Fekete elégiák opálos ragyogásbanA sors kegyelme folytán, ötéves korom óta van közöm Sinka István költészetéhez. Akkor még csak, és sokáig, egyetlen vers szálán. Testvérem megtanította:
Az a különösen titokzatos bánat egész kis lényemet betöltötte, mint ahogy éppen a múlandóság megérzésének az idejére esett, akkor szomorított el anyám az árva gyermek Eötvös József-es történetével, megsirattam az elvesztett szülőt, ez a vers pedig azzal sajnáltatott, hogy én is meghalhatok. Bár szinte minden szava már kisgyermekként is érthető, részleteiben megtapasztalt, mégis olyan sejtelmes, mint a halál. A mező, a szétfolyó köd, a vadcsalán, a bodza közönséges értelme áttérült valami különös, hihetetlen térbe, ma már azt is mondhatom, opál mezőbe, hiszen birtokolhatom Sinka István egész lezárt költészetét a tűnődő vibrálás alatt. S úgy nézek vissza rá, magamra, mint a valamikori világra a költő a Szigetek könyvében, miként a halott kisgyermek hercegnek mondható, de hiába fejtődött meg a „Fillér penészlik a szemén” rejtélye, hiába tudom, a kis herceg az elsőszülött István, akit Bélmegyeren, a Kárász-uradalom gereblyési majorján messze túl temettek el, ahonnan apja távolra költözött. Az akkori érzelmek általánosabb emberi érzéseket érintenek: a múlandóság bánatát, a halál természetellenes koraiságát, amelytől már-már elviselhetetlen a jövő. Hiszen épp a szomszédos versben olvasható: „Így halt meg a kis juhászbojtár, / a nálam két évvel idősebb / testvér” … „Szemére kék cserepet tettek, / egy-egy fillér sem volt a háznál.” Olyan mindennapi, akár a barna légy, „a jelenvaló halálnak darva”. Jött Ács Lajiért, Katona Zsuzskáért meg a többiekért. A vers rám is vonatkozhatott, és kicsalta könnyemet. Azóta ez a dolgokból áradó titokzatosság határozza meg Sinka István költészetéhez a viszonyomat. A találkozás abban az éden-időben történt, amikor az emberpalánta meghallja a „titokzatos zsongást, ami a világból jön s az eltemetett lélek ajtaján dörömböl, és el akarja nekünk mondani az élet tulajdonképpeni értelmét”. Arra a kinyilatkoztatásra igazított a költő, amit maga is érzett éppen abban az életkorban. Volt egyszer egy sikátora a mestereknek Nagyszalontán és mesélt. „Furcsa mesék voltak azok: belőlem ragyogtak elő, s a sikátor csendje megelevenítette őket, s ez az eleven kép visszaragyogott belém. Ebben a sikátorban jöttek hozzám találkozóra a világ titkai, a sejtelem és az ösztön lehelete, s ama sejtelem és ösztöntúli zsongás, ami megtölti a kinyíló lelkeket vágyakkal, s a földnek, vérnek, fáknak, kék égnek, messzeségnek s körül a mindenségnek halhatatlan muzsikájával. Muzsika? Nem muzsika. Hanem – Dal! Nem dal. Hanem csak zümmögés, csudálatos zsongás, ami, nem tudni bizonyosan, honnan jön, honnan szűrődik a fülünkbe, de az arra teremtett lélek felfogja, érti, hallja és megtelik vele.” 1947-ből emlékezik így. Áldott természetességgel és szerencsével onnan indulhatott, ahova mások visszamentek, a líra ősi anyaga felől. Nem Kukorica Jancsi–János vitéz furulyája hallatszik a pusztáról, hanem prófétai hang, bibliai pátosz, mítosz és látomás, madárdal és virágének. Őstehetség volt, de úgy, mint a népközösség tehetsége dalaiban, balladáiban, zenéjében. Költő pedig úgy lett, ahogyan megtörténik a csoda. De ha ismerjük életrajzát, olvassuk a Fekete bojtár vallomásait, nem lepődünk meg, minden úgy alakult, hogy költő legyen, hogy a sejtés formába váltson, beteljesedjen az ösztön, működjön hajlama a József Attila-i elvegyülés és kiválás értelmében. Aki még a ponyvaregényekből is világokat tanul, aki Gogolban, Tolsztojban, Csehovban a megidézett sorsra talál biztató mintát, aki szétolvas minden föllelhetőt, az nem az időt múlatja. Készült, s tette ezt olyan figyelemmel és fegyelemmel, akár a kétkezi mesterek, akiket a Kölesér melletti sikátorban megismert, s ahogyan pásztortársai értenek állataikhoz, az időjáráshoz, a növények ízéhez, hozamához. Aki egyetlen bárányát Petőfi-kötetre cseréli, az Petőfi vándorútját követi, nem falkája vonulását. Miközben tudja, egyetlen fegyver a vers, a szellemi és egzisztenciális önmegvalósulás kizárólagos eszköze. Hosszú évek után így szólhat már 1943-ban: „Aki énrám figyel, az a népre figyel. Én nem visszaforduló vagyok a nép fele, hanem a nép vagyok. Egy a milliók közül, aki hírt ad a névtelen, becsapott és megtagadott milliókról… Én az irodalomba egy kis darabka ceruzával jöttem, de nyitott szemmel és készen arra, hogy belepusztuljak. A felállított irodalmi szabályok között nem fértem, és nem férek el. Szűk az nekem és idegen. A nyelvezetem és mondanivalóm számára kicsi, a régi forma is, olyan sok és olyan nagy a hír, amit alulról hoztam, hogy semmiképpen sem fér el benne, tehát új formát teremtettem magamnak, amiben érvényesül a nyelv és a mondanivaló.” Tintaceruza-csonkkal csizmaszárra írta első igazi versét. Az előzmény és a körülmény elég hiteles ahhoz, hogy ne tartsuk legendának. De mintha a Szent Gellért-legenda elevenedne meg, a magyar dal születése és fogadtatása: ez a pórlánytól hallott ismeretlen nyelvű ének.
Nem lehetek biztos, hogy ebben az ötvenes években keletkezett Népdal című versben a Tizenhét szilfára gondolt, s akkor sem jutott eszébe a Gellért-legenda, sokkal áttételesebb a kapcsolat közöttük és csak később társíthatók. Ott az eredendő élmény az önéletírásban. A Pósa major kútjából akarta szomját oltani. „Benn az udvaron, egy félszer alatt darálókő állott s egy faros menyecske forgatta a követ, az öreg napa meg a tornácon ült és a két karján ringatott egy szundikáló kisgyereket és danolt lassú, mély, monoton hangon, fején a fekete fejkendője félrecsúszott s bennülő öreg szemei révedeztek az elhagyott tájon. Nézett az öreg mámi és dalolt s a darálókő mormogása eggyé vegyült a hangjával az elhagyott majorban… Úgy éreztem, mintha az én szegény kis nagyanyám ülne ott a tornácon s a két karján engemet ringatna, hogy pihenjek el a világ elől; mintha csak megfutott útjainak a messzeségével, szomorúságával és gyötrelmeivel altatna most engem” – írja. Megteremtődött a szoros érzelmi kapcsolat, de itt még említetlenül áttűnhetett az időn az anyakép is.
„Alig tudtam mozdulni a kúttól. Még a pipámat is elővettem, megtömtem, rágyújtottam, lassan, hogy mennél több időt tölthessek el ott… hátam mögött a kongó üres majorban egy kopott tornácon a fekete öregasszony dúdolta az árvaság altatóját.” Három nemzedék ősállapota elevenül meg ott egyszerre, mint ahogy „nagyanyáim s a szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán”, s az az ős, akit Szent Gellért püspök is hallott már. Öröklődött az ének az őszi szomorúságban, megtalálta a tallón legeltető pásztorfiút. A körülmények ilyetén való együttállása fakasztotta ki az igazi költészetet, mert mintha a szélzúgásban is az öregasszony dalolna. „Én ültem csak és rágyújtottam és szállt, csavargott az ég felé kéken a pipafüst, s elnéztem, miként vész el a semmibe. Úgy, mint ahogy én veszek majd el – gondoltam – s abban a pillanatban kibomlottak előttem a verssorok. Elővettem tintaceruza-csutkám, a csizmám szárát jól letöröltem a szűröm ujjával, hogy szépen ragyogjon rajta a betű és oda írtam föl a verset… Nem kellett kínlódni a verssel. Jött egyszerűen. Ott voltak a szilfák, szállt a pipám füstje, Guldi, a kis puli ott feküdt a szűrömön… A vers leírása után olyanná váltam, mint a felleg, ami, miután kibocsájtotta magából az esőt, felhővé vált.”
Jellemző, milyen természetesnek veszi a vers elemeit – hiszen ott voltak. Mindig is ott voltak, s maradtak költészetében a pipa, melynek eltűnő füstjében száll el az élet, a füst és a lepke, a létezés pillanatnyisága, a tünékenység és a lecövekelt valóság, hogy a Barmó és a Csikótanya, a Kerek-ér, a megszámlálható szilfa, az állásszagú bojtár, s ahogy minden légiesül, s az esők vőlegénye a puli szemében Istenné nő, magasodik, szállong, foszlik, bomlik a pipafüst nagy metaforájában, s a puli Istenének álmai varjak szeme láttán semmisülnek meg. Kész a mű, csak az utolsó előtti sor változik majd „Szőr Tóth Bálint szemeláttán”-ra, „hogy a magam állapotát vele szemben is kifejezzem”. Hiszen ő is ekképpen gyötrődött az őszi nyomorúságos pásztorkodásban. Az álom semmibe foszlik, de e nagyszerű vers pipafüstje fel-feltűnik a későbbi művekben majd, akár az őssejt, osztódva, emlékeztetve.
Így meditálnak a füstben sorsosai, akiknek „a pipafüsttel együtt / álmodni repült / a lelke: sodorta / kóbor vágya, / de az is csak egy / sóhajjal tért vissza, / hogy nincsen a lónak / nem termett bodorka”. „A kamorában a ponyván / leveles dohány / puhult, hogy legyen / kék füstje emléket ringatni / pipás embereknek / este, mikor a / vastag tenyereknek / munkája szünetel / s a merengő arc az idő távolába / bámul, s befonja álmait a füstkarikába.” De ezek a sorok már a Szigetek könyvéből valók, az öregedő emlékezésből, mikorra az esők vőlegényéből a világ özvegye lett. Költővé vált Sinka István tizenhétéves korára, megszületett a Vers (legkorábban 1915-ben a Fekete bojtár vallomásai szerint), világra jött, de nem a semmiből, inkább kicsattant, mint a virág a jó időben. Kellett hozzá természetes előzmény, nemcsak élettapasztalat, hanem figyelmes készenlét, készülődés, mezei „algimnázium”; Jézus, Tolsztoj, Petőfi; „szemléltető tárgyak”: fű, fa, állatok, emberek, az idő kiérzése a puszta nagy teréből, a légkör egyensúlyának ismerete, az állandóság fölborulása a napfordulókon. S gyakorlatok: amit lát, arról elkezd magában hangosan beszélni, és elképzeli, miként írná le, milyen hangot ad a fa a szélben. „Észrevettem, az öregasszony, ha énekel, mint láncszem a láncszembe, úgy kapcsolódik egymásba a hangja, s ha beszél akár ő, akár más! – azt el lehet dalolni.” De még a pipafüst-vers után is éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a világával azonos érzelmeit kidalolja, messziről hozván, messzire küldve a gondolatot, „mint ki utolsó fordulattal / az egész műbe értelmet vitt…” Az első költeménynek nemcsak úgy van sorsbeli jelentősége, hogy az első megkülönböztethetetlen, úgy is, ahogy megírja: „megszabadultam láncaimtól, mint a rab, mert megbirkóztam Petőfivel s belül győztes maradtam”. Szétázhatott a bevarrott szűr ujjában a Petőfi-kötet, magára hagyta a Biblia is, széttaposhatta a falka éles körmeivel. Tűzbe dobta eddigi írásait. Azonban megmaradt a bibliai hangzás, a petőfies világlátás, olyan, amit A puszta, télenhez lehetne hasonlítani, s megkülönböztetni. Lényege a legpontosabb, legapróbb realitás, és a határtalan, mesebeli fantázia. A legkisebb részletek bomlanak hatalmas távlatokba.
Petőfi alant repülő sorai fölemelkednek a lebukó nap véres, királykoronás látomásába. Hasonló a részletezés a Kocsink, mint nagy sárga bogár című Sinka-versben. A címben előlegezett képben az utas mégis lát valami föntebbit is: „ötszáz ázott szarv fénylett kinn a meleg esőben… Felhőknek gyönge ezüstje / átszürte már a délt, / de az ibolya-messziben / körül még köd henyélt… láttam egy nagy szőke gulyát rózsaszin esőben.” Ennek a szépségnek ad értelmet az emberi létezés.
S micsoda mikrovilág fölött úsznak a felhők tündérregéi Petőfi Kiskunságában? Mit látnak meg a puszta gyermekei, vándorai? Petőfinek a síkság otthonos, megszépül, nem ő a ködbe vesző betyár, háta mögött farkassal, hollóval feje fölött. Nem az irdatlan őszi pusztaság nagyságában őrjítően magányos pásztor, akit Sinka Istvánnak neveznek, aki túllépve egyéni sorsán fölénekelte azt a bihari, békési mélyvilágot. Mások szóltak a nyomorúságról, átérezték, de nem ők mentették kétségbeesve a megkergült falkát a vonattól. Belőle Tiborc beszél. Ezért a panasz a legfontosabb, ha vádol, panasz a vád. Elégiákat ír a balladákban is, a siratók fekete elégiáit. „…felőlem az rendeltetett, / hogy vihar fujja meg a számat” és „a lelkünknek kínja mondhatatlan” között szólal meg bánata az ég kékjével s a mezők évszakos színváltozataival átitatva.
Mint ahogy versét gyermekkoromban iránytűnek adta a sors, hogy általa szerzőjéhez eljuthassak, fiatal házasként szomszédja lehettem Budán a Keleti Károly utca 50.-ben, a hatvanas évek elején öt esztendeig. Rendszeres vendége, mindennapi társalgója, inkább hallgatója, versei közönsége voltam. S megtudtam tőle, miként lehet birkahajtás közben aludni, télen melegedni a trágyadombban. Megéreztem vágyakozását is olyan elismerésre, ami úgy illeti meg, hogy nem kell megalázkodnia. Olyan garzonban lakott fölöttünk, mint mi; sötét főzőfülke, annál szebb lakrész, szobájuk a Rózsadombra nézett nagy ablakával. A beépítetlen telek színeiben váltakoztak az évszakok; a tél tél volt, egy rozsdás vashordó a hóban, nagykabátos szökdelők a Rét-lépcsőn, a kertészet meg a fasor tavaszi zsendülése, nyári kiteljesedése, fakóba tűnő elmúlása, hogy odafehéredjen a dérnek. Sinka ritkán nézhetett ki az én időmben, idegfájdalmak gyötörték, idegzsába torzította az arcát. Könyökére dőlt az ágyán, olyan szokásból, akár a puszta füvén lenne, s rétnek képzeltem takaróját. Nem pásztorbot az oldalánál, de ceruza és irka. Versei arra jártak, ahonnan elindult, csak már az idő opálos derengésében. Ismertem, olvastam folyóiratokban a Lovasok opál mezőkön, a Véres Párcium nagy költeményeit, gyönyörű dedikációval megkaptam a Végy karodra idő versválogatását 1964 húsvétján, adta, mint énekes az énekesnek. Fölolvasott a főműnek szánt Szigetek könyvéből. Ugyanarról szóltak ezek a költemények, de mégis másként. A bölcsesség és a megbékélés, az örökkévalóság képzetét keltették bennem. A Lovasok opál mezőkön öregkori lírájának csúcsa, de csupa gyönyörűség a környezete is, az a megújulás, betetőződés, ami az utolsó tíz esztendejében történt. Úgy hiszem, a szerelem vitte ilyen magasra, mint a költészet nagy energiája. Mert szerelem nélkül a vers is kiszárad, általa fönséges lehet. Megírta az Éna-dalokat feleségéhez, Szin Magdához, de a többi műnek is Éna adhatott szárnyat. Ő a Lenge, a mennyei angyal hasonmása, aki a sárral dobált fiúk álmait őrzi. Sokan írtak már az opál mezők verséről, hadd fűzzem hozzájuk a magamét. A valahai álom, ott a penészes ólpiacon, a mai emlékezés. A lét: drágakő-sugárzásban élni nyomorúságosan, s az emlékező messzeségből visszanézni, akár a holdból kék bolygónk ékkövére. Lehetne fekete-, tűz- és kékopál. Sinka inkább a nagy távoli zöldben kékbe ködlő mezőkre gondol, s láttatja, mint hatalmas aurát. Dicsőséggel övezi szárnyanőtt lovasait, s tágítja a verset valóságon túlivá, ellentétévé a sárral dobált fiúknak, egykori önmagának. Költői jelentőségű vízióvá növekszik az úrtól úrhoz szegődés, a pásztorló kóborlás, a csikós terelő vágtatása, a juhász méla magánya méla tájon, opál börtönben. S már nemcsak az egyszeri jelentés: „Mert vándorokként éltünk e világon, / kikről nem hallott hírt senki sem”, már nemcsak a pásztorokról szól, hanem az egész emberi létezésről, melyet a pásztorélettel személyesít, a leányszemek titkos violájáról való ábrándozással boldogít, és hogy mindig ott maradunk az Isten nagy festményén, melyet opál mező és nagy sárga nap ural, s az a tizenegy felhőrongy-darab, az elszállásolásra készülődő, elrepülő tizenegy fiú a halál lovain. „És egy lovas maradt csak, / ki éjjel is lát és éjjel is énekel.” A Vád mottójának abszolút hangja, elrendeltetése e vers keletkezésének idején, 1958-ra a túlélő keservese már, halálos látomása lett a fekete opál, gyémánt éjszakában, az ősz nagy lelkével együtt vágtató lovasokkal. A vers mágikus hatása rezdülékeny titokzatosságra vált az Emlékezés távoli csillagokra című költeményben. Illat, csillagok, falusi zsongás citerapengés közben.
– kis világ Arany János módján, de az nem fordult elő a másik nagy szalontainál, hogy a családi körből előre századokra sírjanak. Nem jelen idejű, időtlen és ősi ez a sírás, mégis valamit sejtet a lány személyes sorsáról is, az elszakadásról, a korai halálról.
Ahogy a pásztor odább állt szerződése lejártával Szent Mihálykor, úgy válik meg a nyájtól és az emberektől, mégis mintha a szeretett társak hagyták volna el őt. „Aztán őszre válván / az idő, Zsuzsim is, falum is mind magamra hagyott, / mint csonka kéményt ahogy elhagyják a gólyák.” Mintha még jelen időben történne, ami elmúlt, de visszanézve válik annyira titokzatossá, kimondhatatlanná. Ez a balladai kihagyásos tömörség majd epikussá térül a Szigetek könyvében. Egyszer konkrét megvilágításban, máskor lírai fényben, álomszerűen. Mert „aki álmodni tud, álmait annak nem lophatja el / sem az út, sem a járom, befelé él az”. Ennek jegyében jöttek létre az utolsó hosszú költemények, a Mesterek uccája és a Szigetek könyve. Az előbbi világ visszaálmodására mégis inkább a földiesség a jellemző. Szegény mester családok élik „a téli madarak hangtalan nyomorát” a vadrózsák sziromdíszei mögött. Jellemrajzaival a realista irodalom legjobb műveire emlékeztet. Van gondja és fantáziája szereplőit a legapróbb részletekig megformálni, jóságból és gyarlóságból, rezzenésnyi viselkedésből. Jól ismeri a mesterségek jellemformáló hatalmát, a női lelket, a szerelem szép cseleit, az anyaság fürkésző figyelmét. Bölcsességek tárháza ez a költemény, tapasztalatát a közmondások tömörségével, és a kibontott gondolatokkal egyaránt tudtunkra adja: „Rendet / kellett teremteni maga körül, / de nem úgy, hogy e rendtől a világot ne lássa… Valóság kell nekik. Olyan ország, / hol kibontakozhat az élet… kézzel fogható legyen az öröm. / Ha csak álom: a semmié az: füst. Az áll, ami van… Olyan ország kell: hogyha nem is menny, / de mindenki idvezül… Olyan, ahol erős, inas / vitéz a történelem.” Minden részletében érezhető, hogy a költészet mesterségéről olvasunk, túl a mesterségek költészetén. A zenélő asztalos, a maga teremtette angyallal viaskodó rézműves, a formázó fazekas, a látomásos és okos szűcs, a gyönyörűségeket álmodó takács a költő ars poeticáját jeleníti meg, figyelmeztetve minket az anyagszeretetre, a szépségre, a vágyakozás szabadságára, a fantázia merészségére, s arra, hogy a költészetnek szárnya van. A Mesterek uccájában, a szalontai sikátorban indult meg Sinka költői létezése, s ha a Szigetek könyvét az életmű enciklopédiájának tartjuk, akkor ezt a hosszú verset az elsőnek is vehetnénk. Az Így kezdődött írásban is jogosít erre. „Végtelen szánalmat éreztem minden iránt, ami be volt zárva a sikátorba. Úgy képzeltem, hogy arca és lelke van a karónak a kertlábban. Igen: lelke. S hogy az a lélek milyen sokat és mennyit gyötrődik azon, hogy ott kell állnia örökké, összefont börtönében, s nem sírhat, nem kiálthat, hogy alul rohad a lába, benn a földben. Micsoda az a hatalom, ami ide zárta őket – és miért van az a hatalom? – tűnődtem. És nem tudtam… Nem felelt senki. Valamelyik udvarban fűrészt reszeltek, s a kertvégek fölött átsírt a hang, s meghalt a sikátor némaságai között, vagy ha tovább úszott, elnyelte a kék ég.” Az lett a sorsa, a feleletet Sinka Istvánnak kellett megtalálnia itt, majd a pásztoréletben, aztán a kisbérlők földjén, Bundaszigeten; Péterszeg-szigeten, a zsellérek vidékén, a nagykörszigeti özvegyek háza táján; Sártalló-szigeten, ami az istenkeresők mezejének is nevezhető, s végül önmagában, azon a magányos szigeten, ami „nem széle földnek, nem partja vizeknek; kívül van mindenen”. A Szigetek könyvében a lélek önéletrajzát írta meg. „Megírtam már a sorsomat korábban is, de itt egy ember, egy költő életének legtitkosabb rejtelmeit próbálom felmutatni… Olyan iszonyú szembenézésnek, léleklátásnak tervezem, hogy legjobb lesz, ha személyemtől elkülönítve, örökségként hagyom itt azoknak, akiket érdekel majd, hogy ki voltam… legtökéletesebb, legtisztább művemnek szánom, amelyben minden korábbinál nagyobb siker koronázza örök harcomat a szépség hatalmáért” – nyilatkozta 1967-ben. Halála után jelent meg, először csonkán, majd teljesen Püski Sándorék jóvoltából, ahogy oldódott a politikai tilalom, de az előítélet máig is megalázza. Mi sem ismerjük egészében, s épp ezt a nagy Emberi Színjátékot, melyben a társadalmi és személyes magányról vall. Tárgyias és álomszerű szép beszélgetés, fekete elégiák sora opálos ragyogásban. Van benne egy fönséges szakasz, amely a róla való gondolkodás közben nem engedett a csábításnak, hogy az előítéletekkel szemben válaszra kényszerüljek.
Minek magyarázkodjak, ha úgyis helyt állnak magukért a művek eredetiségben, időtlen érvénnyel, a magyar nyelv, a magyar ritmus nagy változatosságát játszó zenekarával, a képek pontosan kidolgozott részleteivel, s lenyűgöző monumentalitásával, a lélek és anyag, az ember és természet katedrálissá épített idejével. |