„Vagyonos Atyánk” (Arany János)

Nyárban gondolkodom Arany Jánosról és természeti képpel indítom az írást, ahogy ő is szokta. Aratás, vágott gabonák illata, kukoricavirágzás édessége, napraforgótáblák sárga tányér-rengetege, már gyönge sarjú, néhány kint felejtett szénaboglya. Teljes Arany János-i világ.

Beleképzelhetem Buda halálát, a Toldit, a negyvennyolcas honvédeket. De ugyanígy tehetném bármelyik évszakban, mert mintha költészete maga lenne az anyatermészet, amelyben az emberi közösség él múltjával, jelenével, jövőjével együtt.

Innen juthat eszembe teljességteremtő csodája.

Élete elengedő volt, hogy Homérosz, Vergilius, Ovidius, Dante, Shakespeare, Goethe rokona lehessen ez az egész magyarsággá inkarnálódott költő, kikerülhetetlen, s már poézisén túli jelenség.

Arany addig létezik, ameddig a magyar nép.

S mert ezt most már pontosan tudom és tántoríthatatlanul hiszem, szorongani kezdek, pirulós szégyennel gondolok a vele való kapcsolatomra, ideiglenes hűtlenségeimre. Úgy tűnik, nekem is végig kellett élnem az oda- és elfordulásokat, akár a rákövetkező magyar irodalomnak.

Kezdetben a Toldi meséje, mikor még olvasni sem tudtam, összekeveredett a helyi legendákkal, betyártörténetekkel, melyek a családi körben szállongtak, mint a csöndes hó, hamvadtak, újraéledtek, akár az akácfaágak az esti tűzhelyen. Arany egyszerre fiatal bátyám lett, ősz hajú apám, érte szigorú tanítóm, álmomban vénséges vándor, s mindig otthonos, mert ismerős dolgokból varázsolta elő a titkot. Nagyon korán megvoltak piros vászonba kötött összes versei. Ez a Franklin-kiadás velem volt iskoláim során. Mintha belőle tanultam volna legjobban örülni a versnek. Tartalma érdekessége, ismerős távolisága mögül zene hallatszott, s ez a hang tovább bongott bennem, mint mikor megáll a harang és folytatódik a zengés, a lélek zenéje. Mert szavainak muszáj a sejtelemből megformálódniuk, megtanulásukra kényszerítettek. Nem egyszerűen a történetek, inkább zenéjük hatott rám memoriteri fönségükben. Olvasásukban pedig a versek egyetemes világvarázslata, a plasztikusság, a részletesség szinte a fűszálakból, a csillagsugarakból szőve. Eposzai monoton ritmusában rátaláltam a nyelv és a költői képek változatosságára, az egyénítő zsenialitásra. Balladáiban a szerkesztés nagyvonalúságára, mikor a sutának tetsző részletek is erős tartószerkezetté állhatnak össze. Ritmusa paripa-táncát ki ne csodálhatná? „Zsibongva hadával a völgyben alant Ali győzelem-ünnepet űlet.” „Állata őrzeni négy alabárdost.” Vagyonos Atyánk – szólította meg József Attila. Micsoda nyelvi nagybirtokos az, aki a végső rímeket: az azonos hangzású, más értelmű szavakat úgy csöndíti össze, mintha csak ragrímek volnának!

 

Összegyüjti budai tanácsot: „Jó emberek, adjatok tanácsot: Boldogasszony temploma keresztjén Török zászló lengjen vagy keresztyén?”

 

Micsoda lelki repülés szükségeltetik ahhoz, hogy a valamíg azt – vígaszt összeütését ne tartsuk kényszeredettnek!

 

A lantot, a lantot   Szorítsd kebeledhez Ha jő a halál: Ujjad valamíg azt Pengetheti vígaszt   Bús elme talál.

 

Már úgy szorítottam azt a kötetet magamhoz, akár ő a lantot, s nagyon sokszor az ő ezüstláncon ketyegő zsebórája mutatta a versidőt.

Azután a könyvet kölcsönadtam, vissza nem kaptam. Sok hatás ért, régi és újdonúj. Arany a mindennapokból kifelejtődött, csak a hatások alól forrott ki akaratlanul az egész magyar líra együttesében. Én is hiányolgattam személyét titkoló szemérmességét, késői líráját kívülről tekintgettem, tartózkodtam tankönyvi mintapéldáitól. Nem hiányzott a kölcsönadott könyv sem. De mikor megvettem kötelességből újra, mintha a régi frissesség és öröm tért volna vissza a sárga borítókból.

Én abban tartom Aranyt nagynak, aminek mostanában hiányát érzem kísérteni, a teljes világképre törekvésben, a megtervezett és végigcsinált építkezésben. Nem formai és tartalmi követésre gondolok, szellemi jelenlétét szeretném. Minket már nem húznak le utóhatásának retrográd kötelei. Arany már nem tápláló az élősdieknek, végre azoké is lehetne, akiket eddig elkergettek tőle – fordítom jelen idejűvé és óhajtó módra Ady jóslatát. Egyértelmű és szabad lehetne bennünk.

Sajnos, mintha valóra kezdene válni rezignált jövendölése:

 

S összevéti annyi mással A jövendő nemzedék, Mely se kérdi tán, se tudja, Nem is igen lesz rá gondja: Hogy itt éltem, s a tömegben   Én is lantot pengeték.

 

Ki vitatkozik róla mostanában? Ki fedezi fel, mint Füst Milán Berzsenyit? Vas István és Nemes Nagy Ágnes összekoccanásán kívül, mikor a Keveháza hangsúlyos vagy időmértékes voltán vitatkoztak, élesztő hangot nem hallok. Vita nem utóhatásában, hanem az egész történelmi magyar költészet jelen ideje s az avantgárd elképzelt jövő ideje között folyik. Arany János azokban él, akik mindegyiket együtt akarják.