Porladó díszkiadásTompa Mihály összes verseinek díszkiadását olvasom. Az aranyveretes, klasszikusnak kijáró kötés mállékony lapokat föd, törik ujjaim alatt a papír, sárgásbarna darabkák esnek asztalomra, mint a múlandóság töreke. Nem nyúltak hozzá talán évtizedek óta, ahogy költészete is beporosodott az időben, szóba nem kerül már igazán, legtöbbször Petőfi és Arany életrajzában előforduló kevésbeszédű név. Ám el lehet gondolkozni azon, mivel érdemelte ki ebben a díszkiadásban is a sajtó alá rendezők tiszteletét, akik a 19. század második felének írónagyságai voltak: Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly, a barátai. S azon is elgondolkodhatnánk, miért nevezte ki Petőfi Arannyal és magával együtt a költői triász tagjának? S miért szerette Arany annyira, hogy haláláig kitartott mellette levelezéssel, barátsággal? Ízlését, nagyrabecsülését kellene kétségbe vonnunk, ha nem föltételeznénk megbízható ítéletét. S miért ragyogott magasan a huszadik század elejéig? Riedl Frigyes, az irodalomtudomány modern professzora a tizenkilencedik század nagyjainak csoportképébe képzeli „a túlérzékenység mártyrját, a fiatal papot, Tompa Mihályt”, s Petőfi verseit elemezve őt is bevonja a hasonlításba, például melyikük mit hall ki a pacsirta, a rigó, a vadgalamb hangjából. De Illyés Petőfijében alig említődik, s akkor is megítélően: „a közép-tehetségek óvatosságával félt attól, hogy a kritikát maga ellen bőszítse, a havonta elmaradó 2-3 forintot is sajnálja, s talán az sem esik neki rosszul, hogy a Honderűék a fiatal költővel szemben néha-néha Hiador mellett őt kiáltják ki a nagy költőnek” – jegyzi meg Petőfi és Vahot Imre veszekedésével kapcsolatban, mikor a Pesti Divatlap szerkesztője elhatározásuk ellenére közli verseiket. Szerb Antal irodalomtörténetében az ősz költőjének kegyelmez meg csupán: „Petőfi egy ideig magával egyenrangúnak tekintette. Petőfi sokkal hevesebb és Tompa sokkal gyanakvóbb volt, semhogy szövetségük tartós lehetett volna… És azóta az irodalmi tudatban is leszállt Tompa triumviri méltóságáról – ez a triumvirátusok törvénye, hogy az egyik a három közül jelentéktelen.” Mára ez a mellőzés is érdektelen. Engem sem foglalkoztatott az egyetemen sem addig, míg egy látszólag igénytelen verse, a Mosoly föl nem hívta rá a figyelmemet, kicsoda mégis, aki így ír?
– olyan költőre vall, aki összetéveszthetetlen mélységekből kiáltja föl rémisztő és végzetes kérdéseit. Itt kezdődik a nagy költő, nem regéiben, mondáiban, balladáiban, beszélyeiben, melyekkel hírnevet szerzett. A Hét évszázad magyar verseiben Petőfi 150, Arany 180, Tompa 22 oldallal van jelen. Az arány valamiképp igaz, a maradandónak tartott versekből kitetszik a líra sajátos képe, de a válogató inkább a szólamok jelzésére, nem a legerősebb, kivételes hang fölmutatására törekedett. Nem győződhetünk meg egyértelműen, hogy az őszi, melankolikus, őrjítő létkérdéseket jajdító verseivel a legnagyobbak között van a helye. Olvashatunk népdallá híresült népies dalokat – „Télen-nyáron pusztán az én lakásom”; „Békót tettem kesely lovam lábára” –, melyeknek inkább csak tárgya a nép, a népi gondolkodásba próbál beleilleszkedni bizonyos tanulságok levonása végett. Olvashatunk a hangyáról La Fontaine-es darabot; hazafias verset: „Ki rosszat kiván a hazának / Az Isten verje meg! … Éljünk, ha él a szent szabadság, / Ha vesz, vesszen bennünk s velünk.” Jónak tartható a Pusztán című vers, még akkor is, ha a szabadság szimbolikus tere hamar közhellyé változott. Az én lakásom máig hatóan ironikus. Kihagyhatatlan A gólyához irodalomtörténeti allegóriája, mely a szabadságharc bukása után hatásában Vörösmartyval versenyez, a mi időnk is megszólal a „szívet cseréljen az, aki hazát cserél” a Levél egy kibujdosott barátomhoz által. Elbűvöl a légiessé absztrahált virágrege, az Égő szerelem. Megérint A madár fiaihoz üzenete, a dacos „fiaim, csak énekeljetek!” Itt a Vörösmarty nagy verseihez törekvő Forr a világ, az élet értelmét igazoló napra vágyó Új Simeon, s a költészete lényegét szimbolizáló Ikarus. De csak a Tornácomon és az Őszi tájnak… biztat igazán összetéveszthetetlen élményével a hasonló versek fölkutatására.
Gyönyörű folyamatosság Berzsenyitől Vajda János felé! Ez Tompa igazi, győztes vonulása, nem a tűnő divat után kapkodó botladozás. 1841-ben mutatkozik be Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferenc lapjában, az Atheneumban az Alkonyat, majd a Mohos váromladékon című regéivel. Petőfitől egy évvel később jelenik meg ugyanott A borozó, Arany János fölfénylése a Toldiban még éveket várat magára. Tompa avatása a mohos váromladék, a hír, a pompa és dicsőség elmúltán merengő ősz vitéz megjelenítésével történik meg. Petőfi a hazától mámoros Fóti dalra tekint, Tompa az egész nemzeti romantika divatjára a Zalán futásától Czuczor Gergelyig. Így bocsátja magát a kor nagy áramlatára, s repül a közönség tetszésében. Ragyog, elégedett, még az sem zavarja, ha Vörösmarty „meggyőződésből róla rettentő keveset vagy semmit se tart”. Hiszen közölte, Bajza sokat vár tőle, de ennél is fontosabb neki egy nemes asszony rajongó buzdítása. Bónisné Pogány Karolina a megtestesült közönség, a legfontosabb mérce. Neki írja meg a bejei tiszteletes az ars poeticáját 1846-ban. „Lant és biblia, e két szent barát / Karján ringatja boldogan magát… Én az egyszerü nép őre vagyok!… S az elhagyott népet, mi isteni, / Növelni, oktatni, deriteni… A természet az én szerelmesem!” A tetszés tudatában számol be költői munkájáról, rá érvényes, magabiztos sorokban:
Ezek a Pogány Karolina-félék emelték a Népregék és mondák 1846-os kiadásának példányszámát bámulatosan magasra.
Halálával egy hasznos női eszményt is eltemettek.
Pogány Karolina „derék, lelkes jó nő volt. Forradalomkor a gazdag, izléses úrhölgy minden ezüstjét összeszedte s beküldötte a magyar kormánynak… Verseimet e lelkes, dicső nőnek ajánlottam. Fiamnak 100 hold földet hagyott, de so’se jutott kezeimbe a lelketlen öröklő miatt.” Tekintsünk el az anyagiaktól, bár elgondolkoztató, még efféle juss sem maradhatott utána. Mint ahogy megszűnt Világossal a nemzeti, népi romantika s biedermeier tápláló ereje is, s a líra barokkos epigonizmusba süllyedt. Tompa azért bízta rá magát annyira a sikerre, mert születésétől a szeretet s az otthonosság hiányában szenvedett, végigtépázta idegeit a kielégítetlenség. Tüdőbajban hal meg az anyja olyan korán, hogy azt sem tudja, emlékszik-e rá vagy csak képzelődik róla. Rimaszombatból, szülőhelyéről nagyszüleihez kerül Igricére, mert lezüllött csizmadia édesapja nem törődik vele. Szegény anyagi és szellemi körülmények között állandóan ki van téve a nagybácsik durvaságának, százat ver a fenekére a pap, mert elsütötte a puskáját véletlenül. „Nem beteg ő, több annál: árva szegény! hanyagolva, lenézve s elutasítva: idegennek érzi magát az életben s korán megfélemlített lélekkel jár a világban, e zúgó rengetegben.” A nyomorúságból Bihari György, tanítója emeli ki, anyaiskolájába, Sárospatakra segíti Nyilas Misinek, ahol értelmiségivé képezheti magát, tanító vagy pap lehet belőle, s költővé bontakozhat az önképzőkör szellemétől. Tanulmányait meg-megszakítva rektor Sárbogárdon és családi nevelő Eperjesen. Alsó helyzete rontja kapcsolatait, csökkenti önbizalmát a szerelemben. Pedig magas, erős fiatalember, a homloka nagy, okosságra vall, tüzes szemeiben szelíd öröm és méla bánat tükröződött, vidám tudott lenni a társaságban, kiváló adomázó. Mégis nehezen nősül, szerelmeit megtartja baráti emlékezetében. Feleségére elég későn talál, házasságát Zsoldos Emíliával szentnek tartja, ugyanakkor rabságnak is érzi. Indulatos, sértődékeny, gátlásos, hiú netán. Legátus korában belesül a Miatyánkba, ezért rossz minősítést kapott a paptól, s ezt az imát egész életében az imakönyvből olvasta föl a gyülekezetben. Lelki és testi bajai miatt hatványozottan megbántott és hipochonder. Így érkezett meg a dicsőséges és átkos irodalmi világba gyanútlanul. Mint reményteli költőtársat keresi fel Petőfit Bártfáról 1844-ben. Verses levelében bordalai szerint képzeli el és várja: „Szivesen lát a barátság, s kehely.” „Majd felpipázva, éltünk / Tarka-barka perciről beszélgetünk.” A válasz ugyanezen a hangon szól, mintha a bor lenne a kapocs, nem a költészet, vagy talán mégis az, annyira, hogy már róla nem is kell beszélni: „De legjobban az gyönyörködtetett, / hogy a bort öcsém te is szereted… Jőjünk csak mi össze… fenn az égben / örömkönnyet sír Csokonai.” Eperjesen történik meg a találkozás 1845 tavaszán, ott a pályakezdők bizalmában kerekedik a híres költői verseny Petőfi, Tompa és Kerényi Frigyes között. Az eredmény pontosan megmutatja tehetségüket, Petőfié a legjobb, de Tompáé is sikeres, Kerényié megfelelő. Már itt kialakul a későbbi sorrend, s majd Arany föllépte után Tompának a mindenkori harmadik hely jut. De itt még a verseny tréfás költői időtöltés, melyben Tompa a legjobb képességeit mutatja.
Ha itt befejezné, pontos, plasztikus leltára, színes képe lenne csupán az erdei laknak, csak a tárgy romantikusan idilli, a megvalósulás realizmusát érzékletes benyomások vibráltatják, akár egy Markó Károly-festményt. Aztán a befejezéssel allegóriában teljesül ki, ahol már az összetéveszthetetlen jelenik meg.
Petőfi száll föl azonban a valóságból már a kezdő hasonlattal is: „Mint a szív az első szerelemnek titkát, / Rejti e kis kunyhót bércek koszorúja.” Ő szalmával fedi, hogy a szegénység szabadságának méltó hajléka legyen. A földi tündériesül.
Tompa nem bontja ki a képet, csak megállapítja, hogy a fatörzs meztelen köpűje a kék darazsaknak. Petőfi érzelmeivel telíti a leírást, a szabadság eszméjét látja az erdei lak élővilágában megjelenni, forrongó eszméit fakasztja belőle, melyeket olyan konkrétummal hitelesít, mint a valódi szalmafödél, ami csak azért is nádkötésű Tompa versében. Ilyen korán, s ilyen apróságban akart különbözni? Jellemzőbb rá, és komolyabb, hogy később az erdei lak voltát is megtagadja, s úgy teremt ebből előnyt a maga számára, hogy nagy képzelőerejére fordítaná a figyelmet. Az ő verse valószínűsíti leginkább az erdei lakot, elképzeltnek szeretné hitetni mégis. „Egyszer azt mondja Sándor: fiúk, írjunk valami verset együtt, ugyanazon tárgyról szóló verset, mely találkozásunk emlékeül maradjon. Elfogadtuk, meghatározván, hogy a tárgy az erdei lak leend. Ez a szobában történt. Határozottan ki volt mondva, hogy a költemény festő-leíró lesz. Semmi reflexió. Csak magam maradtam hű a tervhez… Sokat beszéltek akkor erről a hírlapok, s későbben magam hallottam ifjabb eperjesi lakosoktól, olvastam helyleírók, átutazók kinyomtatott úti jegyzeteiből, hogy látták a mi erdei lakunkat… Íme, a soha nem létezőből miként csinált a képzelet létezőt, mert mi semmi kunyhót nem láttunk, képzeletbeli volt minden… Mosolyogtam, de nem nyilatkoztam: valóságos barbarizmus lett volna lerontani a közvélemény illúzióját, költészetét.” Hát akkor ő is illúziót teremtett a Pesti Divatlap 1845. július 17-i számában a versekhez? „Eperjes mellett van egy kis erdei lakocska. Ennek környékén járván mind a hárman elhatároztuk, hogy szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül olyan forma térképet adni.” Irányi István is együtt volt akkor velük, s említi az erdei lakot, amint egy völgyben találtak rá a Tarca-patak fahídjától néhány lépésre, a szalmafödeles, sövénykerítésű házikó alsó végén baromfiól, felső végén pedig rozoga méhes volt látható, a kerítés ajtaja előtt forrás fakadt, Irányi biztatására figyeltek föl rá, a forrás vizéből is ittak. Már előbb elhatározták a költői versenyt, amelyre ez a házacska alkalmas lehetett. Az egyszerű reflexióhoz sem maradt hű Tompa, hiszen személyisége átlelkesíti a leírást úgy, hogy benne marad a vers szerkezetében. Sajnos nagyon sokszor megszegte a hozzá illő versteremtést, elvesztette önazonosságát az elvárások miatt, természete ellenére s a körülmények összeállása folytán mindig vesztesnek kellett maradnia Petőfivel és Arannyal szemben, és annyi hasonlításra ad alkalmat, alig férünk oda, ahonnan előnyére ítélhetnénk meg. A repedés lassan szakadékká tágult, s beleveszett munkái tetemes része. Ki ismeri a Szuhay Mátyást ma? Most kerestem meg én is azt a pályaművet, melyet a Toldival együtt bírált el a Kisfaludy Társaság. Csinált kuruc-labanc történet, Herkó páteres italozással nedvesítve, a szerelem furfanggal alakított diadala költői tények nélkül. A tragédia megjelenítésére csekély a tehetsége, mégis megírja Bosnyák Zsófia Antigonés történetét Garay János mellett ugyanarra a pályázatra, felszínesen, említésre sem méltó módon. Ugyanezért bukott el Petőfi és Arany azonos tárgyú műve között a Szécsi Mária. Ritmusba, rímbe szedett előadásából csupán nyolc költői sor keveredik ki, mikor Wesselényi Ferenc és Szécsi Mária egymás iránti érzelmeit mondja el.
Nem kell búvárkodni Arany és Petőfi művében ilyen gyöngyök után. Óriási a különbség a költői erőben, a feszes dramaturgiában, a szemléletes megjelenítés szépségében. Arany Szécsi Máriája:
Petőfi természeti képe a várostrom csodálatos előjátéka:
A mindig a javukra billenő minőség társukat teljesen megalázta. Ha már van a Szondi két apródja, kit érdekel az Arszlán pasa? Tartogat-e különöset A fülemüle után a Három daru veszekedő házaspárja? S még olyan, önmagukban tökéletes balladák is másodlagosak, felejthetők, mint az Etele hun királyról és a Kun Kocsárd. Ott lett vesztes, ahol Petőfi és Arany sikere buzdította. A költészet népművelője maradt, „emelni a népet fölfelé, édesgetni a nagyobbakat hozzá lefelé”, „ha írunk népdalt, mért ne népmesét?… meséltetni magamnak és kidolgozni aztán tisztán népiesen; igaz hogy a nép nem venne újat, de más köntösben újonnan venné, és meg lenne mégis a hatás, más oldalról azok, akik a néppel érintkezésbe nincsenek, azt nem ösmerik, szájizet kapnának költészetéhez, megösmernék sajátságos gondolkodásmódját, lelkét, örömeit, bánatát, szokásait sat sat s lenne száz meg száz ki rokonszenvet érezne iránta és megszeretné” – írja Aranynak. Nem a népet akarja uralkodóvá tenni a költészetben, hiszen a népfi maga sem tartja népi költőnek magát: „Engem igazság szerint csak félig lehet népköltőnek tartani, átnézem például, amit összesen írtam, sokkal több benne mind nyelvre mind eszmére tekintve a nem népies; és látom, hogy ez jövőre is így marad, mert belőlem azon melancholikus gondolatok, melyek sokszor elfoglalják lelkemet, ezután is illyen nem-népiesen fognak kiömölni.” Beje, 1848. március 2.! Már készül a nép a zsarnokság megdöntésére. Nincs szinkronban akkor sem. A vidéki létből fakadó tájékozatlanság volt és lesz oka lemaradásának, zavartságának. A kordivat leszálló ágába kapaszkodott, s azt hitte, sudáron függ. Nem nézett szembe magával sohasem annyira, miként azt Aranyhoz írta fentebb. Petőfivel való veszekedése is mintha csak két indulatos természetű ember vitája volna, pedig a mélyén esztétikai természetű. Petőfi valójában lenézte Tompa költészetét, sértette, ha egyenrangúnak mutatta magát. Ez lehet az oka, hogy a „kapcáskodó komisz páter Tompa mindig dühbe hoz”-za. Nem olyan csipkelődés, tréfálkozás ez, mint amit Arannyal művel. Kezdetben egyenrangú a helyzet: „Ő azt mondja, hogy ez és ez a munkám nem ér semmit, hogy az silányság, én azt felelem, hogy nem igaz, mert ez remek… s ha én mondom neki, hogy ez és ez a műve nem ér semmit, hogy ez nyomorúság, ő feleli, hogy nem igaz, mert épen ez a legjobb munkája. Átaljában a fiatal irodalom tagjai talán tulságosan is szigorúak egymás iránt.” Egy műveletlen, tohonya embert mutat az Úti levelekben: „Míg én a táj páratlan fönségén s a múlt idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábrándokkal merengtem: addig Tompa Mihály aludt és hortyogott.” A Murány romjainak látogatásakor, a Szécsi Máriáról szóló elbeszélő költeményeik „helyszínelése” idején! Az erkölcsi felháborodás nemsokára megváltoztatja Tompa költészetéhez való viszonyát is. Az Életképekhez tömörülni szándékozó fiatalok kijátszása, közlése miatt háborodott föl annyira Tompán. Nem érdekelte, hogy a vidéki ember nem értette pontosan szándékát. „Ki hitte volna, hogy még ez iránt az ember iránt is meghülök, meg kell hülnöm… mert én csak characteres, szilárd characterű embernek tudok barátja lenni… Egyszer azt mondja, hogy ő mint új gazda nem dolgozhatik 7 ft 30 krért, máskor meg, hogy neki Vachottal bonyolódott viszonyai vannak, azonkívül meg nekem már szavát is adta. Azok a bonyolódott viszonyok határtalanul gyanusak előttem mindenkor és mindenben, azt szeretném volna én látni, kapott volna-e különben 7 frt 30 krt is, ha én nem kivántam volna Jókaytól, hogy hármunkat egyenlően fizessen? de ha húsz annyit kapna is! midőn az ügy áldozatokat kiván, áldozni kell. Kutya seggibe való fráter, aki csak haszonért áll a szent zászlóhoz. Ez minden bitangtól kitelik.” Tompa még magasabb honoráriumát is Petőfinek köszönheti, nem versei minőségének. „Hát Tompa Szécsi Máriáját olvastad? – folytatja Aranyhoz írt levelét – nem is Szécsi Mária az, hanem Panyó Panni. Isten látja lelkemet, nem irigységből beszélek, nem is kárörömből… de ő velem akart versenyezni és ollyat bukott, amillyet csak a Rotschild-ház volna képes bukni, noha az én Marcsám is, amint Miska mondta Adorján Bódinak, »nagyon középszerű«… Vahot engem akar ellensúlyozni lapjában, a Szemle rovásomra dicséri őt, Gömör vármegye Európa csillagának tartja… és a szegény Miska… bizony isten sajnálom.” „Meglásd Tompát a versenyzés öli meg, ő velem akar mindenáron futtatni, adja isten, hogy elhagyjon, de attól tartok, hogy megszakad.” Arany rá jellemzően figyelmezteti: „kérlek, válaszd a legjobb ítéletet, ami lágy, az érettebb is”. S közvetíti Tompát: „Én futni akarok magam, futtatni senkivel. Azonban, ha azon ügyekezet, hogy mindig jobbat és tökéletesebbet akarok adni, ha azon gyönyörű dologhoz, miket Petőfi írt, hasonlót igyekszem csinálni, futtatás: úgy igenis futtatni akarok nemcsak Petőfivel, hanem mindazokkal, kiknek csak egyetlen versét is szépnek láttam életemben.” És úgy is próbálja barátját csitítani, hogy tárgyilagos véleményt mond: „Tompára ne duruzsolj. Nem hidd azt, hogy ő veled mérkőzni kiván. Én legalább nem hiszem, hogy Tompában, ki néha, sőt többnyire olly jókat ír, ne volna annyi műérzék, hogy Szécsi Máriádnak az övé feletti hasonlíthatatlan elsőbbségét ne érezze. Ezt pedig annál inkább van okom állítani, mert maga írja nekem, hogy az ő Máriája középszerü história, jó lesz valamelly lapba… Egyébiránt az ő Máriájában a felfogás is szerintem igen áldatlan. Ha positiv törvény, a lélek és a szív törvényeivel hozatik összeütközésbe, mint Tompánál eskü és szerelem (nálunk csak önkénytesen felkarolt pártérdek és önkénytelenül támadó szerelem, férfiaskodás és nőiség hozatik küzdésbe, az utolsó győz, győznie kell, a cél el van érve, tehát semmi tragicus vég, sőt triumphus). Ott ha az utolsók győznek, tragicus vég kell. Úgy de itt a történet ellenére nem csinálhatott tragicus véget, mert tudva van, hogy Szécsi Mária, a lánglelkű nő, kinek nem kis része lehetett a Veselényi-Conjuratióban, túl élte férjét, s végre is Bécsben a szabadság ügye áldozatául halt meg, tehát e legszebb halállal, mi azon időben honleánynak juthatott. Kár volt tehát avval az esküszegés históriával akarni bepiszkolni a nem minden napi jellemet. Na, meg a kidolgozás hozzá. »Mille die versus«-nak is gyarló.” „Ami a Szécsi Máriát illeti – írja Tompa Aranynak –, én szivesen elhiszem, hogy hibás az illyetén felfogás mint én felfogtam; tudnám ugyan menteni és védelmezni a dolgot, de hogy papírt és időt ne vesztegessek, és igen szerelmesnek ne lássam lenni Mariskámba, inkább hallgatok.” Indulatos természete ismeretében tudhatjuk, ez a papír- és időkímélés Arany irányában a sértett költő kitörését fékezte meg. Petőfit nem kímélte ennyire, de akkor sem versei minősítésén dühöngött – látszólag. Arany a népies felé hajló, Petőfi balladai gyorsasággal nyargaló költeménnyé teremtette a Habsburg-párti Wesselényi Ferenc és az erdélyi fejedelemre esküdött Szécsi Mária történetét, Tompa váromlasztó tragédiát írt, holott a hősök élve maradnak úgy, ahogy a levelezésből is kitetszik. Petőfi és Tompa kapcsolatában az elhidegülés bonyolódik tovább. Nem a pap-barát esket Erdődön. De a gyanakvás a pesti látogatás alkalmával teljesedik ki szakítássá. Betegsége miatt német fürdőbe utaztában értetlenül fogadja a baráti kör viselkedését: „Ezek az emberek csodálatosak lettek, e hazamentő óriásokkal nincs lelked, hogy okos szót válts… szédült az egész város.” Petőfi hidegen viselkedik vele, s amikor arról beszél, hogy a hadügyminiszterségen kívül más állást nem vállalna el, Tompán kitör a gunyoros nevetés, „ellen mondván én maga felőli felcsigázott politikai képzelgésének: öszvezörrentünk s kedvetlenül váltunk meg egymástól. Ő azután méltatlankodott velem… arcképemet árnyékszékében lábbal akasztotta fel… én megtudván ezt: első ifjui, gondolatlan fellobbanásomban számos levelét a tűzbe dobtam… Mily bűn volt és mily kár az! arról nem akarok, nem merek beszélni.” E szomorú végeredményt annyi minden okozta, mégis inkább a vesztes költő képzelődését, önuralmát vesztett idegzetét tarthatjuk a legdöntőbbnek, s innen nyomozhatunk tovább. Nem csak Petőfi vonalán. Beteges, vért hány, fél a megvakulástól, szívbaja van. Ha Pestre költözik, a pezsgő irodalmi élet helyett a Rókus kórházban tengődik, s inkább távolról tagja a Tízek Társaságának. Kimarad a forradalom és szabadságharc eseményeiből, akkor is betegeskedik, vízkúrával gyógyíttatja magát Gräfenbergben, tábori pap a gömöri honvédek között, Schwechatig jut, s egyetlen dolga a lórúgta katona temetése, a csatavesztés teljesen kedvét szegte, visszavonul gyülekezetébe, megnősül, egyik fia csecsemőkorában, a másik nyolcévesen hal meg, újabb szülésbe az anya belehalna. Bezárkózik a bajos családba, sokgondú gyülekezetbe. Elhíresült verse, A gólyához miatt több hónapos vizsgálati fogságba kerül. Különben semmi bántódása, papi szolgálata mellett gazdálkodik Keleméren és Hanván. Míg Arany átköltözik tanítani Szalontáról Nagykőrösre, majd Pestre az Akadémiára, ő temet, esket, keresztel, prédikál, s azzal foglalkozik, hogy mennyiért adja a szénát. Kiadják összes verseit, mégis úgy tekint a fiatal poétákra harmincnyolc évesen, mint a virágoskertet pusztító gazra, Gyulai Pálra haragszik bírálata miatt, annyira, hogy tíz évig nem ír levelet hozzá. Nem lépi át az Akadémia küszöbét többé, mert Toldy Ferenc Kazinczy emlékezetére írt ódáját hibás szövegből olvassa fel szenvtelenül. S Arany Széchenyi emlékezete mögé sorolják. Gyanakszik a kiadókra, Kertbeny Károly műfordítóra, s talán legfőképp önmagára: egészségére, tehetségére. A halálfélelem és testi szenvedés az öngyilkosság határáig sodorta. Fényképezés ürügyén szerezne ciánkálit. Sürgönyöket, búcsúleveleket fogalmaz, önmaga költi halálhírét, mikor az egyiket véletlenül föladja, éppen Arany Jánosnak, s Jókai révén belekerül a lapokba, megérhette saját halálhírét. Még ebben is szerencsétlen, úgy nevetséges, hogy már nem sok ideje van hátra. Mégis ezekből a szörnyű évekből valók azok a versek, melyek olyan tündökletesek, hogy jelentőségükön túl ráfénylenek Tompa életművének maradandó felére. Ezekben az őszbe vegyített emberi lét kifejezése olyan tökéletes, még a világköltészetben is ritkán találunk hasonlót. Univerzális mulandóság zokog az emberi szomorúságban. Az Utolsó verseimben a halandóság muzsikája úgy ömlik a búcsúzó szívből, hogy a mindenség belesárgul.
|