In memoriam Pilinszky

Kiadott életműve után itt van személyisége könyve. Vallomásokból alkotta Bogyay Katalin. Látjuk, mint egy tükörteremben. E hasonlatnak olyan alapja van, hogy törzspresszójában, a Nárciszban, körülvett tükrökben látszódott a vendég. S ő ott ült az apró asztal mellett, ujjai közt füstölt a cigaretta, előtte kávéspohár, háromcentes cseresznye, s ha közeledtünk, nemcsak merengéséből üdvözítő mosolyát láthattuk, de az egész gótikus vonalú embert szemben és háttal, jobbról és balról. Aki ismerte, az lehet mostani tükre, s aki olvassa ezt a könyvet, élőnek véli, vele van, mintha öröktől ismerné és szeretné, hallgatja mélyből vékonyodó szavait, túlvilági nevetését, ott lehet a gyóntatószéktől a hajnali csehó pokoli nyüzsgéséig, ahol a betérő piacozók valószínűtlen csöndben hallgatják szavalását; beléphet a Hajós utcai szobába, ahonnan inkább csak ő szokott kijönni.

A legtöbb emlékező meghatározza viszonyát, s talán senki sem említi, hogy barátja lett volna, mert bárki barátjának képzelhette és mégsem, hiszen mindenkivel úgy érintkezett mintha… talán még Kondor Bélával is, pedig… „A barátság mint kapcsolat az adás és elfogadás egyenlőségén alapszik.” (Wiener Pál). Én azt hiszem, Pilinszky számára mindenki Isten teremtménye, s ezáltal az adás és elfogadás egyenlőségén alapul kapcsolata. Így tartott számon „mindent és mindenkit, és el is hullajtott mindent és mindenkit” (Vasadi Péter). Ahogy az élők megjelennek és eltűnnek a földön.

Nem rejtőzködhetsz, János, nem leplezheted magad „meztelen” költészeteddel, intellektuális rajongásaiddal, s nem tudom, mit szólsz ehhez az égben, bár mindenki nagyrabecsüléssel és szeretettel ad ki téged, hogy „látva lássanak”. „– Kedves Nemes Nagy Ágnes, Ön sok mindent tudhat Pilinszky legbensőbb életéről. Akarna erről még valamit mondani? – Nem, nem. Elég ennyi a magánügyeiből. Száz szónak is egy a vége: Pilinszky nagy költő, verseit könyv nélkül kell tudni, mindig minden pillanatban. Egyetemessé tette minősége, világlátása. Lírája a magyar kultúra egyik világútlevele.” De ha már ismerjük művészetét, és akik ismertük az embert, mohók vagyunk, kíváncsiságunk az ő teljes egészét akarja megemészteni.

Megszokott jelzője: vallásos költő. Innen indít a könyv is gyóntatója, Jelenits István piarista rendfőnök válaszaival. „– Mi volt Pilinszky számára legfontosabb a hitben? – A kegyelem. Egész költészetéből is kitetszik, hogy – Pascallal szólva – nem a filozófusok, hanem Jézus Krisztus Istenét kereste s találta meg. Nem egy végső okot kutatott tehát, hanem a kegyelmet kereste.” A kegyelem a szeretet meghosszabbítása egészen a gyilkosig. „Még azt is tudta szeretni, aki őt nem szerette” (Kocsis Zoltán). De ő legjobban érezte az elesetteket. Ha lökdösi a részeg katonatiszt, kéri barátját, ne bántsa vissza, „könyörületért protestál”. A Savoy táncosnőjét méltánytalanság miatt óvja, fedelet kölcsönöz számára, elvenné feleségül. Karamazov Aljosa! Segíti a hasonlítást a magába lényegített Dosztojevszkij; élete vége felé két könyvet olvasott csak, a Karamazov testvéreket és a Bibliát. „Szenvedő alkat volt, akár csak az égboltja. A szenvedés megváltását és kegyelmét kereste, s a kegyelem éles sugarai minduntalan bele is világítanak szenvedő világképébe. Mennyi extatikus föllobbanás!” (Nemes Nagy Ágnes). Eszerint alkatához illett az a történelem is, amelyben fuldokolt, lélekben élte át a KZ-lágereket, de valóságosan a bolsevizmust, az, aki félt még a szelíd kutyáktól is, vérebet képzelt bennük, a nyári hőségtől úgy jajdult, mint a pokolban: „Iszonyú!” – mondta nekem a Belvárosi Kávéház júliusi vasárnap délutánján. Elképzelhető, hogyan korrigálta bérmunkában Lenin műveit, figyelmetlenségtől rettegett, s a fekete kocsitól. Rettegte haláláig, mint egy szimbólumot.

A mellőzés szó őrá kevés, őt száműzték az irodalomból majd másfél évtizedig, s valóságban rabkenyéren élt, melyhez véglegesen hozzászokott. „De ha Pilinszkyt nem tiltják be, akkor nem tudja megírni például az Apokrifot. Olyan volt, mint amilyen a mélytengeri hal: ha följön a víz felszínére abból a mélytengeri nyomásból, szétdurran, mert a lenti világhoz szokott hozzá a szervezete” (Lator László). Valamennyi társa így beszél, akivel együtt lélegezték azt a sötét ködöt, s úgy érzik, fölmentése után elfáradt mint költő, s mint ember elvesztette karakterét. Mégis én, aki oldódása idején ismertem meg, bár tudom, egészen más lett utolsó korszaka, nagy és felejthetetlen verseket érzek emitt is. Valóban, az Apokrif a magyar irodalom nagy verse. Végső tömörség: egyetlen sora is világképlet lehet. „Látja Isten, hogy állok a napon” – van a teremtő Isten, az univerzum a Nap, s a napon valaki Ádám-ember. Szálkák: a szálkák is szögek. „Amint kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul ül a pohár bora előtt.” „Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.”

Úgy folytatta régi önmagát, mintha teljesen megváltozott volna. A „világfi” Párizsban napokig ki se mozdul, nem akaródznak a találkozások, mindenhol és sehol se volt otthon.

Mégis ezzel a „világfisággal” talált rá a két nagy szerelemre, meglelte Juttát és Ingridet, az első talán plátói volt, a második halál előtti papszentesített feleség. „Pilinszky nagyon kiszolgáltatott ember volt, a szerelemnek is kiszolgáltatottja. Poklukkal, fájdalmukkal és szépségükkel mégis igen fontosak voltak számára. Ezek a szerelmek azonban nem ragadták őt idegen világba, hanem saját életének lóugrásait segítették megtenni” (Jelenits István). „Mennyi extatikus föllobbanás!”

Karamazov Aljosa Zoszima sztarec halottas ágyánál megérzi a bűzt, s berúg, Pilinszky ezzel is azonosult, csak hosszadalmasan. Nővére halála után asztalán pálinkásüveg, kiürítetlen tele hamutartó, szellőzetlen szoba. Ugyanígy erdei magány, végtelen zenehallgatás, recsegő-ropogó lemezek: „napi tizennyolc órát hallgatta a muzsikát, többet, mint én” (Kocsis Zoltán). S vissza a társaságba, magához oda is. Sokat beszélt. Így csiszolgatta szabatos, a gondolat sajátos dimenziójában indázó mondatait, s ha nem hagyott szóhoz jutni senkit, művészi önzés volt ez, hát megbocsátható.

„Ön szerint önpusztitónak minősül-e az életmódja? Tudjuk, hogy gyógyszereket szedett, ivott, eksztatikus állapotban tartotta magát. – Sokszor gondolok arra, hogy azok a kategóriák, melyekkel hozzá közelítünk, nem illenek rá. Valóban ugy élt, mintha önpusztitó lett volna, ezzel együtt nem gondolom, hogy önpusztitó volt. Ügyetlen volt, hallatlanul ügyetlen… Csetlett-botlott az életben… Pedig állandóan változtatni próbált életmódján, csak nem sikerült neki… Mindig törekedett arra, hogy valamilyen rendszert alakitson ki maga körül, csak ujra meg ujra összeomlott. Szeretett volna ugy élni, mint a többi ember, csak nem sikerült neki.” Jelenits István)

Különös fényképe a vágynak: ül a velemi bolt lépcsőjén bevásárlókosárral. Tudjuk, honnan került oda és hova azután.

Helyében nyitott irkája karosszékén, a régi bársonyon.