Szegény magyar költőMegilletődve hallgatjuk, énekeljük a Szózatot, nemzeti énekünk szinte naponta a miénk. Zenéje is megmagyarosodik bennünk, megrendülünk a súlyos szavaktól, a Hazádnak rendületlenül erkölcsi parancsától. A költészet esztétikája átlényegül a mondandó fenségében komoly és végzetes lélekzetté, annyira örökérvényűvé, mintha a nemzet kezdetétől szólna, a történelem folyamában épül tovább, maga az ország, már a határait is meghúzza ott, ahol élnünk, ahol élnünk halnunk kell. Átérzik a halottaikat, akik „annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után / megfogyva bár, de törve nem” megmaradtak. Csak így, a tragédiák sírgödre mellől szólhat az „Egy ezred évi szenvedés / Kér éltet vagy halált!” világra vetett fölkiáltása. Mert „Az nem lehet,” hogy hiába, s „Az nem lehet”, hogy mindig ennyire siralmasan, ilyen kétségbeesetten, „átoksúly alatt” kelljen élni. A sors döntésére várunk, a nagyszerű halállal zsaroljuk olyan magasra vetve, annyira fölértékelve nemzeti létünket, miként ha elpusztulnánk, a népek embermillióinak kellene körülállania a nemzet sírját, gyászkönnyel a szemekben. Micsoda világraszóló bizalom még a pusztulás meggyászoltatásában is! Még ahhoz is itthon kell maradnunk, hogy az a nagy temetés megtörténhessen. Így csak egy váteszi, végzettel számoló nemzet szólhat. De alig múlik el tíz év a vers születése óta, már tátong a nagy sír, és száz év sem kellett ahhoz, ami száz éven túl is megismétlődött, világháborúk és forradalmak után itt vagyunk még, sokan szembeénekeltük az idegen ágyúcsövekkel. Micsoda vers ez, ahogy a maga tanújává, résztvevőjévé állít minden magyart azóta is! Nem is egy költő, hanem mi költjük elődeinkkel együtt. A szerző szinte névtelen, pedig Vörösmarty Mihály. Másként, mint Petőfi. Ő Nemzeti dalának lázittas résztvevője, személye összeforrott a Talpra magyar!, a „Rabok legyünk vagy szabadok” kiáltásával, látványosan egy lett élete a költészetével, de Vörösmartyt, mintha ismerni sem kellene hozzá. Bár emlékeztet némi hír, hogy a tragikus részleteket lefedte gyermekei elől, s amikor a szabadságharc bukása után jóslata megvalósulni látszott, magyarázkodni kényszerült: a jóslat még nem teljesedett be, ez még nem a halál, a nagyszerű halálon nem ezt értette, hiszen utolsó nagy versében, A vén cigányban is a „Lesz még egyszer ünnep” reménye suhan át. A Szózatot időszerűvé halhatatlanítja a történelem, már alig látjuk mögötte a költő arcát. Néha megjelenik, mint őseink képe a falon, láthatjuk megnyerő férfinak, ahogy a költőfejedelemnek lennie kell, s élő halottnak, amint üres szemekkel tekint valahová az utolsó fotográfiáról. 200. születésnapjára föl kellene a feledésből támasztani, még ha tétován kezdjük, akkor is. Eötvös Károly száz év előtti sóhaja oltja belénk a rezignációt: „Vörösmarty, rólad elfelejtkeztek az utóbbi évtizedek. S néhány évtized még, s nyomaidat elfedik a feledés sűrű fellegei. Néhány ifjú, néhány tudós, néhány lelkes nő buzdul még föl örökké szép alkotásaid fényén és melegén: de életed apró titkait, gondolataid és érzelmeid fejlődésének részleteit nem búvárolja senki. Mintha Gyulai Pál nagy művével bezárult volna mögötted a világ örökre, pedig a te élted oly szép és oly gazdag. Oly ragyogó és melegítő.” Gyulai életrajza Vörösmartyról 1866-ban jelent meg. Eötvös Károly a beteg költő utolsó boldognak vélt napját idézi föl egy siheder fiú megszépítő emlékezetével, Gyulai monográfiája tanárosan nevelő szándékú, aprólékos, bár máig nélkülözhetetlen, de mintha a démoni lélektől félne. Tárgyilagos tudósként számbaveszi életrajzát, s egy biedermeier kívánságoknak megfelelő alakot állít elénk, eredményes közszereplőt, akinek gyöngéi is vannak. Nem épít összeköttetést, meghagyja, felejteti a szakadékot az ember illő viselkedése, s tomboló, látomásos érzelmi élete között, melyre csak a művekből lehet következtetni. Romantikus költőnek mondjuk, míg élete majdnem egy táblabíróé, az a címe szerint, de még táblabírónak is szegény, úrifiúk házitanítója a múltban, szegény az agglegénységben, koldus a beteges, nyomorult öregségben. A romantika nagy alakja, de élete a legkevésbé romantikus, azzá majd Petőfi válik, ő a mi Shelleynk, Heinénk, Byronunk, Puskinunk, Vörösmarty legföljebb Hölderlinünk lehetne. Emberi tulajdonságait fölhasználva építette föl magának a kora, csak a kispolgárnak megfelelő egyszerűséget, érzelmességet, patriótás, patriarkális tulajdonságokat erősítette, vétette benne észre. Képtelen volt belenézni a tragikus, rémisztően tébolyodott tükörbe, ha már a nemzet nagy költőjének kiáltotta ki. „Egész alakja körül mintha a szentek sugára volna… Idő kellett ahhoz, míg észrevettem, hogy ő se nagyobb mint más, s ő is ember, mint más… Középtermetű, nem sovány, bajusza és torzsolt szakálla szürkülni kezd, de még nem fehér. Keveset és csöndesen beszél szép tiszta hanggal. Lassan sétálgat társaival: két szemöldöke közt mélyebb redő, s két szemöldöke tiszta, fényes szemekre vet árnyékot. Szép összhangzatos napbarnított piros arc. Rövid kézfején jó vaskos ujjak. Barna a ruhája” – festi le Eötvös Károly 1855 nyarán, három hónappal a halála előtt. „Elfeledte nemzete bukását, eszményeinek rombadőltét, reményeinek elsorvadását, s hanyatló életének minden keserűségét. S együtt dúdolva barátaival Farkas Miska hegedűszavára: Hess légy ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar lányka: meggyógyulok ám én!” Nem ismeri az emlékező azt a dúlt viselkedést, a könnybe lábadt szemet, az őszülő fejét karjára fektető ember zokogását, ahogy akkoriban mutatkozni szokott. Akkor már sehol nem érezte jól magát, hazavágyott, s egyszerre elvágyott hazulról, az életből. Testben, lélekben megrokkant zseni halt meg 1855-ben, ötvenöt évesen, aki már harminc esztendősen is öreg. Negyvenhárom évesen mintha a kordivat szerint is aggastyán venné el a kislányt, akit tizenhatévesen ismer meg, az irodalomtörténet felől nézve esendő körülmények között. Rendetlenül nyit be a szomszéd Bajzáékhoz, s ott találja a háziasszony vidéki kishúgát. Mire az a visszahőkölés, hogy illendő öltözetben jelenjen meg újra a kislány előtt? Leánykérőként akar tetszeni egy pillanat alatt, hiszen amúgy sem emlékeztetett költőre, a köpcös termet, az őszülő haj, a bajusz, a himlőhelyes arc miatt komplexusa lehetett. Hát semmi önbizalmat nem adott a babérkoszorú dicsősége, melyet addigra a nemzet mint nagy költőjének, a fejére rakott? Ilyen apró epizódban érezhetünk némi talányosságot, de nem fejthetjük meg az embert. S más jó és rossz szokások, tulajdonságok, életrészletek is csak az életmű által kapnak súlytöbbletet, magukban nem nagyon érdekesek. Szorgalmas volt, s egész életében kötelességtudó, elkerülte az ütközéseket. Hallhatunk az emberiességét tanúsító lázadásáról a diáktársat megvesszőző fehérvári tanárja ellen. Összezördült Széchenyivel az akadémiai díjazás miatt. Azt írja Gyulai: „Szabad és független véleményét senkinek sem rendelte alá, csak ahhoz közeledett, ki iránta némi előzékenységet mutatott. Szívből gyűlölte a hízelgést, igazságtalanságot, cselszövényt… Visszavonult életet élvén, költői munkásságba merülve, nem örömest vegyült az irodalmi és a politikai küzdelmek közé… Vezérszerepre nem vágyott, szólani is csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerült föllépni.” Két igazi ragaszkodása volt, a hazához és a szerelemhez, elmondhatjuk, ha ismerjük életét. De ennek mélységét és magasságát csak műveiből tudhatjuk igazán. A hazafiság és szerelem összeforrva, egyszerre fejeződött ki a Zalán futásában. Az eposz akkor jelent meg, amikor pontosan az ideje volt. 1825-ben a reformkor nyitányaként érkezett a közóhajtásra. A mű nemcsak történelmi példa, a régi dicsőség ébresztése, hanem a korra adott válasz is, miszerint Zalán országának, a jövőtlen, korcs, nemzetietlen, züllött hatalomnak pusztulnia kell, mint Berzsenyi romlásnak indult mai magyarjainak, vagy fölébredni, megtestesülni Árpád vitézben, s megindulni azok ellen, akiket még az egyik vezetőjük is így becsmérel: „csorda ez inkább / Mint hadi nép s én ily népet diadalra vezessek?” A könnyen folyó hexameterek zsúfoltak a csatajelenetekkel, a fegyverek hangjával, a kihívások hetyke és becsmérlő szavai záporoznak, robosztusak a csataképek, lángoló apokaliptikus ökör törtet szabadon a táborok között, „hátában viszi a nyilakat s tört kopja darabját”. Az eposzt akkor sem olvasták sokan, s jellemző, hogy már az is elegendő volt a nemzeti önbizalomhoz, hogy az első hősi eposz megszületett. Pedig még a mai kényszeredett olvasás közben is elcsodálkozhatnánk, a géniusz micsoda lávaömlése tört elő Vörösmartyból, s micsoda erők tombolnak ebben a máskor oly visszafogott emberben. S szemérmes viselkedése mennyire más a költészet leple alatt, Perczel Etelka iránti beválthatatlan vonzalma milyen csodálatos szabadsággal segíti a deli Hajnát megjeleníteni. Micsoda képzelet segíti a meglesett fürdő lány kibeszélését, a minden természeti szépséget fölhasználó körülírását. Megjeleníthette képzelődéseit, amelyek a börzsönypusztai nevelő képzeletében fakadtak, miközben egy melléképületben lakott, a Perczel-kúriába csak dolgai miatt léphetett, legkevésbé Etelka miatt. A szerelmet is csak a költészetben lehet titkolva megvallani. Ezáltal a lány olyan versteremtő energiát gerjesztett, hogy az egész monumentális, sértett, neurotikus érzelemvilág neki szolgál, hogy ő adja szinte az egész reális és irreális univerzumát Vörösmarty költészetének. A gátlásos házitanítóból országos hírű költő lett, egyenrangúnak kellene lennie legalább, mégis, mint a gyermek a vad rengetegben, áll elhagyatva a szép szemek fényétől, s mint magyar költő is újra, mint árva fiú vívódik a képzelet és a valóság között megverten, önbiztatással, enyhületért esengve az emberi lét nevében.
Új, feledtető szerelmekkel nem hagyja, nem meri magát megkísértetni, hát teremt külön álomvilágot, Délszigetet, mint óriási metaforát az első emberpár kiűzetéséről, amint a szerelemre-ébredés bűnétől szétszakad alattuk a föld, s két másfelé úszó szigetdarabon elválnak egymástól örökre. Teljes életet vesztett el Szűdeli és Hadadúr. Ott minden hang költészetté változott a kéregsípba gyűjtve. Orpheusz az állatokat bűvölte el énekével, itt az állatok, a külső világ teremti a költőt, a föld képzelt urát, aki fölött mégis egy nagyobb, rettenetes hatalom van. Az ember megszállottan éli át a létét, a világgal egy, akiből a világ beszél, de kiválása, magáradöbbenése a tragédiája. Valami másvilági érzékkel lehetne a Délszigetet követni. Vörösmarty megdöbbenve józanodott ki, nem bírta tovább, töredéknek ítélte a befejezettet. Hiszen a legnagyobb révületekből is, a legsötétebb mélységekből is valami elfogadható végre törekedett. Ilyen humanitárius alku jegyében zárul a Csongor és Tünde, még az őrületes A vén cigány is, a Gondolatok a könyvtárban azért olyan katartikus. A megváltó reményről csak az Előszóban mond le, meg utolsó töredékében, mert a „Büszke reményekkel / Kényedre játszottál” bevallása után már nincs semmi, már véglegesült, kővé dermedt átkozódása csupán „az ember fáj a földnek… sárkányfog-vetemény”. Azt hitte, A két szomszédvár című elbeszélő költeményben véget vet az Etelka-komplexusnak, akkora irtást végez, még olvasójának is muszáj vérben tocsognia. A legyilkolt család után visszajáró kísértet a szép Enikő-Etelka, azt hiszi, a Tihamér-Mihály is elmenekülhet a sági vidékről a hétköznapokba, a munkába, az agglegényéletbe. A hazafias tudóskodás tíz esztendeje alatt a sikertelen szerelem indulatai megfáradtak, de nem hunytak ki, nem engedték, hogy valaki másban megfeledkezzen róla. Ha valamely alakja szőke sugár lány, szép arany pillangó, ha szép Ilonka, akkor is Perczel Etelka az, sőt azon túl a talányos szerepcserékben maga a költő is lehet, vagy éppúgy az ősz Peterdi a költő, az öreg hadastyán, vadász király pedig a lány. Mintha a lepkevadász leány, s az álomvadász király regéje támadna föl 1841 nyarán a Csajághy Laurával történő találkozásban. A rendetlen öltözet miatti szégyen, a hirtelen visszafordulás, ruhaváltás a tizenhatéves kislány tiszteletére, gyanút kelt. Épp annyi idős, mint a régi Etelka, míg a megöregedett férfi álmai korába újulna vissza, de már fordított rangkülönbséggel. A nagy költő mellett Laura szerepe lentibb, akit mindenképpen muszáj elnyernie. Ott kísért Etelka minden versben még úgy is, hogy a merengő Laurában a költő magát akarja múltba merengéséről lebeszélni. A korkülönbség a régi rangkülönbséghez hasonló, s már-már a rábeszélésre kényszerházasságnak tűnő az esküvőjük. A levelek mondják a valóságot, meg az 1845-ös költemény:
Tűrni a szeszélyes öreget? Aki tehetetlensége közben hazátlan Lear királlyá tébolyodik, lehajtott fővel jár, nehogy a mennyezet agyonnyomja. Mintha régi látomása, a harminchárom évesen írt A hős sírja borzadálya teljesedne be rajta: „Vészes fiatalkori napjaira / Néz vissza reménytelenűl.” Csak álmaiban él a „harc s koszorúk” fia, s ott esik el a csatázó kísértetek mezején, hősi haláltól magasztosan, hogy márvány és dal hirdesse dicsőségét. Mintha a vidéki magányba kényszerült baracskai dinnye- és dohánytermesztő lázas kényszerképzete, önmaga sorsának kétségbeesett előérzete volna a vers, egy olyan hősé, akit már elfeledtek, hiszen túlélő. Hiú ábránd, akinek képzelte magát. Petőfit egy ország várja vissza, mindenütt föltámadva látja. Ő a nemzet nagy költője, nem Vörösmarty, ő verseivel cselekedett, előde a szabadságharc mellékszereplője csupán, alig írt, s olyan követ, ki meg sem szólal, bujdosása fölösleges, inkább a megélhetés kényszeréből gazdálkodik vidéken. Költői mivoltában se részese már a kornak, múltja elavult, jelene észrevétlen. Fogyatkozó hívei hiányolják csak újabb verseit, hát legendákat gyártanak a gyertyalángban hamvadt iratokról. Azt a néhányat viszont vonakodtak közölni a lapok, nem illettek a képbe, melyek a megroppant lélek kínlódásáról szóltak. Ahol megfordult, kegyeletes színlelés övezte mindenütt. Még a barát, Toldy Ferenc is csupán magának meri bevallani, ha fiókjába zárja ítélő töprengését, hogy „el kellett törpülnie (ahhoz képest, mi lehetett volna)”. S lehetett a szánalom kegydíján tengődő szegény, egy szegény magyar költő. Csak a
– Lear királya. A végzetes, legrettenetesebb bordal ideje ez. A közönsége megdöbben, nem hiszi el a „lesz még egyszer ünnep a világon” vigaszát vagy nem is érti az őrült malom pokoli zúgásától, hiszen még az Isten sírja is reszket, és az egész emberiség története visszhangzik a gyilkos testvér botja zuhanásától. Aki a sírba nézett, olyant látott, amitől a világmindenség is megtébolyodik s beleőszül. De a hazafiságában, személyes létében megrokkant költőt ne idézzük tovább! Van egy másik arca, a Fóti dal énekeséé is. Ebben a versben lehet kedvében látni. Itt nem kényszerűen reménykedik, még természetes a bizakodás. A Szózat végzetének elkerülésére talál választ. Oda kell állítani a költeményt a Szózat és A vén cigány közé a magunk ezredvégi megkönnyebbülése miatt is, mert enélkül olyan sötétség uralná az emlékezetünket, jövendöléseinket, mintha se neki, se az egész magyarságnak nem is lett volna napsütése, zöld ligete, szőlőskerti víg áldomása. Valaha szőlőt vett ő is gróf Károlyi Istvántól Fóton Fáy Andrással és Ferenczi István szobrásszal együtt, de csak Fáy tartotta meg a magáét, és megvásárolta a barátaiét, míg azok seregestül visszajártak az elhíresült szüretekre, új művekkel szórakoztatva egymást múlatták az időt. Pohárköszöntőként olvassa fel bordalát Vörösmarty 1842. október 5-én. Akkora a hatása, zene is készül hozzá, estére már azt éneklik a szabad tűz mellett. A Fóti dalban arannyá érett a gyermekkori szüreti emlék, a magát gyakran borosgazdának képzelő egy ország felelős gazdája lesz azonnal az áldomás pulpitusán, kezében az istenek italával, melybe már beleérett minden zamat, tűz és kedély, ahogy a keserűség kiforrott belőle. Körül nem füstös kocsma, Csiga-vendéglő hazafias italosokkal, biedermeier szalon, ez nem a robot szobája egy magányos ivóval. A fóti Somlyóhegy őszi derűben emelkedik a táj fölé, messze ködöl a három város, onnan érkeznek a fogatok köszöntő ágyúdurrogásban. Jön a reformnemzedék eleje Kossuthtól Deákig. Vörösmarty zsebében kész a vers, de mintha ott, abban a pillanatban írná, hisz még a halat is hiányolja a fogások közül, ezzel annyira hitelesíti a pillanatnyiságot, hogy az időtlen témák megtelnek újdonságos elevenséggel, s cselekvő részessé varázsolják a vendégséget. Az egész országot. Először még azt hisszük, kizárólag a bor a jókedv oka, elveszti nehézkedését a pohárban a gyöngy, jól teszi, ha fölfele száll, joga van hozzá, mint nekik a jókedvükhöz, a kedély súlytalanságában emelkednek ők is. A göröngy maradjon a földön, az étel ízzé válik, a bor lélekké. A vigasságot pajkos, humoros kiszólások fokozzák, magukhoz biztatják a nőket, szerelmet ígérnek a pohárból, s a szavak is táncba kezdenek, ropni való a ritmus, mintha valami békés vetélkedésre toborozna. Mert „Magyar ember már búsult sok / Századig… Most kell neki fölvirulni / Vagy soha.” Áttűnnek a Himnusz és a későbbi Nemzeti dal szent magyar közhelyei, de milyen derűsen, mennyire bizakodva. Akkor még „A legelső magyar ember / A király”, mert azon az őszön még jó uralkodó, mintha rendbe kezdenének jönni a dolgok, nem jut eszébe senkinek a felségsértés. „Akasszátok föl a királyokat!” Úgy tűnik, szent akarattal más haza, igazi teremthető. S Fóton is egy új vérszerződés fogadalma hangzik el. „Egy künn hatalmas, benn virágzó / És szabad” ország érdekében. |