Vibrálva ragyogó (Babits Mihály)

Utolsó éves egyetemista koromban, 1961-ben, a Széchényi Könyvtárban gyakorolva belenézhettem a Babits-hagyaték tenyérnyi fényképalbumába. Mintha családi képek lettek volna zöldben, kiránduláson. Nem a képek, hanem a tárgyi emlék emlékezetes nekem, amelynek fedelén összekeveredhetett ujjlenyomatom az övével. Életre szóló, megörökített kézfogásnak éreztem ott, amitől bensőségesebb kapcsolat kezdődik. Ha vizsgáztatott volna, elszégyellem magamat. Mit tudtam róla éppen diplomázás előtt? Egyet-mást igen, százféle lényege előtt ma is dadogok. Sorsszerű azonban, hogy Babits-kötetem 1961-ből való. Volt Csokonaim, Berzsenyim, Vörösmartym, Petőfim, Aranyom, Adym, József Attilám. Azt hiszem, addig az én időmben Babits meg sem jelent. Mentség csak annyira, amennyire a nagy költőknek kézközelben kell lenniük és én nem kaphattam meg semmiféle boltban.

Falusi származásom miatt jó ideig a csirkeház mellől éreztem költészetét. Ahogy ő a Vers a csirkeház mellől szemléli a vályogfalat, a piros cserepek taraját, a fehér levélként keringő két galambot, ahogy tűnődik és vágyakozik az egyszerű bölcsességre. Innen tudtam életműve hitelét általam is igazolhatónak, csirkeólmelléki magam is. Mert legyen ez csirkeház, vagy akármi hasznosan természetbe illeszkedő elem, azonosította, megszerettette azt az embert, akinek művelt versvilágától olyan messze álltam.

A másik vonzalom ellenkezőleg, Füst Milán katedrájáról indított feléje, mikor az öreg, reszkető fejű médium behunyt szemmel, levegőben bolygatva hosszú ujjait, szavalta: „Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol gallyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél…” Füst Milán transzba esett torkából Babits vékony, kántáló hangja hívott.

De elég lett-e ez a kétféle kerítés, hogy belül, nyugalmasan, fiúi tisztelettel szellemi családtagja lehessek? Fizikailag elképzelhető, hiszen apám hat évvel fiatalabb nála, anyám József Attilával egyidős. Másféle világképem: származásom és neveltetésem állandóan elsodort környezetéből. Rajongtam és félreraktam, újra visszatértem. Más nagy költőkkel is előfordult, de velük beteltem inkább. Babits vonzott és taszított. Mások is hatottak rám ellene. Ráfoghatnám József Attilára hűtlenségemet. De én vagyok az oka, hogy dogmaként követtem a sértődött posztkamasz-zseni tobzódását, a pamfletre és a daladög-versre jobban ügyeltem, mint a férfiember bűnbánatára. A magam megnyugtatására tanulmányt írhatnék József Attila logikusnak tűnő tévedéseiről, de már nem érdekes, hiszen csak gondolkodásom múltját magyaráznám, a kiküzdött jelen időnek semmi szüksége rá.

Mert Babits él.

„Mindig lesz benne fölfedeznivaló” – mondta Szabó Lőrinc a halál alkalmából. Ő teljes ismerete birtokában képzeli el, én még most is az ismeretlent fedezem föl benne és kapkodok, mit tartsak fontosnak, lehet, csak a magam számára kimondani. Tudom, él Babits, ha egyetlen versét sem ismerném, akkor is Weöres Sándorban inkarnálódva. És az egész mai magyar költészetben szétszivárogva, bennem is. Büszke lehetnék, valamikor Babits-idegen időmben egyik versemet hatása miatt adta vissza a szerkesztő az ötvenes évek végén. S mert ismerem, tudom, Arany János közvetlen folytatója a magyar költészet nagy ikervonulatában. S mint ahogy Aranynak megadta a sors Petőfit, Babitsnak éppúgy megadta Adyt. Kiválasztódott génjei által szenzibilis, törékenységéből nagyra törő, magába mélyedő és kitárulkozó testtel-lélekkel mértéknek, mint a tusakodó, csatakos Ady másik énje, hogy az egyensúly megmaradjon, hogy meg ne szakadjon a folyamatosság. „A modernség tetőfoka volt, konzervatív formában” – idézem újra Szabó Lőrincet. Arany utóda az építkezésben. Arany a magyar történelem és szellem eposzát akarta. Babits európaibb, de rokontervű Dante Isteni színjátéka fordításával, egész életében katedrális-álmú, melynek színes ablakai a versek, meg tornyai, harangjai, kis és nagy oltárai.

„Elszakadni, mindenáron, Nyugatra” – írta Adyról, aki Párizsban lett igazán magyar. Babits, lehet, hogy éppen Fogarason, a havasi, metsző téli szél elől, tüzes, balkáni kályhánál ógörög könyvvel kuporogva lett igazán európai a bivalytej-zsíros kávé ellenében.

„Toronyba vonulásom egyuttal itéletet jelentett, a logikátlan és csunya világgal szemben. Biró fia voltam, s véremben az itélkezés. Az itélet jogát követeltem a költő számára; sohasem tudtam belenyugodni abba, amit eszem vagy igazságérzetem nem szentesitett.” A Szabó Lőrinc-i „felfedeznivaló” arra irányít, micsoda bonyolult személyiség gyakorolta az ítélkezés jogát, aki csak a maga szentesítette igazságokért állt ki. Visszafelé zavarba hozhat az ember, hiszen igazságaink nem mindig azonosak, de műve nem, mert a történelem változó megvilágításában mégis neki lett igaza, bár mennyire az ellenkezője történt időnként. „Hiszek a müvészetben, mely nem tagad meg semmit… de tulnő mindeniken, mert nem rabja senkinek.” A filológia vizsgálhatja, ez vagy az a vers miként esett meg vele. Tudom, azonos volt bonyolult önmagával, ez a bonyolultság számtalanszor zavarba hozó, de teljes az egység életben és versben. Ő a legrejtélyesebb magyar költő, akinek izgalmasságát tartalmai adják, nem kifejeződésük. Klasszikus formájúak akkor, mikor a huszadik században olyan gyorsan követik egymást a hódítások és az elhagyások, mint a nomádság idejében. Neki az Árpád-féle honfoglalás többet jelentett Attila és Batu kán világbíró összeomlásánál. Büszkén tartja magát István király örökösének, hiszen ő volt az első magyar „nyugatos”.

Szavára figyelek: „Soha kinosabb probléma nem volt az irodalom aktualitása, mint épp manapság: mikor a kor szinte évente váltja képét és hangulatát, s mire az író lelkében földolgozódtak és formát öltöttek volna korszerü mondanivalói, már el is avultak… aki félretesz minden programot, annak az magától adódik.” Figyeljünk szavaira költészetünk kapkodó időszakában!

Képeit nézem a gyerekkoritól a halotti maszkig, ahol már nem látszik a szem, de marad a végső koponyaforma. A negyediktől az ötvennyolcadik évig azonos világfaggató tekintet. Nézem mefisztói, „soha-meg-nem-elégedés”-szemeit, a gyötrődve ítélkezőt, a barna, éles, hirtelen gyúló és fáradó szembogarat; alakját környezetében, ahogy kiválik jelentőssé, mert mindeniken, mintha élne; vibrálva ragyogó halhatatlansággal.