A költő védő- és vádbeszédeA posztumusz könyvek olvasása nehéz szomorúság, még inkább annak, aki ismerte a szerzőt. Sipos Gyulát sokan szerették, ismerték az országban. Költő volt és nyugtalan újságíró, hetente falvakat járó. Nem az irodalmi életben, nem falujárásai közben találkoztunk először, csak olyan egyszerű mindennaposan, mikor kolléganőm, Kováts Zsuzsanna férjeként belátogatott a Népművelődési Intézetbe. Kézfogásaink nem az idősebb és a kezdő költő üdvözlései; hasonlóan adhatta kezét minden jóravaló embernek. Ismeretségünk, a hatvanas évektől 1976-os haláláig tartott. Megismertem a vidám-jószívűt, a szenvedélyeset, s azt a keserűt, ami utolsónak olyan jellemző volt rá. Mosolyát hirtelen megszakította fáradt legyintéssel. Válogatott verseskönyvének címe: Védőbeszéd. Kiért? Miért? A magyar szegénységért, a megváltó eszményekért, önmagáért, hiszen önkéntes védőügyvéd ő. Ám a versek sorából kitetszik, a cím Vádbeszéd is lehetne. Első lapozásra a világ legszomorúbb fényképe fia kamerájából félrehajolva, mintha sírba látna magas házak előtt, s mintha nyakazásra várna: tarkóján a Fogaskerekű vasút vágányai. Két erős homlokránca vízszintesét a szemközti ágak párhuzamos árnyéka, sebhelye metszi. Elképzelem a mellkép folytatását, karjait súlyok húzzák, a korszerű társasház-világból kiebrudaltan még talán hátra gondol, nem lenne-e jobb visszafordulni, ha előtte szakadék, az a végső. Hosszú út nincs szándékában; inge kigombolva, félig lehúzva zekéjén a cipzár, nagykockás moher sálja hanyagul odavetve. Mintha a sírba nézne. De ez a sír nemcsak a magáé, azoké az eszményeké is, melyekért ifjú éveit élte. Lámpa akart lenni a ködben. Lámpák a ködben első kötete címe, Hétvége az utolsóé, a posztumuszé, melyben 1969–1976 közötti versei vannak. Bizalom a jobb világban, s egyformán költői kifejeződésben kétely, düh és rezignáció – nemzedéke sorsa, az övé, élet- és lelki történetében lezártan, folytathatatlanul. Tíz évig költőként alig cselekedett, 1954-ig politizált. 1956-ban jelent meg a Vadludak, nagy sikerű könyve, akkor tudhatta meg az ország, ki az a költő Sipos Gyula, mert addig inkább a Győrffy-kollégium igazgatója, az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, a Paraszt Párt Intézőbizottságának tagja, a földreform egyik előkészítője, végrehajtásának irányítója volt. 1945 előtt – nem szabadna neki így mondanom, mert meggyőződéssel, daccal és egyértelműen felszabadulásnak említi ezt a dátumot – tüntetéseket szervezett, lefogták, a csillaghegyi csendőrnyomozó-telepre internálták. 1921-ben született a somogyi Tüske-pusztán pásztor famíliában. Származása predestinálta múlhatatlan szociális érzékét, lázadásait, forradalmas akaratát:
– búcsúzik 1944-ben, s a fölszabadult szegénység láttán mámorosan táncoltatja versét.
Illyés, Benjámin, Zelk, Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István abban az időben szőtte bizakodó kedélyből verseit, mígnem odajutottak Illyés kivételével, ahová ez a Füst című is:
Első részében még az a hitelesség, ami a fényes szellők nemzedékét jellemezte, amiből valóságos érvényét vesztve a költészet sémákkal gazosodott. De akkor Sipos Gyula nem írt addig, amíg nem érezte, már csak a verssel lehet tenni valamit, csak versbe lehet rejteni az igazságot. Ha könyvének a Vadludak címet adta, lássuk a címadó darabban, hogyan?
Panasz, füst, köd és rejtekezés! – a korabeli költészet jelképrendszeréből. Illyésnél A szil és a szélben a fa „vallatott rab a pofonok alatt”. Ekkor mondta Benjámin: álmodtál, Gulliver. Zelk a bánat jogáért protestált, mert természetéhez jobban illik a „Szélfútta levél a világ. De hol az ág? De ki az ág?” Juhász Ferenc A virágok hatalmával, Nagy László az Aszállyal, a Gyöngyszoknyával, A vasárnap gyönyörével jelenti igazságait a költészet s minden művészet komisszárjai előtt. De vissza Sipos Gyulához! Milyen környezetben a Vadludak, ez a szelíd, szép költemény? Rácsap az Iszony tizenkét sora.
A szörnyű ítéletidő, a fénnyel lápra csalt ember-okádta mocsok ráülepedik a vadludak panaszára, a présház füstjére, s beleborzadok. Bemutatkozik, panaszkodik Veres Péternek, annak, aki a tiborci szavakat legjobban megértheti:
Epigrammái valamennyire megkönnyebbítenek, nem az átélhető látvánnyal hatolnak át egész szervezetemen. Epigrammázó hajlama ekkor érvényesül igazán; egyszer szép emlékkel borongósan (A földmérő, Az fontosabb, Katonavendég, Győrffy-kollégisták), máskor lúgkövesen (Álpartizánok, Kiskirályok), s bölcsen (Kétféleképp, Téli vadászat, Se fönn, se lenn).
Életműve végéig hallatszik ez a hang. Féltve kenyeret, szabadságot, féltve ifjúsága, fiatal férfikora szent szándékainak elévülését, ostort fonván, mintha Jézus a kufárokat űzné ki a templomból. Az Érvényes vagy érvénytelen című versben később már higgadtabban szól, úgy, mintha valami társalgás monológjának hihetnénk, annyira nélkülözi a költői alkotás akaratát, s dísztelenül, áttétel nélkül folynak a mondatok, higgadtan, de határozottan. „Végigmentem a hit grádicsain s elértem oda, ahonnan repülni kell vagy zuhanni. Választhatok minden nap, minden percben.” S választja az Olümposz helyett a természetes életet, nem a régi és új gazdagokét. Betérünk a borozóba, állunk és dülleszkedünk, nem beszélgetünk sokat. Erre a vallomásos versre valót tízéves találkozásaink alatt szedhettem volna össze. Fürdünk a Balatonban Zamárdi táján, kis telke végén, azután nekilát a kertnek öröklött készséggel, jó érzéssel, idő híján nem főz bográcsgulyást, kínál, mint vándortarisznyából, sört iszunk a közeli kimérésben, egy bódénál, ahol annyira ismeri a csapos, mint kocsmáros a falubelijét, szót értenek. Vissza Pestig állunk a vonaton, fülledt kánikulában, nem érdekli. Eszembe jut, ha a Kossuth-díjasnak gyorsvonat első osztályút fizet a meghívója, Sipos Gyulának másodosztályú járna, jobban is érezné magát, mert ott még beszélgetnek. „Jó meginni a pult előtt egy fröccsöt, és beolvadni a közhangulatba. Az is jó, ha ismeretlenekkel sorbaállás közben, villamoson, vagy éppen erdei kiránduláson elbeszélgetünk, mint régi ismerősök, s úgy búcsúzunk, a viszontlátásra, pedig sose látjuk újra egymást.” Az írók 1970-es közgyűlésén nem került a hivatalból javasolt választmányi tagok listájára, valaki ajánlotta és megválasztottuk. Nem tudom, örült-e, vagy későnek érezte az elégtételt, szomorúan? Falnak támaszkodott, mint aki bármikor otthagyja az egészet.
Aki a költő természetére kíváncsi, efféléket olvasson, mint ez a Legenda nélkül című. Eddig én is az ember sorsáról írtam, ahogy a történelmet csinálja, ahogyan visszaszól korának, bár a néhány idézetből kitetszhetett valami az igazi jelentős költőből, aki több, mint kora krónikása. Első versei, tizennyolc éves korától, nemcsak ígéretesek, helyükön állnak formában, nyelvben. A népi költők ritmusa, képvilága váltakozik a szabadfolyású, pucér, belső szabályúakkal. Egyéni voltukat garantálja az a tulajdonság, amellyel egy ember sorsa a közösségből kiválva eredetéhez visszafordul. Nem ártottak költészetének a hosszú hallgatások, a hasznosabbnak vélt politikai munka, csak az irodalmi elismerésnek, ahogy a rangosztók fejéből Sipos Gyula máig kifelejtődött. Nagy verseket sorolhatnék. A Rorate coeli teljes világkép. Gyermeki áhítat, a férfi voksa a jóra és csalódása. Feszesre tölti az élet a lírát, törvényt mond s bont, megsejtet s meghatároz; elsodor áradása. „RORATE COELI, harmatozzatok égi magasok” és a „RORATE COELI, nincs égi harmat, csak kín és kétség. Hazug a szó, hát hogyan hihetném, hogyan szolgálnám?” kezdő és befejező sorok között képzelet pompázik és szellem; földi és égi mozzanatokkal telítődve. Egyszer éteri:
máskor a szegények valósága:
Aztán egyetemessé növekszik:
Nem a látomás, metafora, újdonságos nyelv, az absztrakció mögöttes költőisége, hanem az indulat szavakat pontosan egyberántó ereje jellemző rá, és a tárgy kiválasztása, mert maga is költői, akár a somogyi vadkörtefa.
Ekképpen hiszek az erkölcs esztétikájában. Utolsó verseiben kereshetem és megtalálom a halál előérzetét, a számvetést és a készülődést. Szavak tűnnek föl a halál szótárából: temetés, koporsó. Mégsem jellemzi kizárólagosan az utolsókat. Az ember fiatalon is halál-árnyékban él, idősödve egyre tudatosabban, s talán az életet jobban becsülve, békésebben. Sipos Gyula sosem fordított hátat az egyszerű örömöknek, mert a szegénység, a táj, a szél, a virágok, madarak, szarvasok csapásain indult forradalmas útjára. Nem csinált költői forradalmat, de végzett országalapítást, földosztást, szolgálatot. A halálra készülődés most már nyilvánvaló, mégsem utolsó versei lényege. De megcsalatottság, kicsorbult hit a régi akarat nyugdíjaztatása miatt; ráadásul csodálkozás a tiszta világra, barátságra, szerelemre, munkára, természetre, mint ahogy kiderül az ég és néz bennünket, mi meg az eget. Nem egyedüli költészetében, természetesek ezek a testámentumi sorok:
|