Berzsenyi, a magyar Horatius?

A címet látszólag nem kellene kérdéssé bizonytalanítani, hiszen van Berzsenyinek egy körülhatárolható korszaka, melyben Horatius a minta a költemények klasszikus formájában és megelégedett filozófiájában. De magyar Hölderlinnek is mondható a görög ideálhoz való ragaszkodása, s legalább húsz éven át tartó lélekháborgásos, ritka szavú magánya miatt, mikor zseniális magyarázkodásokra szenteli az idejét, hogy verseit megvédje Kölcsey kritikájától. Mércéje Pindarosz és Horatius volt egész életében.

1799-től egy ideig szinte kizárólagosan tekinti Horatiust példaképnek. A sömjéni évek alatt, házasságával befejeződött zaklatott ifjúsága, csillapodik a családi feszültség. A diákkori rakoncátlanságok, a fiúi engedetlenségek, a meggondolatlan katonáskodás, a rangon aluli szerelem Perlaky Judittal, a nemesdömölki pap leányával, elmúlnak, megszakadnak. Feleségül veszi a hagyományos körből Dukai Takáts Zsuzsánnát; ő is, mint apja, középnemesi családból nősül. Külön gazdálkodik. Elégedett: „Partra szállottam. Levonom vitorlám. / A szelek mérgét nemesen kiálltam.” Valódi és képzelt nyugalomban él: „Mindenütt boldog megelégedéssel / Nézek az égre” – írja az Osztályrészemben. Az Amáthusban helyét is kijelöli: „Mint a setét völgy csermelye, életem / Elrejtve lappang s halkva csörögdegél / A laurus-erdők szent homályin, / Illatozó Amathunt ölében.”

Délszakivá, görögössé hasonítja világát. De ahogy Németh László mondja: „Aki nem született Horatiusnak, az hiába esküszik Tiburban megelégedést. Ezek a magyar Tiburok különben is szorosok, feketék, nincs rajtuk Augustus szeme.” Igaza van, ha az akkori szellemi, gazdasági állapotokra gondol, de én még hozzászámítom Hamvas Béla gondolatait is. Van egy táj Magyarországon, a Kemenesalja, melynek inkább Athén a fővárosa, mint Budapest. Itt a Dél „nem mint mai hely él, hanem a hely, mint örök valóság, örök Géniusz… Berzsenyi tüzesen, keményen, mélyen és ragyogóan harmonikus: – ő még rendelkezik azok fölött az erők fölött, amiket az ős antik harmónia megfékezett. Berzsenyiben minden megvan, ami ebben a létben jelentékeny: az ősnép, a család melege, a Philia, a szociális báj, a kozmikus harmónia s az isteni eredet nyugodt öntudata.” Talán észre sem veszi az ember, mégis hat lelke és gondolkodása mélyéről, meghatározza szokásait, cselekedeteit, öröklődik.

Sokat jártam a Kemenesalján, megírtam Berzsenyi nyomát, szülőházam ablakrámája a Ságot, a Kemeneshátat keretezte. Rómából Tivoli-Tiburba közlekedési tájékozatlanságom miatt nem juthattam el, de láttam Soratte-Soracte hegyét Szőnyi István festményén, Zsuzsa lánya római lakásán, megtudtam, amit Berzsenyi nem tudhatott, a két hegy milyen hasonló, ha a Ság mai csonkaságától eltekintek, körülöttük síkság, fák, szántók és rétek. Részesülhettem a szomszédos Kemenesalja mediterrán fényében, harmóniájában, az emberek kiegyensúlyozott viselkedésében munka és családias együttlét közben. Széttekinthettem onnan, ahonnan a költő, s talán rokon meditációban részesülhettem nyugodt pillanatait fölidézve, s lehet, épp olyan kegyelmi állapot volt az nekem, mint ahogy ő fölidézte az ideákba húzódott világot, mint az élet mértékét. Akkor a szoros pannon terekké tárult, a feketén elömlött a napfény, s Augustus figyelő szeme, segítő keze helyett a föld termőereje segített élni.

Ne felejtsük, ez a kemenesaljai országrész kultúrtáj volt az akkori Magyarországhoz képest. Tehetséges fiai a soproni evangélikus líceumban tanultak, inkább nemesi sarjak, de azért a szegény sorsú Kis János is tanulhatott Sopronban, Jénában, nem zárta sorompó az utat Jéna és Göttinga felé, s már onnan érkezik Kis Dömölkre tiszteletesnek, egy nagy költő felfedezőjének. Berzsenyi is mehetett volna, ha nem szólítja vissza a birtok, az iskolaundor s a jogi végzettségű, morc, magányos, özvegy apa, Berzsenyi Lajos. A kissomlyói elemi iskola mestere Sopronból érkezik a hetyei gyermeket tanítani, s természetesen a soproni iskolára készíti föl. Ott ismerteti meg Horatiusszal Wietoris Jonathán, oktatási programjában külön kurzust szentel a nagy római ódáinak. Jelentős ez a hatás, Horatiusnak a rómaiakhoz írt ódája megalapozza A magyarokhoz tizennégy éven át érlelt véglegességének első változatát: „Romlásnak indult hajdan erős magyar!”; „Ó Róma, szörnyü vétkeidért lakolsz… Már őseinknél lagymatagabb szülők / dajkálta romlott faj vagyunk, még / nemtelenebb unokák szülői.” De nem feltétlenül Wietoris közvetítéséből adódik Berzsenyi horatiusi költészete.

Virág Benedek 1799-es kötete erősítette meg eddigi vonzalmait, szabad és sikeres lehet az az út, hiszen már egy magyar szerzetes poéta onnan szerezte az elismerés babérjait. Rajongó verssel üdvözli:

 

Honnom Flaccusa, oh, Virág,   Itt szegdelsz te dicső delphusi ágakat. Itt kent fel Polyhymniád,   S eddig nem töretett hellai szirtokon Nyitsz utat koszorús vezér,   S a Vértest Helicon hangjai töltik el. Példád élteti mellemet.   Jer, jer, légy kalauz pályafutásomon! Fáklyád mennyei lángjai,   Mint Pharus lobogó oszlopi, fénylenek. Jer, jer, karjaidon segélj   Ösvényedre! akármerre vezérelsz, megyek!

 

1799-től kezdődik Berzsenyi horatiusi korszaka, innen visszatekintve korai versei rímes nyögdécselések. De ahogyan gyakran előfordul, nem nagyon örül a mester az önjelölt követőnek, Berzsenyi hiába reménykedett Kazinczy közvetítésében, hogy bírálja vagy méltatja őt Virág, a tabáni remetétől semmi választ nem kapott. Találkozásuk is kínos, amikor 1814-ben, Berzsenyi második pesti utazása idején enged a fiatal kollégák óhajának: a megismerkedés félszeg szótlanságba, kiábrándulásba zavarodott mindkettőjük számára.

Valójában Virág Benedek hasonult igazán Horatiushoz, ő énekli meg az apró örömöket, az ajándékba kapott likőr Berzsenyinek alacsony tárgy lenne, mikor az ódának magasan kell járnia. Ezért múlta felül mesterét, aki mára csak esetleges ábránd a zajos hajszából egy hajdani életforma után, csak annyi, ahogyan Kosztolányi vágyakozik az apró idillért, amikor nem érdekes, „mi marad belőle? Egy kis küszöb s egy villamosmegálló”. Berzsenyiről nem írhatott volna így!

A Horác című vers a példája, mi a hasonlóság és a különbség a magyar és a latin költő között. Ha Berzsenyi Horatius Thaliarchushoz írott versét átkölti, nemcsak magyar nyelvre, hanem a magyar világra, s önmagáévá is hasonítja. A kellékek lehetnek mitológiaiak vagy görög-római illetőségűek, díszítő ékszereiként a zordabb, gondozatlanabb északi világnak, de a lényeg mindig a költő módján marad magyar. Ha fordításnak tartom a Horácot, még jobban látszanak a különbségek, hogyan változtatja a saját eredetijévé az egykori latin eredetit. Korán megismertem ezt a verset idősebb testvéreim valamelyikének tankönyvéből, vagy a falusi népkönyvtár füzetéből. S ahogy a költő latinossággal emelte ki magát a mezei szorgalomból, úgy emelt ki engem, a gulyásgyereket, trágyateregető fiút a mindennapjaimból. Ami ott Boreas, az nekem főszél, s nem sz-szel, hanem s-sel ejtve máig is.

 

Zúg már Boreas a Kemenes fölött, Zordon fergetegek rejtik el a napot, Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,   S minden bús telelésre dőlt.

 

Horatius, Szabó Lőrinc fordításában:

 

Nézd a Soractét! nézd, magas orma, hogy ragyog fehéren! roskad a hó alatt   és nyög az erdő, és a fagyban   a folyamok vize mind beállott.

 

Berzsenyi első versszaka már hűtlen fordítás, az itteni tájba helyezve, s a magyarított tartalom hangulatával. Még a nézőpontja is más. Amott a Soracte megpillantása idézi föl a telet, a hegyről esik a tekintet a lentibb havas, fagyos környezetre. Berzsenyi hatalmassá tágít, egész égboltot húz a Boreasszal a Kemenes fölé, utána figyelmeztet: Nézd! s levezeti szemünket a Ságra. Itt a minden szó jelenti azt, ami a latinban a fölsorolás, ami ott okot ad a védekezésre való felszólításra:

 

Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél, fűts jó keményen! s hozd ide kétfülü   kancsódat és fűts bőkezübben,   óh, Thaliarchus, a legjavából!

 

Berzsenyi, mert nem tartja be a műfordítás szabályait s szerzőnek érzi magát, egy leleményes csavarral Horatius tanácsait sorolja föl:

 

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort, Villogjon fejeden balzsamomos kenet,   Mellyet Bengala napja főz.

 

Hárman is lefordítják a verset, Szabó Lőrinc kihagyja a fűtőeszközöket, Vargha Gyula tűzhelyet ír, konkrét abban is, hogy „hozz kétfülű szabin csöbörben / tiszta, erős, negyedéve szűrt bort”, Imre Flóránál „jó négy telet látott szabin bor” olvasható. Berzsenyi nem aprólékosan intim, a kitárulkozó költőt fölhasználja csupán a delejes szavak, a bölcs javallatok kifejezésére. A „fűts keményen”, a „Hideg van, enyhítsd fával a tűzhelyet / megrakva bőven”, s a „Tégy tűzre bőven, űzd el a mord fagyot” helyett a „gerjeszd a szenelőt” már jellegzetesen hazai szintagma, amiről nem tudjuk pontosan, micsoda, csak a szemléletes cselekvést idézi, s azt sem tudjuk, hogy akkori közismert megnevezés-e a szenelő, vagy a költő találmánya. Magányos embert képzeltet, amint egyedül fűt, magának tölt, nem kell kimondania, mitől melegedjen, mit igyon. Természetesen sömjéni bort, a sajátját, ami a Cser oldalán termett. Fontosabb az átteleléshez, a túléléshez az érdem. Túl pici a kétfülű szabin csöbör ahhoz a balzsamos kenethez, melyet Bengália napja főzött ki. Először Szíria napja állt a versben, jellemző Kazinczyra a tanácsa, javítsa ki, hátha valaki összekeverné Szíriát a Sziriusszal. Kinek jutna eszébe?

Aztán Horatius három versszaka kettőre tömörül, Berzsenyi elhagyja ezt:

 

Hívnak a versenyek,   s ilyenkor édes sugdolózni   titkon az alkonyi félhomályban, ilyenkor édes a kacagás, amely megmondja, merre bujt el a kedvesed,   s a zálogul rabolt gyürű, mit   a keze véd, de a szíve enged.

 

Kimaradnak tehát a személyes sorok – és hol lennének Sömjénben versenyek? Hogy azonosulhatott volna a szerelmes sugdolózással az alkonyi félhomályban? Kihagyta a pajzánságokat, régebben is csak néha engedett meg magának olyan finom erotikát, mint „Pihegnek már s dagadoznak / Melled hattyuhalmai”, vagy „Itt dűlt égő kebelembe / Édesen elájulva”. Ekkor is a korstílusba vegyült, amely ellenezte őszinteségét.

 

Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod   Boldog csillaga tündököl. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj, Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül   Mint a nyíl s zuhogó patak.

 

Csak az életfilozófiát hagyja meg, a hirtelen elrepülő időt, ahogy a boldogság pillanataira gondoltat, akár a sömjéni pincében, akár a tiburi villában.

Ihlete forrásait olyan szűkre szabta azzal, hogy csak az emelkedett érzelmet, gondolatot vélte méltónak megnevezni a versben, már-már azt hiszem, ez az elsődleges oka hosszas és végső terméketlenségének. Horatius dúskál az élményekben, neki versalkalom minden, a mulatság, a történet, a táj, a testi szerelem, a politika. Volt bölcs és bolondos, rengeteg szálon játszott, még a legalacsonyabb tárgyat is versbe emelte. Annyira kitárulkozó, szinte Berzsenyit is olyannak szeretném hinni, jól esne, ha magyar utóda is így írna magáról: „Kedvelnek főembereink békébe-csatába, oly apró testű vagyok, napbarnított, hamar őszült, gyors haragú és éppoly gyorsan békülni kívánó.” Berzsenyi a magasztosnál nem adta alább. „Az oly kicsinységek, mint a Csirmasz vára, névnapi és lakodalmi versek csak kicsinységek maradnak, ha maga Homér énekli is azokat… A poézis nem egyéb, mint lelki muzsika… A kérdés tehát, hogy dorombolni akar-e vagy lantolni?”

Túlságosan steril úgy a gondolat, ahogy ő vallotta az erkölcsöt, az észt, a virtust, az életfilozófiát. A költői különösségre, a plasztikus, árnyalt kifejezésre a mitologikus görög-latin műveltség közmegegyezéses lehetőségeit használta föl. Óriási nyelvi energiával!

Idillbe való menekülésnek tartják némelyek a Horácot és a többi sömjéni költeményt. Pedig a természetiség, az emberi természetesség nagy versei. Horatius a visszahúzódást vallja, ugyanakkor könnyed alkalmakat ragad meg. A Horác befejezése a létezés hideglelését döbbenti ránk. Csodálom fönségét. Szeretem odavalósian. Szülőházam elől repültek azok a hófuvatok a Ság tetejére. Horatius Flaccus aranylantján nyugat-dunántúli tájszólásban szól az ének. Sági, somlai bort ittam én is, nem az istenek itala nektárt. A római tógában olyan különössé, kedvessé válhatott a költő, s nagyon szívemnek való lett ebben az emelkedettségben.