Abszolút költő1900-ban, Vörösmarty születésnapján, sóhajtva írja naplójába a kamasz Kosztolányi: „Milyen szép nagynak lenni. Tán 100 év múlva az én ünnepségemet fogja bámulni a világ?” Ünnepeljük a százéves költőt, nem harsányan, inkább gondolkodva, tűnődő szeretettel. A megrendelt tapssal, a színpadra röptetett lángoló fülemülékkel ő már 1921-ben leszámolt, mikor a véres költőt, Nérót megírta. Mit üzenhetünk a nagyképzeletű kamasznak? Kicsoda most nekünk? Az ünnepségét bámuló világot Magyarországra kisebbítem, e hazából is azokra, akik szépségre, világosságra, a létezés állandó, egyetemes átérzésére áhítoznak. S ha ezt a boldogságot apadni vélik, s megöregszik bennük a zöld, mint hiányzó emlékhez, Kosztolányihoz nyúlnak a könyvespolcra. A költő – élet; mondja Néró pusztító álköltősége ellenében. Ady elsőre, a Négy fal között megjelenése alkalmával, abszolút költőnek nevezi. „Ha föladnám neki Arábia történetét, a reneszánszot, Häckelt, az egyszeregyet vagy az agrárkérdést: ő mindegyikben ezer költői témát találna”, mert „rendkívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek”. Születésétől haláláig költő. A szegény kisgyermek panaszait a felnőtt írja meg, mégis valódi gyermeki élmény a betegség, a láz, a doktor, a nagyapa halála, a szoba képzelődést növesztő homálya, az ódon, ónémet, cifra óra, az első halálfélelem, olyan hangulatokkal, minden érzékszervre ható élménnyel, melyre csak eleve költő képes. Az volt szörnyű haldoklásában is. A Szeptemberi áhítat ünnepi magasában elröptette az utolsó verset, nekem mégis a némaság följegyzéseivel fejeződnek be összes művei; már csak nyögni, sípolni, sivítani tud a száj, a betűk is szétesnek, akár az utolsó morzsák:
A nevét úgy használja, mint végleges aláírást. Az „egyedül” után már nem volt ereje arra sem. Egyedül maradt, és a feleség, a fiú, a kórház, az ország is egyedül, arra a pillanatra, azután elkezdődött a transzcendens viszony. „…nagy költő volt, olyan volumenű alkotó szellemmel, amilyen ő, állandóan foglalkozni kell a fiatalabb kortársnak, az utódnak, aki mestert lát benne anélkül, hogy tanítványnak érezné magát” – mondja Szabó Lőrinc nemsokára. A tanítványt függőségben gondolom, a mestert szabad együttlétben. Együtt lehet-e a mai kor embere vele? Hiszen sokszor nagyon távolinak tűnik a pompázó könnyedség. Mit ad a tél cukortorta-élményével annak, aki fázik? Mit ad tiszta rímeivel az iszonyatban, mikor jajgatni kellene? Végletes kérdéseimben a válasz: még akkor is vigaszt, valami győzelem-érzetet, ahogy József Attila utolsó hexameterei, s a Nagyon fáj. Kosztolányi maga volt a mérték, a pontos szerkezet, az összecsengés, nem kellett magára kényszerítenie. Azt hiszem, a Meztelenül kötet versei olyanok, mint mikor Kassák rímelt; azzal próbálkoztak, ami nem természetük. Mindig az egyéniség szublimációja a lényeges a belső törvények szerint. Mondogatják mostanában, a rím, a szabályos ritmus gátolja a megnyilvánulást. Van, akit gátol, van, akit nem. A magas művészi fokú korszerűség, a jelen idő legfontosabb kérdéseire adott legpontosabb válasz átvészeli a divatokat. Tudjuk, mit élt túl Kosztolányi művészete: a politikai kívánalmakat és a szépségcsömör idejét is túl fogja élni. Mindkét felől kikezdhető volt és kikezdhető. Megmaradt annak az önérzetes ifjúnak, akit kicsaptak a gimnáziumból. Mondta, amit gondolt. Bélyege lett egyszeri elszólása: Inkább az elefántcsonttorony, mint a pártiroda. Életfilozófiája is ellene fordítható. „Költő voltam és bölcs. Közönyös, mint a természet. Csak az örökkévaló dolgokról volt véleményem, de erre nem voltak kíváncsiak. Az ő hitvány, unalmas életharcukról pedig egyáltalán nem volt véleményem… Szerettem az életet, az igazságát is és a hazugságát is… Jobb is vagyok, tisztább, mint azok a korlátoltak, akiket jellemeseknek, azok a képzelethijas durvák, akiket férfiaknak, azok az esztelenek, akiket hősöknek neveznek” – mondja Senecával, mint ahogy Füst Milánnak: „– Nekem nincs véleményem. – Semmiről? – Azt nem mondtam, de majdnem semmiről.” Ez a „majdnem semmiről” az életműve, több a véleménynél, mert állásfoglalás, művészi cselekvés. Az Édes Anna éppen abból a korból, mikor a szegénység a forradalmakban megpróbálta érvényesíteni magát, s utána a bukás megalázottságát tudhatta meg, akkor a regény a lázadás magyarázata, figyelmeztetés: az állati szolgálatból mindig fölkapható egy konyhakés, a gyilkosság bármikor, bárkivel megtörténhetik. Kosztolányi „rendkívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek”, nem egyértelmű cselekedeteiben, aki ennyire szenzibilis, gyermeki. Tévedései, másságai mégis másodlagosak nekem az időben. Elutasította a homo moralist a homo aestheticus, de csak napi alkalmak miatt, elhatárolódásból tette, ahogy Ady-kritikájából, a népi irányzatú költők bírálatából kitűnik. Természetesnek tartom, ha gyengeségeit is vizsgálja az irodalomtörténet, mégis távolabbról, a részletek fölött már nem arra gondolok, miért volt néha túlságosan könnyed, már-már felületes, kevésbé végiggondolt, ítéleteiben engedékeny. Csúcsai érdekelnek, nem lapályai. Nagy költő, író, akinek ekkora magasságai vannak. A poétánál nem rakom a szépírót elébb, mert a Hajnali részegségre, a Szeptemberi áhítatra gondolok. A költőt látom műfajaiban. A Hattyú, ez a magyarnak jelölt kuvasz ott fehéredik, hallatszik az Édes Annában és A bús férfi panaszaiban. Mesterem Kosztolányi abban, hogyan lép át a költő a versből anélkül, hogy versei vérét szegényítené. Minden műfajban költő, akit Kosztolányi Dezsőnek nevezünk, bár lehet regény-, novella-, esszéíró, színikritikus, nyelvőr, mindennapi karcolatok, gyakori útiélmények szerzője, szereplője. Tanulmányaiban egységben láttat személyiséget és alkotást, saját melegével éleszt holtakat, együtt látogatunk kortársaihoz, s még a szivarfüstön is elandalít, ha az arc éppen a kavargó, omló homályban jellegzetes. Széchenyiről szólván látnia kellett a szétroncsolt koponyát. Mondhatnám, állandó figyelőállásban él, pontosabb vagyok, ha együttélőnek mondom inkább, a tollat és a papírt tartja készenlétben. Munkanaplója, ez az egyetlen férfikorból maradt füzet, bizonyíték mámoros gyűjtésére. Mintha el sem fáradt volna, munkája akár a szívdobogás, érzékenysége kiapadhatatlan. Még utolsó cselekedetében is költő: „Egy piros szívet tépeget le ruhámról keserűre bágyadt tekintettel, mint aki azt mondja, hogy gyász kell már nemsokára, nem piros” – emlékezik a felesége. A szépség múlhatatlan képzete ő. Mint egy felejthetetlen mű után, megrendítő dallamok kísérnek.
Az már nem érdekes, hozzá vezet-e a melódia, vagy oda, amit éppen fölfoghatok érzékeimmel. Megíratlan Kosztolányi-vers ez a hattyú itt a tavon, süllyedhetetlen márvány-alak, mintha nem is földi lény lenne, megfoghatatlan patyolat-jelenés, de egyszerre ledér tollászkodássá változtatja méltóságát, liliomnyakát szárnya alá görbíti az úszó tünemény, lábát víz fölé emeli. És ahogy a park nehéz tölgyfaillatából az egzotikus fenyő gyantája fölidézi az emlékezetet, keressük hozzá a tárgyat, a formát múltunkban, műveiben. |