Szabó Lőrinc kálváriája

1957. március elején az 56-os autóbuszból láttam a Clark Ádám téren egy forgalomba zavarodott öregembert. Ahogy a Pobedák és mindenféle keleti karosszériák összetorlódtak az Alagút bejáratánál, s kifelé a Lánchíd előtt ugyanúgy, a lökhárítók fémlése közepette, mint az erdőből idetévedt nagyvad, bizonytalanul, idegesen szűkölt, ugrott, megállt, visszahőkölt, s talán kiverte a verejték, talán szemüvege is bepárásodott a félelemtől, s kiszolgáltatottságtól. Szabó Lőrincet láttam így, először és utoljára. Számomra ez a pillanat lett a nyitánya a költő-drámának, amelyet már könyvből ismerhettem, de most, olvasva a Bírákhoz és barátokhoz kötetet, naplóját, védőbeszédét, ez a látomáserejű emlék rögzült az én Szabó Lőrinc-szimbólumommá. A mostani rendszerváltozás izgalmában, a feltörő salakkal fortyogó tisztulásban a független egyéniség, különösen a szenzibilis, mélységet, magasságot átzokogó és ujjongó művész kiszolgáltatottságára, s egy nagy költő végleges, végzetes magányára aktuálisan irányítja a figyelmet. Mi a politika és mi a személyiség szuverenitása?

Már nem sok ideje volt hátra 1956-os őszi nyilatkozatától: „Legyünk türelmesek még az ellenfeleinkkel szemben is.” Kínos tapasztalatai mondatták vele ezt az egyszerű szentenciát. Ő aztán igazán tudhatta, mire képes a türelmetlen, vad ösztöneit gátolni képtelen, sértett és bosszúért kiáltó ember, hiszen a célpontja szíve volt, hiszen örökös magaboncolása éppen akkor vált életveszélyessé, amikor ez az ország demokratikus vágyait megvalósulni oly nagyon akarta és hitte.

„Tízezer kard és nyíl tört belém, itt csak generális gyógyszer segít: vagy hisznek nekem, vagy meghalok. Ki ellenségem? Mindenki. Nem igaz: mindenki mellettem van! Mellettem lesz! Őrület, ami történik!” „Végem van. Sziv lélek. Beteg mind. Hogy megdagadtak a lábaim a fogdában! A terveim! Eh ez a legkevesebb!” „Az utolsó három hónap alatt, négy hónap alatt többet éltem, mint egész életemben.” Többet szenvedett. „Talán utolsó üzeneteim a világnak. Nevetséges és szégyellnivaló.” A mondatok nagy érzelmi fesztávolsága között válik megdöbbentően láthatóvá a költő, meztelenül. Kik, miféle erők kényszerítették ebbe az állapotba? Miért közölték nevét az újságok, feltűnő helyen, a háborús bűnösök között, a koholt vádakat igaznak hazudva? Rendőri felügyelet, letartóztatás, anyagi és szellemi, írói létbizonytalanság a két súlyos vád miatt: németbérenc és antiszemita, melyeknek végállomása a népbíróság lehetne és tovább. A Szabó Lőrinc-hajsza lélektanát Edmund Goncourd naplója nyomán gondolja végig: „maga a kivonatolás már hamisít… Igazán lehetetlenség és erkölcstelenség, de az agynak és a léleknek káröröm is, ha kikürtölhetünk közös viták óráiban és perceiben, baráti falak közt elhangzott gomolygó közléseket, melyek igazán nem jelentenek szükségképpen meggyőződéseket, kialakult, megszenvedett hiteket, ugy tünteti fel, a maguk elszigeteltségében, minthogyha végleges… nézetek, hitvallások lettek volna, melyek kimeritik a jellemzett személyek lelki-szellemi tartalmát… Sz. L. esetében sok személynek többnyire egymástól átvett, és egymásén hizlalt téves közlései és igazságtalan »igazságai« sürüsödnek és sulyosodnak egyetlenegy áldozatra, méghozzá olyan időszakban, mikor a morális légkört mérgessé és fülledtté, gyilkossá és robbanóvá teszi… mindnyájan tudjuk, hogy micsoda. Ó, de fájdalmas élni, de mocskos dolog még védekezni is!”

S miért éppen az ő gyötretése ilyen látványos, ilyen kisstílű az oroszokkal fenyegetőző házmesternétől a Népszava rovatvezetőjéig? Úgy vélem, Illyés erre válaszol: „…nem volt könnyü természet. Nemcsak könyörtelen magaföltárásával riasztotta el magától azokat, akik az adott pillanatban nem érezték meg (s ennek érdekében, sőt az ez iránti hálából nem viselték el), hogy itt egy örökléttel eljegyzett lélek működik. Annak pedig dolga és beszéde az egész emberiséggel van. Még akkor is, mikor az esetlegesség egyének előtt beszélteti. Ártatlanságával, eredendően gyermeki gyanutlanságával Szabó Lőrinc tán még több felebarátját megriasztotta.” Hadd tegyem hozzá, irritáló lehetett az a kettőség, ami a polgári életvitelből, s ami a tekintetnélküli, szellemi önállóságból, a végletes érzelmi örvénylésből, a „rettenetes méretű erotikából” látszott. Besorolhatatlan, hát kivívta maga ellen a kollégák, a nők, a házmesterek irigységét, sértettségét. Ez is egyik fölhajtó ereje lett a közszájon forgó, a sajtóban közhírré tett rosszakaratnak. „A drága ujságiró kollégák! Csak terjedjenek a rossz hírek, a szörnyű pechek is csak változzanak teherré, gyalázattá a kivédett rohamok is.” Riport 1943-ból: „Magáról azt mondják, s a minap le is írták egy folyóiratban, hogy már huszéves korában beérkezett, állása volt, utazhatott, s most csak az hiányzik, hogy sarokháza legyen a Köruton! – Messziről igy festhet a dolog. – És közelről? – Az a kritikusom nem ismeri sem az életet, sem az én életemet… egész életemben rabszolga voltam, és hogy ugy dolgoztam, mint egy fegyenc, mint egy gályarab. A szerencsém a két kezem, a vállalt munkáim, a kitartásom, a nyomorúságom volt… Szörnyű életem volt. Ez az ünnepélyes és pontos igazság… Minden egyéb látszat.” Mégis „villája van a Svábhegyen”, pedig csak főbérlő a Volkmann utca 8.-ban. „Ni, a Szabó Lőrinc már megint katona, ugy szereti az egyenruhát, hogy folyton behivatja magát.” Élete szerencsétlensége, 1918-tól nem tud megszabadulni a katonaságtól, behívják tartalékosként. „Hitler: isten!” „Sajnállak egyébként, de ki fogunk irtani benneteket…” „a Hitler-istenitő cikkeket én kényszeritettem rá a német követség utján a Pesti Napló-ra”. „A horogkeresztes szendvicsek. Hogy nem tudnak nyugodni… A vajaskenyér-darabokon horogkereszt alakban lett volna meghuzva a rátét, a szardiniapaszta-izesitő… s hogy ez »jellemző az egész házra«! Itt »így nevelik a gyerekeket«! Micsoda marhaság! S milyen kétségbeejtő félreértés, félrelátás, félremagyarázás, micsoda gyilkos rágalmazás! Irtózatos beteg képzelődés állít itt vádakat, amelyek ma rettenetesek, s állította őket éveken és éveken át, s hordozta magában, átalakította, a sérelem, melyet ő gyártott, erjedt, érett benne, nőtt, alakult feltételezésekké, rágalmakká, elfogultságokká, hogy végül már mindent csak így tudott látni a maga belső gőzölgései miatt, ilyen irányban magyarázott, torzított mindent!” Tartós ez a ráfogás máig. Nem győzhetem meg azt a hölgyet, aki ebben magát koránál, baráti körénél fogva illetékesebbnek tartja. A szendvics-ügy nem került az igazolóbizottság elé, pedig ez az apróság mutatja meg a legabszurdabban azt a mechanizmust, azt a lábasfejű szörnyet, amelyik Szabó Lőrincet fojtogatta. Innen torzul a Vezér című vers A vezérhez címre, ez az 1928-ban íródott, egy monológba sűrített személyiségfajta kifejezése az 1939-es nyilas újság kalózközlésével Hitler dicsőítésévé.

„…csak az a valóság, amit sokan úgy hisznek.”

„Magának már jó üzlet volt 1944 decemberében megmenteni I. Gyuszit a nyilas elhurcolástól!” Az az Illyés, akihez állandóan segítségért kiált, várja, kérdezi, reménykedik benne, a segítő barát is bemocskoltatik a Népszavában: „Tudjuk, hogy az írók igazoltatásának megakadályozása bizonyos emberek megmentése érdekében történik. Bárki legyen is az aki erre vállalkozik, iró, költő, nemzetgyülési képviselő vagy publicista – esetleg valamennyi egy személyben – gondolja meg jól, hogy miközben a »fasisztamentés« büncselekményét követi el, önmagát teszi gyanussá.” A tehetség mentése, az elhallgattatás kivédése ellenében „a nyilas- és fasisztamentőket internálni kell”. Így akár az egész igazolóbizottságot is, mert: „Emberi szempontból a Bizottság megállapította, hogy Szabó Lőrinc akár vallás, akár demokratikus, vagy baloldali érzületük miatt üldözötteket védeni törekedett… legalább 20 zsidó vallású író, tudós és költő érdekében önszántából, anélkül, hogy erre bárki is felkérte volna, sőt az érdekeltek nagyrésze által nem is tudottan lépéseket tett a vallás és közoktatásügyi minisztériumban, és itt egyenesen erőszakosan lépett fel annak érdekében, hogy ezek, vagy minél többen kormányzói kivételezésben részesüljenek.” A cikk logikája szerint internálni kell a tanúkat is? Gelléri Andor Endrénét, Nagy Zoltánt, Kardos Lászlót, Keresztury Dezsőt, Péchi Blankát, Szép Ernőt, Gáspár Endrét, Pap Károlynét, Szegi Pált. Hajnal Györgyné kivételével, aki gépírónő volt a lapnál? „Felejteni szeretném ezt a nőt… tudtam, hogy érez, miket mond akkori világnagy hatalmasságokra, mivel vádol hálából a hátam megett; s természetesen nem ártottam neki.” Az újságírók megrovással igazolták.

Nem tudom, hideg elmével vagy a segítő iránti csalóka remény ködében írta-e: „Legjobban még a kommunista radikalizmus értheti meg bennünk a dolgok komplikáltságát.” Ha tudta volna, mi következik…? S milyen büszkén idézte 1942-es lillafüredi beszédét: „aki… a legpontosabb elemzéssel, és minden kötelező tapintat mellett a legélesebben kifejtette, hogy miért volna képtelenség a kért, remélt vagy szuggerált magyar aktivista irodalom, az én voltam… ahhoz a misztikus segítséghez, amelyet az ihlet jelent és amely nem az akarat függvénye, hanem valami felsőbb kegyelemé, semmiféle földi hatalom és semmiféle elhatározás nem elégséges… Belső sugallat nélkül a legjobb szándék és a leglobogóbb hit sem tud mondjuk zsurnalizmuson felüli műveket létrehozni.” S a találkozás Révaival! „Olvasom az ön védőbeszédét: csupa dicsekvés. – Hát van mit dicsekednem. – De olyan sokan mondják a rosszat. (Higgadt, kemény, értelmes elme. Nem is sejti, milyen közel vagyunk egymáshoz.)” Jaj, csak újabb adalékot ne szolgáltassak a költő ellen! S még azzal is, hogy 1957-es Kossuth-díját megemlítem. Vagy ha ideírom Bihari Sándor barátom emlékezését. „Október 23-án szerzői estet rendeztünk Szabó Lőrincnek. Ott élték át a felkelést Illyés Gyulával. Ismerősöknél ért bennünket a diósgyőri munkások tüntetése. Néztük az ablakból és elkezdett zokogni. – Ki ez a síró ember? – Szabó Lőrinc, a költő. – Éljen Szabó Lőrinc! Éljen Szabó Lőrinc! – harsogta a tömeg. – Sok csodálatos dolgot megértem, de ehhez hasonlót sosem – mondta, s még az utcán is a vállamra roskadt.”

1957. október 8-án mi is szaporítottuk a gyásznépet egyetemista barátaimmal. Gyönyörű őszre, napfényes platánavarra emlékszem, nagy fekete lovakra, s Németh László, Illyés Gyula cézári koponyájának szomorú méltóságára. Mára már olvasnom kell Illyés búcsúbeszédét: „halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való”. Naplójából megakadnak szemeim véletlen: „megindult házunkban a gáz! Milyen csoda volt. Mint egy vadember, ugy bámultam a lobogó arany rózsára.”