Jankovich Ferenccel Szántód partjainálTizenegyedik nyaramon léptem először a somogyi partra, léptem, mondom a cselekedet jelentőségét megemelve, mintha valami új földrészt fedeztem volna föl. Számomra az is lehetett, ha komolyan belegondolok, hiszen először találkoztam a költészet szülőhelyével. Szántódon, egy réges-régi kertes fogadó sárga falán olvashattam a márványtábláról, itt írta Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi ekhóhoz című versét. Az a hely valóban poétának való, szemben a közeli félsziget szirtfokával, s ha ráadásul visszhangos is, legalkalmasabb az egyedül szóló ember magánbeszédének a fölerősítésére. Most úgy tűnik, mintha ismertem volna már a költeményt, de ha nem, későbbi találkozásom mégis csak azzal a tölgyfás kerttel, klasszicista épülettel együtt valósul meg, hiszen már akkor majdani költőnek képzelgettem magamat romantikus pózokban, helyzetekben. Ami énbennem gyermekes álmodozás volt, azt tudtomon kívül valaki megvalósította, az akkor még névtelen, akinek indulóját oly sokszor énekeltem: „Sej, a mi lobogónkat / fényes szelek fujják, / sej, az van arra irva: / éljen a Szabadság!… Sej, szellők, fényes szellők / fujjátok, fujjátok – / holnapra megforgatjuk / az egész világot.” Jankovich Ferenc a szerző, aki egy Szántód partjainál című verset írt, talán azzal a szándékkal is, hogy az utódok valóságban vagy képzeletben Csokonai mellé szegezik az ő márványtábláját, mert itt írta meg ő is versét sorsa fordulatáról. A Szántód partjainál kollektív érzelmű számadás, az emberélet útjának felén egy olyan helyen, ahol az ég s a víz két tágassága végtelen kékbe vegyül, szemben a félsziget a bakonyi vadon képzetét emeli az égbe, Somogy, a pannon dombok hátországa felé. Ilyen természeti környezet telt érzelmeket fakaszt, s nagyon fontos, kit milyen lélekkel talál, s mi felé irányít éppen. Ez nem József Attila kávéházi szeglete, ahol szintén számot vet magával a költő. Jankovich valamit meg akar találni, József Attila végső magányban gunnyaszt az asztalsarkon születésnapján. Ajándéka csak a költészete, mellyel más híján csak maga lepheti meg magát csecse-becse rímekkel, drágalátos üveggolyókkal. De ha Szántód partjainál érte volna ez a harminckettedik április 11-e, talán úgy zokog, mint Csokonai Lilla vesztén. Más akusztikája lenne az ultima ratio kimondásának: „Én egész népemet fogom, / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” Átléphetne sértettségéből egy országnyi sérelembe, amint csillagtársa, Illyés Gyula Jankovichéhoz hasonló helyzetben, csak éppen egy balatoni hajó fedélzetén fogalmaz meg jónási, ninivei dilemmában: Nem menekülhetsz! „nem feledhetsz, / nem menekülhetsz, – bárhova kerülj!” Szinte az egész magyar költészet folyamatába besorolható a Szántód partjainál. Janus Pannonius Búcsú Váradtól, Berzsenyi Búcsúzás Kemenesaljától versein át találjuk társait az innenre és az onnanra osztott élet berzsenyis, börceháti pillanatától Csokonai, József Attila, Illyés megrendüléséig. Ezért lett alapvers Jankoviché, három magasba futó tételével a cselekvő hazaszeretet megvallása.
Az összehasonlításnak túlzottnak kell lennie a versbeni igazság érdekében. Bár minden sorát tagadja élete valósága, mégis igazabb ennél a „láttam Párizst – nem láttam Baranyát”. „Elmult Avignon – itt maradt Somogy.” Ehhez képest kérdezheti csak: „mit nyertél, bolond?” Különben az a tékozlásnak mondott harminc arany, harminc év a szellemi gyarapodás ideje volt. Kiemelkedés a sárpentelei szegénységből az Eötvös Kollégiumba, az egyetem francia szakára, kétévnyi hasznos idő az École Normale Superieure-ön. Adódott szerelmi idill a fontaineblau-i erdőben, a Szent Lajos szigetén, de nem feledhette faluja kanászát, aki „ha fölfordul, mint a disznaja: / nem fáj senkinek”. Onnan is rá kell kérdeznie a kócos kocsisra: „miért vagy?” Mert éles szociális érzékkel verte meg, áldotta a sors, küldetéstudata azonos az akkor népi szellemi buzgalommal, amely Szántódon is, Csokonai költőhelyén élete értelméről elgondolkoztatta, válaszút elé állította.
Tudta, hogy a megszenvedett élet több minden másodlagos élménynél. Megismerhette az eljátszható jelen Monte Carlóját, megismerhette a történelem Avignonját, mégis az eredendő szegénység, s az az ázsiai Somogy marad csak Nyugatról jövet, amiért tenni kell valamit az első somogyi oskola megvalósításának hitével. Csokonai echójával a dorgáló sorokban találkozik, amint elődje a kies Füred kútfején és partjain vigadó gondtalanságot emlegeti, s barátok árulását, a tyrann törvényt, mely Lillától elszakította, s talán arra a végkövetkeztetésre juthatna Jankovich is, ha annyira hazátlan lenne. „S e szigetnek egy szögében, / Mint egy Rousseau Ermenonvillében, / Ember és polgár leszek.” … „Távol itt egy más világban, / Egy nem ismért szent magánosságban / Könnyezem le napjaim.” Németh László szerint Csokonai Watteau is lehetett volna különös szépségeivel, de hát magyar volt, nem engedhette meg magának a különös szépségeket csupán. 1795 tavaszán már túllépett, túlkényszerült azon a messianizmuson, amire Jankovich ott arra készült: „tán megvajudsz, Világ… Holnapra talán megszületsz, Hazám.” Nagy vallomással ajánlkozik föl a „százmellű anya, dombos vidék… én Dunántulom”-nak, ellenpontozva az első tételt: „Elhagytunk egykor, hogy majdan legyünk / honunkba megtérők – honfoglalók.” Akár a régi, Európát járt diákok. Apáczai, Misztótfalusi buzgalmával vallja:
Túlteszi magát az Európát járt jeremiádozó magyarok adys döbbenetén, hogy mi van itt amahhoz képest. Cselekedni akar. A harmadik tételben föloldódik a vers feszültsége, elbúcsúzik Párizstól, s „bujócskás szemü csillagok” tüzétől, „Isten hozzád Croisset, Lisieux”, búcsúzik könnyed élete elillant hölgyeitől.
Az ő Bakony-völgye nem az, mint Csokonainak a remeteség, ő hatni akar egy magyar költőnek kijáró dicsőséggel, melyet életműve ismeretében mondva, teljesített. S mindig a konkrét jó és rossz szívében dúló harca következtében, sohase alkudozva, mindig szembenézve. Mert a haza-anya nemcsak százmellű dombság.
– írja 1941-ben a „Széchenyi emlékezeté”-ben. A Szántód partjainálban feltűnő, a hazát csak a Dunántúllal azonosítja. Én azt hiszem, azért, mert a hazáról mindig a megélt tájban gondolkodott. Inkább stílusjegynek vélem, még akkor is, ha ez Alföld lesajnálására itt-ott példát találhatok. A Kétféle tájban a Dunántúl: viruló szűkebb hazánk, tölgyfaláng, rózsaláng, bazaltláng, fáklyaláng, ősláng, az Alföld pedig szalmaláng, lomha láng, paszulyláng, mocsárláng, kadarkaláng, meggyulladt sár. De azért még így sem foghatjuk rá a pannon gőgöt, és Jankovich Ferenc sem vegytiszta pannon költő, hiszen a Krisztinavárosból, Budáról a Bakony és a Balaton felé mindig a Sárréten át vezet az útja, mint ahogy Illyést a tolnai puszták felől fogadta a délszaki teraszára Tihany. Jankovich nem olyan békés, mint az önelégült Kisfaludy Sándor Szegedy Róza badacsonyi szoknyája mellett, nem olyan melankolikus, mint kemenesalji Tíburjaival a somogyi makkosba veszett Berzsenyi Dániel, nem tudja megvalósítani az eleve polgár somogyi Takáts Gyula bece-hegyi harmóniáját. Inkább Vörösmarty rokona mély hangzatú, kételkedő filozófiájában. „Ég és föld és embercsont a világ… S mi csak vagyunk! A táj mozdulatlanul / embert tenyészt és véle a korát… A föld se fogy el, inkább vastagul, / gyürükbe temet multat kulturát” – írja földije emlékezetére mint rokon Az emberek, a Gondolatok a könyvtárban, az Előszó, A vén cigány reménytelen reménységében. Mégis azok szerették, értették igazán, akik pannoniai, badacsonyi létében társai voltak, Tatay Sándor és Takáts Gyula, műveikben ő az a baráti szomszéd, aki énekében kidalolja a vulkán láthatatlan tüzét hangja bazalt-orgonájával. |