A végső menedék és a lila bélésű pongyolaGyöngyházy Kálmánról álmodtam olyan történetet, amit ébredés után azonnal elfeledtem, csak derűje maradt, csak Jékely Zoltán elbeszélései, rögzített álmai abban a vastag könyvben, melynek borítólapján a feledhetetlen, ritkás hajú, rakoncátlan fényszálakkal aurás fej, dús szemöldöke alól egyenes tartással néz le a múltba, a földbe. Lehet, az a gyöngyházys álom azért történt meg velem, mert utolsó írása befejezetlennek tűnik azzal a három ponttal, s a halott folytatja tovább a már megírhatatlant bennünk, bennem. És álmomat azért törölte le a hajnal, mert érvényesülni kelletik a szerzői jognak a testamentumos utolsó bekezdés szerint, mi csak a mögött élhetjük, álmodhatjuk a költő képzelt és valós történeteit. Mert „Célhoz ért, nincs tovább; valami, amire régóta várt, beteljesedett – vagy lehetne ennél többet várni az élettől?… és hirtelen, mint valami hol vízszintesen, hol függőlegesen pergő-forgó filmszalag, gomolyogni kezdtek előtte a múlt, az éjszaka, a hajnal, a jelen alakjai és eseményei. És egyszer csak Carmen alakja kivált, a filmet eltakarta kitárt, lila bélésű pongyolája…” Írtam már Jékely Zoltán költészetéről, megfogalmaztam szerető nagyrabecsülésemet, de gyanítom, ez a történetes álom felszólítás volt, ne maradjak verseinél, ne hagyjam abba az együttérző rágondolást azzal a hatalmas költészettel, amit a kóbor kutyák balladájával indít tizennyolc évesen, s halála előtt a barlanglakó könyörgésével fejez be: „a szárnyas-emlős elevenszülő” denevérrel.
Itt is a három pont befejezett befejezetlensége. S mögötte az utolsó mondat annyival másabb, mint a végső menedékhez a lila pongyola. Ha a költő-embert szeretem, s elámulok a mű tökélyén, s nem figyelek a prózaíróra, féloldalas az ismeretségem, néhány csodálatos, személyes találkozásra szorul, hát most már akként olvasom novelláit, hogy kiderüljön teljes valója a síri denevér mellett a megnyílódó pongyola profán ellentétében. Ám előbb Illyés véleményével kell megküzdenem! „Az emberi szellem elbutulása kétségtelenül ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzelmek kifejezését kapják, a legszigorúbb aszklepiadészi formáról visszatérnek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt a locsogó próza, melynek, mint tudjuk, minden korban több köze volt a pletykához, mint az irodalomhoz, inkább valami torz kéjszükségletet elégít ki, mintsem művészit.” Illyés cáfolja meg magát a Koratavasz, az Ebéd a kastélyban történetes műveivel. Sohasem volt a költészet arisztokratája, de érthető az a dilemma, ami egy prózát is író lírikusban mindig fölmerül. Valóban, a vers közelebbi rokon a zenéhez, képzőművészethez, a matematikához, a statikához, s néha már úgy tűnik, a fogalmi, nyelvi kifejeződés az egyetlen közös. Mégis a prózát is író költő kiterjeszti önmegvalósulását, s megnő egyik műfaj a másikától. Tudomásul veszem, mégsem általánosítom Jékely vallomását. „A vers- és prózaélményeknek – hogy úgy mondjam – az ihletküszöbe majdnem azonos vagy hasonló, úgyannyira, hogy egy-egy novellát akár versbetétekkel fűszerezhetnénk vagy megfordítva: egy-egy novellarészletet csak versbe kellene szednem.” Az ihletküszöbről azonban nem mindegy, merre indul a lélek kifejeződése, ez a spirituális fölfoghatatlan milyen formában érzi jól magát. Jékely életművében, ha vele gondolkodom, gyakran egy-egy vers a próza szubsztanciája, ideák, lét-alappontok, az erkölcs szervült parancsolatai. És úgy jelennek meg, ahogy föntebb megvallja. A Vendetta novellájában és a Rigótemetés című versben ugyanaz a teremtő szellem, amit a Vadászzsákmánnyal idézhetek: „Tudom, hallotta belső hangomat, / hogy »egy vérből való vagyok veled!«” A Vendettában egy vérből való az agyonvert kisrókával, a Rigótemetésben a halott feketerigóval. A versbeni temetés emberiesül egy cigányra való emlékezéssel.
A próza versbe foglalható is lehetne. „A tornakert fái alatt már roskadoztak a nagy flekkensütő tüzek… jóllakottan álldogáltak a tanári családok… Jó lenne sötétbujócskát játszani… Cicával s Lilivel, biztos menhelyre vinni őket a hunyó elől s ott összebujni velük… megszagolni a hajukat, a bluzukat, aztán álmodni a sötétbujócskát az ágyban, s még szebben látni s érezni mindent, mint igazában.” Költemény az emlék-álom párájában. „Úrfi! Úrfi! Vége a galamboknak!” Kezdődhetne, ha az előbbi próza, a rémséges versbetét látomása. A két veres bucskázó összemarcangolva, Mytil, a kínai sirálynőstény, Tarquinius Superbus halott, a hatalmas, angol golyvásgalamb szárnya összetörve. S Tenger Egon–Gyöngyházy Kálmán–Jékely Zsoli „kegyetlen bosszút esküdött a rém fejére, mint Bloody Fox, akinek apját meggyilkolták a sivatag haramiái”. Rókafiókát vettek a havasi móctól. „Megszökött a róka! – A pince szellőzőkéményén, farkát maga alá rakva párnának sunyin ült…” A fiúk agyonverik, fölakasztják. „Ásót hozott, s nagy sírgödröt kapart neki a diófa alatt. Hozott egy jókora cipőskatulyát, és beletette, elhantolta. Elimádkozott felette egy miatyánkot. Aztán felmászott a diófa tetejére sírdogálni.” A természet egyöntetűségében a rókának, a rigónak, az embernek ugyanolyan végtisztesség jár. A versben azonosul a rigó és a cigány, a rigóé is szinte már emberi sírmély, ahova a kert összes madara kerül; a cigány anyaszült meztelen, deszkára kötözve, börtönben verték agyon, azonos gyászban az agyonvert kisrókával, aki után a vad kölykök diadalmi dala, a barbár: Ahumm, ahumm, ahumm, dihidumm, dihidumm, dikkendári, füfundári, bumm! Valaholi cimbalom zördült a cigányért, a rigó siratója ezt a történetet elmondó apa, míg bársonyos rigóhang bakacsinja terül a szőlőre, sírra. A novella 1935-ből, huszonkétéves korából való, a Rigótemetés visszagondolás 1951 áprilisából, s a novella emlékbeli, gondolati szomszédságában:
Mytil! Tarquinius Superbus! Minden madarak, halak, vadak! „Azért élek én, hogy adjak, / halnak, vadnak, madaraknak, / s magamból semmit se hagyjak. / Mert én csak úgy maradok meg, / hogy azok, akik szeretnek, / dirib-darabokra szednek.” E Szent Ferenc-i világszeretetet dúlja, dúlná mindig valaki Rém, kutyapecér a szabad kutyáknak. Ő, aki
Hátborzongató történetben jelenik meg teljes valóságában, A halászok és a halál második elbeszélésében. Kihalásznak egy olyan nyakméretű hurokkal drótozott téglát, amiből egykori gyilkosság következtethető. „– Római tégla! – kiáltotta a megvilágosodás diadalával… – Tudjátok, mit jelentenek ezek a betűk?… Legio Quinta Macedonia!” Most kell kitörni a viharnak, menedéket keresnek. „Hirtelen eszeveszett csaholás, vonítás zendült bele a vihar évszázados fákat ríkató kórusába. Bármilyen iszonyú és hihetetlen is, leírom: a Kornis-kripta volt! Igen, a Kornis-sírbolt ajtajának rése mögött megszámlálhatatlan eb nyüzsgött! Mihelyt észrevettek, egymás hegyén-hátán tolakodtak a rács elé, s mint valami állatkerti majmok, nyüszítő, makogó hangon követeltek ennivalót, lábukat kunyerálón ki-kinyújtogatva. Az előtérben lerágott hatalmas csontok, marhafejek, patkós lószárcsontok hirdették egykori lakomájukat… Mintha csak e kutyákban – loncsos kuvaszok, tépettfülű komondorok, vedlett tacskók, korcs vizslák, örvös juhászok és guvadt szemű pincsik – a nevezetes történelmi család lélekvándorlás útján kutyaformát öltött egyedeivel találkoztam volna… Valami parancs, tán gyermekkori beidegződés emléke – kisfiú koromban, ha kellett, testi épségem kockáztatása árán is kiszabadítottam a sintérek vinnyogó foglyait! – odapattantam a rozsdás, összerágott, ebnyálas rács elé, s a drótot, mely szabadságuk porkolábja volt, eltávolítottam… A megrepedezett, míves faragású faoszlopokon, melyek az emeleti folyosót tartották, még alvadt-véres, kidolgozatlan kutyabőrök függtek, akár egy nagyszabású, új nemeslevéltár kellékei. Az udvar közepén pedig szinte önmaga undokságától borzongva, szürkén és büdösen ácsorgott a rácsos ablakú sintérszekér; oldalán kampósszegeken három hurok és egy szorítóvas, amivel a kapálózó kutyát a hurokból ki- s a ketrecbe beemelik.” Nem az Álomnaplóból került ide ilyen valószínűtlen valóságosan ez a szörnyűség? Melyet a ház asszonya, a „rút némber” tovább fokoz; kancsal, „fogai közül csupán két agyarszerű alsó szemfoga volt meg… Dereka S alakban volt megtörve, jobb lába fél arasszal rövidebb volt, mint a bal, fara minden lépésre nagyot biccent hátrafelé.” Ellentétben a kéj lusta cigánynősténye, a húg, Nasztázia. Rókatáncos, pálinkás bacchanáliává torzult minden, csak így lehet fogadni Buffa Demeter gyepmestert, a bérlő patakba dobott gyilkosát. „Néhány percre látni véltem magam előtt egy tagbaszakadt, kurta bekecses, vadászkalapos, birgericsizmás alakot; ragyavert arcából őrület villogott. Mögötte cingár, bőrbujkás legény fütykössel hadonászva vicsorgatta fogát, mögöttük felemelt furkóval egy harmadik ólálkodott, meg egy öreg nagyszakállú, támadásra készen…” Eszméletlenné verik őket, ugyanazzal a sodronydróttal kötözik meg, mint a római téglát. S mintha a túlvilágról hallatszana az ítélet: „– Otthon asszonyotok gürcöl, gyerkőcötök éhezik, s ti naphosszat kujtorogtok vad berkekben, nádon-éren! Szegénylegény módjára lopjátok a napot, hurboljátok a drága cipőt, ruhát. Sintértanyán dáridóztok! Cigánynék öröme vagytok!” A versek nem visznek ilyen messzire, ott a horgászöröm pompázik, halnevek ragyognak, akár a hálóban: balin, compó, dévér. Aluszik a menyhal, hízik a szendergő botikó, álmában is úszik az ingola, s elkezdik a pisztrángok éhségtánc-balettjüket. „Ugye, holnap elindulunk, Apu” – visszhangzik a gyerekkori kérdés még akkor is, ha:
A szenvedély isteni, ördögi hatalma, ős kötelességtudás, az elmúlásfelejtető, a világgal összekötő zsineg, mámor a költészetben, kaland és bűnhődés a prózában. A feleségét hanyagoló horgász megcsalatik, világgá induló asszonyát légitámadás pusztítja el a vasútállomáson; „azt a büntetést mérte magára, hogy élete végéig horgásszon, de sohase fogjon egy fia halat… Csak ül a lék mellett, s a vízbe lógatja a puszta zsineget.” A halászok és a halál első elbeszélésében íródik meg az az élmény, ami a Madár-apokalipszis hatalmas verslátomásává emelkedik. Gyanútlan tapasztalatlansággal nézi a repülőket; a hasonlat szelíd, „apró, tűhegyre sem szúrható, ezüst szúnyogok rajai csillognak a kora délelőtti napban. Olyan szépek és földöntúliak voltak, hogy félni tőlük egyáltalán nem lehetett… Egy foghíjas deszkakerítésnek támaszkodva figyeltem a fejem fölött nyüzsgő szárnyas nappali ezüst csillagokat, csodálkoztam, hogyan játszadoznak kéjes biztonságérzetükben az ég végtelen szövetében. De hirtelen irtózatos süvöltés rázta meg a levegőt.” Elkezdődött a repülőgép-apokalipszis, „apokaliptikus szunyogtojások” a bombák. Aki nem élte át, olvasva megtudhatja, mi az. Én csak azt a részt emelem ki, amikor „két horgász botjait eldobálva, akár a menekülő békák, rémült üvöltözéssel vágtatott be a folyóba, s meg nem állott, amíg nyakigérő vízbe nem jutott”. Majd a Madár-apokalipszisban így rántja vissza a költő a látomást emberléptékűvé. A próza a pontosan megfigyelt élmény leírása, a vers az emlék szublimációja, előérzetes szorongás a béke idejéből 1947-ben. Akit az ezüst szúnyogok csillogó rajai becsaptak, azontúl az oly kedves madarakban sem hihet mást, csak végzetet. Már az első versszakban szokatlan madár-esemény történik: északra húznak. Tavasszal, amikor délről jönnek, csak egyenként vesszük észre, mint ahogy fölkiáltunk: Megjött a gólya! Mi ez a megfordult vonulás? Kardszárnyú fecskehad fekete vonata, fönti gyűlölködés, röptében is friss vérről álmodó bagoly, haptákban a kócsag, valóságosan és mégis jelképesen, lehetne díszelgés, de követi a bombázónál borzalmasabb keselyű. A lenti háború fölszállt mása az égben? János apostollal lát Jékely Zoltán, a főnevek csupán tárgyiasítják a különböző ugyanazt. A nagy föllobbant, fölrobbant csillag végórájában önvérével szeretkezik, mint Lóth és Lóth-leány, s mint ahogy az első saskeselyű után a többi is megjön, az a csillag is jelzése a széthulló világegyetemnek? A Földnek, ahonnan rémülten várjuk a végítéletet? Jékely akkora költő, akkora nyelvi erejű, beleborzadunk. A fönti üzekedés az Elefánt-szerelem világméretű mása: „Bizony mondom, a kéjük tömegükkel arányos, / Az elefántokénál a földön nincs nagyobb, / Földrengés morajától riadt a messzi város, / S nézd, nézd hogy lángadoznak láttán a csillagok.” Ha az elefánt-szerelem földrengést okozhat, akkor világrengés a csillagoké. A költő tudja, ezt a jelenést nem lehet a versben sem elviselni másképp, csak ha a héjázó nyelvet visszarántja: Sőtér és Grandpierre nevének köznapiságával folytatódik lentebbi síkon a vers tovább. A tragédiás, mítoszos Ganymed- és Lóth-képzetünk után Sőtér arcán vér, Grandpierre arcára forrt hősi vigyor. Így hozza le az elviselhetetlen borzalomból az elbeszélés két horgásza az életet, s menekíti az „iszapgalacsinná gyúrt emberi maradványok” közül. Emitt a baráti hármas elegendő a lét értelmének hiteles kérdéseihez. „– Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?” A válasz most már olyan egyszerű: véges, elpusztuló, pusztítható. Költői szóval: mínuszjel a végtelen előtt. Ami a versekben létfilozófiai látomás, énekké bájolt érzelem, a prózában történet, sorsdarab, kapcsolatok tragédiája, komédiája, elégiája. Ha eseményes a vers, mint a Vén csordás temetése, egy jelképes élet fölmutatása kívánkozik költészetté, „hogy jobban megjegyezd!” „Hűn őrizé faluja barmait, / ötven évig a szemét be se hunyta!” A Minden mulandó temetési szertartásmestere, Klődör János köszöntőember halála, furcsa végrendelkezése: fia mérje meg 190 centis termetét, valóban annyi-e, mert nem akar „mértékre szabott koporsó híján, egy kicsi, sovány ládába dömöcköltetni”. Furcsa esetek sora kerekedik ki a koporsóvásárlásból, részegeskedés, elázott vándorköltő abban a méretes koporsóban. Nincs az a közös ihletküszöb, nem onnan indul, nem is igényli a prózaíró remeklése. S megannyi Jékely-novella öntörvényű a maga műfajában, melyeknek előadója Gyöngyházy Kálmán, erdélyi Szindbád Tomi-Konstancától Itáliáig, Nagyenyeden, Kolozsváron, Budán és Pesten. Szépséges, groteszk, valószínűtlen, mosolyogni való, melankolikus dolgok esnek meg vele, mert költői költő emlékezése, képzelete, álma rója margótól margóig a sorokat. |