Nem menekülhetszA Nem menekülhetsz adott hírt először Illyés Gyuláról gyerekkoromban. Úgy emlékszem, Ady a Magyar Élet kiadásában megjelent Ütések alatt kötetének hátlapján hirdették a válogatást ezzel a címmel. Még nem ismertem a költeményt, s azt hittem, amit naivan meg is fogalmaztam: „Nem menekülhetsz a halál elől a végóráidon.” De a később olvasott szöveg egészen más annál, mint ahogy a gyerek rádöbben, meg kell halnia, talán valamikor hetven év múlva. Mikor megtudtam, miről szól, már volt tapasztalatom, a Helka, a Kelén, a Csobánc fedélzetéről, tizenegy évesen.
Megértettem, micsoda erős képzettársítás végeredménye a felkiáltójel. A költők első megismert verse meghatározó, mint a szerelem első pillanata, ahhoz viszonyul minden további, főként, ha az ember életére, tapasztalataira is válaszol. Parasztgyerek voltam, bár nem ismertem a puszták népét, de a munkát, a munka emberi és táji környezetét annál inkább, és túl korán. Emiatt Illyés minden írása, vers, próza, dráma egyaránt, a szegénység kétkezi léte, a történelmi igazság, a társadalmi jobbítás forradalmi kimondásával lett az enyém s mindenkié lehet, akinek a költő tárgyaihoz s a magyar nyelvhez köze van. Hiszem, Illyés halálával nem zárult le a magyar költői mindenesség korszaka. Negyvenöt után még ő is azt hitte, fölszabadult az irodalom közgondi terhei alól: „éppen most jön majd el az idő, amikor az irók a vad és megfékezhetetlen indulatokat örök és halhatatlan formákba öntik”. A magyar irodalom sorsa nem változott, figyelmeztetnie kell. Aki másként gondolja, vagy a beleszólót akarja elnémítani, vagy a magánakvalóságot akarja piedesztálra emelni, mondván, ez a költészet magyarázkodó. De hogyan didaktikus, direkt a Bartók, az Egy mondat a zsarnokságról, A reformáció emlékműve előtt, az Óda a törvényhozóhoz, a Koszorú? Aki idejétmúltnak tartja a nagy gondokat, keresse ki a lét örök tétmáit például a Semmi közelít posztumusz kötetből! A költők másfélék egyéniségükben, verseszményükben, hiszen különböznek a valamire valók, de a nagyok mindig a nemzeti, az európai, az emberiségméretű sorskérdések szent keresztjét hordozzák. Erről beszélt nekünk 1979 novemberében, amikor házában fogadott bennünket, a Heteket. Illyéssel többször kezet fogtam, bemutatkoztam, de nem látogattam meg előbb, csak akkor, és sajnos már azóta sem tehetem. Szemérmem gátolta, hogy becsöngessek hozzá, idejét rabolni illetlenség, mikor még annyi elvégzendő dolga van. Zavaromtól valami kisebbségi érzéssel féltem. Pedig máskor fesztelenül ültem együtt Déryvel, Veres Péterrel, Örkénnyel, Vas Istvánnal, Weöressel, Sinkának szomszédja, mindennapi vendége voltam, bátyám Nagy László, Juhász Ferenc, Sánta, Csoóri, Fodor András, Kondor, Kamondy, Szabó István idősebb barátaim. Megható fürgeséggel sietett elénk a kertkapuhoz hetvenhét évesen bekecsben, kucsmában. Több láda almával köszöntöttük. – Ennyi még tavaszig se fogy el! – Körbe ültetett bennünket a könyvtárszobában, baljára kerültem véletlenül. – Itt laktunk Némethékkel a háború alatt. – Mindenkit sorban megvallatott: – Mit akartok tenni? És te?… És te?… – Közben ravaszkásan megjegyezte, belőlünk nagy költő nem lehet, lemaradtunk az időről, s az igazi kor még nem jött el, hasonlítunk a múlt századvégiekhez, mikor csak Vajda csinált valamit, de ismer nagyon okos, tájékozott, több nyelven beszélő húszéveseket, majd ők… – A népi írók az utolsó igazi nemzedék. – Egymás után feleltünk céljainkból, lehetőségeinkből. Nemcsak a beszélőre figyelt, a szellem ragadozó madaraként forgatta fejét, fürkészett engem is válla fölül. Utolsónak kerültem sorra. – Akármit tennénk, falba ütközünk. – Öntudatlanul megváltoztattam a társalgás irányát. – Mindent lehet és kell is! Írjatok prózát, a versre senki se kíváncsi. Most prózával lehet hatni igazán, s leginkább a vidéki lapokban. – Érveit, szenvedélyét, megszégyenítően pontos logikáját, metsző telitalálatait sajnos nem örökítettük meg. Tudtam, a könyvtárszobában tilos a dohányzás. Flóra néni tizennyolc-húszunknak készített uzsonnát meglepetésünkre, alig fértünk a konyhába kísérőinkkel. – Minden vendégünk itt eszik, de ennyien soha nem voltak. – Franciás sajtkrémet kaptunk, palackozott borokat. Rágyújthatnék-e, Gyula bácsi? – kérdeztem látványosan forgatva cigarettámat. – Nem! Gyerek van a házban! – Kivételesen megengedhetnéd. – Nem! – Flóra néni szóba hozta a tüdőrákot, Gyula bácsi hosszas gyomorfekélyét. – Én a kórházakban végeztem el az egyetemet. Sokat olvastam. – Fürgén kísért ki bennünket, ahogy fogadott. Akkor láttam utoljára. Ki gondolta volna, mikor a lejtős úton tüntető daccal rágyújtottunk? Nemsokára a dedikált Beatrice apródjait hozta a postás. Elszégyelltem magam, nem küldtem soha könyveimből. Nyolcvanadik születésnapján verssel köszöntöttem, nemsokára díszőrséget álltam koporsójánál, hittevésül, fogadalomként is. Kilencvenedik születésnapja előtt olvashatok a Naplójegyzetekben látogatásunkról. „Pontosan ötkor, sőt valamivel öt előtt, de már éjszakai sötétben egy egész kis különítmény a kerti felső kapu előtt; a lakitelkiek. Egyenest a tanácskozásukból. Lezsák Sándor vezetésével Kiss Anna, Buda Ferenc, Serfőző, Ágh, Ratkó és még két lány? asszony? A nemzedéki kérdésről én, elég hosszan, a rövid-halk szavu kérdéseikre. Mi ujat mondhattam? A politikai élet rögziti a nemzedékeket – mert hisz mindegyik a maga célját tartja fiatalosnak –, a szellemi élet a nemzedékekkel lép vagy rostokol; vagy hátrál. Baráti szövetkezés? A baráti viszony lustitja a nemzedék haladását. (A mienkben csak jóval később alakultak inkább bajtársi, mint pajtási kapcsolatok, a veszélyben már.) Egy-egy nemzedék tagjai egyénileg is többet és jobbat alkothatnak, mint nemzedéktagok. Mint a villanyfejlesztésben az indukálás: az érintkező szellemi tartalom növeli a – tartalmat is. A konyhában közben Flóra megterített, hideg ucsorát, mert már hét óra mult. Ennyien – tizenketten – sose szorongtunk a volt »cselédszoba« és konyha terében. Hoztak egy láda almát, van tán husz kiló is.” |