdesz minden szóért, hogy a szokottnál összetettebb sorsodat kifejezhesd. S küzdelmed a nyelvvel nem más, mint küzdelem saját világodért. A te szellemed centrum nélküli, avagy többcentrumú, ezért nemcsak mást mondasz, hanem másként is, mint ahogy azt az anyanyelvi kultúra előírja. Állandó feszültségben fogalmazol, a feltartóztathatatlan felejtés határán. Nyelved nem kalitkád, s tiszteletreméltó sírboltot sem épít részedre.”

Végelhez hasonlóan fogalmazott Angliában Cs. Szabó László, csak ő nem a kisebbségi író marginalitását dicsérte, nem az egyéni, közösségi pereméletet, hanem a robinsoni egyszál-emberét.

Hármójukhoz Tőzsér Árpád szlovákiai magyar költő Mittel Ármin képtelen alakjával csatlakozik.

Mittel – németül – eszköz, mód, képesség, lehetőség, szer, anyag, vagyon, közeg, átlagérték, mértani közép, harmonikus közép, közvetítő, kör, közép. A versben: „Belső szervre hasonlít… hasnyálmirigy… érzékenység minden irány nélkül… a függőlegességek feszültsége a lent és fent között… Között. Kő. Tanknyomok.” „Mittel úr a léttelen lét, ő a vers nélküli versek írója, az összekuszált idő szülötte.” Szolipszista, akinek a világ csak látszat, a tudat képzete, de mégis mittelszolipszizmus, aki „a lét és tudat között egy olyan harmadik minőséget produkált, amelynek jelene egyenlő a zérussal”. „Szomorú, több dimenziós tudatához sehogyan sem talált létet…” „Körülötte már semmi sem volt azonos önmagával, minden valami másra utalt, volt és leendő létezésére.” Előbb éli meg jövőjét, mint a múltját. Mittel urat Vojtek, a gombaszedő társ, apjára emlékeztette, ahogy zsebéből ette a szilvát, ettől a cselekedettől arra a Veres Péterre gondol, akiről a még meg sem írt memoárban szintén ilyent olvashatott: „apja és Veres Péter azonos gesztusában, valami misztikus egyezést, közép-európai sorsot látott… igazolva érezte korábbi fölismerését: a szilva stigmájú Közép-Európát mint hazát…” A zsebből ehetőt.

Mittel úr nem a kisebbségi magyar írói lét groteszk előde, ő közép-európai úgy, hogy neve német, hiszen még az Ármin is Arminus germán vezér nevéből származik, de a moszkvai Gosztyinicában fogadja fiait, a köztes nevű a közteseket, nem otthonukban, hanem egy olyan helyen, ahol kisebbségek valamennyien.

 

Ez a felfelé hulló hasas pasas itt pan Zbigniew Herbert, ez a szurós fekete szem a képzetek üvegfalán Vladimir Holan, s ez a goszpodin, aki a tárgyak szemhéja alatt hajózgat, Vasco Popa. Tudni kell róluk, hogy pan Mittel fia mind, de nem mittelt jussoltak apjuktól: csak titelt.

 

A lengyel Herbertnek is van egy figurája, Cogito úr, ő már maga a költő. Mittel úr mindannyiuk előképe, utódai hasonlatosak hozzá valamelyest, úgy, ahogy itt kifejeződik a legpontosabb találattal Herbert, a cseh Holan, a szerb Popa. S Mittel úr nemzetközi zsidó.

 

Ez hát Mittel úr utóbbiban, folytatta a szlovákiai magyar költő, s elődeiben sem kevésbé furcsa alak. – – – – – – Míg éltek, e fejeket millió láb taposta. Feküdtek két kontinensnyi zsinagóga küszöbén, a létezésből is kiátkozva.

 

Titel ohne mittel – rang vagyon nélkül. S a szlovákiai magyar költő testtelen verssé válik, hogy megérthesse ezt az egészet.

 

S beszéd közben a szlovákiai magyar költő – mintha valami előszobában állt volna – egyre vetkezett. Elegáns mozdulattal letette fejét, majd karját, előbb egyiket, aztán másikat. Kibujt husából is, s mikor a hajlongó vers az utolsó csontját is átvette tőle, a már csak lebegő érzékenysége s pőre tudata jelezte, hol volt azelőtt feje és szive, egy álltól az alsó szelelőig hasított sérven keresztül belépett Mittel úr emlékeibe.

 

Tőzsér Árpád Mittel úr emlékeiben megtalálta Közép-Európát, mint hazát, s akár Marcel Aymé a faljárót, ezen a görbe tükrön vezet át bennünket sorsához és gyomorfájdalmú költészetéhez.

Kör. Ha az ember kör, akkor véglegesen bezárult lehetne. Műve körgyűrűk, egymást kerítik; legbelül a falusi világ, aztán a város, az elszakadás, erre Közép-Európa, ha már igazi hazája nincs, Európa és a nagyvilág és a túli egyetemesség meg az egyén viszonyulásai. Ez az egyén filozofikus, létről, léthelyzetről gondolkodó, melyben éppúgy elfér a Közép-Európa-haza, mint a kis falu.

Közép-európai vagyok én is, nem én, csak országom kisebbségi a nagy nemzetek, nyelvek között. A szlovákiai magyar költő kisebbségi a kisebbségben. Velem is hasonlóak történnek meg, mégis másként, másféle valószínűtlenségek. Ha egy részeg a szomszédos kocsmaasztalnál rám fogja, hogy a fejére hamuztam, s hamutartójába nyomtam a csikket, s a pincér nekem támad, hiszen még füstölög ott a csikk – csak emberségemben sért közép-európailag. Ha Pozsonyban a kisebbségi költőt nem veszi föl a taxis, mert barátjával magyarul beszél, emberségében, fajtájában egyaránt sérti meg.

Indulásunk hasonló, közép-európai. Tőlünk nyugatra az elszakadás nem költői tárgy. A faluról származott költő nem tántorog úgy Párizsban, mint mi valaha Pozsonyban vagy Budapesten. Én mégis a Móricz Zsigmond körtéren, a Lordok házában ittam első fővárosi sörömet, az Eötvös-kollégiumban laktam, nem a Vydrica utcában, albérletben. Tőzsér Árpád verse az enyém is, élményeim az övéi, mikor a kidobott részegről írja:

 

Piros hajából vér hull csomósan, rendőrkékszín vér.

 

Egyféleképpen gondolunk haza:

 

Fogalmaidban agyonvert ősök dühe kékül. – – – – – S hol az édes táj? Hol a gyerekkor, anya-álmod?

 

Még az állandó lakásbejelentő otthoni, a városi ideiglenes. Otthoni a költészet is, vagy hazatekintő. Ott éri a megírnivaló kín-gond, ujjongás-öröm, ahogy az istennel telt aranyszékbe belefér.

 

Csöpp ingerült házacskák között súlyos kételybe öltözött erős-piros ember csikorog. – – – – s szórja isten elé a hit fagyos, kiábrándult szitkait. Záporként dől, zuhog a szitok, s az isten aranyszéke inog egy feszengő felhő tetején.

 

Iszkáz! – jut eszembe szülőfalum. Megírhatnám a Hazai naplót falunevekkel, hegynevekkel, sorsokkal; őrizze őket a vers. „Az öt kicsi falu körülüli Bátot, mint a tábortüzet este a cigányok.” Mégis más, hogy a szlovákiai és a magyar falvak hová nomadizálnak. S az is más, ha Péterfalva, Tajti, Óbást, Almágy, Hidegkút versbe vésődik, mert szlovák nyelven jelzik őket a szélső háznál. Megszokhatatlan furcsának tűnik, ha magyar egy magyar eladótól koronáért, rubelért, lejért, dínárért vásárol másnyelvű cégtábla alatt. Nekem csak furcsaság, ami Tőzsérnek sors. Más értelműek ugyanazok a jelenségek.

Macedóniai ösztöndíjam idején meghatódtam az ohridi nagy tölgyfa alatt éjszakázó magyar kamionostól, idegenkedése elkeserített – emlékszem, mikor a Fejezetek egy kisebbség-történelemből csalódott, önmeghatározó sorait olvasom.

 

„Maguk eszik meg Magyarországot.” – – – – Ebben a „maguk”-ban nőtt fel egy gyermek, s kapott egy néptöredék létet és nevet.

 

Ettől a mindenütti „maguk”-tól lesz Tőzsér is Mittel-utód.

Elmúlt a „cigarettára gyújtok a dalra” ideje, a vers már nem vivát a pohár sörként habzó nyárra. Levedlenek a hagyományos költészet pihetollai, legyenek bármilyen nagyszerűek a versek. Nincs már:

 

Hej, micsoda idomok, te jó ég! – – – – – Három pokol tüze lobog bennem. Húsz ördögként fűt húsz hetyke évem, s nincs lány, nincs asszony, ki velem égjen. Nincs csobogó víz nyugtatásomra: elégek, mint Mózes csipkebokra. El a derű-ború, fény-árny változásaitól a Mennyországom aranyos kulcsát már nem Szent Péter, de magam cipelem

 

és a

 

Szomorkodik a táj is körülöttem, a hó rajta már fekete vászon. Alkonyodik, mintha rátöröltem volna a hegyekre nehéz gyászom

 

versszépség, plaszticitás, erős kifejezések ideáljától egy új, közép-európai gondolkodásba integrált lírába.

 

Régi versekben hagyományos képek, félretolt csillékben a múlt nyár lombja.

 

Újra a Papír partján, mert a költői megoldások hagyományos formái kétségesek. Az új életérzés új fogalmazást akar.

 

„pléhágon madár…” Rossz. A pléh az ág a madár nem állnak össze betonerdővé – – – – Egyedül maradok minden oldalról

 

Más a prozódia, ritkulnak a rímek, igazodván a kül- és belvilághoz. Az ősz – fémszőlőtáblák, zöld műtőasztal. Kőmetafora a szobor. A haza átmeneti, mint Szenczi Molnár Albertnek, Keplernek a Prágában lakás. Rokonaihoz – Herberthez, Holanhoz, Popához – társul a Mittel-utód.

 

Ágyra csatolva mutatom az időt Az ütésektől lassan szétrázódom de ketyegek tovább darabokban

 

Az igazi fordulat a Vetítés harminc darabjában következik be. Képek egymás után, álló és mozduló képek sora, valahogy mindig beállítva, közel a valósághoz valószínűtlenül.

 

Már csak az irány számít: a sugár a vásznon örökre innen – – – – a szürke göröngy hátracsapott füllel belerohant az árpatarlóba már a homlokcsontomnál járt mikor rájöttem hogy nincs fül a nyúlhoz s tulajdonképpen nyúl sincs a nyúlhoz

 

Nyúltalan nyúl és versnélküli vers – Mittel úr létfifozófiája!

 

Egyik parttól a másikig botol, s érzi: ő a körök közt a között. – – – – E körök lakói árnyéktalanok, – – – – – A létüket nem látja senki se, csak a Vén Sajkás s talán ők maguk. – – – – –   érzik, amit más csak tanít, hogy minden létező forma: Között. – – – – Ami máshol csak érintő, az itt a lélek fényes közepét szeli.

 

„Két Kultúrád van, mindkettőt feltétel nélkül sajátodnak vallod, s nyelvedet mindkettőbe magaddal viszed” – idéztem Végel Lászlót. Ennél a szokásos megállapításnál nekem Tőzsér költészete sokkal többet jelent. Egy embernek csak egy kultúrája van, hiszen a kultúra nem a jelenlét jelenideje. Kisebbségi sorsa csikarta ki – ami nekem nem így parancs, de rám is vonatkozik – közép-európaiságunk megfogalmazását az anyanyelvi kultúrában.

Ezért lehet Tőzsér Árpád a legjelentősebb magyar költők között.

Bemocskolhatatlan vagyok (Bihari Sándor)

Kevés fiatal költészet élte túl az ötvenes évek álságos indíttatását. Bihari Sándornak is sötét esélye volt a szalmahamvadásra: az első írókongresszus legfiatalabbja, ahol talán Martin Andersen Nexö a legidősebb. Vitte a vonat Erdélyen és Regáton át a bukaresti világifjúsági találkozóra, Sződd a selymet elvtársba csattogó keréken. Közben eszébe juthatott a borsodi front, a román katonahalottakat trágyadomb-magasra rakták Kisgyőrben, szülőfalujában. Első könyve, Emelt fővel 1953-ból, Summájába egyetlen darabbal sem került. Nem nézek utána, ha ő is így akarja kimondatlanul. Állva maradt a tíz évvel későbbi Vándor neonfényben által. Micsoda erő vitte tovább a tehetséget? Őbenne a lélek a szeretet, világszeretet, nem csak az emberek iránt. Assisi Szent Ferenc, aki versekkel beszél a madaraknak, míg visszafütyörészget a cinke a kisgyőri, miskolci, debreceni és budapesti fáról. Humanizálja a macskát, a kutyát, olyan egyenes testtel viszi a szigligeti alkotóház Lujza macskájának az ételmaradékot, akár a középkori tányérfogó, aggódva hívogatja s figyeli, hogyan hízogat; a kispesti zöldben sétáltatja szikrázó irhájú Basa kutyáját, s az állatok jogegyenlősége miatt a parkőrrel perbe keveredik. Dühös, mintha a szabályok ártatlan embert sértenének.

Már-már azt hiszem, biológiai adottsága a jóság, nem a lélek tükre a szem, inkább a szem tükre a lélek; levegőt billentyűző ujjaival követ, szerszámnyelet, tollat tapint, kézfogás és karolás a gesztikulációja. „Testemből verset csinálok, s álmomból készül a műanyag.” Csücsörítő száj artikulálja dicséretét a Wekerle-telepnek, a hazai hideg tejfölös bablevesnek, amilyen üdítően cirkulál a reggeli kupicameleg az erekben! Váratlan humor a fölpattanó ajak: Mért nem hoztál debrői hárslevelűt? – kérdezte feleségétől a hosszú kóma utáni ébredéskor. Szájszéle keskenyen összezáródik, ha valami bántja, föltartott fejjel néz maga elé, ha izgatja valami, szótlanul durcás, mint a gyermek, pedig csak az időjárás változik, minden időjárás-jelentést meghallgat és haragszik az égre.

 

A világot úgyse győztem gyűrni én   sose a gyülöletbe, hagyom magam már végképp a   szeretetre. – – – – – Mivel e földön jónak lenni oly nehéz,   hogy lehetetlen, tudom, hasztalan dolgokat kell   cselekednem.

 

Ő is mondja Szabó István levéltörmelékével együtt azt a vadászkaland-szimbólumot, amikor a meglőtt fácántyúkot betakarja szárnyával a kakas: „Tudtam, hogy én többé fegyvertelen vadat nem lövök meg… A Fontosat, a Lényeget láttam ott az erdei nyiladékban.” „A nyilvános telefonfülke tövében dobjatok oda nekik egy elrongyolódott lábtörlőt, mert azt hiszik, hogy kihalt az emberiség. Hadd aludják ki szegények, hogy kik vagyunk” – szól Zelk nevében a kutyákért.

„Az élők közt gyöngém volt, hogy a gyengébbet szeressem” – a szegény, dolgos édesanyát, a szerető feleséget, a fantáziás fiút. Anyját a „kapa, zsákolás, aggódás után” a délután sárgalábú nyugágyában pihenteti. Feleségéhez, aki „Talán elment birkahúsért a rokonokhoz. Talán a kisfiúra igazította-szabta a ruhát, a nagyfiúét… A fáradtság eltakarta benne a tündért”, de „Ó, élő térdeid idejéhez igenélküli mondat, az én ép elmém folyamodik”; szép, dicsérő szerelmet ír meg catullusian.

 

De hajnalban ha összekocódnak a melleid, a vászon, a friss fény tud csöngeni. Mert feszes ütőjük van melleid harangocskáinak, s erőszakos is, a levegőbe kihullámzanak, borzonganak apró kupokat, málnahegyet, ami az igék igéje in aeternum est.

 

Keresztényi és pogány, ahogy Máriában a Megváltó anyja-Marcsában hitvesét dicséri a költő: a József, az ács. Így lehet a család ember-melege, a mai, tegnapi, történelmi örökkévaló; isteni, emberi, állati, növényi egyaránt. Francis Jammes szelleme suhan át a verseken, s a szobát huzat nélkül szellőzteti. Gyöngéd áram frissíti a kisgyerek képzeletét. Bihari Sándor úgy tekinti, olyan tavaszias örömmel éli át az apróság képzeletét, mintha a rügyfakadást hallaná. Teremtődünk.

 

Apa, lányok vannak, meg fiúk, tudod-e?   (mondta Márton öltözködés közben). Igen? És te mi vagy?   (arra vártam, a cipőfüzőt megköti-e). Én? Én fiú vagyok.   (S újra meg újra nekikezdett a huroknak.) És honnan tudod,   hogy fiú vagy? (Sikerül-e? Sikerült. De:) Te kösd meg a   másik lábamon. (Kötöm.) Na, honnan tudod? Azt hiszem a   Csibor Ritától tudom.

 

Bájos! – mondanám, ha nem lenne ez a szó túlságosan babahintőpor-szagú. Mégis hadd legyen megjelölő főnevem a báj! S a Hajónapló meg a Márton jegyzőkönyve is mindannyiunknak szétosztott gyerek- és apaöröm. Gyerekké változott apák, anyák érthetik igazán ezeket az angol, skandináv fonákkal pörgetett sorokat, magyar rokonuk Petőfi Arany Lacinak és Szabó Lőrinc Lóci-versei.

 

Az iskolánk előtt ma reggel egy piros autó ment el, és kidobtak belőle egy fehér zacskót, amelyben két kismacska volt. – – – – Ma reggel kidobta a gyámoltalan állatokat. Ez bűntett. Én el is vádolom vele. Valami intézkedés kellene. Nekem nagyon rossz ez a nap.

 

„Kezében a lét szerszámnyele” van, „emberhez embert szólni lehet”, akár emberhez a szerszámot, s a toll, a papír, akár a parasztnak a kapa, a kasza. „…kapádat láttam, sarokba támasztva… Hát ezt hagytad. Végül is a fájás megtalálja helyét a köznapi szerszámaink között.” A toll, a papír a költészet föltétele: kétkezi munkás – kétkezi költő. Bihari szerszáma verselem, a közvetítő beleíródik a sorokba. „…megpattan a golyóstoll egy mozdulattól.” „Gereblyézek itt a verssorokkal… Megfojtott indulat – és ellökött kötőszó sírhat a vízszintes panaszfalnak, a papírnak… Mint verssor elején állok szívdobogva.” „Történj velem papírokra, mik véremen vitáznak, ideteszlek, tűnődj felőlem, te kő.”

 

Iszonyú ez, iszonyú, csak most tudom meg, hogy mi történt, várom, hogy egy verssor szorul körém, s majd bevégez önként. Úgy nézek a papírra, csendre azóta, mint aki életét a halála szikra- hullásából betűzte ki.

 

A grammatika is versbe íródott szerszám, nemcsak a kifejezés eszköze: „elfröccsennek a mondatszerkezetek … ellökött kötőszó sírhat”. A toll magnetikája, gravitációs tere „Kiskunfélegyháza, s tovább a végletekig” … „föld feszül homlokomnak a versben”. Mikro- és makrovilág egymás mellett, fölött, alatt egyetlen kompozícióban, mintha bazaltkövet csiholna a meteoritdarabhoz, s verset gyújt ki a szikra, „a tárgyakat énekeltető, mint az álmot”.

 

Ó, hogy szeretem a nehéz és ludtalpas verseket, ahogy csillagra valló gonddal hordják a fejeket, a minden testeket. Vagy ahogy a terhesanyák, ugy ragyogjanak legalább.

 

Az Anyám zsoltára, ez a siratóének, csevegő kukoricásból, kendőbe kötött kenyérből, szalonnából, tejesüvegből emelkedik himnusszá –

 

hiszek a világban, hozzászegődöm az emberekhez, akiknek egy lesz és teljes lesz a boldogsága, amilyen árva és teljes volt a te szegénységed, mert látom én a te világra üzött álmaidat, mosolygásod biztatása mozdítja csontjaimat, hogy írjam a sírod fölött felhangolt életemet.

 

Rotációs papírra nyomják a verset, s egy költőpalánta fölfedezi a kallódásban.

 

Kendermadzagok, szíjak, kulcsok és üres   befőttesüvegek között magukhoz rántották a sehova   néző tekintetet hétköznapi tárgyakkal elkeveredve, csomagolópapír- nak, hús- és kenyértakarónak használva   …ami nem volt jó nekem, annak   voltak a szünete.

 

A Bükkök az út partján szép, tiszta érzékenységét az álom és emlékvalóság vibráltatja: „vitték a gombát, gyöngyvirágot, eladták a vadontermő álmot” gyerekkora parasztjai, kiknek „ünnepekre sárgáll a sülttök”. Még apja halála is a köznapi valóságba gabalyodik:

 

a lópokrócot az ablakról lecsapva, kiviláglott a törvény. – – – Sótartó, kályhacső alatt láttam félrebillent havast, világot karcoló akarat a szalmazsákra rászakadt.

 

Máshol a kecskelegeltetés zöld szabadsága, s lebbencsleves, „amelyen el lehet élni szélfújta himnuszokért”.

Bihari Summája elejétől végig tartalmi és esztétikai állandóságnak tűnhet. A könyvet az Aranyba, bronzba kezdi reményes leütéssel: természet, szépség, a télből, halálból kifelé s a szerelembe. Ha a sors emberi, költői irányát megváltoztatni nem is tudta, szenvedéssel vegyítette töltetét, küllemét átformálta. Voltak olyan fordító idők, melyek életszakaszokat szabtak meg. Börtön 1957-ben, cellája közel a halálraítéltekéhez, hallotta a hajnali kivégzés előtt egész éjjel énekelni az ember minden dalát. Mi lett a Hajnali részegségből, a Hajnali karénekből? Akasztófa! Innen ocsúdott, döbbent rá, hogy már meggyilkolták. De akkor még csak nap- és embermelegbe húzódott, akkor még a döbbenet kimondhatatlan, húszegynéhány évnek kellett elfolyni, mikor egy az egyben megírni képes:

 

A hajnal a kivégzés- idő volt, a túl- élőknek is. Az ajtó szemben a halálra- itéltek ajtajával. Az ablak az akasztó- fára nézve, de a szem hiánya mögötte.

 

Máshol:

 

Velem egy gyilkos osztotta meg ágyát pokrócát. Ő segitett, éppen akkor, mikor senki nem segitett.

 

Ennyi év után még a tengerparton is kísért a fekete emlék, beleüti smasszer-orrát az elemek megrendítő, egyetemes hatalmába:

 

börtönfalra írt négy égtáj. A bakancs- sarokkal tengerpart a priccsig hányja habjait, aki kölcsönbe nagylélegzetü levegőt kínált föl, közben sétált le-föl a kamatláb. Én csillag meg szalmazsák között zsugorodtam.

 

A másik fordító idő a krisztusi kor, a harmincharmadik után megírja a Summát. Úgy ad számot, hogy megértette a megfeszíttetés misztériumát. Summáját írja önmagának, a történelemnek, s olyan csalódásoknak, ahogy a kisgyerek hitt még a mesékben, az istenben, aki egyszerre elhallgat a szívben, „mert igaz a történelem”.

 

mert a jászol nem is volt jászol, csak küszöb, a háromkirályok végrehajtót küldtek maguk helyett,   és Máriát elütötte az autóbusz,   József meg agyvérzést kapott – Jézus diplomával a kezében darukötöző lett.   Nem váltotta meg a Földet   s az emberiséget.

 

Nem Istentől, az emberiségtől – a történelemtől kérdezi: „kié a hatalom és a dicsőség?”, de ő feleli meg:

 

a kereszt tövében mindig ott a bölcső,   a hóhérral szemben a költő

 

A bölcső-költő rímpár tartalma a remény, megfordíthatjuk, már rímtelenül: a bölcsőből kereszt leszen, a költő lehóhérolható.

 

soha ilyen hite-esetten,   ilyen hihetetlen pillanat-feldobta fej-vagy-írás-küzdelemben agyában az emberiséget is próbára-tetten,   de mégis: soha ilyen bizalomban, ilyen nyugalomban-izgatottan, – – – – soha ilyen szakadék, beleférne a Föld meg az ég, soha ilyen borotva-él, az isten megbillenne tetején – mégis és ezért – – – – az ember ilyen verseket ír, melyből a kisgyerek s a délkörökkel befáslizott, a délkörökkel halálra-szoritott Föld kisír; ilyen verseket ad, melyben a kisgyerek s a felelősséggel ékeskedő, a szemétben menedéket kereső Föld szabad.

 

Visszatalál a hitehagyott felnőtt a gyerekhez a verseiben. „Hát dolgozom, írok komoran egy akácot, hogy megkössem magam.” És megtörténik a Lélegzet „egyetlen lakható mondat virradatában”. A Mindennap élni és a Lélegzet közötti hosszú hét év (1970–1977), a summázás utáni csönd, az újrakezdés és a rátalálás ideje. Ebből a kötetből válogatja a legtöbbet eddig. Egyszer szavakat zsúfol Vörösmarty-sűrűvé, szálkásan töri a versvégeket, hasonlóan a legújabb költészethez, a Naptárban. Negyvenöt kisgyőri határnévből rakja össze táját és történelmét: KOLERÁS KÁPOLNAKERT RAVASZKA TEMETŐSZÖG. A „Balsors, akit régen tép” Kölcseyje utókorát kő-szavakkal súlyozza:

 

Egymaga egy hazát írt, Kölcsey uram. Száj nélkül dudolhatja a levegő. Néha hallatszik, éneklik a temetők is. Máig a szavain kötéltáncolunk, uram.

 

Megvakul a víz a világbetegség megnevezetlen vírusától.

 

Elfehéredsz, hogy íme, szerves anyagokat zabál az elrákosodott igekötő, a műanyag-jelző, kipukkadt képzetek libegnek homlokodnál, ujjaid iszamosak az elkocsonyásodott grammatikától – úszik bennük, sejthető, még ütődik az ujjbögyökhöz: a határaiból kilazult, az érzékeknek nem valló valóság.

 

Nem lehet félrerúgni a kétség ragadozóját, de nagyon ragaszkodni kell a jóhoz. Meg kell nevezni! „És most nyüszít a telefon. A Szabadság tér meg a Kolerás keveredik, kavarodik.” A Zsiványok 1522. jelenvaló, örök. „A tartományt érti csak a leltár-tevő, a hazát nem… A Hova lett, a Hamu fölött áll – mondatokban bujkál, kiütközik rubrika-rácson, az a fogyóeszköz Magyarország.” A lényeg kétsorossá préselődik vagy kiterjed, mint test mellett a kihúzott harmonika, Apollinaire Égövét muzsikálja, sípolja, hörgi. A külső belsővé lesz, de amikor magáról ír, mintha belső világa a külső lenne. A metaforák, hasonlatok bősége miatt érzem így. „Zörgök mint macskától a madárház.”

 

Ahogy az eső ősszel két nyár buzájára esik. Fogalmazok folyton, ahogy az alkoholista iszik. – – – – Rámröhögnek földarabolt sütőtökök, mint akik sütőtökké szürcsölték a földet, levegőt. Én meg egy csillaggal vitázom, a képzeteimmel küszködök.

 

S megérződik, amit fölfogni sem tudunk, a saját-lét befejezése, már nem apáé, anyáé, hanem a magamé, ahogy az én halálom is meghal velem: „végső súlya a kéznek, a szájnak, a példák fogunk közé kivirágzanak”.

 

A halál gondol életemre.   A halál, ha gondolkodik rólam, én is gondolok   a halálra.

 

1984 decemberében megrendült agyában a vérrög. Megkezdődött második, eszméletlen stációja. Hosszú kóma, lékelés, ébredés, lábadozás. Rövidebbek a versek, a régebbi nagyobb kompozíciókra még nincsen erő.

 

Mint egy közeli halottam, úgy él önnön gondolatomban, aki egy éve voltam. Furcsa mód itt van, aki mégis ott van.

 

A betegség költeményei tárgyilagos, orvosi példatárba illő leírások és lelki látleletek. „Nagy dolog nem-meghalni, még nagyobb megmaradni, magamat, mint legelső kölcsönömet a világnak visszaadni.”

Új korszakából az Átló jobbról balra fontos, magas mű. A magányos ház egyetlen lakója készülődik: „Éreztem, hogy a ház kezd üresedni, / pedig még ki sem léptem az ajtón. / … A hely és az idő / mindig fontos volt nekem, most is, amikor / az e történet előtti helyet és időt / írom, ahogy az öntudatlanság homályán át / visszanézek. Mint aki tudja, hogy el / fogja veszteni őket, önmagával együtt. / De még semmit semmit sem tud.” A tárgyias költészet egyik mintája lenne, ha besorolnám. A 71 sorban három hasonlat van; egyik a baj előtti: „mint hálóingben a lányok, ködben álltak a fák” balsejtelmes; a betegség közben: „Csörömpöl a világ fejemben, mint a kizáró kulcs a konyha kövén”; s a gyógyulásban: „Várt a házban ez a kicsi asztal, hogy a megfogalmazás sétáljon a hátán, hogy énekelni kezdjen az öntudatom, miközben dolgokról dolgokra röpköd, mint a madár az ágakon.” Költői kép az utolsó sor: „S fejem fölött egy csillag alá csusztatva ott a kulcs.” Ahogy már említettem, milyen gyakran, s itt is tartópillér, átkötő- vagy szelemengerenda az írás kétkezi munkája, mint verselem:

 

Elindultam, és elkezdődött sorsom, a bőröndömben nem folytatódott az utolsó verssor: Attól nem tud lenni a halál, senki sincs, hogy kimondaná. Egy el nem kezdett sor pedig nemsokára történni kezd: Szemerkél agyamról az agyamra a meleg vér.

 

Az Amerikai úti agysebészeten, közel József Attila Korong utcájához „megnyitották a koponya csontját, ahol 500 méterrel odább, ahol ötven évvel előbb József Attila az Eszméletet írta, amely szerint az ember az életet halálra ráadásul kapja”.

Ez a halálra ráadásul kapott második élet a Summa új verseiben bontakozik a „Megszoktad már, hogy élsz?” körül. Friss versei négy év múlva az Új Írásban: Égrenyíló, Szeptember aranya.

„Színes a jelző és fényes az ige” (Kondor Béla)

Kondor Bélát ismertem 1960 óta, voltam első, feltűnő kiállításán, amikor fölbocsátotta a műtücsköt a szputnyik-ováció idejéből; ő maga jelenség a belvárosi utcán, a kocsmától a presszóasztalig; műterme nyitott hajlék a Bécsi utcában, sorstársaknak, a város vándorainak, lihegőknek, szabad hölgyeknek, nekem is cseresznyepálinkás, vodkás pihenő a forradalom vörös angyala, s a nőmodellű Csokonai alatt.

Mondták, verseket is ír. Nem érdeklődtem, tudtam, annyit mond el magáról, amennyit akar, s ki kell érdemelni bizalmát figyelemmel, hallgatással, tapintatos hűséggel. S egyszerre orgonál, odavezet a rovarszárnyú, törékeny kis szerkezetekhez, megmutatja verseit. Nemsokára megkaptam tőle mártélyi ciklusát. Nem akartam csalódni, nem másodlagos-e, amit egyenrangúnak vél másfajta kifejezésben? „Emlék Mártély Kedves táj, kedves asszonyi táj mostmár vélem maradsz, hogy elhagytalak. Nem lehet mondanom. Borzas üstökű, csonkult fűzfák izmos törzsüket érteni, mennyit veszkődtem. Nem érdemes érteni.” Mikor az ember annyit „veszkődik” a nyelvvel, kompozícióval, ritmussal, rímmel – íme, milyen könnyen legyint a költői erőfeszítésre, mégis úgy metszi egymás alá a mondatokat, hogy valahonnan hátulról valamiféle vonzással hat kimondatlanul. Nem engedi verseit meggömbölyödni, még a Gömbölyű versikét is törött idomként zárja le.

 

Sírásom nem hallatszott a messzeségbe, könnyem a fényességbe felhőzött, oda mint a könnyü és szörnyü énekszó a nedves gyermekszó és hiába volt talán hamar

 

Gyakori a megtekert, sutásított mondatvég: „Ha erősen esik is, épül a Ház csak”, „Meglökdöstek az utcán és megálltam tényleg”, „Mintha megesett volna, mint ahogy”. Funkciója, mint egy kitágított pontnak, profán nyelvi nyomaték, hogy tovább történhessen bennünk. Hasonló a szóismétlések rendeltetése: „És futva, hogy utol ne érjen senki, senki sem.” Kitágított pont és visszafojtott sírás, amint a megbántott gőg állati szomorúsággá semmisül.

 

És még a nőktől szabadíts meg! A mi hölgyeink immár nem igazak csont és kebel segg-tanulmány valahány, idétlen életük vonalát írja csak lepedőjére valahány szegény, valahány, valahány.

 

Nem hivatásos költőként írt, hát olvasójának le kell vetnie a költészet konvencióit, csak úgy érezheti meg, valóságosnak fogadhatja, ami különös, mint az „aranyos szégyen”.

 

Költő vagyok, ez derék szégyen: Bennem a mult és a lesz lágysokasága felködlő lármát ver; felhőket és csillagokat festenek unottan fenn, mennyekben. Én bujkálok felködlő papírcafatjaimmal. Ha törvény, hát szégyen.

 

Szemérmesség, szégyenlősség, de ok és törvény szerint valóság. A hivatásos alig vallja be „derék szégyenét”, neki változtató akarat, társadalmi szerep, az írás hatalma. Kondornak a költemény pedig a „testemből való hiány”. Nem mások kiszolgáltatottja, amikor „már mindenki lehet költő a helyesírás ismeretében”, nem a ceruzarágcsálók közül való, akik „ha fogytán a papír majd egymást falják, mint a pókok ájtatos férjeiket”. „Aztán felkapod gyűrhető papírjaidat, ahová sokszor egymásután írtad: Igazság, igazság, igazság.” „a költészet egy kalap szart ér ott, ahol a szar hombárban áll és fejeken kalapok.” Ő a kétség, a remény, a költő-angyal-ördög hármas szólama; igazi költőként élő ember. „hivatásom: legyenek érzelmeim, nemes gondolataim és kötelességem formásan közölni ezeket a rendesen lényegtelennek tűnő belső eseményeket”. „nem érdemes arra törekedni, hogy valaki első vagy utolsó legyen az utolsók között, akik azzal áltatják magukat, hogy elsők.” „inkább hinném valamiről, hogy nincs, semmint a másolás, és a merő kitalálás között ingadozzam.” De mindez mire való, ha

 

Már miért nem röppen fel a dalom s lenne dal? és miért homályos fürdőszobában gyenge tükör előtt? Hol van már az igazi ének?

 

Nem hiszem, hogy a festőből termett volna a költő, bár gyerekkorában azt mondta, festő vagy pilóta leszek, s talán szellemi szárnyai versek lettek. Az egyik képesség gyújtotta a másikat. Szavakat komponál képeibe: „A szelid oroszlán megeszi a vad bárányt; Savonarola úr a nők bálványa; A prédikátor minálunk; Eltörlöm a JÓT visszavesz; Az isten engem bottal vert bosszuszomjam nincsen verje meg az isten.” Sokszor a festőből tűnik át költőbe; könnyen megfejtenénk, ha képeit fogalmazná meg, de csak az egy tőből eredés a letagadhatatlan. Ellentétében hasonlatos az Értekezés a színekről és Rimbaud A magánhangzók szonettje. Rimbaud a hangokat vizionálja színné, Kondor a színeket hanggá és filozófiává. „Szurok Á! hó É! rőt I!, zöld Ü! kék Ó!” Kondor színeit a szavak kimozdítják egy másik dimenzióba, a megállapodott síkból a fantázia terébe csorognak, ahol mintha a megállított harang zengne tovább, s már nem is a harangból, hanem az egész világból szólna, s a fák, a falak, a sziklák színe lenne a hang. „A fehér gyászszín, könnyekkel sós vízben mosdatott feketeség.”

 

A vörös vércsomók, erek és kiáltások szép szine. A vörös csavaros ut a kékbefulladó kék hegyre fel, és nincsen alatta semmi hegy. – – – – A lilaszín titkos ösvény és menetelnek rajt sárga öltözékben sokan, lábuk helyett csizma s a fejük helyett narancs, rémülten lángoló narancs. – – – – A zöld meg vékony abroncs; a tenger ki ne loccsanjon – az a mérges tenger – füst, kén és lehellet ne törjön elő, amikor az Uristen vigyázni restell.

 

Ha nem egy nagy festő verseit olvasnám, nem jutna eszembe a visszagondolás; az „Ekevasba fogott madárszárny” költői kép, de megfesthető is, Kondor írhatja versbe és képbe. Mint a közlekedőedény csöveiben áll egyszintűvé a kép és a vers, s mert múltja, jelen környezete, tárgyai, eszközei a megélt világ nyersanyaga, csak annyira gondolok képzőművészetére, amennyire ismerem.

 

Rajzom, mint hasonlatok és ugyancsak hasonlataim borus, durva ákombákomok hasmánt földbefurt vékony vonalak, cirok.

 

Egyszer megfestetlen kép a vers:

 

Gyökerükkel és fejükkel a kék fele fénylettek a fák, de mostmár csak állnak és barnák mind, barna a kezem is, minden barna lesz és nyulós sötét, holott a Nap oly ragyogó sárga, amikor a közeli domb mögé megy pihengetni csendesen.

 

Máskor mintha valamelyik rézkarca leltára lenne: „A háztetőn nagy állványt ácsoltak deszkákból és rozsdarágta fémlécekből. Egyik fadarabról lucskos csigakerék, rajta átfűzött vadonatúj kötél csüggött. Dib-dáb összebarmolt elefánt-tákolmány az egész, biztató. Harmadnapra a kötél kibújt átkozott sikoltással szaladó kereke igájából és véletlen lehullt.”

Nyersanyaga hasonlatai természetesen következnek mesterségéből: „mint rézlemezbe mart jegy, létezem névtelenül”, „s mint egy régi kép divat-keretben eggyé barnult az árnyas idő”. Gépek, zúzott hangszerek, csontkarú acél és kényes szerkezetek, „kékszinü képek zöld épületroncsokból”, fémes emberek, négyszögesített, puha szeretők mind a festőt idézik. De Kondor festő verseiben költő, nem mellékalak, nem szelleme másodlagossága. Verset azért ír, mert amit úgy akar kifejezni, azt csak versben lehet; csupasz fogalmazásokba, törvényekbe csúszik át: „gyűlölöm mindazt, amit nem értek meg és titok és erény”. De ábrándozik a szavakon túli, inneni jelentésről, amit csak az Isten fog föl:

 

Faragatlan állataid létükkel élnek és dicsérnek szavaktól mentes hangjaikon Önmagamtól szabadíts meg mert gonoszabbat nem ismerek én tudatlan.

 

De csak Isten előtt! Itt a földön Mester nyelvében is! Nem alkothatott félvállról, ösztönösen, csak másként, ahogy élete egyszeri, különböző és magányos. Hasonlíthatatlan félrevonult tevékenységében, a Pusztában, éhségtől szikáran, áttetszően az Úr előtt, sátánkísértésben költő, angyalok szolgálatától megtisztultan megtudhatta, kicsoda. A jövő verseit írta meg úgy, hogy nem vallott semmiféle izmust, mozgalmat, mégis most, a teremtés után húsz-harminc évvel, a mai új költészet jobbik részének elindítója, átengedte magán az avantgárdot, ahogy aranyüledéke kiragyog verseiből:

 

Így – az időt szétrebbentve – nem tudom emlékezés-e, vagy sötét tévedések pályaudvarán hagyott parabolikus szerelvény

 

Nagy, távoli asszociációk, mint Kassáknál, fotómetszetek az időből: „Aztán mégis egy hölgy fogott meg, belenyúlt ebbe az ijedt képbe.” Megcsavart mondatok, lenyakazott jelentés, mintha a sebesült szavak lüktetve áhítoznának egymásra. S lüktetve áhítoznak egymásra a Mozgófényképek magánzárkába örökített alakjai, a mondat a fénykép, melyet a költői működés mozgat hervadó történetté, nincs semmi túlgondolás, kibeszélés, mégis mindent megtudunk a nőről és férfiról. „Magányos nő piheg az ágyban. – A férfi a cellában ücsörög majd rágondol. – Rovottmultú öreglányok színes gyászban. – Cicomás hölgy és várandós művésznő egyben. – Töpörödött apró öregember, szemüveggel. – Kockás fedő a puffadtan szepegő nőszemély tetején.”

A maga idejében nagy káromlása a költői és politikai konvencióknak ez a sorvégeken leütött, átbukó, de verssor vonalán is szálka-jelentéssel bíró részlet:

 

Túlterhelve jóval, szobákkal mostoha rendeskedéssel, nincs rend túl a szálkás elméleteken, hosszu pillanatok csak, fogd meg, ha. A buta munkát szeretni ezentúl felsorolások, panaszom dicsekvés mesterkedések alantasokkal, alantas mester derékig derék ezentúl, megfogadta. Túl a csunyaságon, megfuló időn, én életkorom túl gonosz ripőkön, gátlástalan senkik névtelen semmik, pénz és fegyverek aki motyogni tud csak vagy ordítani Mindez tied, fogadd el, ezentúl tied.

 

Egyszer töredékek, lét-lábjegyzetek Kondor Béla versei, boldogság- és bűntudathiányok, máskor megszerkesztettek, mint Dürer és az ő rézkarcai, s mint ahogy Dürer-sorozatában szétrongyolódnak a lényeges alakzatok körül a drapériák, s megteremti az új arányokat. Aztán fölkapja az elemek áradata, vízzuhogással hömpölyög tova, földrengés utáni tájképe porzik, füstölög, tűzvész rendezi át a hideg, közönyös állandóságot, sziporkázik a pusztulás, gyújtogat a szél. Ha a világköltészetben keresem társait, az idős Blake-et találom, a Prófeciákat, a Menny és Pokol Házasságát, inspirálóját az Angyal, ördög, költő nagy, filozofikus látomásának, Blake lehetett az igazi rátalálás. Könyve mindig az ágya mellett, mint meglelt őst rakta közelébe, hasonló a működése, költészete és ábrázolása egy tőről fakadó, ahogy fönt lebeg, törődik az Atyaúristen, az angyalok és démonok között alul „Blake úr egy baltával a kezeügyében az Úristennel mosolyog össze épp. Így a fekete sziklából ólompor, átok és ördögfajzatok. De akkor az Úr megtiltotta a léha beszédet.” Pokolra szállt Rimbaud Egy évad…-ával is: „egykor az életem ünnepély volt” – idézi, s már csak „emlékezetes ábránd” az angyal és költő kettős tétovaságában, mikor az ördög átlát a falon, le a Blake-víziókba: „Megkérdeztem társamat, hol az én kijelölt helyem az örökkévalóságban? – A fekete és a fehér pókok között” Házasodik a Menny és a Pokol! Kondor csalódott angyala mondja: „Elhívott oda költői rosszakaróm, akit valaha szeretni véltem… Ifjuságom vidáman repkedő tündérei máris új szavakért lapoznák fel az emberkáromló szótár betürendjét. Igen: szégyen, szégyen! …roppant világűr keletkezett emberekből… az Ördög (azóta egyetlen barátom)…” Csalódott az angyal, a költő, csalódottak a teremtés műhelyétől, melyet az ördög mutatott nekik, s mindketten itt hagyják a földet világgá röptetett versben: „egyszerre eltűnt… szép szürke pára maradt utána, útját jelezve. A pára színe pontosan a költő kabátja színével egyezett és hamarosan fölszívódott a gondtalanságban. A kékségben, amelyik mintha szürke lenne.” Az angyal a szép halál nyugalmával tér vissza, „ahol minden megvan”, s a halál „egy nagyszerű lakoma előtti pillanatnyi egyszerű éhség, biztos és jóleső, hiszen terített asztalt ígér. Én tudom, miféle étkek várnak rám.”

Pilinszky Kondor első kiállításán a Pusztáról beszélt: minden művész sorsa a pusztába vonulás, igazán csak utána szólalhat meg. Nem voltam még harmincéves, hogy megértsem Máté evangéliumát: „Akkor Jézus viteték a Lélektől a pusztába, hogy megkísértessék az ördögtől. És mikor negyven nap és negyven éjjel böjtölt vala, végre megéhezék… Ettől fogva kezde Jézus prédikálni.” Minden bizonnyal, Kondor harmincévesen írta meg nagy versét, 1961-ben kezdte a Blake-sorozatát is. Egyik serkentette a másikat. „A költő egy évnél is többet töltött a pusztában vezeklésül elkövetett jövendöléseiért, nem kevésbé az őt addig ért örömökért.” Pusztája a mindennapok, ahol mindenből „tapasztalás lett”. A „sarki hosszú pult Álldogáló rémképei” a kísértők: „reggelizés ürügyével ócska pálinkát kap inni… a legolcsóbb hölgyeknél kapható örömök”, a sötét szoba, ahol megérti: „Itt minden mindennel ellenkezik… Ronda gyűjtögetés, gyűlölt élet, idétlen csak-kapni akarás! Bicsaklások sorozata.” A feleség megháborodásának tárgyai: „egy véres alsónemű, két elveszített kulcs, néhány elveszejtett nadrággomb, házmesteri jelentések, elszáradt ibolyacsökevények az oldalzsebben, otthagyott ebédek és ablakon kidobott vacsorák, kifizetetlen adósságok valami lármás ivóban. Éjszaka, álmatlanság, majd kérdezősködés telefonról, látogatókról, elszórt és kölcsönkért aranyforintokról, melyek elgurultak valahová, hogy soha vissza ne térjenek tulajdonosuk hites feleségének birtokába. Aztán egy szózat a megőrülésről, öngyilkolásról, még valamiről és rémületes összeomlásról; ha így meg ha nem úgy.”

Láttam a Pusztát, 1961-ben ott voltam, mikor Sarkadi Imre Kondoréktól zuhant ki.

Gyötrelmes megtisztulások által lehet csak a kinyilatkoztatás. „…minden megnyugvás az elvégzés öröme által van… Jaj annak, aki nem mer képzelődni, mert hamar megvakul… Tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik »fogyó életük növekvő lázában« igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni, anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánuk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és a jelekben a magyarázat. A tanulság. Művészet lehet csak.” Meghatározó ez a sors-vers: a gondolat drámája, létfilozófiai kifejeződés ott, életműve közepén, az előzmények beletorkollanak, s onnan ered minden következő. Ha csak ezt az egyetlent írta volna, akkor is megfejthetnénk az embert, a művészt, akkor még azt is mondhatnánk, képeihez nyíló ajtó. De ő ebben a könyvben három kötetre való verset írt, életművet teremtett, s akként tartható számon. Mert lehet, lejegyzett axióma az „Egyetlen kérésem a mindent-változtatás”, de azt csak ezen túli költő írhatja le: „és nyugszol bennem ahogy egykori ágyadban alszom én”.

Egy világ mintája (Marsall László)

„Milyen lehet egy jó pohár szeretet? – először csak az üveget látni, reggel a kamrában matatva, eldugva hátul a polcon… Nem tudni, hogyan-miként került oda, de vonzza a szemet, bűvöli, akár az ismerős polcocska a pálinkára kiéhezettet. – Forgatnám? Töltenék? Nézegetném? Szimatolnám? – Vajon sötétsárga, mint az ó-furmint? … Valami emberbuborékos pezsgő? … Csak mint a víz? Lehet-e sűrű és piros…? És az íze? Mint a György-napi harmaté? lombikban párolt ibolyáé?… Lehet, hogy egyszerű anyatej… Vagy maga a semmi, hogy üres vele a töltött pohár, és aki hörpinti, lesz részeg józansággal, ámde másokká szertesemmisül… És többé nem kérdezi: milyen lehet egy jó pohár szeretet?” (Egy pohár szeretetről, Egy világ mintája, 1987.)

Hajdani félreismertségből – gémléptekkel, melyek sokkal nagyobbak a megszokott emberi járásnál, s olyan testtartással, mely a húzd ki magadnál is húzd ki magadabb volt, vagyis hátradőlt siettében sehol-sincs-a-világon fölcsapott fejjel, ahogy képzelődhetek valaki hosszúnyakú, dacos állú, semmibe koncentráló szemű, hajával is dúsan gondolkodó válogatott röplabdás-matematikus-költő hármasságra – leült a Páhi borozó asztalához Marsall László. (Vízjelek, 1970.)

 

jak-hátán pénz nélkül hegy-hátán apa-anya nélkül nap-hátán imamalom nélkül ég-hátán egyszál maga nélkül és egyre magasabban   (Kőrösi Csoma Sándor)

 

A barátságnak nincs kezdőpontja, áttűnő, mint az évszakok s az évek. A barátságnak nincsenek megbeszélt randevúi; ösztönös együttlét, magyarázatra nem szoruló öröm. És beszélgetés, nevetés, elszomorodás, koccintás, hazatántorgás vagy a családi kötelékek miatti elszakadás. Barátom hosszú előadások indáin kúszott az ujjai közül bomló cigarettafüstben. Ezek az előadások nem személyesek, hanem éppen, mondjuk, a halmazelmélet vagy Minkowsky tétele, miszerint a csillagok mögötti láthatatlan csillagok kiszámíthatók a foton-áradatból a tér görbülete miatt. Idekeveredhet alsó tagozatos fia regénye a Robbanó Rézmusról (micsoda duhaj asszociációk!), vagy egy békési ember, a Körös vízőre, közbeszól valami népdalfoszlány és néhány verssor, Pilinszky Sztavroginja: „Nem gondoltak a rózsakertre / és elkövették, amit nem szabad. / Ezentúl üldözöttek lesznek / és magányosak mint egy lepkegyűjtő. / Üveg alá kerülnek valahányan. / Üveg alatt tűhegyre szúrva / ragyog, ragyog a lepketábor. / Önök ragyognak uraim. / Félek. Kérem a köpenyem.” Hangja magán-tájszólás. Viselkedése önfenntartásra való magános gőg. Ebben társa volt Papp Zoltán, az uradalmi kovács fia, szakérettségis rádiós, angol műfordító, aki Heller A 22-es csapdájával brillírozott. Csak hallgattam, mikor „Feldmarsallal” társalogtak. Közben a játék magasán átrepült az érzelmesség, a szeretet galambja, amint a fahegyi sas fölcsapott szárnnyal rajtra készül.

(Szerelem alfapont, 1977.)

 

és ha a szememből kipattanó gyufa két melled közt lobban s minden szirszar konfekció ég pánt és drót és műanyag-marok és füst és hamu és hamu és végre bőröd végtelen sivatagjában királyi állat elindulhatok megkeresni téged boldogtalanul és magányosan (És ha a szememből)

 

„Juditkának és Pistának »partot mosó lassu víz« nevében barátsággal Marsall László 82 márc 15.” A könyv belső címlapja kitépve. Akkoriban régen nem találkozhattunk, valószínű, az új szerelem magánakvalósága miatt.

(Portáncfigurák, 1980.)

 

*

 

Első kötete, a Vízjelek nem kezdésre valló. Olyan magasfokú verseket ír, annyira tökéletes a forma, s bár absztrakciói Reverdyt juttatják eszembe, ahogy a francia fogalmaz („A térben ím megállott / egy kéz mely senkié se már”), akár változatlanul végigvihette volna költészetén, az élet folyásának kitéve várni a tartalmak változatosságát. Persze a kezdő hang is folytatódik, de újabb és újabb szándék csavarja és tagadja meg. A vasárnap útjai és útvesztői Vízjelekből kilógó verstablója, matematikai pontossággal mért irányaival a Püthagorász keresztrejtvényeire mutat. Még csak csírádzik az Egy világ mintája nyelvi-gondolati iróniája, bravúr-halmazata, majd gyökeret ereszt a Szerelem alfapontban („Jónapot született bébidollom! TRRRRRRRRR” stb.). Teljesen kilombosodik a Portáncfigurákban, csak nem annyira fölfokozott stilizáltsággal és politikusan. (Gonosz főbérlők, Példázat a kommunikációról, Burleszk házibuli és biliárdgolyó stb.). Hogy a komolyságból a nyelvi, tartalmi iróniaváltást érezhessük, vegyünk két ugyanazon helyzetű verset az első és a legújabb kötetből. (Matematikus hallgató volt, el is végezte az egyetemet, de gyakorlati tanítás nélkül nem kaphatta meg diplomáját, annyira rühellt tanítani, amennyire előadni szeret ógörög módon kocsmazugban, utcán, lakásban, telefonban.)

 

Angyalra körzőre elmére bízom ezt a világot, s arra ki csont szerint odavaló

 

– írja a Bolyai koponyájában elébb. Mennyivel másabb a Régi egyetemek nemrégről!

 

Tüskés taps, poreső; meg egércsontváz rázkódik, mint a földrengéses erdő, mint kakas alatt tyúk e pódium-ház, a francba is! egy jó kuruc kesergőt! Jól jönne most víg pálinkás tekergő, ha idekúszna rumos szélkeleppel, hogy szellőzzem, s egy légvonatos kürtő: szálljunk szurvást kopasz istenekkel.

 

Az éterikus magyar Reverdy megérkezett volna Arany János Bolond Istókjához? Itt a szavak nemcsak hangzásukban, de jelentésükben is „összecsengenek”: zavarban – hadartam, díszterembe – deszkaverembe, túlnan – kinyúltam, poentírozza – falurossza, vizigótok – áramteli drótot, mérték – eszme-térkép – adóját bemérték, egér-csontváz – pódium-ház, rumos szélkeleppel – kopasz istenekkel. Az ötvenes évek kifordított világában életmentő diákröhögés ez a színpad alatti vers-álom, mikor Csérp díszdoktori székfoglalóján azt mondja: „Imprlist át nem buj semmi bástyarésen! a láncoskutya már ott a batyuban! Bekötjük! Vízbe dobjuk! Összeverném! Gaussnál volt a mérték, de Bólyaival szemben falurossza!” Ebben a valószínűtlenségben a nagy Lagrange is megjelenhet:

 

És Lagrange így: kimarjult parókám, ma chaussette is a bokámra lecsúszott, az odafönti ciróka-marókát, örülnék, hogy ha itt alant megúszod. Möszjő Fejért kerestem, a vizigótok szótrágyázását amidőn megintem, majd tekernek rám áram-teli drótot, hát oltalmas, möszjő, eltűnnöm innen.

 

S beleférhetnek a maga teremtette s valódi tájszavak, idegen szavak: szurvást, szélkelep, chaussette. Nemcsak itt! Loncgarád (a lonc lépcsőzete), morkoláb (morc porkoláb), ficogó rangya szajha (fickándozó rongy szajha), sziláca (szilánk), bucskázik (bukfencezik), kátozni (kiáltozni), firnyákos (jól megcsinált) stb.

A Régi egyetemek második szomszédja a Február végi vagonok is emlékező vers, s éppúgy keserűséggel dévajkodó: „rum szén mester, végsősoron / valék fagyos nagykabát”, azurvást repülésből vagonkirakás lett. A Legenda a szélmalomról címűben a magyar történelem Borsszem Vitéz anti-Don Quijotéja csatabíró fegyvernek röpíti a szélmalmot az égbe, de a győzelmeken mások osztozkodnak.

 

Rogy-e léggömb, kit szellentés dagasztott? Nyílik-e forrás, szómosás lika? Olyan forrás, kit Szent László fakasztott? És prestissimo törik-e pika? Ám vagyunk, a történés megszalasztott, nem ugy, mint Toldi Miklóst a bika. Sok szó fröcsög és olyik enni kér. S a halott mind nagyságos és pucér.

 

Pierre Jean Jouve egyik verskezdete: „Nap nem süt. Vagy nézzük a fonákját” – s folytatja tovább a napsütéssel. Marsall László a fonáknak a fonákját írja meg, visszatér, így válik valóságossá az abszurdumban olyan Arany János-i szemlélettel, amit Arany sohasem költött ki.

 

Csalni tőrbe enmagamat, (most jegyzem meg „csillag alatt”), mívelvén szavad járását, van lőcslábam, Arany-maszkom – s bakk! botlom rossz asszonancon, összetörve lényed mását,   kit fölölték…

 

Fényképed szemközt a bíró – írja Arany János emlékére.

Úgy tűnhet, aránytalanul gondolkodom költészetének fönti szeletével, hiszen az Egy világ mintája kötetben ciklus csupán. De úgy tapasztalom, egyre kibomlóbb ez a virágos tüskebokor azóta. Kiadják a negyvenegy öregről szóló verseskönyvét. A kanalak ürügyén fogalmaz ezen a hangon. „Sok jóillatú fakanállal a pofájában megérkezett az óriási fekete kandúr, rövidebb, mint a Margitsziget, de alig hosszabb, mint az Erzsébet híd.”

Van ennek a groteszk hajlamnak változata is, amely mintha teljes ellentéte lenne, a komoly archaizálás, a Parafrázisok Ámos prófeta könyvére 16. századi nyelve, ritmusa, zsoltáros protestálása; a Ballada a bolygómérnökről, mint a kérdő-felelő gyerekjáték ősi nyolcasban, balladásan. („A bolygómérnök, vagy tüzes indzsellér, a magyar néphit szerint, a határban bolyongó halott, aki elmérésekből eredő bűneiért vezekel.”)

 

Kérdezlek, te bolygómérnök, hol az utcám, hol a házam?   – Nem én voltam nem felelek.

 

A Régi dal a Halotti beszéd nyelvére fűzve, a Zrínyi álma korabeli modorban, Zrínyihez való azonosulással. És a Zsoltár (1), Zsoltár (2) – különös ének a gyerekkor református templomából, hetes, ötös szótagokkal a 35. és a 136. zsoltár dallamához hasonlóan, a költő szerint ír népdal dallamára – ars poeticává változik. A Múltjából ki tép a kapcsolódás normája: „multjából ha tép, csak magát nyúzza”; „holtaknak szájából / volt idők nagyjából / szakít derék részeket”. Csak a konstrukció közepén archaizál így, zsoltárosan, Balassi Bálint-osan, a keret mai forma, egyfelől a költőre jellemző tárgyiasság:

 

És útjuk mentén kétfelől elszórva: furulya-roncs meg nyűtt ciha, cserép, örökös tavalyt mutató zsebóra, kinőtt nagykabát és gombtöredék. Sorolhatni, hogy mennyi potyadék: díszoklevél, vers, együgyü kérvény, levél, notesz, sok panasz-maradék, záradék, érvényét vesztett érvény.

 

Másfelől összeáll a múlt valami időtlen dimenzióba:

 

És nincs nyomuk, nincs: előttük-utánuk, kik angyalfényes óriás kristálykőben – és nem hosszu és nem rövid a lábuk – együtt vonulnak időtlen időben.

 

*

 

Említettem matematikai, elméleti fizikai okosságát és tudását, ragaszkodik hozzá költészetében is, hiszen a vers, a matematika és a zene tejtestvérek. A Példázat a foton-fi ifjúságáról címűben a „kronométer tikk-takk keringője annabáli szoknyák alsó szegélye”. Természeti világképére példa ez a költemény. Einsteinnek és Minkowskynak ajánlva, s a költőire úgy, ahogy a foton megszemélyesül, s kifejezi a fiú távolodását apjától az apa-fiú végtelen ellentétében:

 

s míg sebességed által, Te fiatalodva sittyensz a Sziriuszra, bizony itt szunyókál két fittyedő emlő közt a vén Pató Pál.

 

A Püthagorász keresztrejtvényei szerkezetarányaiban az aranymetszés hármassága, ha nem is a törvény végigvitt szabálya szerint: ha egy távolságot úgy osztunk két részre, hogy a nagyobbik rész középarányos az egész távolság és kisebbik rész között. Három tétel, háromsoros strófák megismétlése a következőben, a vers első és utolsó sorának kibillentett azonossága. Zsoltáros ritmusvágásokkal keresztrejtvényként olvasható szomorúságot mond ki: „halott verejtéke vagyok”. „Földem te elkurvuló / magadat mutogató / ki ma született / pelenka bagyulában / te csak emlékezz / bölcsebb ha lehetsz / elmenekülj és maradj / s rázz le magadról / sokasodj megbocsássatok.”

„Ha egy zenei összhang vagy képzőművészeti forma lényegét számtani struktúrában ismerjük föl, úgy a minket környező Természet értelmes rendje a természeti törvények számtani szerkezetén alapul.” Heisenberg gondolatát folytatván a költői nyelvet is hozzá lehet számítani.

Az Egy világ mintája mértani modell, vagyis gyakorlati tanácsok egy modellhez.

 

Végy egy tojást, szúrd átal árral óvatosan, – – – – Szívd ki fehérjét-sárgáját… – – – Majd végy rövidke szalmaszálat, … … és told át gondosan az üres tojáson… – – – – és mesd le csaknem tövig a kiálló végeket. Íme a többszörös világ mintája, formája. És bent a tojás űrsötétjében, belső falán a héjnak, járja kanyargós útját a hangya-emberiség.

 

E modell színe-visszájában, új távlatokban, más szemszögben, másként látásban, a kitáguló bezártságban az ember „Új lényként születik tágasabb világban”. Egy tojásban a jövő kozmikus emberisége magával cipeli emlékezetét a vers hasonlataiban, a Húsvét előtt pingáló asszonyokat, úri pipa csutoráját, vasrácsra fűzött szalonkát, a baktert, ki égbeli lett, a felkapott fejű őzet, s a szerkezet azonnal költészetté válik.

Mint ahogy a Prae-maturusban az ellentétek mérleg-nyugtalansága elcsöndesedik a konklúzióban. Ellentét az is, ha emlékekből teremt filozófiát, s úgy néz vissza kamaszkorára, mintha „az ős Pannon tenger hullámzik alatta”. Az ember érése előtt minden és minden ellentéte.

 

valaki, aki más: kalapácsnak formázott szög, szögnek kalapált kalapács – – – – magát okozó okozat – – – – hat ló és gyászkocsi egyszerre, s a koporsóban is ő.

 

Az ábécés könyv margójára már a kamaszkor veszendő édeni változata. Lehetne buja park, netán akácás, Dylan Thomas Páfránydombja, végtelen sűrűség, ahova első szerelmét csalogatja képzelete. Ami bennünk a versből tovább párázik, gomolyítja ezt a képzetet a kimért kompozíció mögött, melyet az ábécés könyv hanggá változott betűi szabnak meg. Rimbaud hangjai jutnak eszembe („Éj Á, hab É, rőt I, zöld Ü, kék Ó zenéje”), a végső zenéhez, színhez nyújtózkodnak, itt a bimbózó szerelem történéséhez. Az első versszak a margó: „Cseresznyeszüretelő kétágu létrája – A”; a másodikban a betűk szavakba forradnak, bekebeleződnek a történetbe: „A-lmakompót B-urgonya teába C-itrom”; a harmadikban már csak a szintézis érvényessége az A és az I, a cseresznyeszüretelő létrájának dőlése.

 

Cseresznyés-bácsi kétágu létrája – A haptákban immár és dől föld iránt bizony – I azaz római egyes eldől és meg nem tartja semminő égi fonal mert „éljen minden bájos szép nő”! s légyen tenyerem ahány barázdája melleken csípőkön örök sorsvonal

 

Szigorú fúga-kompozíció! Könnyeden átvezethetem ezt a megállapítást a Régi ábécés könyvem című versre is, az „Ábécés könyvem / páva-soros fedőlapja” refrénjével viszi a motívumot keresztül élete polifóniáján. A Hátha megérkezik Ő minta lehetne, akár Az ábécés könyv margójára, ahogy a „Soha nem hidd el őt / ne a lovaglócsizmát, csak a rossz tornacipőt” refrén megemésztődik a szövegben, s végül a visszájára fordul, nem is a hangok zenélnek, hanem a gondolat muzsikál.

 

*

 

Emlékek álomi félhomályából derengő, vagy határozott kontúrú, színű tárgyak, titokzatos személyek, titokzatos párbeszédek, a filozófia ódai héjázása, vagy mintha szirmok lennének tartópillérei a gondolatnak, a szinte határtalan nyelvteremtés, a megvalósítás a legvalószínűtlenebb indításból, mint ahogy a klasszis a földtől egy centire emeli át a labdát a hálón, olyan szép, rejtelmes, bravúros művészetű Marsall László. Költői természete újdonságos; a lényeg laboratóriumi analizálása, mikroszkopikus megfejtése, a nyelv széles mezejének birtoklása parádés gyakorlatra tett szert, mintha semmi sem gátolná azt a régi „partot mosó lassu vizet”.

 

Rekkenő agyagos ívek alatt izzó parazsak bozsgatnak ős-mocsarat porrá porlik a kő homokban elrekedő nomád temető valahány halottja forróvíz bujkálta csontja lassan elég

 

– a Barokk óda egy régi artézi kúthoz, a „mélységes mély a múltnak kútja” artézi kút, melyből a réges-rég föltör a Thomas Mann-i szólás ellentéteként, szarmata állkapcsokon, pontoszi karperecen, tarsolylemezen át, nomád lovasrohamok útján, s

 

kannák hasában ingadoz hintázik akár éjen át tisztaszobában a nászágy   s e kerek kávának körülötte   telik a kanna dübörögve szakad e langyos áradat mindétig örökre

 

– hozza belénk a titkot a föld alól, s kiteljesíti a magányok magányával, mi is a vers leszünk, mert időtlen az idő. Ballada békeidőben:

 

Légyfogó-sárga derengésben ott ül   a soha meg nem ismerhető, föl- s eltünő   embernek álcázott Ő, a mindig valaki Más,   a mindig átváltozó név, év és adat,   ott ül a félfarnyi-vadász-széken Ő,   a soha nem tudni kihez beszélő. Önmagát kérdezi most is, mint valaki mást: És felel is. Önmaga a kérdezett helyett.

 

Titkok az elsötétített beszélgetésben, valami megölt szerető, „és a hamut chomunak mondtuk torkhangon”, „csak tudjuk, ami bekövetkezhet”, „bekötött szemmel holmi gyilkolás”. Minden megtörténhet ebben a szublimált titokzatosságban.

 

*

 

És megtörtént! A hirtelen elárvulás óráján ciklusban, ebben a halottak könyvében, a nyelvi bravúrok átkönnyesedve váltanak lelki monológokká. Apja, anyja, Papp Zoltán, Kormos István barátai, saját halálának képzete a Rögtönzött öröklétemben Spalatóban Kovacsics, Vapcarov és ő Radnótiként, s a Távolodás:

 

Elsőnek az apák maradnak el s vélük a nevetés, uram, s a félelem is. Aztán fogytán a bor is, valamint a kenyér. Akkor már én is ott vagyok az egyszerre magas és mély gordonkahangok napközelén, én aki te aki névtelen csupa egyes szám harmadik személy

 

Itt a hirtelen elárvulás órája gyermekké visszadöbbent borotválkozással, lomtalanítással, s olyan közel a halálhoz, még tüzet is kérhetne tőle cigarettára gyújtani. Bekopog a hátranézvést árva ember fia halálhírével. Micsoda hatalom a költészet, hogy a kimondhatatlan kimondható általa! Nem jajongó siratóénekkel, hanem tárgyiasult és gordonkahangú lélekleletekkel.

 

a kiálthatatlant kerülgetem; hogy ürügy a kép a látomás a metafora a mesterség minden fortélya alkalom elodáznom kiáltsam: ezerkilencszáz nyolcvanhárom július másodikán elsőszülött fiam…

 

Ezeket a verseket nem elemezhetem, sírt dúlnék föl, elhallgatom és beléjük borzadok. Tudom, világirodalmi nagyságúak, de milyen áron, Istenem?

Város papírmadárból

Mi következhet Marsall László kötetindító verse után? Miféle okok indokolják az átváltozás mai kísértését? Valami örök emberi vágy megszabadulni önmagától? Erre az időtlenségre utalhat a hagyományos Arany János-i mérték, a hamisan tanúzó vén Márkus fölidézése. Hamis tanúzás lenne az élet? Azért a kísértő csömör? Hogy még nem is egy repülő lényhez, hanem annak szállongó begyetollához akar hasonlítani? Piheként lebegne tovább: „alábukni nem érni hozzá / az érzékszervek fölfokoznák / pihécske lényemet”, még alkalom se legyen a megnevezésre, ne lehessen

 

az énekben is nyelvi tárgy csak vagy más tárgyaknak tárgyi mása s gomblyukba tűzött jel piheségemet is lerontják egy „madár indexének” mondják bár mire sem felel

 

– inkább mintha-létben a priori tétovaság, s azon túl a „talán sehova” feleletének megtagadása is a teljesen megszüntetett vágyban, gondban és kísértésben.

Konkrétabb, életből valóbb a Kucorognom dívány ölében öreges óhaja, amint a megfáradt ember kipihenné magát a mindennapi kötelességek robotjából, összetörvén csontját a Pegáznak: „volna kedvem heverészni / lesni cirmos vadnyulat”. Legyen ott óriás dívány, tavalyi szilva, körte, egy üveg szürkebarát; kiskozmikus, heverészős, idillikus, pilácsoskás est a kívánsága: „csak lenni tökélyesen” a cselekvés csökkenésének fölfokozott jelentésében, háborítatlanul legalább annyira, hogy az „országházas, hites varjak… fölöttem jó magasan / károljanak pizsamában”. Megint Arany! Az Őszikék tamburás öreguras fáradtsága, alkonyi fénye, ami azért mégis emlékeztető, csak másként, mint ahogy a valóságban volt. Ritka, s ebben a könyvben még ritkább a múltbeli azonosulás, mikor

 

meztelenül fölmásztam a kertben virágzó cseresznyefára, s voltam egyszerre az, aki, s a Termékenységnek égi istene is, virágzás eső, zokogás is, visszazúdult rám-ránk jeltárgya nyelvemnek valamennyi, s e Titok íze máig a számban

 

– írja mint ős-öreg nyelvet teremtő gyerek. A Bizonyos korlátok és bajok cím alatt, „A voltat és leendőt szétfeszítő tágított jelen”-ben nehezebb megidézni a gyerekkor emlékképeit, „a megrágott kenderkóc-madzag” ízét, a szétdörzsölt kapor szagát az ujjak begyén, látni az asztalt az asztal alól, az akkorit nehezebb mivoltában megélni, mint most beverni egy képszöget, lefotografálni egy gólhelyzetet, bár nagy feladat rászánni magát az életunt öregedőnek. A jelen „Csupa szorongás, készenlét, szódavíz-források fakadása / a bőr alatt, de áldott üresség is”.

 

Benne imbolyognak halottaim, akiket szerettem, benne torony épül, benne bolyonganak a szétvert seregek maradékai is, keresve alakulatukat idegen földön…   Elérkezik a villám is, koponyámból induló s a bal kulcscsontom alá becsapódó. Ámen.

 

Az áldott üresség, a rettenetes nagy vákuum költészetét teremti Marsall László, miképp új világot alkot benne nyomasztó, kétségbeesett, gyermekien horroros, halálos játszadozással. Bármi elindíthatja a képzeletet, s végigfuttatja a verset tekervényesen. Nem mindennapi fantáziáján elámulhat olvasója. Ezt a minden művészet áldását olyan újdonságosan működteti, mintha éppen most, azon melegében kerülnénk kapcsolatba a teremtéssel. Különösségével tudatja, semmi volt ott, ami van. Puszta papír? Üres színpad? Kihalt pálya másfajta játékok után? Hozzá alkalmazkodva rakom a kérdőjeleket, ahogy valóban, de hát mégis, ki tudja? Mert ha biztosan ugyanaz a tér, akkor az időtől bizonytalan lehet, s ennek a fordítottja is. Egyszer csupán az indázó, önmagát gerjesztő képzelet, ahogy képes ciklusokat írni az öregekről, a macskákról, a kanalakról. E könyvben két mintát közöl az Egy barokk kanálra és a Kanalak szótalan pincérek által. Talán van olyan darabja, amiben pontosan leírja a kanalat, mint tárgyat, de a barokk evőeszköznek élettörténete van, kanálsorsa és embersorsa tulajdonosai révén. Deklasszált maga is „a nemesfémek fogyatkozó családjában”, szerencsétlen, mint elzálogosítója, s kiszolgáltatott albérlő valami „piros-orrú orgazdafélénél”, hirdetésre eladott s használaton kívüli, mint egy régi katonatiszt, és sötét fiókban véglegesül a „hideg-fekete és egyértelmű gyönyörtelenségbe”. Nyolcsoros dráma, a magát sokszorosan túlzengő rekviem halálos méltóságával. A Kanalak szótalan pincérek az evés krúdys gyönyörűségét, az ínyencség technikáját, az ágadzó-bogadzó ízlelés fajtáit halmozza s törli el, ha a fiókban fekszenek vízszintesen, „mint táborban a deportáltak”. Úgy támasztja elevenné a költő a tárgyakat, hogy a költészet és tudomány, a képzelet és az objektivitás közti különbséget is kimondja.

 

Mondja a jó étvágyú filozófus: nincsenek emlékeik, lefürdetve és szárazon, csupán jeleik az ízeknek, a való éhségnek, hírnökei a formáló kéznek-gépnek.

 

Egészen más a matematikus hajlamú költő, aki az elvont tudományokból vesz át módszert, logikát, szerkezetet, szabályt és törvényt. Ha ismernénk tanulmányát A költészet és a matematika súrlódásáról, bővebben látnánk kifejtve talán éppen azt, amit az Anthropos és a Mathesis dialógusából:

 

 

A Lucretius emlékéhez kötődő Tanköltemény érzékszervekről az ezoterikus angyalok és az egyetlen célra bonyolított komputerek ellenében, az élőlények világbefogadásának tanúságtétele, a bőség és az árnyalatok, változatok, azonosulások és idegenségek pontos, bőképzeletű kifejeződése. Mit sem tud arról Tycho Brahe holland csillagász agyafúrt távcsőlencséje, hogy a tudós a „Sátán temérdek fekete gyomrába” pillant általa.

Marsall versei szomorúak, a létezés nyomorúságának letargiái, mégis életképzetűek. Így indokolják azt a kegyetlen, mindent kizáró szakítást, melyet az indító vers mutat, ahogy A nagy zabáló is az egyik igazi ok, miként mint harmadik szomszéd visszafelel. S vele a Dante intelmei a szögesdrót őreinek, a Meghökkenés és torpanás, a Kép és jelkép, A külföldi kufár háborgása. Túltesz a hasonlítható A nagy zabálás című film borzalmán is, mert ott csak az unalom, a fölöslegesség pótcselekvésének magántragédiája, a halálra evés rémít, embernek való falatokkal. Itt bárkit-bármit fölfalhat a Mindenevő, Hatalmas ember: jázmint vacsorázik friss katonavérrel, ágyútölteléket s darált pulykapépet, mozaikállatot, tán épp Picasso szörnylovát, rántott agyvelőt, nádcukorral édes tigrisbundát, macskakölyköt gyöngyvirág-mártással, friss ecetes sással. „a pincérek lesnek csaknem hasra esnek, / a Hatalmas ember int, nem kiabál, / fal s nem retirál”. Akár a sztálini szögesdrót-őrök, ez a „Jozefiánus, puskás társaság” máig való izgága fosszília, s ha kopandóban a sztárkabát, vagyis a pufajka, őrruha, a fegyver működik, durran a szögesdróton fütyörésző madárra a szadizmus automatája, „s pottyan szökevény férj és feleség”. A Mindenevő és a Mindenölő ugyanaz, de az utóbbi mégis pokolra valóbb, Dante-mód: „poklodba bújsz, s most halld fondorlatom: – / puskád csövében menet vagy, spirál… / elébb csupán-csuszkálj a porhavon / aztán majd cibál tüzes vasszakáll, / amit tettél agyadra rárovom…”

Társadalmi, politikai vákuum a Meghökkenés és megtorpanásban. Az oroszok kimentek, a szójáték szerint „A folyón át a FÁK közé”. Nyomukban föllélegzések, sóhajok, káromkodások, aszalódó tapsviharok, nagy határozások, tétovaságok, kavargások, rendeződések, vitatkozások, üvöltések, ki- és beugrások, hezitálások, csoportosulások, talányok, töprengések, törvénybeiktatások, prémium-hiányok, pimaszságok. A hivatalokból, kitüntetésekből hirtelen válhat napóleoni arany, a jól megjegyzett számkombinációk által nyithatók a trezorok. És új nyelvújítás, „már önvédelmi takarás”. Mit értene Kazinczy az új ideogrammákból? Show, big, great „Bio-regenerálás és solarium”, OMO, Persil, Amway L. O. C. Concentrate, OMBRA, Voll Dusch, Shampoo, Panda butik – „felzárkózás a Napnyugvás iránya iránt / az ún. »fejlett gazdagokhoz«: Karban tartás és remény!” Nyelvvesztés, országvesztés. A fogyasztás szeméthalmaza. A Kép és jelkép az Én kikiáltása, semmi bors-, gyömbér-, kakukkfűíz, „Csak szénsavval dúsított üvegekben. / Színes címkék és reklám… Zavarban a felhők, a rókák.” A téma a köztudatban, inkább újságcikkbe való. Marsall László nagy lélegzetű mondatokkal, egyszer méltóságos, máskor reklámba koszlott fogalmakkal ömleszti ránk a sorokat, az anglomán miliőt latin szavakkal régiesíti, hogy Kazinczy, Berzsenyi világában érezhessük magunkat, a jelen és a múlt, a szerves és a szervetlen ütközőjére állít.

S kitalál olyan groteszk fabulákat, hogy nevetésünkbe dermedünk. A külföldi kufár háborgása – verskrimi. Furfangos csempészés: a furgon teli dugig szemetes kukákkal, minden kukában egy-egy lopott szentségtartó, minden szentségtartóban régi Világatlasz, a Világatlaszokban éles kézigránátok, heroin és marihuánás cigaretta. A közparkokban és a rosszul világított köztereken elhelyezett szentségtartókat elemelték, a kábítószereket USA-dollárra cserélték vagy elszívták a stricik kurváikkal, az egyik kézigránáttal fölrobbantották a furgont, a többit gyúlékony üzemek raktáraiba dobálták. „Kérdezem: mi ez? Hogy lehet itt s kivel fair play kereskedni?” Az abszurditás hatványozott, avagy holló a hollónak kivájja a szemét. De ez a Körös-parti kölök, aki rabló-pandúros játékokon nevelődött, piff! puff! lövöldözött mindennel, ami a keze ügyébe került, botránkoztatott ravasz cseleivel, most is gyermeki vehemenciával rakja rendbe a világ nemszeretem dolgait, hóhérinak kinevezett hentesbárddal, mutatóujjából képzelt automata géppisztollyal vágja a rendet. Tragikomikus színdarabot rendez, balkáni lakodalmat. Szögelés zajával, félbevágott, félértelmű mondatokkal kezdődik, s később megtudható, koporsóládát ácsolnak a halott nagymamának, mely egyelőre terített asztalként kerül használatba, hetedik hónapban a menyasszony.

 

Van dosztig pörkölt meg sütemények, borok, roma-zenészek, és a jó öreg, a kecskebőr dudás is fújja, táncolunk – én egy sóhajtozó pirinyóval, inkább álmomban való, tenyerem derekán – már senki? Kurjongatások szertartása? Részegek. Részeg vagyok? Viszik a menyasszonyt a házba, vele a doktor, a nászasszony.

 

Nagy részegségben, tébolyult álomban folyik a balkáni lagzi, muri a halotton, halottak a tátogatók, míg fölsír a gyerek odabent, a vőlegény sehol, s eleve elfuserált partit játszik füstösen a pallér és a főnök a kéményre rakott sakktáblán. Valószínűtlen, őrült lakodalmas ház a mai Balkán. S ha nálunk is olyan elképesztő, részeg, követhetetlen irrealitások mutatják valóságosnak magukat, mint a karthauzi rendbe lépett körzeti megbízott vacsoráján Charles d’Orleans herceg és Villon elázott párosával valahol a karcagi sík fölött; s megadóztatható a tűz, víz, a nappal s éjszaka, a verssor, az idő, az anyahas, a falevél, nem is olyan abszurd, ha az elveket fölfokozzuk, s ha a csonka országot függélyesen lehet csak kiterjeszteni, mindek következtében Magyarországról Magyarországra emigrál, akkor indokolt a szállongó pihévé változás kepzelme, eltávolodása önmagától is.

S mert Kopár pokol a lakása, „a bútorok bennük üldögélnek”, akár a vénkisasszonyok; „Dantei enteriőr”, ahol nincs ördög, „csak Proszektura / Vasárnap éjjel a hétfői boncolás előtt”, még a fekete-harisnyamaszkos ördögnek álcázott betörők fegyvercsöve is befagyna itt. Míg az álom-anekdotás, krimis, horroros versekből kiérzünk valami gyermeki győzelemittas mámort, megszeretjük a játékosságot, találékonyságot, a groteszk dramaturgiát, a telített, kövér nyelvet, a kakukkmarcis, rabelais-s, colasbreugnonos zsigerszabadságot, őszinteséget, megszeretjük a költeményt, bár utáljuk a tárgyát, addig a magánlíra elkeserít jobb esetben, végső soron pokolba, sírba ránt minket is leplezetlen őszinteségével. „Istenem, nem tudok arca elé kerülni!”

 

Miért nemzettelek, ha nem vagy, s ha nem vagy, miért vagy ilyen cudarul, létezve nem-létezőben, távolodóban. Botrány. El kell viselni ezt is.

 

Vagy nem? Inkább helyet foglalni a sírban, „mint egy ideiglenesen letartóztatott akárki… – a pokróc elvágólag – …mint cellájában idegen halott… lehetnék-e ugyanaz, aki –, vagy csak zene és alázat?” Tovább gyötörve magát fölcserélni fiát, feleségét énje részeg felével, s azt az „ocsondék rongya pártváltó gazembert… ezt az élve idefönti dögöt” leütve beledobni a sírba. Iszonyú! „nem ugrana-e ki a gödörből, mint a »vén Márkus« / megdühödvén rám a gyalázatért”. Kötetzáró verseiben röpdös ez a vén Márkus is, akit bűnéért nem fogad be a föld. Máskor élvezettel hasítja a levegőt a feltételes mód szárnyán. Az Országház tetején kitanulná a varjú-nyelvet – „mint aranyjánosi Rebi néni”. Farmernadrágban ugyanakkor, nem mint Ikarusz, madár és angyal. Anorákja aláhersenő cipzárján tolná ki szárnyát, mint Körös-parti kölök, a Werbőczi Gimnázium diákja, meglepő mutatványos, aki „hanyatt kifordulna immelmann-fordulóval” kamaszkorából, szállna nagy tereken lelőhetetlen, „mivel ott most akkor volna” – mivel itt most ekkor van, elképzelt szabadságban.

Mindent elölről kellene kezdeni, nem a foghíjak kitöltése az épülés-szépülés, teljesen új város telepítésével teremthetünk igazibb lakhelyet, olyan önfeledt ihletettséggel, „elszánt együgyűséggel”, „nem evilági pontossággal”, mint a papírhajtogató japán kislány. Lehetne papírmadárból a város, de fontosabb a befejezéshez való időben, a műveletben a megváltozásunk.

A kötet sodra szépnyugalmú verseket vet ki elénk, a megtisztulás állóképét, mint hatalmas gunarat a hóban, ahogy a világ előtt a látomás-szobor, ahogy a távolodó ott marad örökös jelenlétben. Hölderlin tornya benépesül, bebútorozódik fantáziával, regenerálódik lakottá, aranyesős fiatallá, s Tóth Árpád az avartakaró alól gordonkázza a halottak siratóját.

Amíg a párkák szótlanul figyeltek (Orbán Ottó)

Az árva gyerekek intézetének lelki terápiás kísérletéből jelentős költő nőtt ki. A többiek szétszóródtak mindenféle foglalkozásba, országba, talán kigyógyultak a háború rémálmaiból, s csak a gyógyítónak nem írhattak rosszabb verseket, mint a kis Szauer Ottó – „Tizenegy év, mily kicsi szám! És mégis ezalatt halt meg az Édesapám!” –, nem lett gyönyörű végzetük, létük a költészet, mint az Orbán Ottóvá nevezett fiatalembernek. Elgondolkozhatunk, mert sok alkalom hívta mentségül a versben való kifejeződést – szeretethiány, befogadatlanság, csalódás a befogadottságban, szerelemben –, vajon csak emiatt lett-e költő? Ezért is, de mert eleve az, vonzották a lelki bajok a lírai kilábolás reményét. A gyerekkori szörnyűségek a rákövetkező életet magyarázzák, s vissza magyarázatot nyernek a háború borzalmai. „Semmibe venni a létet a legnagyobb bűn, amit egy költő, vagy akár gondolkodó ember elkövethet.”

1956 szeptemberében találkoztunk, két évvel idősebb csoporttársam a magyar–könyvtár szak első évfolyamán. Otthonos a bölcsészkaron, hiszen már vendéghallgatóként próbált egyetemi polgár lenni. Szemének az a törtfényű riadalma, mikor mintha külön működtek volna nevetőizmai, külön a kisimult és gyűrődött a kissé húsos és kerek arc a gondolkodástól, máig megmaradt orbános jellegzetességnek. A bocsánatkérő cinizmus, ironikus, de félszeg mosoly, ki tudta akkor közülünk, milyen életmúltat fedez, s hogy már kész költő ül közöttünk a számára kevésbé újdonságos tananyag uniformizált unalmától álarcosan. „Én voltaképpen nem az egyetemre szerettem volna bekerülni, hanem a társadalomba.” Csalódott, ha az idegklinika után nem jött vissza, s a Belvárosi Kávéház agórájában rászabott társaságra lelt.

Míg én a harmatban, zöld lucernával szekerező ifjúsággal kezdtem a fogalmazást, ami Orbán Ottónak olyan valószínűtlen volt, mint ahogy a belvárosi utcákon járkálok vele szívemben marék ibolyával, emlékeimben játékszerháborúval, nem is lehettem komoly partnere.

 

Őrült! Őrült semmi! Sugaras fenséges! Tébolyult beszéd hiába öl engem. Mennyed malomkövén őrölj, az is kevés, az emlékezet, nézd, sebezhetetlen! – – – – és porrá lesz a tűz, a kéj, a szenvedély, minden, ami a léten túl is tép benn. Porrá a föld, porrá a szív, és már csak én darálom kínjaim egyhangu versét, megölhetetlen nyelv, a sírok sebhelyén növő, eleven var: a végtelenség. – – – – – Az üresség vagyok, jajunk a fény, a por, az évek csóvaként az égre dobnak. S ha jön világ, mely látja már, mi volt a kor, csak az temet el – ha akar – halottnak.

 

A rimbaud-i Részeg hajó túlterhelt mámora nem hánykolódik közöttünk, hogy a hatásra gondoljak, tartalma időszerű verskényszer. Inkább csodálkozom a tizennyolc éves formaérzékén, s útját követve megállapíthatom, már itt, korlátlan befogadó, emésztő, az idegen anyagot magába szervítő képességét.

„Ösztönös költő vagyok, fél évre rá megírom az első igazi versemet, mely húsz év múlva fog először megjelenni válogatott verseim kötetének első darabjaként. Kínálkozik a magyarázat: a háborús élményanyag egyszerűen kirobbant belőlem, és magával sodorja azt a félművelt kamaszt, aki vagyok. És ez – részben – igaz is. A versben egy sebesült emberi lény dobálózik a csillagokkal (és a szavakkal), aki összeégette kezét gyerekkorában dübörgő tankok felhevült páncéllemezeivel. Az élmény formáló ereje? Strófáim másról is árulkodnak, Rimbaud Részeg hajójáról, amit saját költeményem megírása előtt néhány héttel olvastam. Versemben zene és élmény ájultan omlik egymásba, és ma sem igen tudnám megmondani, hogy melyik volt az igazi mozgatóerő, az élmény zenéje, vagy a zene élménye? Feltehetőleg azért nem, mert tudtomon kívül, mintegy a hátam mögött megy végbe a találkozás. Nem vagyok tudatában annak, amit csinálok, a vámos Rousseau hozzám képest a művészetelmélet szakembere.”

Erre a versre érti, s nem sértődik-e meg, ha egész költészetére mondom? De így vonatkozik mindenkire, ha „a dal szüli énekesét”. S mindig valahogy más költő is szüli az énekest addig, amíg teljesen megkülönböztethető formátummá válik. „…a későbbiekben annyi hazai és külföldi költő neve merült fel velem kapcsolatban, mint olyan szerzőé, akinek hatását sehogy sem tudtam elkerülni. Holott én ezeket a hatásokat már a kezdet kezdetén sem elkerülni akartam, hanem átélni, és épp azért, mert ezeknek a költőknek a műveiben valami olyasmivel találkoztam, ami – csíraállapotban legalábbis – bennem is megvolt. Sok költő hatott rám, de nem mindegyik…”

Ismertek a versek valósághatárai. S nem mondok újat, ha alkalmanként a Nyugat-nemzedék verskultúrája, Pilinszky, Nemes Nagy, Whitman, Rimbaud, Apollinaire, Lorca amerikai versei, a beat-nemzedék ginsbergi, corsói vad áradása jut eszembe, s közbül a nagy irányfordító Dylan Thomas. S ha akarja, Arany alexandrinban, Ady, Füst Milán, József Attila, Illyés, Weöres, Vas István, Jékely, Nagy László, Tandori álruhában, titokfejtően vagy paródiásan. Kimutatható lehet a saját és az épp akkor fordított versek párhuzama. „Látom az éveket elzuhanni dísztelenül, mint az árvízben a fákat” – kezdi a Menet címűt; Ginsberg így az Üvöltést (Orbán fordította): „Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban.”

Az Emberáldozat kötetig inkább a gondolat, a tárgyi elemek egyéniek, a képekkel telibe talál, de a zene és a szerkezet rokonaival rokonítható. Az alvó vulkántól mindent tudóan puritán. Előbb miért oltotta volna el az ifjúság vad tüzeit? Gyanús nekem a haikut író fiatal, a szívet és a genitáliákat kápláni reverenda szorítja le, hiányzik belőle a művészet imperatívusza, a látomás és indulat. Orbán Ottónál nem hiányzott: „Fölöttem nem feszül idegen ég, mint síkság széles az életem.” Széles élet, nagy gesztusok! Szekrényben nem lehet kitárulkozni!

 

Én csak nézem, mint aki fölött az ég elvonult s megértem, hogy a csók is bonyolult. – Halak, halottak, halott lány, élő gyerek – Így élünk rétegekben, mint a kőzetek, szivünkben hordunk nevetést, sót és halált, míg a legyek fölszállnak, az ég megreped   s a mindenség kiált: „Minden út egyfelé vezet!” állok a fényben, szivem és kezem lobog a gyötrelmes föltámadásban.

 

Kassák költészete halálig egyirányú, egytermészetű. Orbán Ottó prótheuszi alkatához nem illett az „olyát írjon sokát”. Mérsékeltebben én is érzem, inkább szív-, mint észparancsra, a szabadabb, rímtelen versek után a kötöttség iránti szomjúságot, elunom magamat, csapodárkodom egyik és a másik között. Barátom parádésan hűtlenkedik, álarcokat rak föl, a maszkot félrehúzván kikacsint, ugyanakkor elhiteti, hogy az arc és az álarc ugyanaz. Leírtam ezt a példázatot, s azonnal be kell ismernem pontatlanságát, mert a cselekvés indítéka a költői létezés hamleti kérdéséből való. „Ha nem a kellő pillanatban találkozom vele, talán még az is lehetett volna belőlem, akinek a lehetőségét ő látta bennem, szabad versek faldöngető költője, másodosztályú magyar beatköltő, ahogy ezt mások sokkal kevesebb jóindulattal megfogalmazták. Az mindenestre biztos, hogy enélkül az elismerés nélkül sohasem fúrom magamat úgy, és épp kétségbeesésemben, Dylan Thomas húsos zenéjébe, mint féreg az almába.”

 

Átvillámlott a fiatalságomon a szoba megtelt szénaszaggal azt hittem ez a költészet a hallható illatok

 

1977-ben már csak azt hitte, de 1964-ben, 1965-ben, Dylan Thomas magyar kiadása előtt, fordítás közben, saját költészetére is magyarította az angolt, nyelvben és mindenségerotikában. A Búcsú Betlehemtől kötetet Dylan Thomas jegyében fogja össze az első és utolsó verssel. Szent tavasz (Orbán Ottó fordítása):

 

Szó   Ne köszöntse e csupa Gábor angyal És tűzbokor tavaszt, mikor felörvendez a reggel   halott hamvaiból És sárrá hűl a sokaság kénköves könnye a siratófalnál   Mert tiszta tűzfiaival Telt tegezébe megtér tékozló napom –   De jöjj áldott földrengés, zivatar, Jöjj vérszomjas, bár bizonyos csak a dal, amit magában   Énekel az ember otthona kagylójában és A szent tavasz anyás és düledező lakában,   Ha utoljára is.

 

Zöld ország:

 

Milyen bodzakirályok voltunk, milyen indiánzöld palást lebegett vállunkon; micsoda nyár haja! – hatalmunktól hajtotta az út a folyóra madárnyakát s tűrte a víz az édes kortyokat, mint csókot az ég,   míg szarvasvattát gyűjtve a szélben átlebegett az égen az esti vadászat is, és hazaértünk   bolondszagu almafa-úton, selymes bégetés   puha lándzsái közé.

 

A bodzakirályok, a folyó madárnyaka, szarvasvatta, almafa-út, a selymes bégetés, s a vers többi szóalkotása: gombasisak, málnaország, tigrisfüvek, birka-csata – Dylan Thomas páfránydombos, hallható metafora-illata Orbán Ottó zöld országában. A nyitó vers, a Trónbeszéd a Berzsenyi-forma, a thomasi metafora virágporrablása Orbán Ottóban sűrű mézzé változik, a Közelítő tél helyett a tavasz honfoglalása.

 

Hervad már koronád, reumás bazalt, Kepleri homlokaidról a hódzsungel lerohad   és süllyedő gyönyöröd szeméttelepén   tigrisronggyal dúlja pofádat a sár; már tűzvésszel kezében nyargal a széllovas,   már Szalma Herceg eper hajóra száll   s felrobban mint egy édes torpedó a tavaszi vérrög a jég ütőerében. – – – – –   Ez már a nap dele: hallom, erdő bikái, tajtékos szukák,   édesen üvöltöznek csontjaimban.

 

Tovább olvasva az összegyűjtött verseket, nem felejtem az édes szót, a létezés szenvedéssel kiküzdött édességét. A Búcsú Betlehemtől kötetben szinte mindegyik költemény hatás-hangpróba, kísérlet a jövőre. Itt mondható rá igazán – prótheuszi alkat. Népdal a Nyolc szerelmes énekben:

 

lovasember szerelme nehéz mint az álom gyerekember szerelme alma az ágon függök én a kereszten elégek a szádon

 

A Nyári ünnepben barokk és antik stíluspróbák, másutt weöresi könnyed szótánc népdalosan, majd Hódolat Weöres Sándornak másfelől:

 

Magas kőparton ülve soha-nem-volt színü vizekbe lógatom a lábam, madárhangon fütyülni kezd a mennybolt s kenyérhéjat hajigálok vidáman.

 

Barcsay Jenő képszerkezete a szavakban, Elégia vonósnégyesek számára, T. S. Eliot úr tiszteletére:

 

Az ég romjaira zúdul a fekete föld hulláma. A házak tövig égnek. Kissné zokogna, vakaródzik, tíz óra, végítélet.

 

Mintha fekete iróniája csírája lenne. A Szigetek életrajzi versprózái 1962–63-ból szokatlan újdonságúak a magyar költészetben; Saint-John Perse jut eszembe, de ő próza-tipográfiájú szabad verset ír, lírát, Orbán epikus.

Képzelhetem-e, hogy ez a lírai epikusság az alap-alkata? Mert lassan elapadnak a metaforák, vagyis csak olyan vetületükben érezhetők, mint napfény a falon, mi csak a mélyből, magasból, a létezés, a lélek, a megbölcsült gondolkodás kivilágított formáit látjuk és érezzük át. „Szép nyári nap, a párkák szótlanul figyelnek.” A halált tudomásul vevő, életesélyű embert figyelik szótlanul a párkák, aki a Teljes élet című versben most már nem csillagokkal dobálózik, hanem gondolkodik.

 

Hiába: most, hogy lassan elúszik előlem e halottak és élők lakta partszakasz, egy világnagy szőlőszem édességét érzem hullámzani a nyelvemen – a fényes körcikk kerekebb a körnél! Eszelős logika ez, hiszen emberi… A forradalmak rendítik meg eszerint a rendíthetetlen törvény talapzatát, s a repedésből füstölgő, kénsárga vér bugyog, az izzó kaptár ismerős méze, az új esély.

 

Nem sűrít költőien, kezdeteiben nem fordulhatott volna elő: „Hiába: most, hogy lassan…” „Eszelős logika ez, hiszen emberi…” „A forradalmak rendítik meg eszerint…” E fordulatok természetessé segítik, a prózai puritánság előhívja a filozófiai, megrendítő szépséget: „egy világnagy szőlőszem édességét érzem hullámzani a nyelvemen”.

Néhány éve az Írószövetségben a párizsi Magyar Műhely munkatársaival találkoztunk. Orbán Ottó ilyesfélét mondott: Én számotokra úgyis ásatag, konzervatív hülye vagyok, hát akkor szabadon elmondhatom a véleményemet a munkátokról. Fölolvashatta volna versét is magyarázatul:

 

Sokat beszélek a mesterségről. Egy szavam sincs a mesterségről. Ha mesterségről beszélek, nem a mesterséget értem rajta. A mesterség kulcs a zárhoz. Kinyitom az ablakot, beömlik a szobába az ég. S határtalan világoskékjében, amilyennek az egyszer-élő látja egy izgága madár csapong. A mesterség kit érdekel?

 

„Mesterségem, sötét művészetem” – írta Dylan Thomas –; ha a mesterség művészet, akkor már a művész léte. Orbán ebben a versében inkább csak az egyik igazságot mondja ki, kipukkantván a mesterségnek-valóság léggömbjét. Valóban kulcs a zárhoz, de maga a zár, a kinyitott ablak, a szobába ömlő ég, s az az ember, aki ezt végigéli. Tudhatjuk, a vers Orbánnak életmentő és sors. Hát miért ne fejezné ki korszakaihoz illően, magyarként:

 

Melyik fának nem természetes közege az erdő, de melyik fa mondja magáról: „erdő vagyok”? – – – – úgy vagyok magyar, ahogy az erdő fája fa. –

 

Itthon fölöslegesnek tartván, de külföldön beillesztődve a közép-európai, kisebbségi nagyvilág-akarásba, kimondódik magáról a közép-európaiság, akár így is: „és a kisváros-világ mellékutcáján kényelmetlen kérdésekkel feltűnik a túlélésre kiképzett általános ÉN, a nagyszájú közép-európai”. Költészete, ha sorskérdés, nem lehet a mesterség falansztere. Magába zárja: „Minden perc a teremtés perce. Minden tett teljes felelősség.” Megfogalmazza: „a költészet kitartó és aprólékos önképzés”. „Talán a valóság is költészet?” Életrajzzá teszi: „Költők, versek és nők gubancolódtak össze az én életemben is.” „Zöld elmével még hittem abban, hogy a költészet az élet, de most e betonsivatagban költészet az, hogy élek.” „Fiatal fejjel egyéniség akartam lenni, ezért aztán kiraboltam Ginsberget és Pilinszkyt; megvártam, amíg befordulnak a sarkon, és zutty…” „Versei tükrében? Hogy oda ne rohanjak!”

Ha évtizedeket nem is lehet önmagunkban különválasztani, mert nem úgy kezdődnek az ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek, ahogy írjuk, ő fejezi ki legmakacsabbul magát a változó, egymásra ható, elvető idő tükrében, mert azt hiszi, akarjam, hogy legyen a tükör, ebben a magántörténetű korban kollektív történelmet talált a szellem művészeti forradalmaiban. Átélte ezeket az évtizedeket annyira, hogy professzor lehet, mint írásom idején éppen Amerikában.

A költő válaszai (Orbán Ottó)

Jelenkori költészetünket az a makacs hitetés fojtogatja, miszerint nagy változásaink közben a vers nem érdekes, s ha az irodalom valamelyest, akkor legföljebb az esszé. A regény nem lehet aktuális üteg, a novellát maguk a szerzők is hanyagolják. Aki így veszi tudomásul, magába zárkózik, kesereg, legföljebb fityiszt mutat az egésznek posztmodern szövegekkel. „Személytelenség és mítosz, harsogták négy égtáj felé; / sehogy sem fért a fejükbe, az egyes szám első személy a versben / nem a nyelvtan egyes szám első személye, / hanem a közvetlen és halálos kockázaté.” Könyve utószavában írja Orbán Ottó az Önarckép mocsári szörnnyel cím alá: „Körülöttem egy mélyen kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka. Meggyőződése szerint a vers bohóság, a felnőtt férfi műfaja az esszé, mely egy pártprogram körvonalát sejteti… én meg jövök a nagy eredménnyel, hogy tessék, épp az avantgárd eszközök fölényes használatával bizonyítható a legfényesebben a klasszikus teljességigény szükséges volta; az, hogy a legmeghökkentőbb modor sem több modornál, s hogy a lényeg mindig a versbe mentett élet…”

Kijelentéseit növeli, olyan költő mondja ezt, aki átlényegítette magán a modern irányzatokat, tehát nem egy konzervatív protestál, hanem a tanú, akinek gyönyörű végzete, léte a költészet.

Neki a vers életmentő, sors indulástól kezdve, de túl e magánügyön az emberiség megmentésére való törekvés is. Sőt bizonyosság! Mert ha sátrat bont a Gutenberg-cirkusz, a karavánja égre hajt a földi mezőkről, „Az emberiség meg fázósan sutyorog: Magunkra maradtunk. Hétköznap hétköznap után. Mi lesz velünk?” Ebből a végletből fényesebben szól a bizalom: „Látjuk, baj van, de válság azért nincs. Bízva bízunk helyi szokás szerint.” A vers, mint emelkedett beszéd, a nyelvi tömörítés magnetikus tere, megannyi tízes találat, nem magyaráz, mint a csavarintos logikájú értekezések. Ha kezdetben vala az Ige, mindétig megmarad az Ige. „…megszállottan követtem egy-egy szót a vadcsapáson, / hogy elejtsem a nagyvadat a jövőidejű jelenést / s ma lenézhet akárki… / a jobbik énemet adtam föl a még jobbikért / hogy plasztikbombaként gyúrható kéziratokat / rejtegessek a dossziémban / időzített reményt hogy egyszer / valamikor valamilyen könyvben rájuk lapoz az olvasó / s tekintetéből fölrobban a döglött betűhalmazban alvó eleven élet…”

Mondhatom a közhelyet, ujját ott tartja a kor ütőerén, s ennek a hirtelen, előbb még elképzelhetetlen időnek szellemi-lelki krónikása lett. A versek dátumai: 1988, 1989, 1990, 1991. A válaszok naprakészen, de nem publicisztikus felszínesen, s nem elfogult vagy álcás függetlenkedéssel. Ő az ember, az élet, az erkölcs pártosa, a szent kívülállás, a kellő távolság tárgyilagos krónikása, nem az eseményeké, hanem amint az események szóra késztetik, nem a vélemény, hanem a törvény, olyan létfilozófia, ami a félálom tudatminimumától az elmeél szikrázó tisztaságáig húzza meg a félreérthetetlen egyenest. A kötet címadó verse az Egyik oldaláról a másikra fordul; él többet képzeltet a halvány megvilágosodásnál, él, alkalma van tudni a dolgokat. „A legnagyobb, ami élővel megeshet, maga az élet.” „Mindegy, mi a hír. Mindegy, miből s hogy készül a vers. / De fontosabb a halálnál is, hogy az összeg pontos, a hír igaz / s hogy mondatainkban minden szó a helyén legyen.” Egy nagyon is rá jellemző versnyelv birtokosa lett, egyrészt hétköznapi, inkább csupasz, másrészt pontosságával, hevével, hidegével a formai technikától független, a szavak minőségében, kapcsolódásában rejlő energiák nagy hatásfokú vezetéke. Ne fogd meg! Csavard rá izzólámpádat, láthatsz, bár körülvesz a dzsungel- és éjsötét. „Jóság, gonoszság, nagyság, törpeség; mikor, hogy. / A krónikák nem jegyzik a tetteidet, / a pénzkeresést, a gyereknevelést, a tízezer hétköznapot, / pedig te műveled a túlélés művészetét, / melyet tisztátalannak tart a seprűnyelet nyelő filozófus, / holott te mented szatyraid cipelve az ő eszméit is / … Pusztító zavarral sejtjeimben, hadd legyek, mint te, egy darab élet, / szóljak a mindenség nyelvén, hajlékony köznapi nyelveden.” Óda a közemberhez az indító vers, 1989-ből való. A kötet négy év reménye, kétsége, ahogy éppen a hír vagy a tapasztalat verssé kényszeríti. 1988-ban látja a szöuli kapitalizmust, csak előérzet lehetett akkor a kelet- és közép-európai jövőről: „egy államtitkot képező koktél receptjét tanulom… végy egy rész Bergen-Belsenhez két rész New Yorkot.” „A kapitalizmus halálos ágyát körbeálló, / szedett-vedett rokonság meghökkenve látja, / hogy a haldokló frissen ugrik az ágyból / és rámenősen tárgyal, vesz, elad, gyártmányt fejleszt, fuzionál.” És jött az 1989-es év: „Az ország címerében ott a jelmondat: NEM MŰKÖDIK.” 1990: „Mások nevétől volt hangos az irodalmi élet; / az ő grafikus jelük hánykódott tengeri bójaként / a lobogókon és címerpajzsokon, / miközben rissz-rossz bádogban csörömpölve átléptük a korszakhatárt. / Nem voltam vezérnek való kételyeimmel.” 1991: „A seggfej, mivel orra nincs, hogy a hegyéig lásson, a lényeget látja, / a marxizmust és a madarat, / s hogy az előbbi csődje az utóbbit mélybe rántja – / úgy hull alá a világ, mint fadarab. / A korszak képe mindig vak közelkép, / a nagy gesztus kell neki, a jelkép, / nem mi magunk.”

A kötete egészén ugyanazon gondolkodás, hangsúly, a személyiség pozíciójából ível vissza a kiinduláshoz, miként a záró vers, A rómaiakhoz bezárja a kört a közemberrel, a néppel. A rómaiak a hatalom, a szenátus, a politizáló elit. Nem éppen hízelgően, de mérlegre téve, melynek nem túlsúlya a kiábrándulás, az egyensúly biztonságában jöhet csak a szigorú kimondás. Egyfelől: „Őrült hiheti csak, hogy májusban kinyílnak a szóvirágaitok”, másfelől: „de őrült az is, aki télnek gondol minden évszakot”. A vers ez a túlpolitizált ország, mikor még az égdörgés is arra képzeltet: „nem a hordó döng-e az aznapi szónok alatt?” Kössük a valósághoz a változás reményét, mert „Minden utópia főbaja az, hogy szembe süt: / a vezető jobbra-balra tekeri a kormányt, majd árokba fordul…” S ne feledjük: „Száz évet ugrani helyből? Szép elgondolás. / Kár hogy valami közbejön, például a nép, bogárzik százfelé, büdös kocsikban utazva seftel, / behajlított karral mutatja, mit, hova… Politikusnak alig marad több, mint a szájalás.” Jogosult kimondani: „Sérült társadalom sérült társaságának produkál.” Ő is, mint a Belvárosi Kávéház értelmiségi társaságának egyike, a szellemi elit mozgásterét próbálta nagyobbítani, „a lassan kelő kenyértészta élesztő értelmisége…” „a csak emléknek szép hatvanas évek” után „Statiszták voltunk és nem csak a filmben”, s mára szétszakadt a társaság. Elérte célját: „A cél – Aczél.” Életünk „bűzlik és ragyog”. Ragyog!

Élni, mulandóságban (Csukás István)

Fényképe, a hatvanévesen megörökített pillanatban, fölidéz bennem negyvenvalahány esztendőt, miként sok azonos helyen jártunk, az Eötvös-kollégiumban, a kávéházakban, szerkesztőségekben, s az irodalom mindenféle más terein meg az evő-ivó tanyák boldog hangulatában. Nemzedéktársam, barátom az emberi, művészi gondban, éhkoppos korszakától eddig, mikor már kivételes életművéhez közelítek. Költővilágába invitál a garbós, ujjatlan pulóveres, bajuszos, szilvaívszemű széles arccal, mintha Szamarkandból tévedt volna ide, pedig csak Kisújszállásról érkezett Budapestre, Óbudára. Könnyű hozzáképzelnem termetét, mely éppen annyira magas, hogy jól elbírja súlyát. Járása biztonságosan egyenes a környezet közegében. Elképzelhetem, a Kolosi téri piacról siet, s nem liheg, inkább fütyörészget, miközben tömött szatyrokkal látható, összevásárolt mindenféle különbnél különb formájú gyümölcsöt, virágszínt, zöldségillatot, gombapuhaságot, karajbársonyt és diókeménységet, mintha a szülőföldjét szerette volna visszavenni. Ez a mostani Csukás István a Sipos Halásztanyában is megtalálható lehetett volna a közelmúltban, akkora sült fogast fogyasztana, amekkora egy játékladik, s miközben énekelni kezd, már tódulnak is a cigányok zeneszerszámaikkal, míg ő az irhabundára kacsint, melyet a vonóba fűzött pénzéből spóroltak össze. Szívszerinti az a mára már elmerült világ, a régi társak. Talán akkor kezdtek a vendéglő átalakításába, bezárták, mikor az írók, színészek, tudósok és más törzsvendégek a különteremből, besúgóikkal együtt végképp elszállingóztak onnan. Néhányan előre a nagypolitikába, ő meg „Egyre hátrább, újabb s újabb / bozótba, / elmúlt évek homályába / huzódva”.

Onnan tűnik elő a számomra első régi arckép, a négy évtizeddel fiatalabb, egy emlékezetes antológiából, amelyben ő is megjelent, mint a tizenöt fiatal költő közül a legifjabb, a százötből négy versével. Sovány és érettségizőként messze tekintő, abban a világosbarna ruhában találkoztam vele először, akkor már viseltes volt, de még sokáig úgy fejezte ki őt, mintha egyenöltönye lenne az íróvá törekvés lázas hitében. Innen lett mesebeli kánja, királya mesebeli teremtményeinek, míg én most inkább a verseire kívánom terelni a figyelmet, miközben elbűvöl a Mirr-Murr kandúr, a Süsü sárkány, a Pom-Pom, a Madárvédő Golyókapkodó, a Gombóc Artúr, a Pintyőke Cirkusz világa, hiszen abban is ugyanaz az alkotószellem munkál, s nevel a gyerekekből irodalomszerető felnőtteket, otthont teremt a képzeletnek, hogy a nagyok körében is megértésre találjon az, aki a gyermekirodalomban országos hírnévre tett szert.

Hinni segít az igazi költészetben, mert ha nem írna verset, nyugtalanabb lenne a világ. Biztonságra segít, akár az egyértelmű gyermekkori évszakok. Akár hóba írt lábnyomokon indulnánk végig a győzelmes bimbók, lepkelevelek felé, emberhez méltó vágyakozásban. Úgy vezet, mintha hétköznapokon járnánk az idő ünnepeit. Keresetlen hívással csalogat a versbe, bár csak a piacra, a Balatonhoz, a kutyaházhoz érkezünk.

 

Mert itt fent volt a mennyország, életünk isteni része, csupa fény és csupa álom, csakhogy mi nem vettük észre.

 

1957-ben megjelent egy antológia, amely a Juhász Ferenc–Nagy László–Simon István nemzedékét követő generációt kívánta fölmutatni, a 15 fiatal költő 105 verse című könyvben Csukás István is helyet kapott. Valamennyien az alsóbb osztályokból induló, kiteljesedést ígérő ifjak. Legtöbben eleget tettek ennek a várakozásnak. Azóta már azt is tudhatjuk, mennyire jellemző volt többségükre a kiválás, az elszakadás, a megfelelni akarás kínja, az a belső válság, amelyet a kiválaszttattatás körülményei gerjesztettek, s fölemelkedésükben mennyiszer aláztattak meg. Csanády János, Csoóri Sándor, Fodor András, Kalász Márton, Szécsi Margit, Takács Imre, Tornai József különbözőképpen élte át és oldotta meg ezt. Úgy érzem, Csukás a legbonyolultabban, sokáig tartó bűnhődéssel és vezekléssel feltörekvése miatt.

„Családomban én vagyok az első, aki nem végez kétkezi munkát. Még nem tudom, hogy fejlődés-e ez vagy degeneráció… Ez a bizonytalanságérzés már-már pszichózissá fajul, az elszakadás lelkiismeretfurdalássá – annak ellenére, hogy mióta az eszemet tudom, el akartam szakadni… Miért akkor mégis a nosztalgia, sőt: a lelkiismeretfurdalás? Ráadásul… a történelem is a kezemre játszott: utat nyitott az addig elérhetetlen kiváláshoz… s egészen kivételes utat, mármint onnan nézve, ahonnan kiváltam. Ugyanis egy olyan képesség révén tettem meg az első lépést (jó hallásom volt), amelynek értéke a családunkban és környezetemben a nullával volt egyenlő, vagy még annál is rosszabb: jó hallásra, muzikalitásra a cigánynak volt szüksége, annak is csak a vályogvetési idény után. Vagyis első lépésem iránya is eleve gyanús volt, talán még szégyellni való is…”; „lépten-nyomon szemérmes, szégyenlős mosolyú, mentegetőző gesztusú feltörekvőket, feltörteket látunk (a szemérmetlenek, a nem szégyenlősek nem ide tartoznak). A generálgátlásnak a kisugárzása ez? Titkos működése, üzenete a lent maradt törekvőknek, hogy legalább lelkiismeretfurdalást, gátlást helyez el, táplál a belőlük kiváltókban?”

A vesztes szülők gyermekei lehetnek ilyenek inkább. Apja nem akarja elengedni a békéstarhosi zeneiskolába, úgy érzi, a fiát pontosan úgy veszik el tőle, mint az iparát, s míg ő Sztálinvárosban gépész, az alföldi kastélyban fölkészítés folyik elárulására. A kovácsüllő helyett a haszontalan muzsikálásban a családi hagyomány megtagadása lappang. De épp ez a családi morális örökség táplálja az első szégyent, az erősödő elégedetlenséget akkor, mikor mindennek a legnagyobb rendben kellene történnie. „Mindenki kedvence lettem, kivéve a társakat, s nagy esélyem volt rá, hogy őszintén megutáljanak. Egy-két kivételezettel barátkoztam csak, szerelmeimet elképesztő önhittséggel váltogattam, mint művész… pózoltam, ágáltam egyre nevetségesebbé válva.” „Belterjessé és egyre irreálisabbá vált az életünk a környék szemében is… Hamar kivívtuk azt a képtelen vádat, hogy mi olyanok vagyunk, mint a grófkisasszonyok.” Az apja mellett töltött sztálinvárosi nyár kegyetlenül szembesíti magával, vissza kell térnie az emberibb közösségbe, mintha hamis királyfi, álruhás paraszt lenne a világban. A munkásszálláson letépi valaki a Befejezetlen szimfóniát sugárzó hangszórót. Őneki meg féltenie kell hegedűs kezét a szerszámoktól, s mi lesz így ősszel? „De bírtam és csináltam összeszorított fogakkal, nyáron a téglahordást, maltercipelést, télen a hegedülést. S egyszerre lázadtam fel mind a kettő ellen tizennyolc éves koromban.” Nem úgy lehetett abbahagyni már, hogy visszafordul, nincs mire visszamennie, talán szakmunkás lehetne, mint az öccse, ha nem tudatosodott volna benne a tehetsége. Ő már mesehősnek érezte magát, aki „izgatottan olvasta a nádfedeles ház egyetlen szobájában Petőfi verseit, s eltökélte, hogy meghódítja a világot… Már nem akartam hegedűművész lenni, már költő akartam lenni.” De az otthoniak szempontjából szerencsésebb-e ez a még fölfoghatatlanabb pálya?

Az élettől túlcsorduló fiatalember nem a művészet közvetítését, hanem a megteremtését akarja. És ehhez számára a költészet áll a legközelebb, az anyanyelv révén fejezni ki azt a nagy gazdagságot, amit hozadékának érez. Így a békéstarhosi iskola végül is költőképzője lett. „Kodálytól nemcsak magyarul énekelni, hanem magyarul beszélni is tanultunk. A nyelv ízét, mélységét-magasságát, rugalmasságát, tömörségét, hajlékonyságát éreztük a természetesnek ható, tökéletesen ráillő és beszélő dallamban, a zenei felhangokat a közönséges beszédben is hallani kezdtük; a hangutánzó szavak zenei élményt nyújtottak. S mennyi régi, elfeledett szó támadt fel éneklés közben, fogantatásig érzékeny hallásunkban? Dallam és szöveg valamikori egységét sejtettük, éreztük, tanultuk meg. S a ritmusét.”

Bölcsésznek jelentkezett, de jogásznak vették fel. Ez talán megnyugtatta a szülőket, mégis bölcsésznek áll tovább, majd azt is otthagyja. Hiszen már első verseit azonnal megjelentette Kellér Andor a Művelt Nép hetilapban, Szabó István íróbarátja azt jelenti akkor Kodolányi Jánosnak a Ménesi úti diákszállóról, az Eötvös-kollégium épületéből: „Igen mohón és kíváncsian vetettem magamat a tanulásba, az egyetemi munkába. De rá kellett ébrednem, hogy ez nagyon is kisstílű, néha nagyonis értelmetlen korlátolt és fájóan nevetséges taposómalom… Egyéni terveimből nem lesz semmi. Rettenetesen csalódtam… Szent lelkesedéssel jöttem az egyetemre, a barbár lélek alázatos leborulásával a kultúra előtt… Sajnos mindannyian vackorba haraptunk.” Csukás verseiben így emlékezik: „Tanultunk rossz szorgalommal, / birkóztunk sok hamis lommal… Otthagytam dacos / szívvel az iskolát…”

Úgy emlékszem arra az időre, amint az Eötvös-kollégium lépcsőjén ereszkedik lefelé és sohase tér vissza. Aztán látni lehetett a Hungária Kávéházban tekintélyes írók között. Nem tűnt feszélyezettnek. Íme – mondtam magamban –, ő egy igazi fiatal költő! Eltűnt és újra megjelent kávéillattal tüntetni el albérlete vénasszonyszagát, s némi pihenést tartva két szabadúszó karcsapás között. Állása lett, lakása, aztán minden a fordítottja. Játékosan vidámnak látszott, de versei erről az időről egészen másképpen szólnak.

Nyugtalanságát könnyebb a körülményekkel magyarázni, az igazi okok a lélekben rejlenek. Ha a költészet nem ragadja kizárólagosan magához, kiváló hegedűművész lehetne vagy literátor, netán professzor is. Pályaválasztása bonyolult állhatatlansággal vegyes, szökésektől zaklatott, vagyis egyetlen hűséggel teljes. Yehudi Menuhin hegedűje döbbenti rá a Károlyi-kertben arra a kétféle lehetőségre, ahogy a zenétől „álomba bujdokol / terhe elől a lélek”, míg a valóságban „Álom-trapéz / helyett vadabb örömmel / kapát markol a kéz”.

 

Ó, földig nyomott évek kis csalása, kemény való ellen, kijátszott rés, skizofrén remény; mily szégyenülten hagytam abba – sejtettem épp: nem tudok így kiválni, nem lehet s nem elég, s kiválni sem akartam már, keményedő, zord kamaszként én irtottam bent az álmodozót. Nem dac – hit temetett el, s a versbe felszakadt toronyló hőforrásként csalatlan öntudat, az ifjuság szökésre lódult lendületét letiltotta keményen, s a könnyednek remélt mámor helyett főhajtva ismeri el nagyobb s óvhatatlan törvényként, hogy kiválasztatott.

 

„én csak magamhoz voltam kegyetlen / és soha nem adtam fel a reményt” – folytatja a Csak elmondani adj erőt sorsához való fohászkodásában. Olyanért óhajtozik, ami több „a bűvész-cilinderbe fúlt” verseknél, mert az „álom-égben sátrat verő kölyök-idő” reményében gyökeredzik. S a tét nagyon nagy.

 

Már mint diákot falhoz szorított az éhség – harcom határát én szabom meg –, nem pénzért dobott föl a merészség, lángszóróval pusztított terep lehet jövőm, de gyönyörű is lehet! Nem az én dolgom az eredményt kivárni, mit vállaltam, kínnal veret, csak elmondani adj erőt, sors, s jöhet rám akármi.

 

A Képzelt szabadság dacos életprogramja még célratörőbb, minden elgyengülést kizár, szembeszáll bármilyen alkuval. Befoghatatlan!

 

Sorsommal nem békülhetek, nagyobb súly ránt talpra bókos hajlongások közt – hiszen már: oka nem vagyok, ha rosszul élek, ügyeskedő kis hörcsögök örömére s senkinek bánatára: hiszen élni nem azon a jogon akarok, hogy a hatalom nyakára varrom magam vagy arra alkuszom. Mert új hit és szent hit, mely szólni a szótlan szegényekből feldobott, gyávult mesterek ötölni-hatolni kész fortélyaira csak pirulok. Kinyílt, óriás borotva a tél, szigorúan s egyértelműen vallat; ez a parancs, s nem ostoba szeszély metsz ki sorsomból s húsomból hatalmat. Képzelt szabadság s elképzelt dicsőség – ne irigyeljétek meg tőlem ezt: albérletek és érzelmes kis nőcskék emléke csípi számat, mint ecet.

 

Bőséges költői nyersanyag, amit magával hozott, de amit általa kimond, az jóvátétel, vezeklés; városi témáival pedig az elszakadás értelmét bizonygatja. Így lett jellemző első korszakára a megvallás, mellyel élete szakadékát próbálja átívelni a teljes bizonytalanság és az elhagyott biztonság között. A várost gyönyörű, veszélyes szerelemmel azonosítja, szüleiben, a kétkezi munkában, a tájban fölnevelőjét szereti.

 

Én otthon voltam itt és most se vendég! Megtisztul örökségem és a hit szólít, hogy legyek hű növendék, s emlékeimre megtanít.

 

A várost „én meghódítottam versben is. Annyi verset írtam róla, mint legalább a szerelemről… második nagy témaköröm lett a gyerekkori táj után… Mindig is egyenesnek és töretlennek éreztem utamat a városba. Nem vágyom innen sehova.” Az Óda Budán rajongó érzékiségén áttűnik az Ácsorgok üvegcsarnokban vallomása a pályaudvarok népéhez. A „csodálom ezt a várost most-éledő szerelemmel” bámulatát a „fatáskás véreim” honvágygerjesztő látványa kísérti, s az a tudat, hogy bár végigdolgozzák az országot, de kétkezi sorsuk miatt ők mégis hazamennek haza. Neki meg csupán a költészet emlékezete marad: az apai kovácsműhely, a lópatkolás, anyai virágmúlással, befőttsustorgással. Mégis ezzel a hazai otthonossággal teszi lakhatóvá a várost. De az Arany János-i, Kosztolányi-féle városi vidékiséggel nem azonosulhat igazán, mert hiányzik a hozzájuk mérhető egzisztenciája. Ami bennük az elveszett ifjúság fölidézése az alföldi, vásározó szekerek látványában, a bácskai fák Üllői úti virágzásában, Csukás esetében a jelenvaló üresség kitöltése.

 

Két Űr között váltogat szívem, a gyerekkor örök ölébe már vissza csak ugy utazhatok, mint fölöttem a rakéta! – tükrös nyár villog, az elveszett kölyköt mutatja, ki voltam, végtelenbe sokszorozva.

 

A vidéki fiatalember, mintha nőt hódítana meg, mikor a várost hódítja, ahogy a szerelemben találja meg a legbiztosabb köteléket.

 

Én nem hadakozhatok már más módon, érted se, csak sorsommal (pillanat sugallta harcok kis cselét megoldom), hozom kiéheztetett ifjúságomat, mely országot, álmot hódítani indult, s az örömért a szivednél kiköt – felkönyökölve nézem éjbe fordult hajad homlokod félholdja fölött.

 

Mint a bicikliversenyző, várta a startot. „Körülbelül húsz évig tartott ez az álldogálás, ami veszélyesen hasonlított a repüléshez, s lassan-lassan önáltatássá alakult át, hogy nincs eldöntve a verseny, hogy ott fent még minden lehet, csak semmi kapkodás, az olcsó alkalmak helyett ki kell várni az egyetlent, a méltót, az igazit.” Késleltetése mellőzést jelentett. Az irodalmár Czibor János rokoni figyelmeztetésül mondta: „Téged most egyetlen veszély fenyeget, hogy karriert csinálsz, mint pártköltő! Ideális a származásod és ideális a tudatlanságod.” De éppen a származáshoz való hűség térítette el a kétes, szégyellni való karriertől. Az otthagyottak sorsát mondta verseiben ő, a szétszórattatott hárommillió vidéki, falusi egyike a városi reménytelepen. S a volt budapesti diák, aki átélte az 56-os forradalmat, ha ragaszkodott az igazsághoz, nem állhatott be a forradalom megtagadói, rágalmazói közé, átélte, hitte és nem hallgatott róla. Körülírja, metaforákba, szimbólumokba rejtve mondja ki a tiltott kimondhatatlant: „Mint rommá lőtt lakásban, ajtót nyitsz / a semmibe: havas hullák, üszök, csönd – / úgy vagy, foszforeszkálsz csontomban örök / bénult álomként s mindig újra nyílsz / bennem” – szólt a szerelmeséhez, az 56-os városképpel talál rá hasonlatot. S az Őszben: „Őszi könyörgés száll, megcsalt élet / muzsikája – augusztus, szeptember… majd a kürtszónak / októbere jön: B-dúr! harsány tornak / öröme, pirospettyes ősz a fán.” Összecsúsztatja az időt, emlékezésnek mutatja a jelent. Rátalálhatunk a levert forradalom motívumaira A megrontott lélek soraiban is:

 

Sikított a megcsusszant kés s gerincemben a bizsergés érzem halottsápadt lettem pedig semmi A lány akit bevallom nagyon szerettem megszökött mire észrevettem mert halálra keresték itt Cigarettát gyújtok a láng mint üvegházban elárul áttetsző emlékpaloták fénylenek fel a homályból megfagyottak merevültek ha szólok hallom csendülnek Sok ezer üvegcellában fogoly-magam él bezárva Csak úgy élek mint a többi tudom kinek kell köszönni kin kell mindent megtorolni kinek mindent megokolni kinek magamat feltárni vagy legalább úgy csinálni ó hogy őrzöm e látszatot s félek most most rajtakapott valaki míg gyufát gyújtok s csak én érzem hogy gyanúok s okok ölelkező lánca mint a gyujtózsinór láza felpiroslik a világban majd elalszik fél útjában

 

Lehet, hogy az ősi nyolcas ritmusa leplezte a verset, de az is lehetséges, hogy éppen ez a magyaros dallam ébresztette föl olvasóját: itt az ötvenes évek végének magyar valóságáról van szó. Mindenesetre a hatalom ravasz őrei úgy tettek, mintha észre se vették volna, mert ha nem beszélnek róla, elsikkad még a félreérthetetlen szó is. És ami a Tornyai János című versben áll: „a legnagyobb jogod / neked fáj az is, hogy elmondhatod, / mivé torzult míg életben maradt / jelen s jövő a hatalom alatt”. És Bartók, aki „erkölccsé vált és erkölcstelenné tett / mindent, mi más ütemre ordít” – világossá teszi, melyik oldalról mondja.

Megszokottabb és hatásosabb dekadenciával vádolni, polgári individualizmussal indokolni rosszallásukat, ha indokolták vagy figyelembe vették Csukás Istvánt egyáltalán. Valamiképpen mégis besorolták a nemkívánatos költők közé. Azokat választotta mintának, mesternek, akiket a Rákosi-rendszer negligált, az Aczél-korszak megtűrt, hiszen gondolkodásban és kifejezésben azok voltak hozzá közel. A Nyugat nemzedékeinek európai stílusideálját ötvözte a népiek természetiségével. Versek sora rokonítja Szabó Lőrinccel és Sinka Istvánnal, a benső világ kegyetlenül őszinte feltárása együttvaló a nagy kollektív felelősséggel, miként „Felőlem úgy rendeltetett, hogy vihar fújja meg a számat”. S e két végpont között megtaláljuk Vas István lírai prózaiságát, Berda József epikureus érzékiségét, Jékely Zoltán sötét mulandóság-tónusait, Tamkó Sirató Károly játékosságát, Weöres Sándor próteikus alkatát, a világirodalomból pedig a középkori vágáns költészetet és Villont. A megtapasztalt valóságból érezte ki az időtlen sugallatot akkor, amikor megbélyegző fogalmak voltak az időtlenség, a magány, a melankólia, minden, ami a lélek mélyéből tör föl. Azért érvényes ma is a korai Őszi énekben az a nagy emberi kérdésfölvetés, amitől költővé vált a tetten ért időben, mikor kiszökve a békéstarhosi tanteremből megállt a tetőn, s megértette a föld felől szüremlő, kifáradt őszből a mulandóság sugallatát.

 

S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz, zubog a vér, kicsap: élet és enyészet! E kettős képletű sors kísér, míg élek!   Kettős tükörben vibrál életem, minden moccanásom, s cserélnek   forró kézzel a lét s halál – És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek   beleszédül néha, mint ki áll fortyogó mélység fölött, se földön se égen – És összegomolyog szívemben múlt s jövő, s kijózanít ólmos, ömlő őszi eső. Tisztán élni magamért s az életért!   a hemzsegő s összekoccanó kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért   – felelősség, amely a szót kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!   Az egymásra halmozódó életekben lenni biztos ész, irányzék! Itt állok a világ kereszttüzében: mérnek! Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt az őszi ének.

 

Később is, évei múlása közben gyakran megállva eltűnődik, mérleget készít, útjelzőket hagyva maga után; „megriadok, hogy huszonnégy évemmel nem érzem magam fiatalnak”, „Huszonhat éve csavargok / s halhatatlan szavakon tűnődöm… Hasztalan hát nem vagyok, / huszonhat évet megértem / kevés húson, sok kenyéren, / többet ártani sem ártok, / mint a hites állampolgárok, / s erőmön felül én éltem.” A Harmincéves férfi éneke valami különbékét, megállapodott bölcsességet jelez: „próbálok csak szerényen élni: / érdemes gondok közt a férfi… Mert ez a kor már lehetne szép is / s lehetnék benne boldog én is, / ki megfürödtem hevében-havában, / a torkomig ömlő magányban.” És eljön a negyvenedik, a férfikor nyara a változtasd meg életed jegyében. Csak fordítani kell magán, akarni kell, hogy „lehetnék boldog én is”, hát, legyen! „Mert ez a kor már lehetne szép is”, hát megkeresendők a szépségei.

Végre dördül a startpisztoly. József Attila-díjat kap negyvenegy évesen, 1977-ben. Már nem lehetett nem észre venni. De az is jellemző, milyen nevetséges körülmények között, jelölés nélkül, ötletszerűen adják, hivatalos levél helyett telefonértesítésre, szinte zsebből fizetve.

 

Megtűrt költője voltam hazámnak, tűrtem, mit tehettem volna, e hazát. Mivel nekem csak ez az egy van, akkor is, ha rám szól: beszélhetsz, de közben befogod a szád!

 

Mind a nyugatos, mind a népi verseszmény és forma akadályozta már teljes valójának kifejeződését. Olyanná kellett költészetét változtatnia, hogy minden ízében személyiségéből fakadjon. Azt hiszem, a gyermekirodalom művelése irányította erre leginkább, s az a kedélybeli, képzeleti, nyelvi szabadság, ami Csokonai, Petőfi diákos humorából, rakoncátlan szelleméből árad, továbbá Arany János fanyar öniróniája, a népdalok hetyke bája, üdesége, s a zeneiskolai tapasztalat, hogy muzsikája van, költői értéke lehet a közönséges beszédnek is. Ilyen felszabadultnak érezhette magát József Attila, amikor kassákos korszaka után megírta a Tiszta szívvelt és népdalszellemű szegénységverseit, így ámulhatott el saját hangján, csak őt nem a férfikor delén hatotta át a döntő élmény. A negyvenéves Csukás költészetében már a mulandóság távlatában történik meg a világ.

A megújulás folyamatának pontos leírását kapjuk az 1980-as, Az üres papír elégiája című kötetben. Petőfihez tér vissza itt, a legelső versélmény szelleme éled, szinte az „ásatag ének” vonalán talál rá modern szólamára. Először még a szerző is zavarba esik velünk együtt, aztán közösen győződünk meg az egyszerűség mögöttes bonyolultságáról. Nézzük a Füzetkezdő verset!

 

Új füzetet kezdek – magam, s nem az Isten nevében, nem hivalkodva, de nem is alázatos-szerényen.

 

A következő strófa rímein nevetni is lehetne, micsoda emlékkönyv-szinten kaparássza az írást?!

 

Habár kiment a divatból, szívem: viharvert kalóz, s a nagy papiróceánon vidáman, s bátran hajóz!

 

Mi lesz itt, ha így folytatja: vidáman? bátran? A kalóz-hajóz olyan rímpár, amit a kisiskolások mondhatnának elbűvölően, a dilettánsok meg hősiesen és nevetségesen.

 

s mintha éltem függne tőle, fogyasztom a papirost.

 

Már-már a nagyképűség szégyenébe kerget: na, nézzük, mire fogyasztja? Arra, amit a Lassan húsz éve fölmutat az írás nehéz vajúdásából:

 

Lassan húsz éve, hogy verset írok, bizony húsz esztendő – mégis az üres lap előtt úgy izgulok, mint egy kezdő. Zúg a fülem, gyomrom szűkül, és tériszony émelyegtet, mint ki a tíz emeletről rácsot fogva letekinget.

 

Arra fogyasztja a papirost, amit Az üres papír elégiája kötetcímmé emelt fontos versében megír. Innen érthető meg költészetének nagy fordulata, ahogy a szembenézéssel kezdődik, s a papíron, az írásban történik meg. „Ha szembetalálkoznék végre magammal – és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom, egyszer végre és véglegesen magammal” oszlopain áll a költemény. „mint véletlenül egy nagy szállodai tükörben / Újvidéken”, vagy „ha másképp nem az üres papiron…” Ennek a találkozásnak itt nem a tükör, hanem a papír a végzetes lehetősége, s a papír már teleírva, melyben az egyedüli ember minden mozdulata lelepleződik.

 

mégis, ha találkoznék végre magammal, eddig mindig mással, mindig más szemében, s elmaszatolta a képet mindig a szemérem, bőröm mögött a bőröm, szavam mögött a szó nem hagyja magát kimondani, pedig

 

Ez a pedig kötőszó a verset szabadjára ereszti:

 

a postás-csöngetésre is riadtan bezárkózó ajtó mögött falat vető nyíltság türelmetlenkedik, magányomban a magányom, mosolyomban a mosolyom, a versben versem rejtőzik kimondatlanul, életem mélyén az igazi életem lapul, villámlás-ajtórésben igazi alkalom oson,

 

s a szó mögötti szó kimondatik. Találkozott magával, mert megszületett a vers. Itt önmagára, a Regresszív címűben a külvilágra talál rá.

 

Megjelenik-e szavamban, mint a kirakós kép, megjelenik-e a világ? – – – – Beleakad-e kérdőjeleimbe, ezekbe az izgága kis horgokba? Lebeg-e a feltételes mód szabadesésében felhömbölyödve, mint a gyomor? – – – – Vagy másolom-e legalább sejtjeimmel, s szaporítom vagy pusztítom, bőröm alá gyűröm vagy homlokom mögé? Vagy csak a végén derül ki minden? Mikor már késő? Vagy már az elején kiderül minden? De hát olyan érdekes ez a világ?

 

Csupa kérdés, „izgága kis horgok”. Tegyünk helyettük pontot vagy felkiáltójelet. Így lesz a kérdésből válasz: De hát olyan érdekes ez a világ!

Olyan is, mint a Levél a nyárról története.

 

kisgyerekek csupasz lepke-popója világít; s nagymama-korban levők kifehéredett halszinü bőrrel; a csontos agár-férfi, avagy éppen nagy pocakos megy, csattog a meztelen talp, levegőzik a bőr, a ruhátlan, vidul a szív, kerekül a szemünk, gunyoros röhögésre szánk, de legyőzi a hitvesi intés; nézz a tükörbe! s renyhe humort felráz a parancs: mars krumplipucolni!

 

Jönnek a barátok, „rottyan a bogrács, ehető, sőt konyhamüvészet”, „a nők mosogatnak, isszuk a sört, hadonászik a kezünk, majd jót pisikálunk”. Ez a tükörbenézés mégsem a krumplipucoláshoz fordít igazán, persze ahhoz is, hogy a költőt a strandi lötyögésből vendégei közé vezesse. Ám, azon is túlra, ismét a „nem fiatal, de nem is vén szívvel, épp a közepén időhöz”. A negyvenedik évhez. S mintha túlélők lennénk ezután. A régebbi halálfélelem ehhez képest naiv és komolytalan, most már nyilvánvaló a hajnali ébredésben, egy ugró szívdobbanásban, szédülésben, remegésben, éjféli izzadásban, s a temetőkben, ahol szinte látjuk, mit művel a föld. „…mindent / pontosan leírtam – hátha kapok egy kis haladékot.” Minden versében a haladék öröme, így forog a világ a titokzatos keleti kun-mosolyban.

Az élet és enyészet régi, az Őszi énekben megpendített szólama a mulandóság felé erősödött, az utóbbi két évtized verseiben megtalálható ihletforrás. De Csukás István költészete mégis megunhatatlan, élvezetes, úgy játssza ki a hagyományos közhelyet, olyan artisztikummal adja elő, már-már felejteti azt, ami a verset létrehozta, csak messziről hallik a szomorú gordonkahang, s bánatosan szűrődik át a bőséges életen, a létezés gyönyörére gondoltat inkább, mint a halálra.

Nem is kell elkerülnie a magasztos, csorduló érzelmű szavakat, annyira nyilvánvaló mindennapi látomás, profán szelleme, mint egy albatrosz bevásárlószatyorral. Elegendő valami bárkivel megtörténhető esemény, ha ő adja elő, hogy megjegyezzük, s már úgy megyünk a Farkasréti temetőbe, hogy az ő verse jut eszünkbe. „Tegnap egy költő sírját koszorúztuk / utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben… felkerestünk minden / ismerőst, habár mindegyiknél csak pár / percet voltunk, mégis későre járt, s töprengve / álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni.” Félelmes ez a humor, de úgy engedi ki a poént, hogy azért mégis elmosolyodjunk temetőközeli életkorunkon. Ne törődjünk „e fogatlan, mindent elrontó savanyu dohogással”. Inkább legyen afféle gyermekmondóka, mint „Ments meg engem Uram, az örök haláltól”.

 

Lehet ám, hogy meghalok, és ez micsoda dolog! Isten, akkor mit csinálsz? Nem lesz, akire vigyázz.

 

„Hát üdvözöllek kopogtató öregség! / Ez az egész egy borzasztó nagy hülyeség.” Súlyfürdőben képzeli el a másvilágot. A kaszárnyai, kollégiumi tusolások hangulatát engedi rá a vén testek látványára. Profán a hangulata, a témája megrendítő, s együtthatásukból keverődik ki az az érzés, amely zavarba hoz, kifordít és megragad bennünket,

 

Itt aztán már nincs mese, lehull a lepel, piszkafát, pocakot semmi sem takar el! Kint maradt a hiúság s az ifjúság. Csupaszon, kopaszon, mint az Úr színe előtt. Első nap zavaromban fogom a lepedőt. Kint maradtak a menők és a nők. Mint egy kolostorban szűzi a hangulat, látni lógó herét és füstös likat. Értünk nem mond misét a nemiség.

 

Antiversnek indul, s milyen igazi dallá emelkedik végül! Mindez a fölényes mesterségbeli tudás, a fürge játékosság következtében. Az ellentétek teszik olyan élvezetessé, s egyben megdöbbentővé az Elmúlás ellen babérlevelet című verset. Címéből természetesen a halhatatlanító dicsőségre gondolunk, de a szövegben a babérmorzsolás miatt éppen a fordítottjára: fintorogva rágja és hozzáképzeli a bablevest. Magasról ejti a sorokat egyre lejjebb, a kutya szájáig, „adok neki is a levélből, kiköpi s nem / képzel hozzá semmit, végül is egy kutya, / s fogalma sincs az elmulásról.” A költő most éppen nem kívánna az elmúlásról beszélni, csak a kutya juttatja eszébe, mert az állat, mintha a tűnő nyarat akarná visszajátszani: „együk meg a vízcsapnál fürdőző rigókat / vagy a szomszédban szőrt meresztő macskákat / vagy keritésre tekeredő virágokat! / Rábólintok, helyes, játsszuk azt, hogy élünk!” Aki a földi létet mennyországként szeretné megélni, a haláltudat nélküli állattal fejezteti ki azt, ami az emberre is olyan jellemző. S ebben az indázó szerkezetben nem találunk semmi bonyolultat, csak valami mesteri fölényt, mit is tud előképzelni a nyárvégi életképből.

Az Albatrosz bevásárlószatyorral lehetne színpadi magánszám, eltáncolt monológgal. Ez a boltig vivő út nem a Csatárka utca, helye az evilági mennybemenetel jelképei között található. Mintha „az utolsó nagy utazásra” vásárolna be. „Óvatosan kipróbálom a repülést is, / hogy ne érjen készületlenül a mennybemenetel.” Boldog és marasztaló a bolti bőség: „most nem érek rá meghalni, / majd holnap talán! Ha lesz holnap.” Mi vele együtt úgy képzeljük mégis, lesz holnap, bár nem árt azért vigyázni.

Két felejthetetlen versében, a Hová tűnt húsz kiló s a Visszatért húsz kilóban illuzionistaként teszi föl a gyermeki kérdést, és mesemondóként válaszolja meg.

 

Mert ez is egy nagy kérdés, a legnagyobb: vajon ment-e vele arányosan ugyanennyi lélek? És honnan hiányzik, ha hiányzik, hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg? És ami eltünt hús és lélek, ugyan a jobbik részem volt vagy a rosszabbik, fölösleges volt és azért tűnt el, netán aki itt maradt én vagyok a fölösleges itt? – – – – Igy múlik el, részletekben, kilónként? s mig élek, beszélhetek-e múlt időben magamról? Abbahagyom, még belezavarodom, mert amúgy maradt ám belőlem bőven!

 

Eltűnt és visszatért valami világűrnyi hiányból. Még azt hisszük, a végső eltűnés produkcióját játszotta el, pedig csak lefogyott, visszahízott egy ember, akinek mutatványától borzongani és vidulni egyformán lehetséges.