Petőfi, tárgyaiban

Áhítatosan veszem kézbe a Petőfi család relikviáit bemutató könyvet, amint gondosan hozzávezetnek a képek, a tárgyleírások, a lelőhelyek titkai, amint az egész kiadvány megható ráadás-élmény. Ünnepélyesség árad a mindennapiságból, ahogy a régi leletmentők és a mostani közreadók érezhették az anyagban a hérosz delejét. „A tárgyakkal maradtam. Velük / szólok, ha még beszélek” – írta le Illyés. Petőfi velük is beszél, de nem maradt soha tárgyaival. Ezt csak egy hosszú megállapodottságban lehetett volna kimondania, amikor már élete emlékezetével körülzsongják gazdájukat, belebékítik múltjába, miközben létezése értelmét is igazolják. Jókai érezhetett így igazán, ha füredi villája kertjében megpihent a kínai császárfa árnyékában, s onnan gondolt dolgai halmazára, mert talán ő volt egyedül az a magyar író, aki érdeme szerint kapta vissza a sorstól azt, ami megillette. Petőfi túlságosan zaklatottan élt, tragikusan rövid ideig, hogy körülötte rendben fölhalmozódjon a tárgyi múltja. Örökös vándorlása, követhetetlen sietése miatt mindenét úgy kellett fölkutatni. Örökölt vagy szerzett vagyona különben sem volt, mindig csak épp egy málhára való, hogy annak elhullatott darabjait a felfedezés örömével ünnepelhessék a megtalálók. Csodálat tölthette el őket, akár a katonaruha gombja miatt is. S bár a költőhéroszt leszállították dicsőségéből házisapkája láttán, azt hitték, fölemelkedtek hozzá nemzeti érzésük bűvkörében.

Petőfi minden cselekedetével kielégítette Messiás-váró népét. Áldozati teste mintha mennybe szállt volna, mielőtt még itt bolyongott a legendában. Versei, történetei nem maradhattak élő valósága nélkül, s amikor már el kellett hinniük a halálát, minden fogható tárgyát élővé varázsolták. Csak a kezdet és vég rekvizítumait nem találjuk sehol: bölcsőjét a félegyházi gyermek-generációk „használták el”, mielőtt a szülők ráébredtek volna haszonértéken túli jelentőségére. Nem maradt utána semmi utolsó viseletéből sem, ha félmeztelen, egyetlen pantallóban lökték bele a tömegsírba. Csak ami e nemlétezők határai közül került elő, azt vehetjük leltárba, az aszódi diák kanalától Egressy Gábor pamlagjáig, amelyen a Petőfi család elkocsizott Mezőberényből Tordára az utolsó közös utazáson.

A festményekről tudhatjuk leginkább, miben és milyen díszletek között óhajtott megmutatkozni. Orlay Petrics Soma úgy örökítette meg Mezőberényben, amint most elképzelhetnénk a győztes szabadságharc utáni első napokban. A portrén komoly derű, biztonságból derengő remény érezhető. Már pamlagra fektetheti kardját, forradalmi vöröstollas kalapját, zöld köpenyét. Keze könyvön pihen, hosszúszárú, földig érő török csibukot tart a másik. Könnyűesésű finom fehér ingben, felemás lábbelivel, csizmában és papucsban ül a nemesen faragott karosszékben. Asztalán könyvek, tintatartó, papírlapok. A fiatalember arca komoly a bizalomtól, s már-már derűsen messze néző, mintha nem is gondolna a szörnyű időre, amelyről akkor ott írta meg a sejtelmek mélyéről feltörő jóslatot, a legutolsó verset. Még eldöntetlen Erdélybe indulása, mintha ezentúl így maradna a napvilágos szigeten. De a későbbi néző megláthatja az ingben a segesvári zsákmányt, azt a fekete pantallót még meghagyták rajta. A pamlagra fektetett kardot adhatta bajtársának az eltörött helyébe. Ő majd anélkül menekül vitorlavászon zubbonyban, kitárt gallérú ingben az ispánkúti forrás felé. A mezőberényi kellékekből csak az esztergált karosszék maradt fent, és most annak történetén keresztül próbáljuk meg követni a relikviák sorsát, amint nyom nélkül elkallódtak vagy előkerültek, „mint sok egyéb, az események során naggyá nőtt csekélység”. „S ha Soma hon nem vólt s ott megunatkozott, / Hozzám jött s e székben ülve csibukozott” – írja fölajánlási verses levelében Bonyhai Benjámin 1885-ben a Petőfi Társaságnak. Ezért választotta kedves székében megfestetni magát. Múzeumba került Bonyhaiék fotelje is, s mint „nagy becsben, eredeti állapotában megtartott ereklyét” őrizték meg. Hasonló tisztelet övezte annak a Tordán használt kávéskészletnek egyik darabját is, melyet Szendrey Júlia használt, „és amikor a muszkák elől Kolozsvárra menekültünk, ebben a csészében vittük Petőfi Zoltánnak a tejet” – emlékeztet Miklós Miklósék lánya 1911-ből.

A 242 tárgyi emlék sorsa éppoly kalandos, mint aki bírta őket, és hozzá hasonlítanak, szeszélyesek, fiatalosak, érzelmesek. Lepréselt falevelek, virágok, női hímzések gondoltatnak a szerelem fuvallataira, pipák és borospoharak, sétabotok és sétapálcák valami aranyifjúságra olyan fiatalember közegéből, aki éppen csak elszakadt az apai hentesbárdtól, az anyai mángorlófától. Mindegyik megjelöli személyét, akár a vándorbot, a tollszem, a kokárda, a kard, a jegyzetfüzet. De ő eszményi lantjára házasodott, igazán csak azzal törődött. „Köztudomású dolog, hogy férjem a velem kötött házasság előtt – ami általánosan, de főként magyar írók esetében szokásos volt – vagyonnal egyáltalán nem rendelkezett.” S ha már ilyen szegényen kezdett a fészekrakásba, akkor miféle értékek gyűlhettek össze Júlia hozományán kívül? Inkább elvesztek azok is az egyre szegényesebb pesti bérlakásokból vagy a futárutak, csatamezők, menekülések zűrzavarában. Hiszen mindenütt csak szállása lehetett, sohasem otthona, valami poggyász a vándorlásban, a hónapos szobákban. Ráadásul a szülők gyakori költözése. S mindent valahol ottfelejtett vagy elajándékozott. Vándorbotját egy pozsonyi szabónál hagyta, fokosát Landerer nyomdájában felejti, falióráját Petrics Somának ajándékozza, erre a sorsra jut pipa és gyertyatartó, sétapálca és ivótülök, dohányzacskó, pecsétnyomó, sakk-készlet és a Bemtől kapott jatagán, mint valami potomság, de az a kard ott Segesvárnál mégis csak megbocsáthatatlan.

Csak amit az emlékezések emlegetnek, amit a festők fölpingáltak, azt láthatjuk az öltözetéből, azt a nemzetőrkardot, atillát, karszalagot, kokárdát, a szobarészletek polgári világát festményen és az egész háztartást a lefoglalási jegyzőkönyvben. Francia forradalmárokról készített nyomatok, igényes könyvek közt Saint-Just művének 1791-es kiadása: „Petőfi Sándor kincse.” Igazi könyvgyűjtő szenvedély e téren látszik. Jó lenne tudni, mit árvereztetett el 1848 májusában a hadsereg felállításának támogatása miatt. Azt is mondhatnánk, általában nem kötődött igazán tulajdonához, bár a ragaszkodásánál mindig erősebb kényszer sújtotta, a szegénység. Bemtől kapott lovát azért adta el, amikor Klapka miatt leszerelt, s már zsoldtartó szelencéjéből sem váltathatta föl Aranynéval tallérjait „bankjegyekért nőjének”. Nyomorba hajszolta a császári hatóság üldözése is, mert ha őt magát nem tudták elfogni, mindenét, a bútoroktól a vastalicska formájú sótartóig lefoglalták már 1849 telén, Pest elfoglalása után nemsokára. S majd a bukás után el is árverezték mindenféle német nevű pestieknek. Kit érdekelt, kiét vette meg? Talán csak a városi írnok és a kirendelt ügyvéd szerény vásárlása jelez valami emlékére utaló hajlamot, hogy a hírhedt költő kávésfindzsáját megszerezzék, s a nád gyerekkocsit megtartsák utódaiknak.