Ember és polgár (Jánosy István)

Boldog kíváncsisággal olvastam Kabdebó Lóránt Jánosy Istvánnal készített interjúkötetét. Gyanakvásomból oldódva éreztem, milyen természetességgel nyílik meg előtte a zárkózott, szelíd, szemérmes költő, aki sorsát, lelki hányattatásait már-már Arany Jánosként szokta írni kötetei kapcsos könyvébe. A valóság meghökkentő képeit a formai tökély, a nyelv reguláival transzponálja olyan szürreális, álomi dimenzióba, mintha csupán a képzelet fantasztikus világában keletkezhetett és történhetett volna meg a költemény. Az emberiség hatalmas kultúrélményébe merülve téríti el magáról a figyelmet. S ha mégis közel enged, akkor egyes szám harmadik személyben, a Kakucsi nevű valaki sejteti, hogy itt az ő tapasztalatai formálódnak elbeszéléssé, bár a kulcsszereplő álarca bizonytalanságot támaszt, mindenben azonos-e Jánosy Istvánnal? „…tudása, műveltsége tetemes, de a való élethez csecsemő… saját életével semmit sem törődik…”, akinek „nem kell sem pénz, sem hírnév, sem állami díj, sem státusszimbólum a boldogsághoz”; „olyan természetem van, hogy nem e világon élek, nagyon keveset veszek észre a reális világból”; „Végletes szorongásos lelki alkat vagyok. Aggodalmaskodó. Lelki egyensúlyomat igen könnyen elveszítem.”

Mintha egész életében a gyermekkori elvonulás folytatódna, ahogy a nagy család nyüzsgésében észrevétlen, félrevonulva magára marad, elfoglalja magát. S egy Géza nagybácsinak kell észrevennie, megnyitni az önkéntes magányt, miként most Kabdebó Lóránt már jelenlétével is, mint a barokk áradású Szentkuthy és Határ Győző, s különböző nyitott vagy zárkózott írók vallomás-krónikása, nagy gyakorlattal teremt olyan fesztelenséget, hogy előhívhassa ezt a különös család- és életregényt.

Mint ember és polgár jelenik meg előttünk a költő. Ezek a kivételes tisztasággal telített szavak a legnemesebb értelmükben értendők és továbbgondolandók, túl a kitárulkozó személyiség körén. Nagy kultúrtörténeti örökséget birtokol a közép-európai térben és időben, munkával, leleménnyel, intellektussal, magyar indentitással megélt sorsok, különböző nemzeti jellegek találkoznak benne. S itt, a század második felében, a családfa csúcsán a testvérek hármasa: István, György és Ferenc, a költő, az építész, a festő kiemelkedő életműve.

E könyv ismeretében nem kell feltétlenül genetikusnak lenni a tehetség kibontakozásának megfejtéséhez, az emelkedő út vonalán indulhatunk, a régmúlt föl-fölbukkanó adatainak grádicsán a múlt századvég anyagi, szellemi reneszánszáig, s az egész 20. századot átfogó szétszórattatás, kifosztás stációin át, melyet ez a nemesi, polgári család végigélt az apai és az anyai ágon: Jánosyk, Hudeczek, Skultétyk.

Egyik felől a kemenesmagasi porta, szerény, falusi hosszú ház, két ablakkal tekint az utcára, ám valójában magába zárják a falak, a kapu és a kőkerítés. Kúriákat képzelhetek mögé, akár itt, akár az egykori Jánosiban, a mai Adorjánházán a Marcal völgyében, melyet uráról neveztek akkor, s ha egy falu az ősök nevét őrzi, nem lehettek azok köznemesek, hanem községalapító urak már 1270-ben. Föloldódtak a táj történelmében, s valószínű, olyan volt az életük, szellemi mozgásterük, mint a kemenesaljai evangélikus köznemességnek, az ismertebb Berzsenyi, Dukai Takáts családoknak. Jó termőföldjeiken, szőlőikben európai színvonalon gazdálkodtak, Sopron, s a nyugati protestáns kultúra vonzásában éltek, ahogy Jánosy István is ott végzi teológiai tanulmányait, mint Berzsenyi Dániel rokona és diákutóda.

A századforduló polgárosodása fölkavarta a hagyományos megállapodottságot, a család fiútagjai elindultak magasabb pályák felé, idősebb Jánosy István az Eötvös-kollégiumba, az egyetemes klasszika-filológia s történelem szakára, testvére demokrata érzelmű képviselő lesz, unokaöccse a világhírű magyar növénynemesítés irányítója. Munkabírást, aprólékos szorgalmat örökölhetett ebből a vérből a költő, s biztosan azt a hajlamot is, ami apjával olyan erősen összekötötte, a család s az emberek iránti felelősséget, szeretetet, megértést, a nemzet tragédiájának teljes bensővel való átélését, bátor kimondását, ahogy a Fasori Gimnáziumban tette a háborúvesztés küszöbén. Egy szelíd tanár s tudós, a műveltség ideájába feledkező apa hagyta tulajdonságait fiára, melyet az édesanya vadóc természete, császárnői keménysége, Pallasz Athénét idéző megközelíthetetlensége konfliktusokba kevert, s a vonzódás és taszítás nyugtalanságával állandóan befolyásolt. „…a fiú felettes énje teljesen anyja követelései alapján formálódott, már korán belerögződött a dogma, hogy az erotikum, illetve végső soron a szeretkezés nemcsak halálos bűn, hanem maga a halál.” De benne is nagy szenvedélyeket nyomhatott alá a puritán erkölcs, a zabolázó akarat, s az a szerep, melyet rákényszerített a megmaradás parancsa. Bizonyosnak érzem a könyvből, felőle irányul az az alkotóerő, amely fiaiban a művészi teljesítményt megalapozta, ő vitte gyermekeibe a Hudecz és Skultéty család-történelem polgári kulturális örökségét.

Amott a falusias Jánosy-porta, emitt a besztercebányai neoreneszánsz Hudecz-villa lett utolsó hajléka egy tősgyökeres famíliának. Jelképe, csúcsa a történelmi emelkedésnek, amely a kiegyezés után teljesedett ki igazán. A Hudecz dédapa magyarul se tudó magyar érzelmű szlovák, aki a szánját a szakadékba siklatja inkább, mintsem forsponttal szolgáljon az osztrákoknak a szabadságharc idején. György nagyapa építész, építési vállalkozó, részt vett a milleniumi földalatti munkálataiban, ő emelte a selmecbányai főiskola épületeit, s mint Besztercebánya főépítésze, a város modern arculatának kialakítója, az úthálózat, a vízvezeték- és csatornarendszer megteremtője. Restaurálta a középkori épületeket, visszaállította a Mátyás-palota eredeti gótikus képét, eredeti formájában fölújította a garamszentbenedeki apátsági templomot. Felesége, Skultéty Paula őse, tizenkét évvel a Jánosyak első föllelt nyoma utáni adat 1282-ben az a Hermann, aki privilégiumot kapott a királytól a felvidéki cipszerek letelepítésére. Severinus bártfai lelkész Melanchtonnal levelezett a reformáció korában. Lehet, csak a tudat alatt, mégis meghatározta ez az örökség a kései utódok önismeretét. Bár Trianonnal az életvitel biztonsága, megállapodott polgári módja fölszámolódott, maradt annyi az emlékezetben, a tárgyakban, hogy garantálja folytonosságát a szellemiségben legalább. Így a furcsa, legendás körülmények között vásárolt Madarász Viktor-féle bútorzat is, melyet az oroszok semmisítettek meg a háború alatt. „Nemes arányaival az egész együttes olyan nyugalmat árasztott, mintha a világon semmi sem változott volna meg, pedig velünk már egypárszor ugyancsak minden megváltozott.”

István Stromfeld Aurél ágyúdörgésében jön a világra 1919-ben, három év múlva a szülőház leég, a kisgyerekkori édenerdőből űzetik ki ő is, mint ahogy tanár apjának családostól el kell hagynia Csehszlovákiát, öccsei, húga már Budapesten születnek, menekült rokonok tömegszállása mindegyik lakásuk. De azért akad valaki, akinek a sorsa, karrierje a család elhivatottságára figyelmeztet. Hudecz László építési vállalkozó Sanghajban, „nem volt egyoldalú műszaki értelmiségi, gimnazista kora óta érdekelték a humaniórák, főleg a teológia, filozófia és történelem”. Húszéves kínai működése alatt honorárium nélkül tervezett templomokat katolikus szerzetesrendek számára, 1945-ben Európába költözött, Svájcban Kerényi Károllyal barátkozik, részt vesz Szent Péter sírjának feltárásában. Miután Kaliforniába, Berkeley-be költözik, az amerikai külügyminiszter jelenlétében tart előadást az ásatások módjáról és sikeréről. Nagy jövő elé nézett a fiatalabb, Géza, a Fasori Gimnázium érettségijével, a budapesti építészeti kar diplomájával indult világgá Amerikába, Sanghajba bátyja után, ott halt meg huszonévesen, a bélcsavarodás vitte el. „Utólag úgy látom: a családnak is és főleg Laci nagybátyámnak nagy tévedése volt, hogy Gézára mindenáron ráerőltették az amerikai gründoló-vállalkozó életformát. Semmi sem állt tőle távolabb. Senkinek sem ártó gandhizmusával, síugrásaival, falusiakat bűvölő harmonikájával, vakmerő kalandjaival, Don Quijote-szerű gyöngéd, költői lélek volt, valóságos Krúdy-figura. Az egyedüli felnőtt, aki gyerekkoromat lebilincselte és elbűvölte. Később testvéreimmel – mindhárman: István, György, Ferenc – művész valónkkal a Géza útját követtük.”

Talán mert ő volt a sokféleségtől villódzó természet, végletek között cikázó szellem, feltűnő jelenség. A Jánosy fiúk legközelebbi példája és inspirálója, s mindegyikük érezhetett benne valami magához illő rokonságot. Hathatott Istvánra kelet-ázsiai eszméivel, költői lelkületével, Györgyre nyitott szeretetével, konstruktív leleményével, Ferencre krúdys szabadságával, szindbádi bolyongásaival, és mindhármukra sugárzó, művészi érzékenységével.

Van valami szerencsés logika, s valami elrendelés a véletlennek tetsző rátalálásokban, találkozásokban. Ha István imádja a zenét és kiválóan zongorázik, akkor egyszer csak Szirákon azon a zongorán játszik, amelyen Liszt Ferenc ujjai röpdöstek. Csak a Fasori Gimnáziumba kell járnia, azonnal eldönti vonzódását, érdeklődése irányát magyartanára az apai hatásokkal együtt az irodalomhoz és a történelemhez. Családi könyvtár a magyar és világirodalom remekeivel, Berzsenyi, mint rokon vezette el a görög-latin mérték, szépség és erkölcsideál forrásaihoz. „Mindez a legtermészetesebb volt.” Az a Mikola Sándor tanította őt is, aki Neumann Jánost, Wigner Jenőt. Faluba György matematikus és a hinduizmus tudósa tereli a keleti filozófiák felé. Ebben a környezetben Babits egyetemes szelleme termékenyen működhetett tovább ókeresztény és középkori himnuszfordításaival, s mint költői élmény meghatározta a fiatalember szándékát a költészet hivatásos művelésére. Hiába biztatja hazalátogató nagybátyja a román és gót stílusú város modelljére, hiába mondja – Hisz ebből a fiúból zseniális építész lesz! –, mégis a családi s anyai óhaj ellenére a soproni teológiára iratkozik, majd párhuzamosan a budapesti bölcsészkar görög-latin-pszichológia szakára. „Engem az építészet nem érdekel, szeretem a régi román és gótikus templomokat, a patinás középkori városokat, mint Besztercebánya, de több semmi, legkevésbé érdekel a kapitalista vállalkozás, amilyen ügyefogyott vagyok, nem is lennék rá képes.” A családi hagyomány mégis folytatódott, György „megvédte a Hudecz firma becsületét”. Aki a mai magyar építészetben jártas, tudja, egyik legjelentősebb építészünkről van itt szó.

Jánosy István második felesége, Nyikos Katalin családjának múltja sokban hasonlít az övéhez. Otthonos érzést, egymáshoz valóságot állandósított a szerencsés, véletlen találkozás. Az első látogatáskor meglepett a törökbálinti ház nagysága és furcsasága, berni parasztház magyar környezetben, méltóságos étkezésre késztető porcelántányérok, tálak, ezüst evőeszközök, s a festmények a falon, a három öreg hölgy valami Erzsébet-kori képzetet keltett bennem. Az esztergált, dúsan faragott bútorok is a hajdani polgári jólétet mutatták a gyermek- és ifjúkori emlékek áttűnésében. A sikeres festő-nagynéni munkái a falakon. S a magáéhoz hasonló családi fesztávolság befogta a svájci francia nagypapától a székely nagyanyáig a nyugati patrícius és az erdélyi Bethlen grófokkal bizalmas viszonyban lévő famíliákat. Bethlen grófné keresztlánya bejáratos éppen abba a házba, ahol Hunyadi Mátyás született. Nyikos Katalin édesapja pedig kálvinista pap volt Vértesdobozon. Lánya magyar–német szakos tanárnő.

Így tágult ki a kör, s kerített olyan életet, amit nagyon hosszan, drámákkal, tragédiák kísérteteivel lehetne megidézni, miként ez a vallomás-kötet. Most csak arra a közismert megaláztatásra, vesszőfutásra célozhatok, melyet a magyar polgárság viselt azzal az erőtartalékkal, ami emberöltők alatt halmozódott föl, s teremthetett a tudatos és ösztönös szellem, a démon és az angyal küzdelméből egyensúlyt, magyar és egyetemes életművet.