Berzsenyi és Kazinczy

Szerető olvasója kíváncsi Berzsenyire, de műveiből alig tud meg valamit személyéről. Az ember, a költőszemély leveleiben mutatja magát, s leginkább a Kazinczy-kapcsolatban válik világossá.

Nem levelező természetű, 123 ismert levele van. Kazinczynak 6000. Első levélváltásuk, 1808 vége előtt 6 rokoni ügyekkel foglalkozó leveléről tudunk. Kazinczy irodalomszervező, újdonságos, kitárulkozó, kíváncsi hajlamával magához láncolta, így nemcsak 38 darabot serkentett ki belőle, de mások iránt is nyitottabb lett. Érzett valami fontos feladatot, s fokozatosan felszabadult tartózkodásából. Már öt éve Niklán élt, s még mindig nem tartott kapcsolatot tája országos hírű személyiségeivel: Sárközy Istvánnal, Csokonai somogyi földbirtokos patrónusával, Pálóczi Horváth Ádámmal, a híres népdalgyűjtő költővel. „Horváth és Sárközy urakat távolról ismerem, de sem ezekkel, sem másokkal én még Somogyban barátságba nem keveredtem. Nem azért, hogy sorsom az elsőbb társaságokból kitiltana, hanem mivel mozdíthatatlan princípiumom szerint magamnak és gyermekeimnek éltem és élek. Az én egyedülvaló barátaim a magánosság és az elmélkedés.”

1808-tól, miután Kis János papköltő és Kazinczy az íróvilágba beavatta, szaporodik a postája; leginkább Széphalom felé Kazinczynak, Pestre Helmeczy Mihálynak munkái kiadása okán, Döbrentei Gábornak Kolozsvárra versekkel, drámatervvel, írói léte híreivel tömött koperták, Hetyére apjának az engedelmes fiú kötelessége szerint, feleségének Niklára soproni gyógykúrája idejéből. „Jollehet, serény levelező azért nem vagyok” – nemcsak Döbrenteinek írhatná. Mindig akkor és annyit ír, amennyi föltétlenül szükséges. Általában nem az életét, hanem praktikus ügyeit viszi a levelekbe. Elszámolással kezdi első diákkori levelét; mennyit fizetett csizmadiára, szabóra, kávéra. Jelképesnek tartom és vonatkoztatom addig a határig, amíg valaki a címzett filozofikus tartományait nem ingerli és meg nem sarcolja. Csak akkor oldódik tartózkodása, ha a magamutogató partner kihívása elől nem tud kitérni, s a bizalmat szívbeli bizalommal siet kiegyenlíteni. Dicsérjük ezért Kazinczyt, mert csak ő, a költőfejedelem lehetett erre képes. A maga természetes exhibicionizmusával kicsalta barlangjából a mogorva remetét. Berzsenyi éppen az ellentétében hitte magát egyenrangúnak. Mindkettőjük tökéletességéhez a másik erénye hiányzik, s így együtt tökéletes barátság lehetett volna, ha Berzsenyi enged törvényeiből valamelyest, ami soha eszébe sem jutott.

Kazinczy elsőre lekötelezi. A bizalom és a szabad beszéd, a gátlástalan kitárulkozás szinte kötelezően elvárta a partnertől ugyanazt. Nikláról nézve Széphalmon igazi költőfejedelem lakik, akinek bizalmáért, szeretetéért hálásnak kell lenni, s a maga módján hozzá kell idomulnia, ameddig Berzsenyi önérzetét nem sérti. „Ritka ragyogásu barátom!… te engem mesterednek nevezel. Hamis tettetés nélkül s igaz örömmel nyomom vissza homlokodra a szent koszorut, s azt vallom, hogy az téged illet, nem engemet. Elég dicsőség az nekem, hogy Te engem szeretsz.” Berzsenyi válasza a meghatódottságtól könnyes, egy olyan nagy ember, mint Kazinczy, lemásolja verseit, vignettet készít. Ekkora elismeréstől szaporábban dobog a szív, a verseit rejtegető bírálatot kér, tanítványnak ajánlkozik, a helyesírási kifogásokat úgy veszi, mint iskolamestertől a diák, aki tudja, mégsem az a legfontosabb: „mig az óda reptével héjáz, addig hivem, de ha azt egyszer irni kell, kezemtől hirtelen elpártol”. „Grammaticai tökéletességet már én nem igérhetek, mert én annak a legelső reguláját sem tudom, sem azt, hogy van-e a világon magyar grammatica vagy nincs.” Innen lép fel akarva-akaratlan egy olyan szerepben, hogy Kazinczynak ellentéte legyen. Megalázkodás vagy az eredendő géniusz hivalkodása; lecsökkenteni magában vagy maga körül a lényegtelen körülményeket, a lényeg láttatása érdekében? Vagy nem is kellett csökkenteni, inkább hangsúlyozni, apró túlzásokkal a szerephez alakítani? „… én a kérkedésnek még a szinétől is szuperstitose irtózom.” Kazinczy a feleségével dicsekszik: ez a csirkéiben gyönyörködő szoptatós anya „a bécsi francia klastromban neveltetvén, hol két tántja, a két comtesse Rogendorf, apácák, franciául tökéletesen beszél”. Goethét, Schillert olvas, de nem olvassa agyon magát. „Én őtet el vehettem volna bátran, hacsak szobalány volt volna is. Termete s mellye, keze, lába gyönyörü volt szintén az irigységig, képe bizarr, de nékem kedves, igen kedves.” Tud franciául, németül, tótul. Jó szíve van. Gróf Török Sophie a feleségideál: csirkéző, egyben művelt, csinos arisztokrata nő. Kazinczy kihívására neki is elő kellett adnia családját. Ha a széphalmi tárgyilagossága álarcos kérkedés, a niklaié a megfilozofált szerénység. „Az én tiszteletem oly szemérmes, oly félénk, hogy az csak az ő testvérének, az illendőségnek karjain és innepi köntösben bátorkodik megjelenni Uraságod előtt; nem fosztom meg tehát gyáva piperéjétől, nem azért, hogy fényesebb küszöbökre lép, hanem mivel tanitómhoz szól.” Zrínyi-, Nádasdi-, Gyulafi-vérből való s jóbanyáiban Csebi Pogány Ilkót és ezüstmedencékben mosdó Török Magdolnát lát. Wesselényivel rokon. Nemességében egyenrangú, s ami gyerekeiben, feleségében műveletlenség lehet, azt ő az egyszerűség erényeivel tetézi, így hagyja ragyogni Kazinczyt, így növel maga köré elkülönítő mítoszt, melynek minden részlete pontosan egymásba illeszkedik, mint Diogenész hordódongái. Gyermekeinek, akár a szülőknek, víz az italuk, orvosságuk a szabad levegő, a felesége „középszerü mindenben”. „14 esztendős korában vettem el, együgyüségben találtam, és abból fel nem szabaditottam… Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zugolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálásért nagy panasza van ellenem, de én azt Sokratesként csak ugy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt.” Valójában tizenhat évesen vette el Dukai Takáts Zsuzsannát, de hát két évvel kellett fiatalítani, hogy igazán együgyűségben találtasson, s a költő szókratészi, diogenészi mivolta nyilvánvalóbb legyen, a magányban fogant ódák még hitelesebben különösek. Ezért lett Hetye is Munkács, az atyai szigor börtöne. S mert a költői erő nyamvadt testből nem zúdulhat, azért szükségeltetett a Táncok című vers alá: „Én egykoruim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt általugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megverém, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt.” Tudhatjuk, tizenkét embert egynek megverni s még inkább a tóba dobálni nem lehet, az elalélás pedig mindkét fél szerelmi tapasztalatlanságára vall.

Íme a költő! Azonos a verseivel. Kezdődhet a műhelymunka, két, különösségében egyenrangú ember levelezése. Utaznak a versek, járnak a vélemények.

Alig két évre a kezdeti boldog egymásra találás után megérkezik a Berzsenyi szellemi fölségterületét védő irat a dunántúli nyelv érdekében, jónak vélt versei mellett, mert Kazinczy a Fohászkodást is ki akarta hagyatni a gyűjteményből, kétségbevonta néhány óda érzelmi hitelét. Az 1811. február 15-én kelt levélben inkább azt figyeljük: hogyan adta elő? „Barátom! Te kedvet lelsz a Te féltudós barátodnak nyers okoskodásában. Én tehát a Te sok szép verseidet, leveleidet azzal hálálom meg, hogy… perbe, mégpedig grammaticusi perben idézlek! De remélem, hogy a mi perünk csak a szeretőknek pere lészen – mely csak a megbékélés örömét fogja késziteni. Ha én gondolataimat Teelőtted elrejteném, vagy én volnék Hozzád méltatlan, vagy Te énhozzám: vagy hizelkedő volnék, vagy belátásodhoz nem biznám. Ezektől távul vagyok… Én Teveled egy hiten akarok lenni, s hogyha nem lehetek is, eretnekségem meggyónom. – Ezen megröviditett gondolataimat a Te bölcs itéleted alá vetem, hogy minekelőtte ezeket bővebben kidolgoznám, reflexióidat láthassam. S reménylem is hogy valamint én Tehozzád a legszivesebb, legnyiltabb bizalommal szóltam, Te sem fogsz tőlem semmit megtagadni, ami nékem e részben világosságot és bizonyosságot adhat. – Térek egyéb gáncsaidra. – – – Ezen számadással köteles valék Néked. Mely nyugtalan várom itéletedet!… De nem bosszantalak többet! Élj szerencsésen nagyérdemü Férfiu! S Hozzád mutatott bizodalmomat vedd legfőbb tiszteletemnek jeléül.”

Nem sértődött, inkább tisztázó ez a stílus. Folyik a levelezés tovább anélkül, hogy Berzsenyi személyiségéből kimozdulna. A ragaszkodás töretlen. „Te a theória fáklyájával szoktál az igazságok országába hágdosni, én pedig csak a meztelen okosság mécsesénél bukdolódom… Mi különböző utakon járunk, de nem lehetetlen, hogy tán ugyanazon egy resultatumhoz ne vezessenek.”

Nem vezettek ugyanazon következményre. A levelek inkább alkalomból íródtak. 1817. január 13.: „nincs mit irjak, de mégis irok, hogy már valahára rég óhajtott leveledet láthassam”. Lemásolja hát Festetics György levelét, melyben Niklai Bölcsnek nevezi, „akinek dicshirét a halandóságnak köde el nem éri”, ő a somogyi Kazinczy, akire szemeit vetni bátorkodik. S éppen a Keszthelyi Helikon ünnepségről szólván írja, nem illenek Keszthelyre. Költőnk szerénység, magyarázat nélkül hagyja a titulusokkal bökni pályatársa szemét, mintha a levelet csak azért másolta volna le, hogy közvetve hozza tudomására egyenrangúságát. Szeptemberben már megtudhatja, meddig merészkedhet. Somogyi Kazinczy? Íme, a Kölcsey-recenzió!

„Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra téved el… Ő minden kifejezésbeli bősége mellett is gondolatokban és érzésben szegénynek látszik… ezen gondolatok, ezen érzelmek szük körben forognak, s igen sokszor, gyakran az unalomig igen sokszor fordulnak elő… magát már egészen kimeritettnek lenni látszatik… Mert másként, hogyan kelle vala származniok azon IV. könyvbeli Episztoláknak, azon durva jambusokba öntött deklamációknak?” „Csokonai harmincegyedik évében hala meg, s ezen korában Berzsenyi már elérte azon pontot, melyet ő nehezen fog többé felülmulni…” – vág Berzsenyire Csokonai-recenziójában is. Tehát a Somogyi Bölcs akár 1807-ben meghalhatott volna.

Olyan hirtelen érte a költőt, akár egy jól szervezett katonai puccs. Niklai kizártsága most üt vissza rá igazán. A kritika 1817 júliusában jelenik meg a Tudományos Gyüjteményben, ő csak szeptemberben olvashatja. Már két hónapja gúnyolódhat rajta az egész magyar írótársadalom, ő meg arat, takarul és csépel. Kihez röptetné levelét, ha nem Kazinczyhoz: „mivel tapasztaltam, mennyit vesztettél Te a Mondolat által, szükségesnek tartom, hogy magamat oltalmazzam… kicsoda, micsoda, s hol van mast Kölcsey?” Nagyon jól ismerte. A kérdés nem válaszra várt, inkább káromkodás, a válasz Kazinczy kiállása lehetett volna. Egy hónapnál később íródik a felelet, hat nap különbséggel kettő is, mert az elsőnél a recenzió nem volt kézközelben. „Aug. 8-dikán napam, sept. 25-dikén testvérhugomnak férje megholtak, s ez a kettős halál, képzelheted, mely bontakozásba hozta dolgaimat, s ki fogsz menteni, hogy későcskén felelek. Kölcsey egy viceispánokat adott ház gyermeke, s velem álmosdi birtoka által atyafi…” A késedelmet családi bajokkal indokolni érthető, de hogy Berzsenyit az érdekelné, Kölcsey viceispánokat adott ház gyermeke-e vagy sem, teljesen nevetséges. Kazinczy sokkal okosabb ennél, ő a levél stílusos szerkesztésével kerítette körül magát, óvatosan tért a tárgyra, vagyis arra, amit Berzsenyi nem várt: „Nem gondolok én azzal, hogy ő vagy akárki, akár engem, akár mást megcsapkod; higyd el édes barátom, mindenikünkben van csapkodni való… a korbács használ mind az irónak, mind az olvasónak. Azonban Kölcseyt én is nagyon elkeseredve találtam ez idén Lasztóczon mulattában. Neki semmi sem jó, még az sem jó, amit eddig csudált.” Mentegeti, a saját bajaival magyarázza. Az is kiderül, hogy Kazinczy már korábban ismerte a recenziót: „a redakció kihagya valamit, de abban téged nem érdeklett”. Ha tudott róla, miért nem figyelmeztette Kölcseyt, hogy ne Berzsenyin üsse a magyar költészet ázsiaiságát, vagy őt, mi készül ellene. „Állitásaid sok helyt csak félig igazak.” A másik levélben, most már a recenzió megkerülése után: „Kölcsey nemcsak gorombán nem bán veled, sőt minden sorából személyednek szives tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” Kiderül, védelmet várni hiábavaló. Kazinczy nem ért egyet az episztola műfaj elvetésében: „Inkább jó episztolát, mint rossz ódát, rossz drámát, a rossz epicumot… Ezt el ne feledd neki mondani, ha igazán szándékod, hogy neki felelj.” Nem óhajtotta megvédeni, de hivatkozhat rá. Ez mindennek a teteje! Megszűnt a barátság, talán nem is volt.

„Láza növekedvén, elkezdett panaszkodni a sors ellen, s mindama sebeket, melyeket életében kapott, vagy vélt kapni, haraggal és néha könnyekre fakasztó fájdalmas érzéssel felszaggatta: éjfél után néha egy-két óráig is beszélt. Haragja és panasza önsorsa ellen irányult…” – mondta el a fia.

Mit tarthatott fő bajainak? A patriarchális tisztelet belekényszerítette az engedelmes fiúi viszonyba, kényszeredett házasságba, belebékítette a vidéki magányba. Szabadságvágya, költői léte, felvilágosultsága, a demokráciára való hajlama kibírhatatlan kettősséget okozott, és abban feszült egész életében. Kettősségben a gazda és a költő. Csak akkor nyugodhatott volna, ha eszményien egyesülnek. Sömjénben volt az igazi, amikor még nem tudta senki, hogy poéta. Az irodalomban mindig gazdálkodó; sohasem lehetett egyenrangú és szabad. Amit hirdetett, a magányosság, a diogenészi sors hordóbetegséggé fajult. Minden olyan későn jutott hozzá, barátai nem voltak, mindenben gyanakodott. Írótársai a háta mögött áskálódnak ellene. Magánmítosza okát nem tudják, póznak, provinciálisnak veszik. Költészetét besorolják a kisebbek alá, Dajka, Virág, Kis János mögé. Hajthatatlansága, elveihez való ragaszkodása, taktikára való képtelensége kizárta, hogy tábora lehessen. Nikláról legyen szellemi vezér? Kazinczynak más a természete. Örökké őrlődött a hűséges szív és a józan ész között. Pesten az irodalom, minden vidéki provinciális.

Hol az a Szemere, aki még 1810-ben azt kiáltotta: „Mely pálya az amit Berzsenyi fut. Utána! Utána!” Hol az a Szemere, aki ezt a rajongást Kazinczynak megírta? Védőiratát fiókban hagyja, nehogy Kölcseyt sértse. Kölcsey kíméletlen elvhűsége elvtelenséget szül? Berzsenyi antirecenzióját nem jelentetik meg a Tudományos Gyüjteményben. Teleki József véleménye: „az abban előforduló számos sértegető kifejezések és az egész munkának polémiai iránya annak felvételét tilalmazzák…” A költő magára marad. Minden értelmetlen. Minden csak látszat, amiben eddig hitt.

Három évig nem válaszol Kazinczynak. 1820. december 13-án jut odáig, hogy állapotát összefoglalja. Sopronban gyógyíttatja magát, szervi és lelki bajai egyszerre támadták meg, epehideg, „s egy veszedelmes feldülés, melyben vállforgóm és sódérom letörött… Ide járult tán még a goromba recenció is mely engem oly állapotban ingerlett a gondolkodásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék… Egy pesti barátod azt mondá nékem, hogy Te oly tudós munkát, mint Kölcsey recensiója, irni sem tudnál. Én mast azt hiszem, hogy oly gorombát nem tudnál irni. De akár irtad, akár nem, már mast nekem mindegy… csak jobbra fordult állapotomat akarám tudtodra adni, hogy erántam jobb gondolattal légy, s ellenségednek ne tarts, ne gyülölj.” Nem szólítja barátnak, akként nem is búcsúzik tőle. Hiszi, a recenziót Kazinczy biztatta vagy írta. S ezért itt most szakításról van szó. Ilyen még nem fordult elő, mindig Kazinczy szakított, barátságot ő kezdett. Feminim kézzel kap Berzsenyi után. „Ölellek a szeretet, barátság, tisztelet, csudálás, irigylés legszentebb érzésével. Add ismét jelét, hogy szeretsz, s vigasztald meg, nagyon kérlek erre, éretted gondokban lévő barátod.”

1829-ben művei szerkesztésére ajánlkozott az elhidegedett barátnak. Miért fogadná el Berzsenyi, ha 1817-ben úgy vigasztalja, hogy verseit adja ki, a rosszakat hagyja el, vagy tegye függelékbe, vagyis 1829-ben is úgy szerkesztette volna, ahogy azt már 1810-ben jónak tartotta. „Én Téged, mint poétát igen nagynak látlak, mint aestheticust pedig sok principiumokban nem szeretlek… Munkáim kiadása eránt tett szives ajánlásodat igen nagyra becsülöm, és köszönöm! De mivel irásaim több principiumaiddal ellenkezetben állnak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményektől megfosztani; mert mi lenne egyéb a hideg világ szemei előtt mint affektatió? amit pedig távoztatnunk illik.”

Utolsó levelében bízik a találkozásban, nem sikerülhetett, talán nemcsak Kazinczy halála miatt. Vajon változott volna-e a kép? Vajon más lett volna-e ez a drámába illő kapcsolat, ha nemcsak a levelekben valósul meg. Két évtizeden át a személyes találkozásban bíztak, de mintha tartottak volna tőle, így minden az írásra maradt. Berzsenyi jobban hitt a levélben, Kazinczynak még az utolsó levele is „csupa pictura volt”… „mindig szépet és szépen irni.” Berzsenyi igazat írt, a szíve szerint, és szív szerinti választ várt.

Hozzá akartam tartani magamat. Kazinczy által vizsgáltam természetét, mert abban a legnyilvánvalóbb, de gondolatai nehezék nélkül nem ott, hanem Dukai Takáts Judithoz és Széchenyihez repülhettek igazán. Egyikben költészeti, a másikban társadalomfilozófiai elvei ragyogtak olyan frissen és erősen, mint a hirtelen támadó tavaszi szél.