Szegény magyar költő

 

Berzsenyi, a magyar Horatius?

A címet látszólag nem kellene kérdéssé bizonytalanítani, hiszen van Berzsenyinek egy körülhatárolható korszaka, melyben Horatius a minta a költemények klasszikus formájában és megelégedett filozófiájában. De magyar Hölderlinnek is mondható a görög ideálhoz való ragaszkodása, s legalább húsz éven át tartó lélekháborgásos, ritka szavú magánya miatt, mikor zseniális magyarázkodásokra szenteli az idejét, hogy verseit megvédje Kölcsey kritikájától. Mércéje Pindarosz és Horatius volt egész életében.

1799-től egy ideig szinte kizárólagosan tekinti Horatiust példaképnek. A sömjéni évek alatt, házasságával befejeződött zaklatott ifjúsága, csillapodik a családi feszültség. A diákkori rakoncátlanságok, a fiúi engedetlenségek, a meggondolatlan katonáskodás, a rangon aluli szerelem Perlaky Judittal, a nemesdömölki pap leányával, elmúlnak, megszakadnak. Feleségül veszi a hagyományos körből Dukai Takáts Zsuzsánnát; ő is, mint apja, középnemesi családból nősül. Külön gazdálkodik. Elégedett: „Partra szállottam. Levonom vitorlám. / A szelek mérgét nemesen kiálltam.” Valódi és képzelt nyugalomban él: „Mindenütt boldog megelégedéssel / Nézek az égre” – írja az Osztályrészemben. Az Amáthusban helyét is kijelöli: „Mint a setét völgy csermelye, életem / Elrejtve lappang s halkva csörögdegél / A laurus-erdők szent homályin, / Illatozó Amathunt ölében.”

Délszakivá, görögössé hasonítja világát. De ahogy Németh László mondja: „Aki nem született Horatiusnak, az hiába esküszik Tiburban megelégedést. Ezek a magyar Tiburok különben is szorosok, feketék, nincs rajtuk Augustus szeme.” Igaza van, ha az akkori szellemi, gazdasági állapotokra gondol, de én még hozzászámítom Hamvas Béla gondolatait is. Van egy táj Magyarországon, a Kemenesalja, melynek inkább Athén a fővárosa, mint Budapest. Itt a Dél „nem mint mai hely él, hanem a hely, mint örök valóság, örök Géniusz… Berzsenyi tüzesen, keményen, mélyen és ragyogóan harmonikus: – ő még rendelkezik azok fölött az erők fölött, amiket az ős antik harmónia megfékezett. Berzsenyiben minden megvan, ami ebben a létben jelentékeny: az ősnép, a család melege, a Philia, a szociális báj, a kozmikus harmónia s az isteni eredet nyugodt öntudata.” Talán észre sem veszi az ember, mégis hat lelke és gondolkodása mélyéről, meghatározza szokásait, cselekedeteit, öröklődik.

Sokat jártam a Kemenesalján, megírtam Berzsenyi nyomát, szülőházam ablakrámája a Ságot, a Kemeneshátat keretezte. Rómából Tivoli-Tiburba közlekedési tájékozatlanságom miatt nem juthattam el, de láttam Soratte-Soracte hegyét Szőnyi István festményén, Zsuzsa lánya római lakásán, megtudtam, amit Berzsenyi nem tudhatott, a két hegy milyen hasonló, ha a Ság mai csonkaságától eltekintek, körülöttük síkság, fák, szántók és rétek. Részesülhettem a szomszédos Kemenesalja mediterrán fényében, harmóniájában, az emberek kiegyensúlyozott viselkedésében munka és családias együttlét közben. Széttekinthettem onnan, ahonnan a költő, s talán rokon meditációban részesülhettem nyugodt pillanatait fölidézve, s lehet, épp olyan kegyelmi állapot volt az nekem, mint ahogy ő fölidézte az ideákba húzódott világot, mint az élet mértékét. Akkor a szoros pannon terekké tárult, a feketén elömlött a napfény, s Augustus figyelő szeme, segítő keze helyett a föld termőereje segített élni.

Ne felejtsük, ez a kemenesaljai országrész kultúrtáj volt az akkori Magyarországhoz képest. Tehetséges fiai a soproni evangélikus líceumban tanultak, inkább nemesi sarjak, de azért a szegény sorsú Kis János is tanulhatott Sopronban, Jénában, nem zárta sorompó az utat Jéna és Göttinga felé, s már onnan érkezik Kis Dömölkre tiszteletesnek, egy nagy költő felfedezőjének. Berzsenyi is mehetett volna, ha nem szólítja vissza a birtok, az iskolaundor s a jogi végzettségű, morc, magányos, özvegy apa, Berzsenyi Lajos. A kissomlyói elemi iskola mestere Sopronból érkezik a hetyei gyermeket tanítani, s természetesen a soproni iskolára készíti föl. Ott ismerteti meg Horatiusszal Wietoris Jonathán, oktatási programjában külön kurzust szentel a nagy római ódáinak. Jelentős ez a hatás, Horatiusnak a rómaiakhoz írt ódája megalapozza A magyarokhoz tizennégy éven át érlelt véglegességének első változatát: „Romlásnak indult hajdan erős magyar!”; „Ó Róma, szörnyü vétkeidért lakolsz… Már őseinknél lagymatagabb szülők / dajkálta romlott faj vagyunk, még / nemtelenebb unokák szülői.” De nem feltétlenül Wietoris közvetítéséből adódik Berzsenyi horatiusi költészete.

Virág Benedek 1799-es kötete erősítette meg eddigi vonzalmait, szabad és sikeres lehet az az út, hiszen már egy magyar szerzetes poéta onnan szerezte az elismerés babérjait. Rajongó verssel üdvözli:

 

Honnom Flaccusa, oh, Virág,   Itt szegdelsz te dicső delphusi ágakat. Itt kent fel Polyhymniád,   S eddig nem töretett hellai szirtokon Nyitsz utat koszorús vezér,   S a Vértest Helicon hangjai töltik el. Példád élteti mellemet.   Jer, jer, légy kalauz pályafutásomon! Fáklyád mennyei lángjai,   Mint Pharus lobogó oszlopi, fénylenek. Jer, jer, karjaidon segélj   Ösvényedre! akármerre vezérelsz, megyek!

 

1799-től kezdődik Berzsenyi horatiusi korszaka, innen visszatekintve korai versei rímes nyögdécselések. De ahogyan gyakran előfordul, nem nagyon örül a mester az önjelölt követőnek, Berzsenyi hiába reménykedett Kazinczy közvetítésében, hogy bírálja vagy méltatja őt Virág, a tabáni remetétől semmi választ nem kapott. Találkozásuk is kínos, amikor 1814-ben, Berzsenyi második pesti utazása idején enged a fiatal kollégák óhajának: a megismerkedés félszeg szótlanságba, kiábrándulásba zavarodott mindkettőjük számára.

Valójában Virág Benedek hasonult igazán Horatiushoz, ő énekli meg az apró örömöket, az ajándékba kapott likőr Berzsenyinek alacsony tárgy lenne, mikor az ódának magasan kell járnia. Ezért múlta felül mesterét, aki mára csak esetleges ábránd a zajos hajszából egy hajdani életforma után, csak annyi, ahogyan Kosztolányi vágyakozik az apró idillért, amikor nem érdekes, „mi marad belőle? Egy kis küszöb s egy villamosmegálló”. Berzsenyiről nem írhatott volna így!

A Horác című vers a példája, mi a hasonlóság és a különbség a magyar és a latin költő között. Ha Berzsenyi Horatius Thaliarchushoz írott versét átkölti, nemcsak magyar nyelvre, hanem a magyar világra, s önmagáévá is hasonítja. A kellékek lehetnek mitológiaiak vagy görög-római illetőségűek, díszítő ékszereiként a zordabb, gondozatlanabb északi világnak, de a lényeg mindig a költő módján marad magyar. Ha fordításnak tartom a Horácot, még jobban látszanak a különbségek, hogyan változtatja a saját eredetijévé az egykori latin eredetit. Korán megismertem ezt a verset idősebb testvéreim valamelyikének tankönyvéből, vagy a falusi népkönyvtár füzetéből. S ahogy a költő latinossággal emelte ki magát a mezei szorgalomból, úgy emelt ki engem, a gulyásgyereket, trágyateregető fiút a mindennapjaimból. Ami ott Boreas, az nekem főszél, s nem sz-szel, hanem s-sel ejtve máig is.

 

Zúg már Boreas a Kemenes fölött, Zordon fergetegek rejtik el a napot, Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik,   S minden bús telelésre dőlt.

 

Horatius, Szabó Lőrinc fordításában:

 

Nézd a Soractét! nézd, magas orma, hogy ragyog fehéren! roskad a hó alatt   és nyög az erdő, és a fagyban   a folyamok vize mind beállott.

 

Berzsenyi első versszaka már hűtlen fordítás, az itteni tájba helyezve, s a magyarított tartalom hangulatával. Még a nézőpontja is más. Amott a Soracte megpillantása idézi föl a telet, a hegyről esik a tekintet a lentibb havas, fagyos környezetre. Berzsenyi hatalmassá tágít, egész égboltot húz a Boreasszal a Kemenes fölé, utána figyelmeztet: Nézd! s levezeti szemünket a Ságra. Itt a minden szó jelenti azt, ami a latinban a fölsorolás, ami ott okot ad a védekezésre való felszólításra:

 

Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél, fűts jó keményen! s hozd ide kétfülü   kancsódat és fűts bőkezübben,   óh, Thaliarchus, a legjavából!

 

Berzsenyi, mert nem tartja be a műfordítás szabályait s szerzőnek érzi magát, egy leleményes csavarral Horatius tanácsait sorolja föl:

 

Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szenelőt, tölts poharadba bort, Villogjon fejeden balzsamomos kenet,   Mellyet Bengala napja főz.

 

Hárman is lefordítják a verset, Szabó Lőrinc kihagyja a fűtőeszközöket, Vargha Gyula tűzhelyet ír, konkrét abban is, hogy „hozz kétfülű szabin csöbörben / tiszta, erős, negyedéve szűrt bort”, Imre Flóránál „jó négy telet látott szabin bor” olvasható. Berzsenyi nem aprólékosan intim, a kitárulkozó költőt fölhasználja csupán a delejes szavak, a bölcs javallatok kifejezésére. A „fűts keményen”, a „Hideg van, enyhítsd fával a tűzhelyet / megrakva bőven”, s a „Tégy tűzre bőven, űzd el a mord fagyot” helyett a „gerjeszd a szenelőt” már jellegzetesen hazai szintagma, amiről nem tudjuk pontosan, micsoda, csak a szemléletes cselekvést idézi, s azt sem tudjuk, hogy akkori közismert megnevezés-e a szenelő, vagy a költő találmánya. Magányos embert képzeltet, amint egyedül fűt, magának tölt, nem kell kimondania, mitől melegedjen, mit igyon. Természetesen sömjéni bort, a sajátját, ami a Cser oldalán termett. Fontosabb az átteleléshez, a túléléshez az érdem. Túl pici a kétfülű szabin csöbör ahhoz a balzsamos kenethez, melyet Bengália napja főzött ki. Először Szíria napja állt a versben, jellemző Kazinczyra a tanácsa, javítsa ki, hátha valaki összekeverné Szíriát a Sziriusszal. Kinek jutna eszébe?

Aztán Horatius három versszaka kettőre tömörül, Berzsenyi elhagyja ezt:

 

Hívnak a versenyek,   s ilyenkor édes sugdolózni   titkon az alkonyi félhomályban, ilyenkor édes a kacagás, amely megmondja, merre bujt el a kedvesed,   s a zálogul rabolt gyürű, mit   a keze véd, de a szíve enged.

 

Kimaradnak tehát a személyes sorok – és hol lennének Sömjénben versenyek? Hogy azonosulhatott volna a szerelmes sugdolózással az alkonyi félhomályban? Kihagyta a pajzánságokat, régebben is csak néha engedett meg magának olyan finom erotikát, mint „Pihegnek már s dagadoznak / Melled hattyuhalmai”, vagy „Itt dűlt égő kebelembe / Édesen elájulva”. Ekkor is a korstílusba vegyült, amely ellenezte őszinteségét.

 

Használd a napokat, s ami jelen vagyon, Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzésit ki ne zárd, míg fiatal korod   Boldog csillaga tündököl. Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz, Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj, Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül   Mint a nyíl s zuhogó patak.

 

Csak az életfilozófiát hagyja meg, a hirtelen elrepülő időt, ahogy a boldogság pillanataira gondoltat, akár a sömjéni pincében, akár a tiburi villában.

Ihlete forrásait olyan szűkre szabta azzal, hogy csak az emelkedett érzelmet, gondolatot vélte méltónak megnevezni a versben, már-már azt hiszem, ez az elsődleges oka hosszas és végső terméketlenségének. Horatius dúskál az élményekben, neki versalkalom minden, a mulatság, a történet, a táj, a testi szerelem, a politika. Volt bölcs és bolondos, rengeteg szálon játszott, még a legalacsonyabb tárgyat is versbe emelte. Annyira kitárulkozó, szinte Berzsenyit is olyannak szeretném hinni, jól esne, ha magyar utóda is így írna magáról: „Kedvelnek főembereink békébe-csatába, oly apró testű vagyok, napbarnított, hamar őszült, gyors haragú és éppoly gyorsan békülni kívánó.” Berzsenyi a magasztosnál nem adta alább. „Az oly kicsinységek, mint a Csirmasz vára, névnapi és lakodalmi versek csak kicsinységek maradnak, ha maga Homér énekli is azokat… A poézis nem egyéb, mint lelki muzsika… A kérdés tehát, hogy dorombolni akar-e vagy lantolni?”

Túlságosan steril úgy a gondolat, ahogy ő vallotta az erkölcsöt, az észt, a virtust, az életfilozófiát. A költői különösségre, a plasztikus, árnyalt kifejezésre a mitologikus görög-latin műveltség közmegegyezéses lehetőségeit használta föl. Óriási nyelvi energiával!

Idillbe való menekülésnek tartják némelyek a Horácot és a többi sömjéni költeményt. Pedig a természetiség, az emberi természetesség nagy versei. Horatius a visszahúzódást vallja, ugyanakkor könnyed alkalmakat ragad meg. A Horác befejezése a létezés hideglelését döbbenti ránk. Csodálom fönségét. Szeretem odavalósian. Szülőházam elől repültek azok a hófuvatok a Ság tetejére. Horatius Flaccus aranylantján nyugat-dunántúli tájszólásban szól az ének. Sági, somlai bort ittam én is, nem az istenek itala nektárt. A római tógában olyan különössé, kedvessé válhatott a költő, s nagyon szívemnek való lett ebben az emelkedettségben.

Berzsenyi és Kazinczy

Szerető olvasója kíváncsi Berzsenyire, de műveiből alig tud meg valamit személyéről. Az ember, a költőszemély leveleiben mutatja magát, s leginkább a Kazinczy-kapcsolatban válik világossá.

Nem levelező természetű, 123 ismert levele van. Kazinczynak 6000. Első levélváltásuk, 1808 vége előtt 6 rokoni ügyekkel foglalkozó leveléről tudunk. Kazinczy irodalomszervező, újdonságos, kitárulkozó, kíváncsi hajlamával magához láncolta, így nemcsak 38 darabot serkentett ki belőle, de mások iránt is nyitottabb lett. Érzett valami fontos feladatot, s fokozatosan felszabadult tartózkodásából. Már öt éve Niklán élt, s még mindig nem tartott kapcsolatot tája országos hírű személyiségeivel: Sárközy Istvánnal, Csokonai somogyi földbirtokos patrónusával, Pálóczi Horváth Ádámmal, a híres népdalgyűjtő költővel. „Horváth és Sárközy urakat távolról ismerem, de sem ezekkel, sem másokkal én még Somogyban barátságba nem keveredtem. Nem azért, hogy sorsom az elsőbb társaságokból kitiltana, hanem mivel mozdíthatatlan princípiumom szerint magamnak és gyermekeimnek éltem és élek. Az én egyedülvaló barátaim a magánosság és az elmélkedés.”

1808-tól, miután Kis János papköltő és Kazinczy az íróvilágba beavatta, szaporodik a postája; leginkább Széphalom felé Kazinczynak, Pestre Helmeczy Mihálynak munkái kiadása okán, Döbrentei Gábornak Kolozsvárra versekkel, drámatervvel, írói léte híreivel tömött koperták, Hetyére apjának az engedelmes fiú kötelessége szerint, feleségének Niklára soproni gyógykúrája idejéből. „Jollehet, serény levelező azért nem vagyok” – nemcsak Döbrenteinek írhatná. Mindig akkor és annyit ír, amennyi föltétlenül szükséges. Általában nem az életét, hanem praktikus ügyeit viszi a levelekbe. Elszámolással kezdi első diákkori levelét; mennyit fizetett csizmadiára, szabóra, kávéra. Jelképesnek tartom és vonatkoztatom addig a határig, amíg valaki a címzett filozofikus tartományait nem ingerli és meg nem sarcolja. Csak akkor oldódik tartózkodása, ha a magamutogató partner kihívása elől nem tud kitérni, s a bizalmat szívbeli bizalommal siet kiegyenlíteni. Dicsérjük ezért Kazinczyt, mert csak ő, a költőfejedelem lehetett erre képes. A maga természetes exhibicionizmusával kicsalta barlangjából a mogorva remetét. Berzsenyi éppen az ellentétében hitte magát egyenrangúnak. Mindkettőjük tökéletességéhez a másik erénye hiányzik, s így együtt tökéletes barátság lehetett volna, ha Berzsenyi enged törvényeiből valamelyest, ami soha eszébe sem jutott.

Kazinczy elsőre lekötelezi. A bizalom és a szabad beszéd, a gátlástalan kitárulkozás szinte kötelezően elvárta a partnertől ugyanazt. Nikláról nézve Széphalmon igazi költőfejedelem lakik, akinek bizalmáért, szeretetéért hálásnak kell lenni, s a maga módján hozzá kell idomulnia, ameddig Berzsenyi önérzetét nem sérti. „Ritka ragyogásu barátom!… te engem mesterednek nevezel. Hamis tettetés nélkül s igaz örömmel nyomom vissza homlokodra a szent koszorut, s azt vallom, hogy az téged illet, nem engemet. Elég dicsőség az nekem, hogy Te engem szeretsz.” Berzsenyi válasza a meghatódottságtól könnyes, egy olyan nagy ember, mint Kazinczy, lemásolja verseit, vignettet készít. Ekkora elismeréstől szaporábban dobog a szív, a verseit rejtegető bírálatot kér, tanítványnak ajánlkozik, a helyesírási kifogásokat úgy veszi, mint iskolamestertől a diák, aki tudja, mégsem az a legfontosabb: „mig az óda reptével héjáz, addig hivem, de ha azt egyszer irni kell, kezemtől hirtelen elpártol”. „Grammaticai tökéletességet már én nem igérhetek, mert én annak a legelső reguláját sem tudom, sem azt, hogy van-e a világon magyar grammatica vagy nincs.” Innen lép fel akarva-akaratlan egy olyan szerepben, hogy Kazinczynak ellentéte legyen. Megalázkodás vagy az eredendő géniusz hivalkodása; lecsökkenteni magában vagy maga körül a lényegtelen körülményeket, a lényeg láttatása érdekében? Vagy nem is kellett csökkenteni, inkább hangsúlyozni, apró túlzásokkal a szerephez alakítani? „… én a kérkedésnek még a szinétől is szuperstitose irtózom.” Kazinczy a feleségével dicsekszik: ez a csirkéiben gyönyörködő szoptatós anya „a bécsi francia klastromban neveltetvén, hol két tántja, a két comtesse Rogendorf, apácák, franciául tökéletesen beszél”. Goethét, Schillert olvas, de nem olvassa agyon magát. „Én őtet el vehettem volna bátran, hacsak szobalány volt volna is. Termete s mellye, keze, lába gyönyörü volt szintén az irigységig, képe bizarr, de nékem kedves, igen kedves.” Tud franciául, németül, tótul. Jó szíve van. Gróf Török Sophie a feleségideál: csirkéző, egyben művelt, csinos arisztokrata nő. Kazinczy kihívására neki is elő kellett adnia családját. Ha a széphalmi tárgyilagossága álarcos kérkedés, a niklaié a megfilozofált szerénység. „Az én tiszteletem oly szemérmes, oly félénk, hogy az csak az ő testvérének, az illendőségnek karjain és innepi köntösben bátorkodik megjelenni Uraságod előtt; nem fosztom meg tehát gyáva piperéjétől, nem azért, hogy fényesebb küszöbökre lép, hanem mivel tanitómhoz szól.” Zrínyi-, Nádasdi-, Gyulafi-vérből való s jóbanyáiban Csebi Pogány Ilkót és ezüstmedencékben mosdó Török Magdolnát lát. Wesselényivel rokon. Nemességében egyenrangú, s ami gyerekeiben, feleségében műveletlenség lehet, azt ő az egyszerűség erényeivel tetézi, így hagyja ragyogni Kazinczyt, így növel maga köré elkülönítő mítoszt, melynek minden részlete pontosan egymásba illeszkedik, mint Diogenész hordódongái. Gyermekeinek, akár a szülőknek, víz az italuk, orvosságuk a szabad levegő, a felesége „középszerü mindenben”. „14 esztendős korában vettem el, együgyüségben találtam, és abból fel nem szabaditottam… Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zugolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálásért nagy panasza van ellenem, de én azt Sokratesként csak ugy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt.” Valójában tizenhat évesen vette el Dukai Takáts Zsuzsannát, de hát két évvel kellett fiatalítani, hogy igazán együgyűségben találtasson, s a költő szókratészi, diogenészi mivolta nyilvánvalóbb legyen, a magányban fogant ódák még hitelesebben különösek. Ezért lett Hetye is Munkács, az atyai szigor börtöne. S mert a költői erő nyamvadt testből nem zúdulhat, azért szükségeltetett a Táncok című vers alá: „Én egykoruim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt általugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megverém, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt.” Tudhatjuk, tizenkét embert egynek megverni s még inkább a tóba dobálni nem lehet, az elalélás pedig mindkét fél szerelmi tapasztalatlanságára vall.

Íme a költő! Azonos a verseivel. Kezdődhet a műhelymunka, két, különösségében egyenrangú ember levelezése. Utaznak a versek, járnak a vélemények.

Alig két évre a kezdeti boldog egymásra találás után megérkezik a Berzsenyi szellemi fölségterületét védő irat a dunántúli nyelv érdekében, jónak vélt versei mellett, mert Kazinczy a Fohászkodást is ki akarta hagyatni a gyűjteményből, kétségbevonta néhány óda érzelmi hitelét. Az 1811. február 15-én kelt levélben inkább azt figyeljük: hogyan adta elő? „Barátom! Te kedvet lelsz a Te féltudós barátodnak nyers okoskodásában. Én tehát a Te sok szép verseidet, leveleidet azzal hálálom meg, hogy… perbe, mégpedig grammaticusi perben idézlek! De remélem, hogy a mi perünk csak a szeretőknek pere lészen – mely csak a megbékélés örömét fogja késziteni. Ha én gondolataimat Teelőtted elrejteném, vagy én volnék Hozzád méltatlan, vagy Te énhozzám: vagy hizelkedő volnék, vagy belátásodhoz nem biznám. Ezektől távul vagyok… Én Teveled egy hiten akarok lenni, s hogyha nem lehetek is, eretnekségem meggyónom. – Ezen megröviditett gondolataimat a Te bölcs itéleted alá vetem, hogy minekelőtte ezeket bővebben kidolgoznám, reflexióidat láthassam. S reménylem is hogy valamint én Tehozzád a legszivesebb, legnyiltabb bizalommal szóltam, Te sem fogsz tőlem semmit megtagadni, ami nékem e részben világosságot és bizonyosságot adhat. – Térek egyéb gáncsaidra. – – – Ezen számadással köteles valék Néked. Mely nyugtalan várom itéletedet!… De nem bosszantalak többet! Élj szerencsésen nagyérdemü Férfiu! S Hozzád mutatott bizodalmomat vedd legfőbb tiszteletemnek jeléül.”

Nem sértődött, inkább tisztázó ez a stílus. Folyik a levelezés tovább anélkül, hogy Berzsenyi személyiségéből kimozdulna. A ragaszkodás töretlen. „Te a theória fáklyájával szoktál az igazságok országába hágdosni, én pedig csak a meztelen okosság mécsesénél bukdolódom… Mi különböző utakon járunk, de nem lehetetlen, hogy tán ugyanazon egy resultatumhoz ne vezessenek.”

Nem vezettek ugyanazon következményre. A levelek inkább alkalomból íródtak. 1817. január 13.: „nincs mit irjak, de mégis irok, hogy már valahára rég óhajtott leveledet láthassam”. Lemásolja hát Festetics György levelét, melyben Niklai Bölcsnek nevezi, „akinek dicshirét a halandóságnak köde el nem éri”, ő a somogyi Kazinczy, akire szemeit vetni bátorkodik. S éppen a Keszthelyi Helikon ünnepségről szólván írja, nem illenek Keszthelyre. Költőnk szerénység, magyarázat nélkül hagyja a titulusokkal bökni pályatársa szemét, mintha a levelet csak azért másolta volna le, hogy közvetve hozza tudomására egyenrangúságát. Szeptemberben már megtudhatja, meddig merészkedhet. Somogyi Kazinczy? Íme, a Kölcsey-recenzió!

„Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra téved el… Ő minden kifejezésbeli bősége mellett is gondolatokban és érzésben szegénynek látszik… ezen gondolatok, ezen érzelmek szük körben forognak, s igen sokszor, gyakran az unalomig igen sokszor fordulnak elő… magát már egészen kimeritettnek lenni látszatik… Mert másként, hogyan kelle vala származniok azon IV. könyvbeli Episztoláknak, azon durva jambusokba öntött deklamációknak?” „Csokonai harmincegyedik évében hala meg, s ezen korában Berzsenyi már elérte azon pontot, melyet ő nehezen fog többé felülmulni…” – vág Berzsenyire Csokonai-recenziójában is. Tehát a Somogyi Bölcs akár 1807-ben meghalhatott volna.

Olyan hirtelen érte a költőt, akár egy jól szervezett katonai puccs. Niklai kizártsága most üt vissza rá igazán. A kritika 1817 júliusában jelenik meg a Tudományos Gyüjteményben, ő csak szeptemberben olvashatja. Már két hónapja gúnyolódhat rajta az egész magyar írótársadalom, ő meg arat, takarul és csépel. Kihez röptetné levelét, ha nem Kazinczyhoz: „mivel tapasztaltam, mennyit vesztettél Te a Mondolat által, szükségesnek tartom, hogy magamat oltalmazzam… kicsoda, micsoda, s hol van mast Kölcsey?” Nagyon jól ismerte. A kérdés nem válaszra várt, inkább káromkodás, a válasz Kazinczy kiállása lehetett volna. Egy hónapnál később íródik a felelet, hat nap különbséggel kettő is, mert az elsőnél a recenzió nem volt kézközelben. „Aug. 8-dikán napam, sept. 25-dikén testvérhugomnak férje megholtak, s ez a kettős halál, képzelheted, mely bontakozásba hozta dolgaimat, s ki fogsz menteni, hogy későcskén felelek. Kölcsey egy viceispánokat adott ház gyermeke, s velem álmosdi birtoka által atyafi…” A késedelmet családi bajokkal indokolni érthető, de hogy Berzsenyit az érdekelné, Kölcsey viceispánokat adott ház gyermeke-e vagy sem, teljesen nevetséges. Kazinczy sokkal okosabb ennél, ő a levél stílusos szerkesztésével kerítette körül magát, óvatosan tért a tárgyra, vagyis arra, amit Berzsenyi nem várt: „Nem gondolok én azzal, hogy ő vagy akárki, akár engem, akár mást megcsapkod; higyd el édes barátom, mindenikünkben van csapkodni való… a korbács használ mind az irónak, mind az olvasónak. Azonban Kölcseyt én is nagyon elkeseredve találtam ez idén Lasztóczon mulattában. Neki semmi sem jó, még az sem jó, amit eddig csudált.” Mentegeti, a saját bajaival magyarázza. Az is kiderül, hogy Kazinczy már korábban ismerte a recenziót: „a redakció kihagya valamit, de abban téged nem érdeklett”. Ha tudott róla, miért nem figyelmeztette Kölcseyt, hogy ne Berzsenyin üsse a magyar költészet ázsiaiságát, vagy őt, mi készül ellene. „Állitásaid sok helyt csak félig igazak.” A másik levélben, most már a recenzió megkerülése után: „Kölcsey nemcsak gorombán nem bán veled, sőt minden sorából személyednek szives tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” Kiderül, védelmet várni hiábavaló. Kazinczy nem ért egyet az episztola műfaj elvetésében: „Inkább jó episztolát, mint rossz ódát, rossz drámát, a rossz epicumot… Ezt el ne feledd neki mondani, ha igazán szándékod, hogy neki felelj.” Nem óhajtotta megvédeni, de hivatkozhat rá. Ez mindennek a teteje! Megszűnt a barátság, talán nem is volt.

„Láza növekedvén, elkezdett panaszkodni a sors ellen, s mindama sebeket, melyeket életében kapott, vagy vélt kapni, haraggal és néha könnyekre fakasztó fájdalmas érzéssel felszaggatta: éjfél után néha egy-két óráig is beszélt. Haragja és panasza önsorsa ellen irányult…” – mondta el a fia.

Mit tarthatott fő bajainak? A patriarchális tisztelet belekényszerítette az engedelmes fiúi viszonyba, kényszeredett házasságba, belebékítette a vidéki magányba. Szabadságvágya, költői léte, felvilágosultsága, a demokráciára való hajlama kibírhatatlan kettősséget okozott, és abban feszült egész életében. Kettősségben a gazda és a költő. Csak akkor nyugodhatott volna, ha eszményien egyesülnek. Sömjénben volt az igazi, amikor még nem tudta senki, hogy poéta. Az irodalomban mindig gazdálkodó; sohasem lehetett egyenrangú és szabad. Amit hirdetett, a magányosság, a diogenészi sors hordóbetegséggé fajult. Minden olyan későn jutott hozzá, barátai nem voltak, mindenben gyanakodott. Írótársai a háta mögött áskálódnak ellene. Magánmítosza okát nem tudják, póznak, provinciálisnak veszik. Költészetét besorolják a kisebbek alá, Dajka, Virág, Kis János mögé. Hajthatatlansága, elveihez való ragaszkodása, taktikára való képtelensége kizárta, hogy tábora lehessen. Nikláról legyen szellemi vezér? Kazinczynak más a természete. Örökké őrlődött a hűséges szív és a józan ész között. Pesten az irodalom, minden vidéki provinciális.

Hol az a Szemere, aki még 1810-ben azt kiáltotta: „Mely pálya az amit Berzsenyi fut. Utána! Utána!” Hol az a Szemere, aki ezt a rajongást Kazinczynak megírta? Védőiratát fiókban hagyja, nehogy Kölcseyt sértse. Kölcsey kíméletlen elvhűsége elvtelenséget szül? Berzsenyi antirecenzióját nem jelentetik meg a Tudományos Gyüjteményben. Teleki József véleménye: „az abban előforduló számos sértegető kifejezések és az egész munkának polémiai iránya annak felvételét tilalmazzák…” A költő magára marad. Minden értelmetlen. Minden csak látszat, amiben eddig hitt.

Három évig nem válaszol Kazinczynak. 1820. december 13-án jut odáig, hogy állapotát összefoglalja. Sopronban gyógyíttatja magát, szervi és lelki bajai egyszerre támadták meg, epehideg, „s egy veszedelmes feldülés, melyben vállforgóm és sódérom letörött… Ide járult tán még a goromba recenció is mely engem oly állapotban ingerlett a gondolkodásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék… Egy pesti barátod azt mondá nékem, hogy Te oly tudós munkát, mint Kölcsey recensiója, irni sem tudnál. Én mast azt hiszem, hogy oly gorombát nem tudnál irni. De akár irtad, akár nem, már mast nekem mindegy… csak jobbra fordult állapotomat akarám tudtodra adni, hogy erántam jobb gondolattal légy, s ellenségednek ne tarts, ne gyülölj.” Nem szólítja barátnak, akként nem is búcsúzik tőle. Hiszi, a recenziót Kazinczy biztatta vagy írta. S ezért itt most szakításról van szó. Ilyen még nem fordult elő, mindig Kazinczy szakított, barátságot ő kezdett. Feminim kézzel kap Berzsenyi után. „Ölellek a szeretet, barátság, tisztelet, csudálás, irigylés legszentebb érzésével. Add ismét jelét, hogy szeretsz, s vigasztald meg, nagyon kérlek erre, éretted gondokban lévő barátod.”

1829-ben művei szerkesztésére ajánlkozott az elhidegedett barátnak. Miért fogadná el Berzsenyi, ha 1817-ben úgy vigasztalja, hogy verseit adja ki, a rosszakat hagyja el, vagy tegye függelékbe, vagyis 1829-ben is úgy szerkesztette volna, ahogy azt már 1810-ben jónak tartotta. „Én Téged, mint poétát igen nagynak látlak, mint aestheticust pedig sok principiumokban nem szeretlek… Munkáim kiadása eránt tett szives ajánlásodat igen nagyra becsülöm, és köszönöm! De mivel irásaim több principiumaiddal ellenkezetben állnak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményektől megfosztani; mert mi lenne egyéb a hideg világ szemei előtt mint affektatió? amit pedig távoztatnunk illik.”

Utolsó levelében bízik a találkozásban, nem sikerülhetett, talán nemcsak Kazinczy halála miatt. Vajon változott volna-e a kép? Vajon más lett volna-e ez a drámába illő kapcsolat, ha nemcsak a levelekben valósul meg. Két évtizeden át a személyes találkozásban bíztak, de mintha tartottak volna tőle, így minden az írásra maradt. Berzsenyi jobban hitt a levélben, Kazinczynak még az utolsó levele is „csupa pictura volt”… „mindig szépet és szépen irni.” Berzsenyi igazat írt, a szíve szerint, és szív szerinti választ várt.

Hozzá akartam tartani magamat. Kazinczy által vizsgáltam természetét, mert abban a legnyilvánvalóbb, de gondolatai nehezék nélkül nem ott, hanem Dukai Takáts Judithoz és Széchenyihez repülhettek igazán. Egyikben költészeti, a másikban társadalomfilozófiai elvei ragyogtak olyan frissen és erősen, mint a hirtelen támadó tavaszi szél.

Szegény magyar költő (Vörösmarty Mihály)

Megilletődve hallgatjuk, énekeljük a Szózatot, nemzeti énekünk szinte naponta a miénk. Zenéje is megmagyarosodik bennünk, megrendülünk a súlyos szavaktól, a Hazádnak rendületlenül erkölcsi parancsától. A költészet esztétikája átlényegül a mondandó fenségében komoly és végzetes lélekzetté, annyira örökérvényűvé, mintha a nemzet kezdetétől szólna, a történelem folyamában épül tovább, maga az ország, már a határait is meghúzza ott, ahol élnünk, ahol élnünk halnunk kell. Átérzik a halottaikat, akik „annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után / megfogyva bár, de törve nem” megmaradtak. Csak így, a tragédiák sírgödre mellől szólhat az „Egy ezred évi szenvedés / Kér éltet vagy halált!” világra vetett fölkiáltása. Mert „Az nem lehet,” hogy hiába, s „Az nem lehet”, hogy mindig ennyire siralmasan, ilyen kétségbeesetten, „átoksúly alatt” kelljen élni. A sors döntésére várunk, a nagyszerű halállal zsaroljuk olyan magasra vetve, annyira fölértékelve nemzeti létünket, miként ha elpusztulnánk, a népek embermillióinak kellene körülállania a nemzet sírját, gyászkönnyel a szemekben. Micsoda világraszóló bizalom még a pusztulás meggyászoltatásában is! Még ahhoz is itthon kell maradnunk, hogy az a nagy temetés megtörténhessen. Így csak egy váteszi, végzettel számoló nemzet szólhat. De alig múlik el tíz év a vers születése óta, már tátong a nagy sír, és száz év sem kellett ahhoz, ami száz éven túl is megismétlődött, világháborúk és forradalmak után itt vagyunk még, sokan szembeénekeltük az idegen ágyúcsövekkel. Micsoda vers ez, ahogy a maga tanújává, résztvevőjévé állít minden magyart azóta is! Nem is egy költő, hanem mi költjük elődeinkkel együtt. A szerző szinte névtelen, pedig Vörösmarty Mihály. Másként, mint Petőfi. Ő Nemzeti dalának lázittas résztvevője, személye összeforrott a Talpra magyar!, a „Rabok legyünk vagy szabadok” kiáltásával, látványosan egy lett élete a költészetével, de Vörösmartyt, mintha ismerni sem kellene hozzá. Bár emlékeztet némi hír, hogy a tragikus részleteket lefedte gyermekei elől, s amikor a szabadságharc bukása után jóslata megvalósulni látszott, magyarázkodni kényszerült: a jóslat még nem teljesedett be, ez még nem a halál, a nagyszerű halálon nem ezt értette, hiszen utolsó nagy versében, A vén cigányban is a „Lesz még egyszer ünnep” reménye suhan át.

A Szózatot időszerűvé halhatatlanítja a történelem, már alig látjuk mögötte a költő arcát. Néha megjelenik, mint őseink képe a falon, láthatjuk megnyerő férfinak, ahogy a költőfejedelemnek lennie kell, s élő halottnak, amint üres szemekkel tekint valahová az utolsó fotográfiáról. 200. születésnapjára föl kellene a feledésből támasztani, még ha tétován kezdjük, akkor is. Eötvös Károly száz év előtti sóhaja oltja belénk a rezignációt: „Vörösmarty, rólad elfelejtkeztek az utóbbi évtizedek. S néhány évtized még, s nyomaidat elfedik a feledés sűrű fellegei. Néhány ifjú, néhány tudós, néhány lelkes nő buzdul még föl örökké szép alkotásaid fényén és melegén: de életed apró titkait, gondolataid és érzelmeid fejlődésének részleteit nem búvárolja senki. Mintha Gyulai Pál nagy művével bezárult volna mögötted a világ örökre, pedig a te élted oly szép és oly gazdag. Oly ragyogó és melegítő.” Gyulai életrajza Vörösmartyról 1866-ban jelent meg. Eötvös Károly a beteg költő utolsó boldognak vélt napját idézi föl egy siheder fiú megszépítő emlékezetével, Gyulai monográfiája tanárosan nevelő szándékú, aprólékos, bár máig nélkülözhetetlen, de mintha a démoni lélektől félne. Tárgyilagos tudósként számbaveszi életrajzát, s egy biedermeier kívánságoknak megfelelő alakot állít elénk, eredményes közszereplőt, akinek gyöngéi is vannak. Nem épít összeköttetést, meghagyja, felejteti a szakadékot az ember illő viselkedése, s tomboló, látomásos érzelmi élete között, melyre csak a művekből lehet következtetni. Romantikus költőnek mondjuk, míg élete majdnem egy táblabíróé, az a címe szerint, de még táblabírónak is szegény, úrifiúk házitanítója a múltban, szegény az agglegénységben, koldus a beteges, nyomorult öregségben. A romantika nagy alakja, de élete a legkevésbé romantikus, azzá majd Petőfi válik, ő a mi Shelleynk, Heinénk, Byronunk, Puskinunk, Vörösmarty legföljebb Hölderlinünk lehetne. Emberi tulajdonságait fölhasználva építette föl magának a kora, csak a kispolgárnak megfelelő egyszerűséget, érzelmességet, patriótás, patriarkális tulajdonságokat erősítette, vétette benne észre. Képtelen volt belenézni a tragikus, rémisztően tébolyodott tükörbe, ha már a nemzet nagy költőjének kiáltotta ki. „Egész alakja körül mintha a szentek sugára volna… Idő kellett ahhoz, míg észrevettem, hogy ő se nagyobb mint más, s ő is ember, mint más… Középtermetű, nem sovány, bajusza és torzsolt szakálla szürkülni kezd, de még nem fehér. Keveset és csöndesen beszél szép tiszta hanggal. Lassan sétálgat társaival: két szemöldöke közt mélyebb redő, s két szemöldöke tiszta, fényes szemekre vet árnyékot. Szép összhangzatos napbarnított piros arc. Rövid kézfején jó vaskos ujjak. Barna a ruhája” – festi le Eötvös Károly 1855 nyarán, három hónappal a halála előtt. „Elfeledte nemzete bukását, eszményeinek rombadőltét, reményeinek elsorvadását, s hanyatló életének minden keserűségét. S együtt dúdolva barátaival Farkas Miska hegedűszavára: Hess légy ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar lányka: meggyógyulok ám én!” Nem ismeri az emlékező azt a dúlt viselkedést, a könnybe lábadt szemet, az őszülő fejét karjára fektető ember zokogását, ahogy akkoriban mutatkozni szokott. Akkor már sehol nem érezte jól magát, hazavágyott, s egyszerre elvágyott hazulról, az életből.

Testben, lélekben megrokkant zseni halt meg 1855-ben, ötvenöt évesen, aki már harminc esztendősen is öreg. Negyvenhárom évesen mintha a kordivat szerint is aggastyán venné el a kislányt, akit tizenhatévesen ismer meg, az irodalomtörténet felől nézve esendő körülmények között. Rendetlenül nyit be a szomszéd Bajzáékhoz, s ott találja a háziasszony vidéki kishúgát. Mire az a visszahőkölés, hogy illendő öltözetben jelenjen meg újra a kislány előtt? Leánykérőként akar tetszeni egy pillanat alatt, hiszen amúgy sem emlékeztetett költőre, a köpcös termet, az őszülő haj, a bajusz, a himlőhelyes arc miatt komplexusa lehetett. Hát semmi önbizalmat nem adott a babérkoszorú dicsősége, melyet addigra a nemzet mint nagy költőjének, a fejére rakott? Ilyen apró epizódban érezhetünk némi talányosságot, de nem fejthetjük meg az embert. S más jó és rossz szokások, tulajdonságok, életrészletek is csak az életmű által kapnak súlytöbbletet, magukban nem nagyon érdekesek.

Szorgalmas volt, s egész életében kötelességtudó, elkerülte az ütközéseket. Hallhatunk az emberiességét tanúsító lázadásáról a diáktársat megvesszőző fehérvári tanárja ellen. Összezördült Széchenyivel az akadémiai díjazás miatt. Azt írja Gyulai: „Szabad és független véleményét senkinek sem rendelte alá, csak ahhoz közeledett, ki iránta némi előzékenységet mutatott. Szívből gyűlölte a hízelgést, igazságtalanságot, cselszövényt… Visszavonult életet élvén, költői munkásságba merülve, nem örömest vegyült az irodalmi és a politikai küzdelmek közé… Vezérszerepre nem vágyott, szólani is csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerült föllépni.” Két igazi ragaszkodása volt, a hazához és a szerelemhez, elmondhatjuk, ha ismerjük életét. De ennek mélységét és magasságát csak műveiből tudhatjuk igazán. A hazafiság és szerelem összeforrva, egyszerre fejeződött ki a Zalán futásában.

Az eposz akkor jelent meg, amikor pontosan az ideje volt. 1825-ben a reformkor nyitányaként érkezett a közóhajtásra. A mű nemcsak történelmi példa, a régi dicsőség ébresztése, hanem a korra adott válasz is, miszerint Zalán országának, a jövőtlen, korcs, nemzetietlen, züllött hatalomnak pusztulnia kell, mint Berzsenyi romlásnak indult mai magyarjainak, vagy fölébredni, megtestesülni Árpád vitézben, s megindulni azok ellen, akiket még az egyik vezetőjük is így becsmérel: „csorda ez inkább / Mint hadi nép s én ily népet diadalra vezessek?” A könnyen folyó hexameterek zsúfoltak a csatajelenetekkel, a fegyverek hangjával, a kihívások hetyke és becsmérlő szavai záporoznak, robosztusak a csataképek, lángoló apokaliptikus ökör törtet szabadon a táborok között, „hátában viszi a nyilakat s tört kopja darabját”. Az eposzt akkor sem olvasták sokan, s jellemző, hogy már az is elegendő volt a nemzeti önbizalomhoz, hogy az első hősi eposz megszületett. Pedig még a mai kényszeredett olvasás közben is elcsodálkozhatnánk, a géniusz micsoda lávaömlése tört elő Vörösmartyból, s micsoda erők tombolnak ebben a máskor oly visszafogott emberben. S szemérmes viselkedése mennyire más a költészet leple alatt, Perczel Etelka iránti beválthatatlan vonzalma milyen csodálatos szabadsággal segíti a deli Hajnát megjeleníteni. Micsoda képzelet segíti a meglesett fürdő lány kibeszélését, a minden természeti szépséget fölhasználó körülírását. Megjeleníthette képzelődéseit, amelyek a börzsönypusztai nevelő képzeletében fakadtak, miközben egy melléképületben lakott, a Perczel-kúriába csak dolgai miatt léphetett, legkevésbé Etelka miatt. A szerelmet is csak a költészetben lehet titkolva megvallani. Ezáltal a lány olyan versteremtő energiát gerjesztett, hogy az egész monumentális, sértett, neurotikus érzelemvilág neki szolgál, hogy ő adja szinte az egész reális és irreális univerzumát Vörösmarty költészetének. A gátlásos házitanítóból országos hírű költő lett, egyenrangúnak kellene lennie legalább, mégis, mint a gyermek a vad rengetegben, áll elhagyatva a szép szemek fényétől, s mint magyar költő is újra, mint árva fiú vívódik a képzelet és a valóság között megverten, önbiztatással, enyhületért esengve az emberi lét nevében.

 

Jó gyermekem! a haza szent idejét – Elmúlt az örökre – ne zengjed. Ah, ifjú nem érez, a lányka nem ért, És nincs koszorúja szerelmidért: Némuljon utána keserved. Vagy zengj, de magadnak, örömtelenűl, S a bús dali bért Tűzd árva fejedre, az árva babért.

 

Új, feledtető szerelmekkel nem hagyja, nem meri magát megkísértetni, hát teremt külön álomvilágot, Délszigetet, mint óriási metaforát az első emberpár kiűzetéséről, amint a szerelemre-ébredés bűnétől szétszakad alattuk a föld, s két másfelé úszó szigetdarabon elválnak egymástól örökre. Teljes életet vesztett el Szűdeli és Hadadúr. Ott minden hang költészetté változott a kéregsípba gyűjtve. Orpheusz az állatokat bűvölte el énekével, itt az állatok, a külső világ teremti a költőt, a föld képzelt urát, aki fölött mégis egy nagyobb, rettenetes hatalom van. Az ember megszállottan éli át a létét, a világgal egy, akiből a világ beszél, de kiválása, magáradöbbenése a tragédiája. Valami másvilági érzékkel lehetne a Délszigetet követni. Vörösmarty megdöbbenve józanodott ki, nem bírta tovább, töredéknek ítélte a befejezettet. Hiszen a legnagyobb révületekből is, a legsötétebb mélységekből is valami elfogadható végre törekedett. Ilyen humanitárius alku jegyében zárul a Csongor és Tünde, még az őrületes A vén cigány is, a Gondolatok a könyvtárban azért olyan katartikus. A megváltó reményről csak az Előszóban mond le, meg utolsó töredékében, mert a „Büszke reményekkel / Kényedre játszottál” bevallása után már nincs semmi, már véglegesült, kővé dermedt átkozódása csupán „az ember fáj a földnek… sárkányfog-vetemény”. Azt hitte, A két szomszédvár című elbeszélő költeményben véget vet az Etelka-komplexusnak, akkora irtást végez, még olvasójának is muszáj vérben tocsognia. A legyilkolt család után visszajáró kísértet a szép Enikő-Etelka, azt hiszi, a Tihamér-Mihály is elmenekülhet a sági vidékről a hétköznapokba, a munkába, az agglegényéletbe.

A hazafias tudóskodás tíz esztendeje alatt a sikertelen szerelem indulatai megfáradtak, de nem hunytak ki, nem engedték, hogy valaki másban megfeledkezzen róla. Ha valamely alakja szőke sugár lány, szép arany pillangó, ha szép Ilonka, akkor is Perczel Etelka az, sőt azon túl a talányos szerepcserékben maga a költő is lehet, vagy éppúgy az ősz Peterdi a költő, az öreg hadastyán, vadász király pedig a lány. Mintha a lepkevadász leány, s az álomvadász király regéje támadna föl 1841 nyarán a Csajághy Laurával történő találkozásban. A rendetlen öltözet miatti szégyen, a hirtelen visszafordulás, ruhaváltás a tizenhatéves kislány tiszteletére, gyanút kelt. Épp annyi idős, mint a régi Etelka, míg a megöregedett férfi álmai korába újulna vissza, de már fordított rangkülönbséggel. A nagy költő mellett Laura szerepe lentibb, akit mindenképpen muszáj elnyernie. Ott kísért Etelka minden versben még úgy is, hogy a merengő Laurában a költő magát akarja múltba merengéséről lebeszélni. A korkülönbség a régi rangkülönbséghez hasonló, s már-már a rábeszélésre kényszerházasságnak tűnő az esküvőjük. A levelek mondják a valóságot, meg az 1845-ös költemény:

 

Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek és ha   Megszédít a gond tűrni szeszélyeimet? Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét   Tenni napúl megtört életem árnya fölé.

 

Tűrni a szeszélyes öreget? Aki tehetetlensége közben hazátlan Lear királlyá tébolyodik, lehajtott fővel jár, nehogy a mennyezet agyonnyomja.

Mintha régi látomása, a harminchárom évesen írt A hős sírja borzadálya teljesedne be rajta: „Vészes fiatalkori napjaira / Néz vissza reménytelenűl.” Csak álmaiban él a „harc s koszorúk” fia, s ott esik el a csatázó kísértetek mezején, hősi haláltól magasztosan, hogy márvány és dal hirdesse dicsőségét. Mintha a vidéki magányba kényszerült baracskai dinnye- és dohánytermesztő lázas kényszerképzete, önmaga sorsának kétségbeesett előérzete volna a vers, egy olyan hősé, akit már elfeledtek, hiszen túlélő. Hiú ábránd, akinek képzelte magát. Petőfit egy ország várja vissza, mindenütt föltámadva látja. Ő a nemzet nagy költője, nem Vörösmarty, ő verseivel cselekedett, előde a szabadságharc mellékszereplője csupán, alig írt, s olyan követ, ki meg sem szólal, bujdosása fölösleges, inkább a megélhetés kényszeréből gazdálkodik vidéken. Költői mivoltában se részese már a kornak, múltja elavult, jelene észrevétlen. Fogyatkozó hívei hiányolják csak újabb verseit, hát legendákat gyártanak a gyertyalángban hamvadt iratokról. Azt a néhányat viszont vonakodtak közölni a lapok, nem illettek a képbe, melyek a megroppant lélek kínlódásáról szóltak. Ahol megfordult, kegyeletes színlelés övezte mindenütt. Még a barát, Toldy Ferenc is csupán magának meri bevallani, ha fiókjába zárja ítélő töprengését, hogy „el kellett törpülnie (ahhoz képest, mi lehetett volna)”. S lehetett a szánalom kegydíján tengődő szegény, egy szegény magyar költő. Csak a

 

Véred megsűrödött, Agyvelőd kiapadt, Fáradt vállaidról Vén gunyád leszakadt

 

– Lear királya.

A végzetes, legrettenetesebb bordal ideje ez. A közönsége megdöbben, nem hiszi el a „lesz még egyszer ünnep a világon” vigaszát vagy nem is érti az őrült malom pokoli zúgásától, hiszen még az Isten sírja is reszket, és az egész emberiség története visszhangzik a gyilkos testvér botja zuhanásától. Aki a sírba nézett, olyant látott, amitől a világmindenség is megtébolyodik s beleőszül.

De a hazafiságában, személyes létében megrokkant költőt ne idézzük tovább! Van egy másik arca, a Fóti dal énekeséé is. Ebben a versben lehet kedvében látni. Itt nem kényszerűen reménykedik, még természetes a bizakodás. A Szózat végzetének elkerülésére talál választ. Oda kell állítani a költeményt a Szózat és A vén cigány közé a magunk ezredvégi megkönnyebbülése miatt is, mert enélkül olyan sötétség uralná az emlékezetünket, jövendöléseinket, mintha se neki, se az egész magyarságnak nem is lett volna napsütése, zöld ligete, szőlőskerti víg áldomása. Valaha szőlőt vett ő is gróf Károlyi Istvántól Fóton Fáy Andrással és Ferenczi István szobrásszal együtt, de csak Fáy tartotta meg a magáét, és megvásárolta a barátaiét, míg azok seregestül visszajártak az elhíresült szüretekre, új művekkel szórakoztatva egymást múlatták az időt. Pohárköszöntőként olvassa fel bordalát Vörösmarty 1842. október 5-én. Akkora a hatása, zene is készül hozzá, estére már azt éneklik a szabad tűz mellett.

A Fóti dalban arannyá érett a gyermekkori szüreti emlék, a magát gyakran borosgazdának képzelő egy ország felelős gazdája lesz azonnal az áldomás pulpitusán, kezében az istenek italával, melybe már beleérett minden zamat, tűz és kedély, ahogy a keserűség kiforrott belőle. Körül nem füstös kocsma, Csiga-vendéglő hazafias italosokkal, biedermeier szalon, ez nem a robot szobája egy magányos ivóval. A fóti Somlyóhegy őszi derűben emelkedik a táj fölé, messze ködöl a három város, onnan érkeznek a fogatok köszöntő ágyúdurrogásban. Jön a reformnemzedék eleje Kossuthtól Deákig. Vörösmarty zsebében kész a vers, de mintha ott, abban a pillanatban írná, hisz még a halat is hiányolja a fogások közül, ezzel annyira hitelesíti a pillanatnyiságot, hogy az időtlen témák megtelnek újdonságos elevenséggel, s cselekvő részessé varázsolják a vendégséget. Az egész országot. Először még azt hisszük, kizárólag a bor a jókedv oka, elveszti nehézkedését a pohárban a gyöngy, jól teszi, ha fölfele száll, joga van hozzá, mint nekik a jókedvükhöz, a kedély súlytalanságában emelkednek ők is. A göröngy maradjon a földön, az étel ízzé válik, a bor lélekké. A vigasságot pajkos, humoros kiszólások fokozzák, magukhoz biztatják a nőket, szerelmet ígérnek a pohárból, s a szavak is táncba kezdenek, ropni való a ritmus, mintha valami békés vetélkedésre toborozna. Mert „Magyar ember már búsult sok / Századig… Most kell neki fölvirulni / Vagy soha.” Áttűnnek a Himnusz és a későbbi Nemzeti dal szent magyar közhelyei, de milyen derűsen, mennyire bizakodva. Akkor még „A legelső magyar ember / A király”, mert azon az őszön még jó uralkodó, mintha rendbe kezdenének jönni a dolgok, nem jut eszébe senkinek a felségsértés. „Akasszátok föl a királyokat!” Úgy tűnik, szent akarattal más haza, igazi teremthető.

S Fóton is egy új vérszerződés fogadalma hangzik el. „Egy künn hatalmas, benn virágzó / És szabad” ország érdekében.

Petőfi, tárgyaiban

Áhítatosan veszem kézbe a Petőfi család relikviáit bemutató könyvet, amint gondosan hozzávezetnek a képek, a tárgyleírások, a lelőhelyek titkai, amint az egész kiadvány megható ráadás-élmény. Ünnepélyesség árad a mindennapiságból, ahogy a régi leletmentők és a mostani közreadók érezhették az anyagban a hérosz delejét. „A tárgyakkal maradtam. Velük / szólok, ha még beszélek” – írta le Illyés. Petőfi velük is beszél, de nem maradt soha tárgyaival. Ezt csak egy hosszú megállapodottságban lehetett volna kimondania, amikor már élete emlékezetével körülzsongják gazdájukat, belebékítik múltjába, miközben létezése értelmét is igazolják. Jókai érezhetett így igazán, ha füredi villája kertjében megpihent a kínai császárfa árnyékában, s onnan gondolt dolgai halmazára, mert talán ő volt egyedül az a magyar író, aki érdeme szerint kapta vissza a sorstól azt, ami megillette. Petőfi túlságosan zaklatottan élt, tragikusan rövid ideig, hogy körülötte rendben fölhalmozódjon a tárgyi múltja. Örökös vándorlása, követhetetlen sietése miatt mindenét úgy kellett fölkutatni. Örökölt vagy szerzett vagyona különben sem volt, mindig csak épp egy málhára való, hogy annak elhullatott darabjait a felfedezés örömével ünnepelhessék a megtalálók. Csodálat tölthette el őket, akár a katonaruha gombja miatt is. S bár a költőhéroszt leszállították dicsőségéből házisapkája láttán, azt hitték, fölemelkedtek hozzá nemzeti érzésük bűvkörében.

Petőfi minden cselekedetével kielégítette Messiás-váró népét. Áldozati teste mintha mennybe szállt volna, mielőtt még itt bolyongott a legendában. Versei, történetei nem maradhattak élő valósága nélkül, s amikor már el kellett hinniük a halálát, minden fogható tárgyát élővé varázsolták. Csak a kezdet és vég rekvizítumait nem találjuk sehol: bölcsőjét a félegyházi gyermek-generációk „használták el”, mielőtt a szülők ráébredtek volna haszonértéken túli jelentőségére. Nem maradt utána semmi utolsó viseletéből sem, ha félmeztelen, egyetlen pantallóban lökték bele a tömegsírba. Csak ami e nemlétezők határai közül került elő, azt vehetjük leltárba, az aszódi diák kanalától Egressy Gábor pamlagjáig, amelyen a Petőfi család elkocsizott Mezőberényből Tordára az utolsó közös utazáson.

A festményekről tudhatjuk leginkább, miben és milyen díszletek között óhajtott megmutatkozni. Orlay Petrics Soma úgy örökítette meg Mezőberényben, amint most elképzelhetnénk a győztes szabadságharc utáni első napokban. A portrén komoly derű, biztonságból derengő remény érezhető. Már pamlagra fektetheti kardját, forradalmi vöröstollas kalapját, zöld köpenyét. Keze könyvön pihen, hosszúszárú, földig érő török csibukot tart a másik. Könnyűesésű finom fehér ingben, felemás lábbelivel, csizmában és papucsban ül a nemesen faragott karosszékben. Asztalán könyvek, tintatartó, papírlapok. A fiatalember arca komoly a bizalomtól, s már-már derűsen messze néző, mintha nem is gondolna a szörnyű időre, amelyről akkor ott írta meg a sejtelmek mélyéről feltörő jóslatot, a legutolsó verset. Még eldöntetlen Erdélybe indulása, mintha ezentúl így maradna a napvilágos szigeten. De a későbbi néző megláthatja az ingben a segesvári zsákmányt, azt a fekete pantallót még meghagyták rajta. A pamlagra fektetett kardot adhatta bajtársának az eltörött helyébe. Ő majd anélkül menekül vitorlavászon zubbonyban, kitárt gallérú ingben az ispánkúti forrás felé. A mezőberényi kellékekből csak az esztergált karosszék maradt fent, és most annak történetén keresztül próbáljuk meg követni a relikviák sorsát, amint nyom nélkül elkallódtak vagy előkerültek, „mint sok egyéb, az események során naggyá nőtt csekélység”. „S ha Soma hon nem vólt s ott megunatkozott, / Hozzám jött s e székben ülve csibukozott” – írja fölajánlási verses levelében Bonyhai Benjámin 1885-ben a Petőfi Társaságnak. Ezért választotta kedves székében megfestetni magát. Múzeumba került Bonyhaiék fotelje is, s mint „nagy becsben, eredeti állapotában megtartott ereklyét” őrizték meg. Hasonló tisztelet övezte annak a Tordán használt kávéskészletnek egyik darabját is, melyet Szendrey Júlia használt, „és amikor a muszkák elől Kolozsvárra menekültünk, ebben a csészében vittük Petőfi Zoltánnak a tejet” – emlékeztet Miklós Miklósék lánya 1911-ből.

A 242 tárgyi emlék sorsa éppoly kalandos, mint aki bírta őket, és hozzá hasonlítanak, szeszélyesek, fiatalosak, érzelmesek. Lepréselt falevelek, virágok, női hímzések gondoltatnak a szerelem fuvallataira, pipák és borospoharak, sétabotok és sétapálcák valami aranyifjúságra olyan fiatalember közegéből, aki éppen csak elszakadt az apai hentesbárdtól, az anyai mángorlófától. Mindegyik megjelöli személyét, akár a vándorbot, a tollszem, a kokárda, a kard, a jegyzetfüzet. De ő eszményi lantjára házasodott, igazán csak azzal törődött. „Köztudomású dolog, hogy férjem a velem kötött házasság előtt – ami általánosan, de főként magyar írók esetében szokásos volt – vagyonnal egyáltalán nem rendelkezett.” S ha már ilyen szegényen kezdett a fészekrakásba, akkor miféle értékek gyűlhettek össze Júlia hozományán kívül? Inkább elvesztek azok is az egyre szegényesebb pesti bérlakásokból vagy a futárutak, csatamezők, menekülések zűrzavarában. Hiszen mindenütt csak szállása lehetett, sohasem otthona, valami poggyász a vándorlásban, a hónapos szobákban. Ráadásul a szülők gyakori költözése. S mindent valahol ottfelejtett vagy elajándékozott. Vándorbotját egy pozsonyi szabónál hagyta, fokosát Landerer nyomdájában felejti, falióráját Petrics Somának ajándékozza, erre a sorsra jut pipa és gyertyatartó, sétapálca és ivótülök, dohányzacskó, pecsétnyomó, sakk-készlet és a Bemtől kapott jatagán, mint valami potomság, de az a kard ott Segesvárnál mégis csak megbocsáthatatlan.

Csak amit az emlékezések emlegetnek, amit a festők fölpingáltak, azt láthatjuk az öltözetéből, azt a nemzetőrkardot, atillát, karszalagot, kokárdát, a szobarészletek polgári világát festményen és az egész háztartást a lefoglalási jegyzőkönyvben. Francia forradalmárokról készített nyomatok, igényes könyvek közt Saint-Just művének 1791-es kiadása: „Petőfi Sándor kincse.” Igazi könyvgyűjtő szenvedély e téren látszik. Jó lenne tudni, mit árvereztetett el 1848 májusában a hadsereg felállításának támogatása miatt. Azt is mondhatnánk, általában nem kötődött igazán tulajdonához, bár a ragaszkodásánál mindig erősebb kényszer sújtotta, a szegénység. Bemtől kapott lovát azért adta el, amikor Klapka miatt leszerelt, s már zsoldtartó szelencéjéből sem váltathatta föl Aranynéval tallérjait „bankjegyekért nőjének”. Nyomorba hajszolta a császári hatóság üldözése is, mert ha őt magát nem tudták elfogni, mindenét, a bútoroktól a vastalicska formájú sótartóig lefoglalták már 1849 telén, Pest elfoglalása után nemsokára. S majd a bukás után el is árverezték mindenféle német nevű pestieknek. Kit érdekelt, kiét vette meg? Talán csak a városi írnok és a kirendelt ügyvéd szerény vásárlása jelez valami emlékére utaló hajlamot, hogy a hírhedt költő kávésfindzsáját megszerezzék, s a nád gyerekkocsit megtartsák utódaiknak.

Porladó díszkiadás (Tompa Mihály)

Tompa Mihály összes verseinek díszkiadását olvasom. Az aranyveretes, klasszikusnak kijáró kötés mállékony lapokat föd, törik ujjaim alatt a papír, sárgásbarna darabkák esnek asztalomra, mint a múlandóság töreke. Nem nyúltak hozzá talán évtizedek óta, ahogy költészete is beporosodott az időben, szóba nem kerül már igazán, legtöbbször Petőfi és Arany életrajzában előforduló kevésbeszédű név. Ám el lehet gondolkozni azon, mivel érdemelte ki ebben a díszkiadásban is a sajtó alá rendezők tiszteletét, akik a 19. század második felének írónagyságai voltak: Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly, a barátai. S azon is elgondolkodhatnánk, miért nevezte ki Petőfi Arannyal és magával együtt a költői triász tagjának? S miért szerette Arany annyira, hogy haláláig kitartott mellette levelezéssel, barátsággal? Ízlését, nagyrabecsülését kellene kétségbe vonnunk, ha nem föltételeznénk megbízható ítéletét.

S miért ragyogott magasan a huszadik század elejéig? Riedl Frigyes, az irodalomtudomány modern professzora a tizenkilencedik század nagyjainak csoportképébe képzeli „a túlérzékenység mártyrját, a fiatal papot, Tompa Mihályt”, s Petőfi verseit elemezve őt is bevonja a hasonlításba, például melyikük mit hall ki a pacsirta, a rigó, a vadgalamb hangjából. De Illyés Petőfijében alig említődik, s akkor is megítélően: „a közép-tehetségek óvatosságával félt attól, hogy a kritikát maga ellen bőszítse, a havonta elmaradó 2-3 forintot is sajnálja, s talán az sem esik neki rosszul, hogy a Honderűék a fiatal költővel szemben néha-néha Hiador mellett őt kiáltják ki a nagy költőnek” – jegyzi meg Petőfi és Vahot Imre veszekedésével kapcsolatban, mikor a Pesti Divatlap szerkesztője elhatározásuk ellenére közli verseiket. Szerb Antal irodalomtörténetében az ősz költőjének kegyelmez meg csupán: „Petőfi egy ideig magával egyenrangúnak tekintette. Petőfi sokkal hevesebb és Tompa sokkal gyanakvóbb volt, semhogy szövetségük tartós lehetett volna… És azóta az irodalmi tudatban is leszállt Tompa triumviri méltóságáról – ez a triumvirátusok törvénye, hogy az egyik a három közül jelentéktelen.” Mára ez a mellőzés is érdektelen. Engem sem foglalkoztatott az egyetemen sem addig, míg egy látszólag igénytelen verse, a Mosoly föl nem hívta rá a figyelmemet, kicsoda mégis, aki így ír?

 

Mosoly! ki a szív mozdulásit, A fényt s homályt így rajzolod: Mi vagy te a halottak ajkán…? S hol lészen magyarázatod…?

 

– olyan költőre vall, aki összetéveszthetetlen mélységekből kiáltja föl rémisztő és végzetes kérdéseit. Itt kezdődik a nagy költő, nem regéiben, mondáiban, balladáiban, beszélyeiben, melyekkel hírnevet szerzett.

A Hét évszázad magyar verseiben Petőfi 150, Arany 180, Tompa 22 oldallal van jelen. Az arány valamiképp igaz, a maradandónak tartott versekből kitetszik a líra sajátos képe, de a válogató inkább a szólamok jelzésére, nem a legerősebb, kivételes hang fölmutatására törekedett. Nem győződhetünk meg egyértelműen, hogy az őszi, melankolikus, őrjítő létkérdéseket jajdító verseivel a legnagyobbak között van a helye. Olvashatunk népdallá híresült népies dalokat – „Télen-nyáron pusztán az én lakásom”; „Békót tettem kesely lovam lábára” –, melyeknek inkább csak tárgya a nép, a népi gondolkodásba próbál beleilleszkedni bizonyos tanulságok levonása végett. Olvashatunk a hangyáról La Fontaine-es darabot; hazafias verset: „Ki rosszat kiván a hazának / Az Isten verje meg! … Éljünk, ha él a szent szabadság, / Ha vesz, vesszen bennünk s velünk.” Jónak tartható a Pusztán című vers, még akkor is, ha a szabadság szimbolikus tere hamar közhellyé változott. Az én lakásom máig hatóan ironikus. Kihagyhatatlan A gólyához irodalomtörténeti allegóriája, mely a szabadságharc bukása után hatásában Vörösmartyval versenyez, a mi időnk is megszólal a „szívet cseréljen az, aki hazát cserél” a Levél egy kibujdosott barátomhoz által. Elbűvöl a légiessé absztrahált virágrege, az Égő szerelem. Megérint A madár fiaihoz üzenete, a dacos „fiaim, csak énekeljetek!” Itt a Vörösmarty nagy verseihez törekvő Forr a világ, az élet értelmét igazoló napra vágyó Új Simeon, s a költészete lényegét szimbolizáló Ikarus. De csak a Tornácomon és az Őszi tájnak… biztat igazán összetéveszthetetlen élményével a hasonló versek fölkutatására.

 

Ez a rét volt olyan ékes? Ez a határ olyan népes? Ez a halom, völgy és tájék… Mintha a sírkertben járnék! Lemegy a nap nemsokára… Haldoklásnak szent országa! Olyan édes forró vággyal Ölel téged lelkem által! Az elmúlás bája rajtad, Lelkemen vesz mély hatalmat, S bár meghalni kéne véled, Mégis, mégis szeretnélek! Néma a táj, arca sápadt, Rá derengő napfény árad; Ah, mi vonzó szép halál van, E mosolygó hervadásban! Édes terhed, édes álom! Szinte érzem szempillámon; Hogy lehajtom, szinte vonja Fejem a fák hulló lombja. A fák lombja csendesen hull!… Nem küzdéstül, fájdalomtul; Itt a végharc ösmeretlen: Lehet-e meghalni szebben…?

 

Gyönyörű folyamatosság Berzsenyitől Vajda János felé! Ez Tompa igazi, győztes vonulása, nem a tűnő divat után kapkodó botladozás.

1841-ben mutatkozik be Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferenc lapjában, az Atheneumban az Alkonyat, majd a Mohos váromladékon című regéivel. Petőfitől egy évvel később jelenik meg ugyanott A borozó, Arany János fölfénylése a Toldiban még éveket várat magára. Tompa avatása a mohos váromladék, a hír, a pompa és dicsőség elmúltán merengő ősz vitéz megjelenítésével történik meg. Petőfi a hazától mámoros Fóti dalra tekint, Tompa az egész nemzeti romantika divatjára a Zalán futásától Czuczor Gergelyig. Így bocsátja magát a kor nagy áramlatára, s repül a közönség tetszésében. Ragyog, elégedett, még az sem zavarja, ha Vörösmarty „meggyőződésből róla rettentő keveset vagy semmit se tart”. Hiszen közölte, Bajza sokat vár tőle, de ennél is fontosabb neki egy nemes asszony rajongó buzdítása. Bónisné Pogány Karolina a megtestesült közönség, a legfontosabb mérce.

Neki írja meg a bejei tiszteletes az ars poeticáját 1846-ban. „Lant és biblia, e két szent barát / Karján ringatja boldogan magát… Én az egyszerü nép őre vagyok!… S az elhagyott népet, mi isteni, / Növelni, oktatni, deriteni… A természet az én szerelmesem!” A tetszés tudatában számol be költői munkájáról, rá érvényes, magabiztos sorokban:

 

Virágos kis kertemnek közepén, Árnyas méhesben ülök, élek én; S kiket megápol s öntözget kezem: Virágaimat kéjjel szemlélgetem; S haláltól mert megónom nem lehet: Virágregékbe’ dallom éltöket. Majd elmondom, mint járt a liliom, S a múló kecsű pipacs egykoron; Elmondom a vadrózsa esetét, S hogy mi érte csapodár kedvesét. A hajnalkának mikép lőn halál Szerelme, a hő nap sugárinál? A tündér-hölgy mért lőn elátkozott, S vizi liljommá miként változott? A gyászos rozmarinnak mi baja? Mért búvik fűbe a kis ibolya? Elmondom a vérfű történetét… Kedves, szép tavasz! jőj minél elébb…

 

Ezek a Pogány Karolina-félék emelték a Népregék és mondák 1846-os kiadásának példányszámát bámulatosan magasra.

 

Szeress minket is, a lant emberit, Nekünk ugy is kevés öröm virít! Olyan az is, mint az őszi kikirics, Virága halvány, s zöld levele nincs!

 

Halálával egy hasznos női eszményt is eltemettek.

 

Értetted a lángészt művében, Érezted a költő dalát! Lantomnak is bús zöngelmében Kedved tölt, s azt meghallgatád! Boldog valék, hogy megragadtak Oh dicső! annak hangjai… Én, bírtam volna egy-magadnak Éltem végéig dallani! Bocsáss, bocsáss meg most is nékem, Minek ez bús, de szent öröm! Dalaim’, hogy éltök hosszabb légyen, Neved- s emlékedhez kötöm! S meghajlok, oh fényes jelenség! Halmodon, mit köny árja mos… Fohászkodván: hogy sok szülessék, Ki hozzád lesz hasonlatos!

 

Pogány Karolina „derék, lelkes jó nő volt. Forradalomkor a gazdag, izléses úrhölgy minden ezüstjét összeszedte s beküldötte a magyar kormánynak… Verseimet e lelkes, dicső nőnek ajánlottam. Fiamnak 100 hold földet hagyott, de so’se jutott kezeimbe a lelketlen öröklő miatt.” Tekintsünk el az anyagiaktól, bár elgondolkoztató, még efféle juss sem maradhatott utána. Mint ahogy megszűnt Világossal a nemzeti, népi romantika s biedermeier tápláló ereje is, s a líra barokkos epigonizmusba süllyedt.

Tompa azért bízta rá magát annyira a sikerre, mert születésétől a szeretet s az otthonosság hiányában szenvedett, végigtépázta idegeit a kielégítetlenség. Tüdőbajban hal meg az anyja olyan korán, hogy azt sem tudja, emlékszik-e rá vagy csak képzelődik róla. Rimaszombatból, szülőhelyéről nagyszüleihez kerül Igricére, mert lezüllött csizmadia édesapja nem törődik vele. Szegény anyagi és szellemi körülmények között állandóan ki van téve a nagybácsik durvaságának, százat ver a fenekére a pap, mert elsütötte a puskáját véletlenül. „Nem beteg ő, több annál: árva szegény! hanyagolva, lenézve s elutasítva: idegennek érzi magát az életben s korán megfélemlített lélekkel jár a világban, e zúgó rengetegben.” A nyomorúságból Bihari György, tanítója emeli ki, anyaiskolájába, Sárospatakra segíti Nyilas Misinek, ahol értelmiségivé képezheti magát, tanító vagy pap lehet belőle, s költővé bontakozhat az önképzőkör szellemétől. Tanulmányait meg-megszakítva rektor Sárbogárdon és családi nevelő Eperjesen. Alsó helyzete rontja kapcsolatait, csökkenti önbizalmát a szerelemben. Pedig magas, erős fiatalember, a homloka nagy, okosságra vall, tüzes szemeiben szelíd öröm és méla bánat tükröződött, vidám tudott lenni a társaságban, kiváló adomázó. Mégis nehezen nősül, szerelmeit megtartja baráti emlékezetében. Feleségére elég későn talál, házasságát Zsoldos Emíliával szentnek tartja, ugyanakkor rabságnak is érzi. Indulatos, sértődékeny, gátlásos, hiú netán. Legátus korában belesül a Miatyánkba, ezért rossz minősítést kapott a paptól, s ezt az imát egész életében az imakönyvből olvasta föl a gyülekezetben. Lelki és testi bajai miatt hatványozottan megbántott és hipochonder. Így érkezett meg a dicsőséges és átkos irodalmi világba gyanútlanul.

Mint reményteli költőtársat keresi fel Petőfit Bártfáról 1844-ben. Verses levelében bordalai szerint képzeli el és várja: „Szivesen lát a barátság, s kehely.” „Majd felpipázva, éltünk / Tarka-barka perciről beszélgetünk.” A válasz ugyanezen a hangon szól, mintha a bor lenne a kapocs, nem a költészet, vagy talán mégis az, annyira, hogy már róla nem is kell beszélni: „De legjobban az gyönyörködtetett, / hogy a bort öcsém te is szereted… Jőjünk csak mi össze… fenn az égben / örömkönnyet sír Csokonai.” Eperjesen történik meg a találkozás 1845 tavaszán, ott a pályakezdők bizalmában kerekedik a híres költői verseny Petőfi, Tompa és Kerényi Frigyes között. Az eredmény pontosan megmutatja tehetségüket, Petőfié a legjobb, de Tompáé is sikeres, Kerényié megfelelő. Már itt kialakul a későbbi sorrend, s majd Arany föllépte után Tompának a mindenkori harmadik hely jut. De itt még a verseny tréfás költői időtöltés, melyben Tompa a legjobb képességeit mutatja.

 

Völgy felett, a bérc alatt, középen, A behorpadt hegynek oldalában: – Hallgatózva néma csend körűle, – Nádkötésű kis lak áll magában. A kis csermelyt rácsos ajtajánál Át sem kell repűlni a madárnak; Habtalan fut, szótalan fut, benne Tarka pintyek lépegetve járnak. Görcsös águ bükkel a sötét szílt, Mely a házat vészek ellen ójja: Udvarában eleven sövénnyel Foglalá be régi jó lakója. A vad-szőlő gazdag levelével, Mely magát a vért-telekre fonta: Sátort képez, és a gazda, déli Álmot alszik árnyában naponta. Míg fiát a fatetőkre csalja A piros tojásu vércse-fészek; Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel: Héh kakuk, kakuk! szólj: meddig élek? Zúg az élet, zúg vásári népe, S nem hat a bérc egyszerű lakáig; Néha hallik elhaló harangszó, Szép idő, ha gyors esésre válik. Itt a hajnalt nem kakas kiáltja, Van dalos madárja minden ágnak: A rigó-fütty, gerlicék búgása, S csattogány-dal szépen összevágnak. Fenn kivágott cserfa törzsökéhez Kötve ing a vízmosás bürűje; És a törzsök, zúgva ki- s bejáró Kék darazsak mézetlen köpűje. Lenn a mélyben, szirt, s fatordalék közt Elvesz a bérc harsogó patakja; Rejtekét a szirt s fatorladéknak Smaragdszínű gyíkok népe lakja. Hallgatás ül bércen omladékon… Meg-megrendül a vakond turása… S hallik itt-ott vén cser oldalárul Tarka harkály gyors kopácsolása. Meg-megdördül csendes alkonyatban Gyilkos csője a leső vadásznak; Fel-fellobban bérctetőkön a tűz, Ahol a szénégetők tanyáznak. Tengeren csend és vihar. Hazája, Mérhetetlen tenger a szigetnek. Rengetegben csend s vihar. Szigetje E kicsiny lak a nagy rengetegnek.

 

Ha itt befejezné, pontos, plasztikus leltára, színes képe lenne csupán az erdei laknak, csak a tárgy romantikusan idilli, a megvalósulás realizmusát érzékletes benyomások vibráltatják, akár egy Markó Károly-festményt. Aztán a befejezéssel allegóriában teljesül ki, ahol már az összetéveszthetetlen jelenik meg.

 

Vadregényes erdőség vidéke! Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára: Távol nézek hótakarta kunyhód Felgomolygó két füstoszlopára. És ha éjjel a lak ablakából Mécskanócok fényt lövelve égnek: Azt hiszem, hogy mindez lüktetése A megdermedt jégvidék szivének. És lelkemben nyugtató hit éled: Nem hal meg, csak alszik itt az élet!

 

Petőfi száll föl azonban a valóságból már a kezdő hasonlattal is: „Mint a szív az első szerelemnek titkát, / Rejti e kis kunyhót bércek koszorúja.” Ő szalmával fedi, hogy a szegénység szabadságának méltó hajléka legyen. A földi tündériesül.

 

Mint a kergetett őz, fut le gyors futással Kis patak magasról a völgy mélységébe; Kétfelől virágok, mint kacér leánykák, Kandikálnak a víz fényes tükörébe. S a viráglánykákhoz jőnek az imádók, Égő szenvedéllyel jőnek a vadméhek, S élveznek szerelmet. Hej, de sok megjárja! Vízbehullás vége részeg örömének.

 

Tompa nem bontja ki a képet, csak megállapítja, hogy a fatörzs meztelen köpűje a kék darazsaknak. Petőfi érzelmeivel telíti a leírást, a szabadság eszméjét látja az erdei lak élővilágában megjelenni, forrongó eszméit fakasztja belőle, melyeket olyan konkrétummal hitelesít, mint a valódi szalmafödél, ami csak azért is nádkötésű Tompa versében. Ilyen korán, s ilyen apróságban akart különbözni? Jellemzőbb rá, és komolyabb, hogy később az erdei lak voltát is megtagadja, s úgy teremt ebből előnyt a maga számára, hogy nagy képzelőerejére fordítaná a figyelmet. Az ő verse valószínűsíti leginkább az erdei lakot, elképzeltnek szeretné hitetni mégis. „Egyszer azt mondja Sándor: fiúk, írjunk valami verset együtt, ugyanazon tárgyról szóló verset, mely találkozásunk emlékeül maradjon. Elfogadtuk, meghatározván, hogy a tárgy az erdei lak leend. Ez a szobában történt. Határozottan ki volt mondva, hogy a költemény festő-leíró lesz. Semmi reflexió. Csak magam maradtam hű a tervhez… Sokat beszéltek akkor erről a hírlapok, s későbben magam hallottam ifjabb eperjesi lakosoktól, olvastam helyleírók, átutazók kinyomtatott úti jegyzeteiből, hogy látták a mi erdei lakunkat… Íme, a soha nem létezőből miként csinált a képzelet létezőt, mert mi semmi kunyhót nem láttunk, képzeletbeli volt minden… Mosolyogtam, de nem nyilatkoztam: valóságos barbarizmus lett volna lerontani a közvélemény illúzióját, költészetét.” Hát akkor ő is illúziót teremtett a Pesti Divatlap 1845. július 17-i számában a versekhez? „Eperjes mellett van egy kis erdei lakocska. Ennek környékén járván mind a hárman elhatároztuk, hogy szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül olyan forma térképet adni.” Irányi István is együtt volt akkor velük, s említi az erdei lakot, amint egy völgyben találtak rá a Tarca-patak fahídjától néhány lépésre, a szalmafödeles, sövénykerítésű házikó alsó végén baromfiól, felső végén pedig rozoga méhes volt látható, a kerítés ajtaja előtt forrás fakadt, Irányi biztatására figyeltek föl rá, a forrás vizéből is ittak. Már előbb elhatározták a költői versenyt, amelyre ez a házacska alkalmas lehetett. Az egyszerű reflexióhoz sem maradt hű Tompa, hiszen személyisége átlelkesíti a leírást úgy, hogy benne marad a vers szerkezetében. Sajnos nagyon sokszor megszegte a hozzá illő versteremtést, elvesztette önazonosságát az elvárások miatt, természete ellenére s a körülmények összeállása folytán mindig vesztesnek kellett maradnia Petőfivel és Arannyal szemben, és annyi hasonlításra ad alkalmat, alig férünk oda, ahonnan előnyére ítélhetnénk meg.

A repedés lassan szakadékká tágult, s beleveszett munkái tetemes része. Ki ismeri a Szuhay Mátyást ma? Most kerestem meg én is azt a pályaművet, melyet a Toldival együtt bírált el a Kisfaludy Társaság. Csinált kuruc-labanc történet, Herkó páteres italozással nedvesítve, a szerelem furfanggal alakított diadala költői tények nélkül. A tragédia megjelenítésére csekély a tehetsége, mégis megírja Bosnyák Zsófia Antigonés történetét Garay János mellett ugyanarra a pályázatra, felszínesen, említésre sem méltó módon. Ugyanezért bukott el Petőfi és Arany azonos tárgyú műve között a Szécsi Mária. Ritmusba, rímbe szedett előadásából csupán nyolc költői sor keveredik ki, mikor Wesselényi Ferenc és Szécsi Mária egymás iránti érzelmeit mondja el.

 

S ereszt hosszu szálat pók gyanánt a kétség, Aztán a két szívhez kötvén a két végét, Fel s alá futkosott nagy sietve rajta, És a két szív közül, hol ezt, hol azt marta. – – – – – S ölelték az uj párt boldogság karjai, De teljességéből hiányzott valami; Olyan volt az, mint a pohárba tett virág, Mely szép, mosolyg, de már veszíti illatát.

 

Nem kell búvárkodni Arany és Petőfi művében ilyen gyöngyök után. Óriási a különbség a költői erőben, a feszes dramaturgiában, a szemléletes megjelenítés szépségében. Arany Szécsi Máriája:

 

Sisak fedte fejét, szép, aranyos sisak, Róla háromszinü tollak lobogtanak, Magas bokor tollak, hajlongván kevélyen, Mint sugár jegenyék a tolongó szélen. Gömbölyű vállait és karcsú derekát Kékellő zománcos páncél övezte át, Mellén vert ezüsttel gazdagon borítva S két kisded halommá vala domborítva. – – – – – Villogó szemeit amint rám vetette, Szemöldöke ívét egyenesre vette, Alsó ajakával felnyomá a felsőt S homlokán redőkbül könnyü felleget szőtt.

 

Petőfi természeti képe a várostrom csodálatos előjátéka:

 

Jött az ifjú hajnal, az ékes levente, Ragyogó szép csillag a kócsagtoll fején, S vállán újdonat-új piros bársonymente; Így jött elé fényes diadalkerekén… Megölte az éjet, fejét vette: vére Fölfreccsent egész a fellegek szélére. A köd pedig, az éj csüggeteg tábora, Mert fő nélkül maradt, futni kezde gyáván, S oszladozott számos apró csoportokra, És elbujt a völgyek legtitkosabb táján, Ott végső kétségbeesés szálla rája, S fölakasztá magát fenyőfák ágára.

 

A mindig a javukra billenő minőség társukat teljesen megalázta. Ha már van a Szondi két apródja, kit érdekel az Arszlán pasa? Tartogat-e különöset A fülemüle után a Három daru veszekedő házaspárja? S még olyan, önmagukban tökéletes balladák is másodlagosak, felejthetők, mint az Etele hun királyról és a Kun Kocsárd. Ott lett vesztes, ahol Petőfi és Arany sikere buzdította. A költészet népművelője maradt, „emelni a népet fölfelé, édesgetni a nagyobbakat hozzá lefelé”, „ha írunk népdalt, mért ne népmesét?… meséltetni magamnak és kidolgozni aztán tisztán népiesen; igaz hogy a nép nem venne újat, de más köntösben újonnan venné, és meg lenne mégis a hatás, más oldalról azok, akik a néppel érintkezésbe nincsenek, azt nem ösmerik, szájizet kapnának költészetéhez, megösmernék sajátságos gondolkodásmódját, lelkét, örömeit, bánatát, szokásait sat sat s lenne száz meg száz ki rokonszenvet érezne iránta és megszeretné” – írja Aranynak. Nem a népet akarja uralkodóvá tenni a költészetben, hiszen a népfi maga sem tartja népi költőnek magát: „Engem igazság szerint csak félig lehet népköltőnek tartani, átnézem például, amit összesen írtam, sokkal több benne mind nyelvre mind eszmére tekintve a nem népies; és látom, hogy ez jövőre is így marad, mert belőlem azon melancholikus gondolatok, melyek sokszor elfoglalják lelkemet, ezután is illyen nem-népiesen fognak kiömölni.” Beje, 1848. március 2.! Már készül a nép a zsarnokság megdöntésére. Nincs szinkronban akkor sem. A vidéki létből fakadó tájékozatlanság volt és lesz oka lemaradásának, zavartságának. A kordivat leszálló ágába kapaszkodott, s azt hitte, sudáron függ. Nem nézett szembe magával sohasem annyira, miként azt Aranyhoz írta fentebb.

Petőfivel való veszekedése is mintha csak két indulatos természetű ember vitája volna, pedig a mélyén esztétikai természetű. Petőfi valójában lenézte Tompa költészetét, sértette, ha egyenrangúnak mutatta magát. Ez lehet az oka, hogy a „kapcáskodó komisz páter Tompa mindig dühbe hoz”-za. Nem olyan csipkelődés, tréfálkozás ez, mint amit Arannyal művel. Kezdetben egyenrangú a helyzet: „Ő azt mondja, hogy ez és ez a munkám nem ér semmit, hogy az silányság, én azt felelem, hogy nem igaz, mert ez remek… s ha én mondom neki, hogy ez és ez a műve nem ér semmit, hogy ez nyomorúság, ő feleli, hogy nem igaz, mert épen ez a legjobb munkája. Átaljában a fiatal irodalom tagjai talán tulságosan is szigorúak egymás iránt.” Egy műveletlen, tohonya embert mutat az Úti levelekben: „Míg én a táj páratlan fönségén s a múlt idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábrándokkal merengtem: addig Tompa Mihály aludt és hortyogott.” A Murány romjainak látogatásakor, a Szécsi Máriáról szóló elbeszélő költeményeik „helyszínelése” idején! Az erkölcsi felháborodás nemsokára megváltoztatja Tompa költészetéhez való viszonyát is. Az Életképekhez tömörülni szándékozó fiatalok kijátszása, közlése miatt háborodott föl annyira Tompán. Nem érdekelte, hogy a vidéki ember nem értette pontosan szándékát. „Ki hitte volna, hogy még ez iránt az ember iránt is meghülök, meg kell hülnöm… mert én csak characteres, szilárd characterű embernek tudok barátja lenni… Egyszer azt mondja, hogy ő mint új gazda nem dolgozhatik 7 ft 30 krért, máskor meg, hogy neki Vachottal bonyolódott viszonyai vannak, azonkívül meg nekem már szavát is adta. Azok a bonyolódott viszonyok határtalanul gyanusak előttem mindenkor és mindenben, azt szeretném volna én látni, kapott volna-e különben 7 frt 30 krt is, ha én nem kivántam volna Jókaytól, hogy hármunkat egyenlően fizessen? de ha húsz annyit kapna is! midőn az ügy áldozatokat kiván, áldozni kell. Kutya seggibe való fráter, aki csak haszonért áll a szent zászlóhoz. Ez minden bitangtól kitelik.”

Tompa még magasabb honoráriumát is Petőfinek köszönheti, nem versei minőségének. „Hát Tompa Szécsi Máriáját olvastad? – folytatja Aranyhoz írt levelét – nem is Szécsi Mária az, hanem Panyó Panni. Isten látja lelkemet, nem irigységből beszélek, nem is kárörömből… de ő velem akart versenyezni és ollyat bukott, amillyet csak a Rotschild-ház volna képes bukni, noha az én Marcsám is, amint Miska mondta Adorján Bódinak, »nagyon középszerű«… Vahot engem akar ellensúlyozni lapjában, a Szemle rovásomra dicséri őt, Gömör vármegye Európa csillagának tartja… és a szegény Miska… bizony isten sajnálom.” „Meglásd Tompát a versenyzés öli meg, ő velem akar mindenáron futtatni, adja isten, hogy elhagyjon, de attól tartok, hogy megszakad.” Arany rá jellemzően figyelmezteti: „kérlek, válaszd a legjobb ítéletet, ami lágy, az érettebb is”. S közvetíti Tompát: „Én futni akarok magam, futtatni senkivel. Azonban, ha azon ügyekezet, hogy mindig jobbat és tökéletesebbet akarok adni, ha azon gyönyörű dologhoz, miket Petőfi írt, hasonlót igyekszem csinálni, futtatás: úgy igenis futtatni akarok nemcsak Petőfivel, hanem mindazokkal, kiknek csak egyetlen versét is szépnek láttam életemben.” És úgy is próbálja barátját csitítani, hogy tárgyilagos véleményt mond: „Tompára ne duruzsolj. Nem hidd azt, hogy ő veled mérkőzni kiván. Én legalább nem hiszem, hogy Tompában, ki néha, sőt többnyire olly jókat ír, ne volna annyi műérzék, hogy Szécsi Máriádnak az övé feletti hasonlíthatatlan elsőbbségét ne érezze. Ezt pedig annál inkább van okom állítani, mert maga írja nekem, hogy az ő Máriája középszerü história, jó lesz valamelly lapba… Egyébiránt az ő Máriájában a felfogás is szerintem igen áldatlan. Ha positiv törvény, a lélek és a szív törvényeivel hozatik összeütközésbe, mint Tompánál eskü és szerelem (nálunk csak önkénytesen felkarolt pártérdek és önkénytelenül támadó szerelem, férfiaskodás és nőiség hozatik küzdésbe, az utolsó győz, győznie kell, a cél el van érve, tehát semmi tragicus vég, sőt triumphus). Ott ha az utolsók győznek, tragicus vég kell. Úgy de itt a történet ellenére nem csinálhatott tragicus véget, mert tudva van, hogy Szécsi Mária, a lánglelkű nő, kinek nem kis része lehetett a Veselényi-Conjuratióban, túl élte férjét, s végre is Bécsben a szabadság ügye áldozatául halt meg, tehát e legszebb halállal, mi azon időben honleánynak juthatott. Kár volt tehát avval az esküszegés históriával akarni bepiszkolni a nem minden napi jellemet. Na, meg a kidolgozás hozzá. »Mille die versus«-nak is gyarló.” „Ami a Szécsi Máriát illeti – írja Tompa Aranynak –, én szivesen elhiszem, hogy hibás az illyetén felfogás mint én felfogtam; tudnám ugyan menteni és védelmezni a dolgot, de hogy papírt és időt ne vesztegessek, és igen szerelmesnek ne lássam lenni Mariskámba, inkább hallgatok.” Indulatos természete ismeretében tudhatjuk, ez a papír- és időkímélés Arany irányában a sértett költő kitörését fékezte meg. Petőfit nem kímélte ennyire, de akkor sem versei minősítésén dühöngött – látszólag. Arany a népies felé hajló, Petőfi balladai gyorsasággal nyargaló költeménnyé teremtette a Habsburg-párti Wesselényi Ferenc és az erdélyi fejedelemre esküdött Szécsi Mária történetét, Tompa váromlasztó tragédiát írt, holott a hősök élve maradnak úgy, ahogy a levelezésből is kitetszik.

Petőfi és Tompa kapcsolatában az elhidegülés bonyolódik tovább. Nem a pap-barát esket Erdődön. De a gyanakvás a pesti látogatás alkalmával teljesedik ki szakítássá. Betegsége miatt német fürdőbe utaztában értetlenül fogadja a baráti kör viselkedését: „Ezek az emberek csodálatosak lettek, e hazamentő óriásokkal nincs lelked, hogy okos szót válts… szédült az egész város.” Petőfi hidegen viselkedik vele, s amikor arról beszél, hogy a hadügyminiszterségen kívül más állást nem vállalna el, Tompán kitör a gunyoros nevetés, „ellen mondván én maga felőli felcsigázott politikai képzelgésének: öszvezörrentünk s kedvetlenül váltunk meg egymástól. Ő azután méltatlankodott velem… arcképemet árnyékszékében lábbal akasztotta fel… én megtudván ezt: első ifjui, gondolatlan fellobbanásomban számos levelét a tűzbe dobtam… Mily bűn volt és mily kár az! arról nem akarok, nem merek beszélni.” E szomorú végeredményt annyi minden okozta, mégis inkább a vesztes költő képzelődését, önuralmát vesztett idegzetét tarthatjuk a legdöntőbbnek, s innen nyomozhatunk tovább. Nem csak Petőfi vonalán.

Beteges, vért hány, fél a megvakulástól, szívbaja van. Ha Pestre költözik, a pezsgő irodalmi élet helyett a Rókus kórházban tengődik, s inkább távolról tagja a Tízek Társaságának. Kimarad a forradalom és szabadságharc eseményeiből, akkor is betegeskedik, vízkúrával gyógyíttatja magát Gräfenbergben, tábori pap a gömöri honvédek között, Schwechatig jut, s egyetlen dolga a lórúgta katona temetése, a csatavesztés teljesen kedvét szegte, visszavonul gyülekezetébe, megnősül, egyik fia csecsemőkorában, a másik nyolcévesen hal meg, újabb szülésbe az anya belehalna. Bezárkózik a bajos családba, sokgondú gyülekezetbe. Elhíresült verse, A gólyához miatt több hónapos vizsgálati fogságba kerül. Különben semmi bántódása, papi szolgálata mellett gazdálkodik Keleméren és Hanván. Míg Arany átköltözik tanítani Szalontáról Nagykőrösre, majd Pestre az Akadémiára, ő temet, esket, keresztel, prédikál, s azzal foglalkozik, hogy mennyiért adja a szénát. Kiadják összes verseit, mégis úgy tekint a fiatal poétákra harmincnyolc évesen, mint a virágoskertet pusztító gazra, Gyulai Pálra haragszik bírálata miatt, annyira, hogy tíz évig nem ír levelet hozzá. Nem lépi át az Akadémia küszöbét többé, mert Toldy Ferenc Kazinczy emlékezetére írt ódáját hibás szövegből olvassa fel szenvtelenül. S Arany Széchenyi emlékezete mögé sorolják. Gyanakszik a kiadókra, Kertbeny Károly műfordítóra, s talán legfőképp önmagára: egészségére, tehetségére. A halálfélelem és testi szenvedés az öngyilkosság határáig sodorta. Fényképezés ürügyén szerezne ciánkálit. Sürgönyöket, búcsúleveleket fogalmaz, önmaga költi halálhírét, mikor az egyiket véletlenül föladja, éppen Arany Jánosnak, s Jókai révén belekerül a lapokba, megérhette saját halálhírét. Még ebben is szerencsétlen, úgy nevetséges, hogy már nem sok ideje van hátra.

Mégis ezekből a szörnyű évekből valók azok a versek, melyek olyan tündökletesek, hogy jelentőségükön túl ráfénylenek Tompa életművének maradandó felére. Ezekben az őszbe vegyített emberi lét kifejezése olyan tökéletes, még a világköltészetben is ritkán találunk hasonlót. Univerzális mulandóság zokog az emberi szomorúságban. Az Utolsó verseimben a halandóság muzsikája úgy ömlik a búcsúzó szívből, hogy a mindenség belesárgul.

 

Kórágyamon fekve némán Merengek az est játékán, Mely lefoly repkényemen; S magamat úgy nézve, mint ezt, Bús a kép, mit rám is illeszt A borongó képzelem. Pályánk nem tart már sokáig, A nap gyorsan éjre válik, A nyár téllé zordonult… Míg futottunk, fennre törtünk, Minmagunknak nem növeltünk, Csak halotti koszorút! Haraszt, kóró ki nem zöldül… Szomju föld a tört cserépbül Új erőt nem önt belé… Mit keresnél… mért mulatnál Oh én-lelkem a romoknál? – Fölfelé… csak fölfelé!!

„Vagyonos Atyánk” (Arany János)

Nyárban gondolkodom Arany Jánosról és természeti képpel indítom az írást, ahogy ő is szokta. Aratás, vágott gabonák illata, kukoricavirágzás édessége, napraforgótáblák sárga tányér-rengetege, már gyönge sarjú, néhány kint felejtett szénaboglya. Teljes Arany János-i világ.

Beleképzelhetem Buda halálát, a Toldit, a negyvennyolcas honvédeket. De ugyanígy tehetném bármelyik évszakban, mert mintha költészete maga lenne az anyatermészet, amelyben az emberi közösség él múltjával, jelenével, jövőjével együtt.

Innen juthat eszembe teljességteremtő csodája.

Élete elengedő volt, hogy Homérosz, Vergilius, Ovidius, Dante, Shakespeare, Goethe rokona lehessen ez az egész magyarsággá inkarnálódott költő, kikerülhetetlen, s már poézisén túli jelenség.

Arany addig létezik, ameddig a magyar nép.

S mert ezt most már pontosan tudom és tántoríthatatlanul hiszem, szorongani kezdek, pirulós szégyennel gondolok a vele való kapcsolatomra, ideiglenes hűtlenségeimre. Úgy tűnik, nekem is végig kellett élnem az oda- és elfordulásokat, akár a rákövetkező magyar irodalomnak.

Kezdetben a Toldi meséje, mikor még olvasni sem tudtam, összekeveredett a helyi legendákkal, betyártörténetekkel, melyek a családi körben szállongtak, mint a csöndes hó, hamvadtak, újraéledtek, akár az akácfaágak az esti tűzhelyen. Arany egyszerre fiatal bátyám lett, ősz hajú apám, érte szigorú tanítóm, álmomban vénséges vándor, s mindig otthonos, mert ismerős dolgokból varázsolta elő a titkot. Nagyon korán megvoltak piros vászonba kötött összes versei. Ez a Franklin-kiadás velem volt iskoláim során. Mintha belőle tanultam volna legjobban örülni a versnek. Tartalma érdekessége, ismerős távolisága mögül zene hallatszott, s ez a hang tovább bongott bennem, mint mikor megáll a harang és folytatódik a zengés, a lélek zenéje. Mert szavainak muszáj a sejtelemből megformálódniuk, megtanulásukra kényszerítettek. Nem egyszerűen a történetek, inkább zenéjük hatott rám memoriteri fönségükben. Olvasásukban pedig a versek egyetemes világvarázslata, a plasztikusság, a részletesség szinte a fűszálakból, a csillagsugarakból szőve. Eposzai monoton ritmusában rátaláltam a nyelv és a költői képek változatosságára, az egyénítő zsenialitásra. Balladáiban a szerkesztés nagyvonalúságára, mikor a sutának tetsző részletek is erős tartószerkezetté állhatnak össze. Ritmusa paripa-táncát ki ne csodálhatná? „Zsibongva hadával a völgyben alant Ali győzelem-ünnepet űlet.” „Állata őrzeni négy alabárdost.” Vagyonos Atyánk – szólította meg József Attila. Micsoda nyelvi nagybirtokos az, aki a végső rímeket: az azonos hangzású, más értelmű szavakat úgy csöndíti össze, mintha csak ragrímek volnának!

 

Összegyüjti budai tanácsot: „Jó emberek, adjatok tanácsot: Boldogasszony temploma keresztjén Török zászló lengjen vagy keresztyén?”

 

Micsoda lelki repülés szükségeltetik ahhoz, hogy a valamíg azt – vígaszt összeütését ne tartsuk kényszeredettnek!

 

A lantot, a lantot   Szorítsd kebeledhez Ha jő a halál: Ujjad valamíg azt Pengetheti vígaszt   Bús elme talál.

 

Már úgy szorítottam azt a kötetet magamhoz, akár ő a lantot, s nagyon sokszor az ő ezüstláncon ketyegő zsebórája mutatta a versidőt.

Azután a könyvet kölcsönadtam, vissza nem kaptam. Sok hatás ért, régi és újdonúj. Arany a mindennapokból kifelejtődött, csak a hatások alól forrott ki akaratlanul az egész magyar líra együttesében. Én is hiányolgattam személyét titkoló szemérmességét, késői líráját kívülről tekintgettem, tartózkodtam tankönyvi mintapéldáitól. Nem hiányzott a kölcsönadott könyv sem. De mikor megvettem kötelességből újra, mintha a régi frissesség és öröm tért volna vissza a sárga borítókból.

Én abban tartom Aranyt nagynak, aminek mostanában hiányát érzem kísérteni, a teljes világképre törekvésben, a megtervezett és végigcsinált építkezésben. Nem formai és tartalmi követésre gondolok, szellemi jelenlétét szeretném. Minket már nem húznak le utóhatásának retrográd kötelei. Arany már nem tápláló az élősdieknek, végre azoké is lehetne, akiket eddig elkergettek tőle – fordítom jelen idejűvé és óhajtó módra Ady jóslatát. Egyértelmű és szabad lehetne bennünk.

Sajnos, mintha valóra kezdene válni rezignált jövendölése:

 

S összevéti annyi mással A jövendő nemzedék, Mely se kérdi tán, se tudja, Nem is igen lesz rá gondja: Hogy itt éltem, s a tömegben   Én is lantot pengeték.

 

Ki vitatkozik róla mostanában? Ki fedezi fel, mint Füst Milán Berzsenyit? Vas István és Nemes Nagy Ágnes összekoccanásán kívül, mikor a Keveháza hangsúlyos vagy időmértékes voltán vitatkoztak, élesztő hangot nem hallok. Vita nem utóhatásában, hanem az egész történelmi magyar költészet jelen ideje s az avantgárd elképzelt jövő ideje között folyik. Arany János azokban él, akik mindegyiket együtt akarják.

Vibrálva ragyogó (Babits Mihály)

Utolsó éves egyetemista koromban, 1961-ben, a Széchényi Könyvtárban gyakorolva belenézhettem a Babits-hagyaték tenyérnyi fényképalbumába. Mintha családi képek lettek volna zöldben, kiránduláson. Nem a képek, hanem a tárgyi emlék emlékezetes nekem, amelynek fedelén összekeveredhetett ujjlenyomatom az övével. Életre szóló, megörökített kézfogásnak éreztem ott, amitől bensőségesebb kapcsolat kezdődik. Ha vizsgáztatott volna, elszégyellem magamat. Mit tudtam róla éppen diplomázás előtt? Egyet-mást igen, százféle lényege előtt ma is dadogok. Sorsszerű azonban, hogy Babits-kötetem 1961-ből való. Volt Csokonaim, Berzsenyim, Vörösmartym, Petőfim, Aranyom, Adym, József Attilám. Azt hiszem, addig az én időmben Babits meg sem jelent. Mentség csak annyira, amennyire a nagy költőknek kézközelben kell lenniük és én nem kaphattam meg semmiféle boltban.

Falusi származásom miatt jó ideig a csirkeház mellől éreztem költészetét. Ahogy ő a Vers a csirkeház mellől szemléli a vályogfalat, a piros cserepek taraját, a fehér levélként keringő két galambot, ahogy tűnődik és vágyakozik az egyszerű bölcsességre. Innen tudtam életműve hitelét általam is igazolhatónak, csirkeólmelléki magam is. Mert legyen ez csirkeház, vagy akármi hasznosan természetbe illeszkedő elem, azonosította, megszerettette azt az embert, akinek művelt versvilágától olyan messze álltam.

A másik vonzalom ellenkezőleg, Füst Milán katedrájáról indított feléje, mikor az öreg, reszkető fejű médium behunyt szemmel, levegőben bolygatva hosszú ujjait, szavalta: „Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol gallyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél…” Füst Milán transzba esett torkából Babits vékony, kántáló hangja hívott.

De elég lett-e ez a kétféle kerítés, hogy belül, nyugalmasan, fiúi tisztelettel szellemi családtagja lehessek? Fizikailag elképzelhető, hiszen apám hat évvel fiatalabb nála, anyám József Attilával egyidős. Másféle világképem: származásom és neveltetésem állandóan elsodort környezetéből. Rajongtam és félreraktam, újra visszatértem. Más nagy költőkkel is előfordult, de velük beteltem inkább. Babits vonzott és taszított. Mások is hatottak rám ellene. Ráfoghatnám József Attilára hűtlenségemet. De én vagyok az oka, hogy dogmaként követtem a sértődött posztkamasz-zseni tobzódását, a pamfletre és a daladög-versre jobban ügyeltem, mint a férfiember bűnbánatára. A magam megnyugtatására tanulmányt írhatnék József Attila logikusnak tűnő tévedéseiről, de már nem érdekes, hiszen csak gondolkodásom múltját magyaráznám, a kiküzdött jelen időnek semmi szüksége rá.

Mert Babits él.

„Mindig lesz benne fölfedeznivaló” – mondta Szabó Lőrinc a halál alkalmából. Ő teljes ismerete birtokában képzeli el, én még most is az ismeretlent fedezem föl benne és kapkodok, mit tartsak fontosnak, lehet, csak a magam számára kimondani. Tudom, él Babits, ha egyetlen versét sem ismerném, akkor is Weöres Sándorban inkarnálódva. És az egész mai magyar költészetben szétszivárogva, bennem is. Büszke lehetnék, valamikor Babits-idegen időmben egyik versemet hatása miatt adta vissza a szerkesztő az ötvenes évek végén. S mert ismerem, tudom, Arany János közvetlen folytatója a magyar költészet nagy ikervonulatában. S mint ahogy Aranynak megadta a sors Petőfit, Babitsnak éppúgy megadta Adyt. Kiválasztódott génjei által szenzibilis, törékenységéből nagyra törő, magába mélyedő és kitárulkozó testtel-lélekkel mértéknek, mint a tusakodó, csatakos Ady másik énje, hogy az egyensúly megmaradjon, hogy meg ne szakadjon a folyamatosság. „A modernség tetőfoka volt, konzervatív formában” – idézem újra Szabó Lőrincet. Arany utóda az építkezésben. Arany a magyar történelem és szellem eposzát akarta. Babits európaibb, de rokontervű Dante Isteni színjátéka fordításával, egész életében katedrális-álmú, melynek színes ablakai a versek, meg tornyai, harangjai, kis és nagy oltárai.

„Elszakadni, mindenáron, Nyugatra” – írta Adyról, aki Párizsban lett igazán magyar. Babits, lehet, hogy éppen Fogarason, a havasi, metsző téli szél elől, tüzes, balkáni kályhánál ógörög könyvvel kuporogva lett igazán európai a bivalytej-zsíros kávé ellenében.

„Toronyba vonulásom egyuttal itéletet jelentett, a logikátlan és csunya világgal szemben. Biró fia voltam, s véremben az itélkezés. Az itélet jogát követeltem a költő számára; sohasem tudtam belenyugodni abba, amit eszem vagy igazságérzetem nem szentesitett.” A Szabó Lőrinc-i „felfedeznivaló” arra irányít, micsoda bonyolult személyiség gyakorolta az ítélkezés jogát, aki csak a maga szentesítette igazságokért állt ki. Visszafelé zavarba hozhat az ember, hiszen igazságaink nem mindig azonosak, de műve nem, mert a történelem változó megvilágításában mégis neki lett igaza, bár mennyire az ellenkezője történt időnként. „Hiszek a müvészetben, mely nem tagad meg semmit… de tulnő mindeniken, mert nem rabja senkinek.” A filológia vizsgálhatja, ez vagy az a vers miként esett meg vele. Tudom, azonos volt bonyolult önmagával, ez a bonyolultság számtalanszor zavarba hozó, de teljes az egység életben és versben. Ő a legrejtélyesebb magyar költő, akinek izgalmasságát tartalmai adják, nem kifejeződésük. Klasszikus formájúak akkor, mikor a huszadik században olyan gyorsan követik egymást a hódítások és az elhagyások, mint a nomádság idejében. Neki az Árpád-féle honfoglalás többet jelentett Attila és Batu kán világbíró összeomlásánál. Büszkén tartja magát István király örökösének, hiszen ő volt az első magyar „nyugatos”.

Szavára figyelek: „Soha kinosabb probléma nem volt az irodalom aktualitása, mint épp manapság: mikor a kor szinte évente váltja képét és hangulatát, s mire az író lelkében földolgozódtak és formát öltöttek volna korszerü mondanivalói, már el is avultak… aki félretesz minden programot, annak az magától adódik.” Figyeljünk szavaira költészetünk kapkodó időszakában!

Képeit nézem a gyerekkoritól a halotti maszkig, ahol már nem látszik a szem, de marad a végső koponyaforma. A negyediktől az ötvennyolcadik évig azonos világfaggató tekintet. Nézem mefisztói, „soha-meg-nem-elégedés”-szemeit, a gyötrődve ítélkezőt, a barna, éles, hirtelen gyúló és fáradó szembogarat; alakját környezetében, ahogy kiválik jelentőssé, mert mindeniken, mintha élne; vibrálva ragyogó halhatatlansággal.

Abszolút költő (Kosztolányi Dezső)

1900-ban, Vörösmarty születésnapján, sóhajtva írja naplójába a kamasz Kosztolányi: „Milyen szép nagynak lenni. Tán 100 év múlva az én ünnepségemet fogja bámulni a világ?” Ünnepeljük a százéves költőt, nem harsányan, inkább gondolkodva, tűnődő szeretettel. A megrendelt tapssal, a színpadra röptetett lángoló fülemülékkel ő már 1921-ben leszámolt, mikor a véres költőt, Nérót megírta. Mit üzenhetünk a nagyképzeletű kamasznak? Kicsoda most nekünk?

Az ünnepségét bámuló világot Magyarországra kisebbítem, e hazából is azokra, akik szépségre, világosságra, a létezés állandó, egyetemes átérzésére áhítoznak. S ha ezt a boldogságot apadni vélik, s megöregszik bennük a zöld, mint hiányzó emlékhez, Kosztolányihoz nyúlnak a könyvespolcra.

A költő – élet; mondja Néró pusztító álköltősége ellenében. Ady elsőre, a Négy fal között megjelenése alkalmával, abszolút költőnek nevezi. „Ha föladnám neki Arábia történetét, a reneszánszot, Häckelt, az egyszeregyet vagy az agrárkérdést: ő mindegyikben ezer költői témát találna”, mert „rendkívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek”. Születésétől haláláig költő. A szegény kisgyermek panaszait a felnőtt írja meg, mégis valódi gyermeki élmény a betegség, a láz, a doktor, a nagyapa halála, a szoba képzelődést növesztő homálya, az ódon, ónémet, cifra óra, az első halálfélelem, olyan hangulatokkal, minden érzékszervre ható élménnyel, melyre csak eleve költő képes. Az volt szörnyű haldoklásában is. A Szeptemberi áhítat ünnepi magasában elröptette az utolsó verset, nekem mégis a némaság följegyzéseivel fejeződnek be összes művei; már csak nyögni, sípolni, sivítani tud a száj, a betűk is szétesnek, akár az utolsó morzsák:

 

De szeretnék verekedni. Jól festenék! Hosszu koporsóm lesz. Meghalok. Vár az apám, vár a sirásó – Borzasztó. Kosztolányi Dezső. Aki segíteni akar, az jöjjön utánam. Orvost. Jézusom! Kosztolányi Dezső. Egyedül.

 

A nevét úgy használja, mint végleges aláírást. Az „egyedül” után már nem volt ereje arra sem. Egyedül maradt, és a feleség, a fiú, a kórház, az ország is egyedül, arra a pillanatra, azután elkezdődött a transzcendens viszony.

„…nagy költő volt, olyan volumenű alkotó szellemmel, amilyen ő, állandóan foglalkozni kell a fiatalabb kortársnak, az utódnak, aki mestert lát benne anélkül, hogy tanítványnak érezné magát” – mondja Szabó Lőrinc nemsokára. A tanítványt függőségben gondolom, a mestert szabad együttlétben.

Együtt lehet-e a mai kor embere vele? Hiszen sokszor nagyon távolinak tűnik a pompázó könnyedség. Mit ad a tél cukortorta-élményével annak, aki fázik? Mit ad tiszta rímeivel az iszonyatban, mikor jajgatni kellene? Végletes kérdéseimben a válasz: még akkor is vigaszt, valami győzelem-érzetet, ahogy József Attila utolsó hexameterei, s a Nagyon fáj. Kosztolányi maga volt a mérték, a pontos szerkezet, az összecsengés, nem kellett magára kényszerítenie. Azt hiszem, a Meztelenül kötet versei olyanok, mint mikor Kassák rímelt; azzal próbálkoztak, ami nem természetük. Mindig az egyéniség szublimációja a lényeges a belső törvények szerint. Mondogatják mostanában, a rím, a szabályos ritmus gátolja a megnyilvánulást. Van, akit gátol, van, akit nem. A magas művészi fokú korszerűség, a jelen idő legfontosabb kérdéseire adott legpontosabb válasz átvészeli a divatokat.

Tudjuk, mit élt túl Kosztolányi művészete: a politikai kívánalmakat és a szépségcsömör idejét is túl fogja élni. Mindkét felől kikezdhető volt és kikezdhető. Megmaradt annak az önérzetes ifjúnak, akit kicsaptak a gimnáziumból. Mondta, amit gondolt. Bélyege lett egyszeri elszólása: Inkább az elefántcsonttorony, mint a pártiroda. Életfilozófiája is ellene fordítható. „Költő voltam és bölcs. Közönyös, mint a természet. Csak az örökkévaló dolgokról volt véleményem, de erre nem voltak kíváncsiak. Az ő hitvány, unalmas életharcukról pedig egyáltalán nem volt véleményem… Szerettem az életet, az igazságát is és a hazugságát is… Jobb is vagyok, tisztább, mint azok a korlátoltak, akiket jellemeseknek, azok a képzelethijas durvák, akiket férfiaknak, azok az esztelenek, akiket hősöknek neveznek” – mondja Senecával, mint ahogy Füst Milánnak: „– Nekem nincs véleményem. – Semmiről? – Azt nem mondtam, de majdnem semmiről.” Ez a „majdnem semmiről” az életműve, több a véleménynél, mert állásfoglalás, művészi cselekvés. Az Édes Anna éppen abból a korból, mikor a szegénység a forradalmakban megpróbálta érvényesíteni magát, s utána a bukás megalázottságát tudhatta meg, akkor a regény a lázadás magyarázata, figyelmeztetés: az állati szolgálatból mindig fölkapható egy konyhakés, a gyilkosság bármikor, bárkivel megtörténhetik.

Kosztolányi „rendkívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek”, nem egyértelmű cselekedeteiben, aki ennyire szenzibilis, gyermeki. Tévedései, másságai mégis másodlagosak nekem az időben. Elutasította a homo moralist a homo aestheticus, de csak napi alkalmak miatt, elhatárolódásból tette, ahogy Ady-kritikájából, a népi irányzatú költők bírálatából kitűnik.

Természetesnek tartom, ha gyengeségeit is vizsgálja az irodalomtörténet, mégis távolabbról, a részletek fölött már nem arra gondolok, miért volt néha túlságosan könnyed, már-már felületes, kevésbé végiggondolt, ítéleteiben engedékeny. Csúcsai érdekelnek, nem lapályai. Nagy költő, író, akinek ekkora magasságai vannak. A poétánál nem rakom a szépírót elébb, mert a Hajnali részegségre, a Szeptemberi áhítatra gondolok. A költőt látom műfajaiban. A Hattyú, ez a magyarnak jelölt kuvasz ott fehéredik, hallatszik az Édes Annában és A bús férfi panaszaiban. Mesterem Kosztolányi abban, hogyan lép át a költő a versből anélkül, hogy versei vérét szegényítené. Minden műfajban költő, akit Kosztolányi Dezsőnek nevezünk, bár lehet regény-, novella-, esszéíró, színikritikus, nyelvőr, mindennapi karcolatok, gyakori útiélmények szerzője, szereplője. Tanulmányaiban egységben láttat személyiséget és alkotást, saját melegével éleszt holtakat, együtt látogatunk kortársaihoz, s még a szivarfüstön is elandalít, ha az arc éppen a kavargó, omló homályban jellegzetes. Széchenyiről szólván látnia kellett a szétroncsolt koponyát.

Mondhatnám, állandó figyelőállásban él, pontosabb vagyok, ha együttélőnek mondom inkább, a tollat és a papírt tartja készenlétben. Munkanaplója, ez az egyetlen férfikorból maradt füzet, bizonyíték mámoros gyűjtésére. Mintha el sem fáradt volna, munkája akár a szívdobogás, érzékenysége kiapadhatatlan. Még utolsó cselekedetében is költő: „Egy piros szívet tépeget le ruhámról keserűre bágyadt tekintettel, mint aki azt mondja, hogy gyász kell már nemsokára, nem piros” – emlékezik a felesége. A szépség múlhatatlan képzete ő. Mint egy felejthetetlen mű után, megrendítő dallamok kísérnek.

 

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer mégis csak egy nagy ismeretlen Urnak vendége voltam. Mi fájt szivednek és szivemnek Caesar, Napóleon korában? Miért csodálkozol, csodálatos?

 

Az már nem érdekes, hozzá vezet-e a melódia, vagy oda, amit éppen fölfoghatok érzékeimmel. Megíratlan Kosztolányi-vers ez a hattyú itt a tavon, süllyedhetetlen márvány-alak, mintha nem is földi lény lenne, megfoghatatlan patyolat-jelenés, de egyszerre ledér tollászkodássá változtatja méltóságát, liliomnyakát szárnya alá görbíti az úszó tünemény, lábát víz fölé emeli. És ahogy a park nehéz tölgyfaillatából az egzotikus fenyő gyantája fölidézi az emlékezetet, keressük hozzá a tárgyat, a formát múltunkban, műveiben.

Fekete elégiák opálos ragyogásban (Sinka István)

A sors kegyelme folytán, ötéves korom óta van közöm Sinka István költészetéhez. Akkor még csak, és sokáig, egyetlen vers szálán. Testvérem megtanította:

 

A mezőn, hol szétfoly a köd s hosszura nő a vadcsalán: csókom szegény kis hercege, messze túl a major mögött, alszik sárral a homlokán. Fölötte bodza. Kicsi. Vad. Fillér penészlik a szemén… – Aludj kis herceg, az apád nagy csavargó lett, eltünt és nem megy át többé a róna peremén.

 

Az a különösen titokzatos bánat egész kis lényemet betöltötte, mint ahogy éppen a múlandóság megérzésének az idejére esett, akkor szomorított el anyám az árva gyermek Eötvös József-es történetével, megsirattam az elvesztett szülőt, ez a vers pedig azzal sajnáltatott, hogy én is meghalhatok. Bár szinte minden szava már kisgyermekként is érthető, részleteiben megtapasztalt, mégis olyan sejtelmes, mint a halál. A mező, a szétfolyó köd, a vadcsalán, a bodza közönséges értelme áttérült valami különös, hihetetlen térbe, ma már azt is mondhatom, opál mezőbe, hiszen birtokolhatom Sinka István egész lezárt költészetét a tűnődő vibrálás alatt. S úgy nézek vissza rá, magamra, mint a valamikori világra a költő a Szigetek könyvében, miként a halott kisgyermek hercegnek mondható, de hiába fejtődött meg a „Fillér penészlik a szemén” rejtélye, hiába tudom, a kis herceg az elsőszülött István, akit Bélmegyeren, a Kárász-uradalom gereblyési majorján messze túl temettek el, ahonnan apja távolra költözött. Az akkori érzelmek általánosabb emberi érzéseket érintenek: a múlandóság bánatát, a halál természetellenes koraiságát, amelytől már-már elviselhetetlen a jövő. Hiszen épp a szomszédos versben olvasható: „Így halt meg a kis juhászbojtár, / a nálam két évvel idősebb / testvér” … „Szemére kék cserepet tettek, / egy-egy fillér sem volt a háznál.” Olyan mindennapi, akár a barna légy, „a jelenvaló halálnak darva”. Jött Ács Lajiért, Katona Zsuzskáért meg a többiekért. A vers rám is vonatkozhatott, és kicsalta könnyemet. Azóta ez a dolgokból áradó titokzatosság határozza meg Sinka István költészetéhez a viszonyomat.

A találkozás abban az éden-időben történt, amikor az emberpalánta meghallja a „titokzatos zsongást, ami a világból jön s az eltemetett lélek ajtaján dörömböl, és el akarja nekünk mondani az élet tulajdonképpeni értelmét”. Arra a kinyilatkoztatásra igazított a költő, amit maga is érzett éppen abban az életkorban. Volt egyszer egy sikátora a mestereknek Nagyszalontán és mesélt. „Furcsa mesék voltak azok: belőlem ragyogtak elő, s a sikátor csendje megelevenítette őket, s ez az eleven kép visszaragyogott belém. Ebben a sikátorban jöttek hozzám találkozóra a világ titkai, a sejtelem és az ösztön lehelete, s ama sejtelem és ösztöntúli zsongás, ami megtölti a kinyíló lelkeket vágyakkal, s a földnek, vérnek, fáknak, kék égnek, messzeségnek s körül a mindenségnek halhatatlan muzsikájával. Muzsika? Nem muzsika. Hanem – Dal! Nem dal. Hanem csak zümmögés, csudálatos zsongás, ami, nem tudni bizonyosan, honnan jön, honnan szűrődik a fülünkbe, de az arra teremtett lélek felfogja, érti, hallja és megtelik vele.” 1947-ből emlékezik így.

Áldott természetességgel és szerencsével onnan indulhatott, ahova mások visszamentek, a líra ősi anyaga felől. Nem Kukorica Jancsi–János vitéz furulyája hallatszik a pusztáról, hanem prófétai hang, bibliai pátosz, mítosz és látomás, madárdal és virágének. Őstehetség volt, de úgy, mint a népközösség tehetsége dalaiban, balladáiban, zenéjében. Költő pedig úgy lett, ahogyan megtörténik a csoda. De ha ismerjük életrajzát, olvassuk a Fekete bojtár vallomásait, nem lepődünk meg, minden úgy alakult, hogy költő legyen, hogy a sejtés formába váltson, beteljesedjen az ösztön, működjön hajlama a József Attila-i elvegyülés és kiválás értelmében. Aki még a ponyvaregényekből is világokat tanul, aki Gogolban, Tolsztojban, Csehovban a megidézett sorsra talál biztató mintát, aki szétolvas minden föllelhetőt, az nem az időt múlatja. Készült, s tette ezt olyan figyelemmel és fegyelemmel, akár a kétkezi mesterek, akiket a Kölesér melletti sikátorban megismert, s ahogyan pásztortársai értenek állataikhoz, az időjáráshoz, a növények ízéhez, hozamához.

Aki egyetlen bárányát Petőfi-kötetre cseréli, az Petőfi vándorútját követi, nem falkája vonulását. Miközben tudja, egyetlen fegyver a vers, a szellemi és egzisztenciális önmegvalósulás kizárólagos eszköze. Hosszú évek után így szólhat már 1943-ban: „Aki énrám figyel, az a népre figyel. Én nem visszaforduló vagyok a nép fele, hanem a nép vagyok. Egy a milliók közül, aki hírt ad a névtelen, becsapott és megtagadott milliókról… Én az irodalomba egy kis darabka ceruzával jöttem, de nyitott szemmel és készen arra, hogy belepusztuljak. A felállított irodalmi szabályok között nem fértem, és nem férek el. Szűk az nekem és idegen. A nyelvezetem és mondanivalóm számára kicsi, a régi forma is, olyan sok és olyan nagy a hír, amit alulról hoztam, hogy semmiképpen sem fér el benne, tehát új formát teremtettem magamnak, amiben érvényesül a nyelv és a mondanivaló.”

Tintaceruza-csonkkal csizmaszárra írta első igazi versét. Az előzmény és a körülmény elég hiteles ahhoz, hogy ne tartsuk legendának. De mintha a Szent Gellért-legenda elevenedne meg, a magyar dal születése és fogadtatása: ez a pórlánytól hallott ismeretlen nyelvű ének.

 

S csobogott a dal a leányka lelke. És nem hasonlított hozzá más ütem, más nyelv és más hang; olyan volt az angyal nyelve az első emberi ünnepen, mikor a dallam megszületett, még tengerkék este volt, s opálszín hajnal.

 

Nem lehetek biztos, hogy ebben az ötvenes években keletkezett Népdal című versben a Tizenhét szilfára gondolt, s akkor sem jutott eszébe a Gellért-legenda, sokkal áttételesebb a kapcsolat közöttük és csak később társíthatók. Ott az eredendő élmény az önéletírásban. A Pósa major kútjából akarta szomját oltani. „Benn az udvaron, egy félszer alatt darálókő állott s egy faros menyecske forgatta a követ, az öreg napa meg a tornácon ült és a két karján ringatott egy szundikáló kisgyereket és danolt lassú, mély, monoton hangon, fején a fekete fejkendője félrecsúszott s bennülő öreg szemei révedeztek az elhagyott tájon. Nézett az öreg mámi és dalolt s a darálókő mormogása eggyé vegyült a hangjával az elhagyott majorban… Úgy éreztem, mintha az én szegény kis nagyanyám ülne ott a tornácon s a két karján engemet ringatna, hogy pihenjek el a világ elől; mintha csak megfutott útjainak a messzeségével, szomorúságával és gyötrelmeivel altatna most engem” – írja. Megteremtődött a szoros érzelmi kapcsolat, de itt még említetlenül áttűnhetett az időn az anyakép is.

 

Este tájon, lenn Biharban rozsot darál az én anyám, a haja kibomlik s leng a szélben, szemébe belesír a mező, kicsi malmát körbe forgatja s úgy dalolnak: ő meg a kő.

 

„Alig tudtam mozdulni a kúttól. Még a pipámat is elővettem, megtömtem, rágyújtottam, lassan, hogy mennél több időt tölthessek el ott… hátam mögött a kongó üres majorban egy kopott tornácon a fekete öregasszony dúdolta az árvaság altatóját.”

Három nemzedék ősállapota elevenül meg ott egyszerre, mint ahogy „nagyanyáim s a szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán”, s az az ős, akit Szent Gellért püspök is hallott már. Öröklődött az ének az őszi szomorúságban, megtalálta a tallón legeltető pásztorfiút. A körülmények ilyetén való együttállása fakasztotta ki az igazi költészetet, mert mintha a szélzúgásban is az öregasszony dalolna. „Én ültem csak és rágyújtottam és szállt, csavargott az ég felé kéken a pipafüst, s elnéztem, miként vész el a semmibe. Úgy, mint ahogy én veszek majd el – gondoltam – s abban a pillanatban kibomlottak előttem a verssorok. Elővettem tintaceruza-csutkám, a csizmám szárát jól letöröltem a szűröm ujjával, hogy szépen ragyogjon rajta a betű és oda írtam föl a verset… Nem kellett kínlódni a verssel. Jött egyszerűen. Ott voltak a szilfák, szállt a pipám füstje, Guldi, a kis puli ott feküdt a szűrömön… A vers leírása után olyanná váltam, mint a felleg, ami, miután kibocsájtotta magából az esőt, felhővé vált.”

 

Óh, szállj pipám drága füstje, dohányom foszló ezüstje, s lengj a messzi puszta mélyén, hogy futhasson a lelkem véled életemnek tünt lepkeként tovaillanó reményén. Itt Barmón a Csikótanyán, tizenhét szilfa hajlatán sír az esők vőlegénye, én az állásszagu bojtár, ki puhatalpu kis pulinak Isten mégis a szemében. … Óh, szállj pipám árva füstje, dohányom bomló ezüstje s ringasd rövid ifjuságom, ami itt a Kerek-érben, kilenc varnyu szeme láttán ugy foszlik szét, mint az álom…

 

Jellemző, milyen természetesnek veszi a vers elemeit – hiszen ott voltak. Mindig is ott voltak, s maradtak költészetében a pipa, melynek eltűnő füstjében száll el az élet, a füst és a lepke, a létezés pillanatnyisága, a tünékenység és a lecövekelt valóság, hogy a Barmó és a Csikótanya, a Kerek-ér, a megszámlálható szilfa, az állásszagú bojtár, s ahogy minden légiesül, s az esők vőlegénye a puli szemében Istenné nő, magasodik, szállong, foszlik, bomlik a pipafüst nagy metaforájában, s a puli Istenének álmai varjak szeme láttán semmisülnek meg. Kész a mű, csak az utolsó előtti sor változik majd „Szőr Tóth Bálint szemeláttán”-ra, „hogy a magam állapotát vele szemben is kifejezzem”. Hiszen ő is ekképpen gyötrődött az őszi nyomorúságos pásztorkodásban. Az álom semmibe foszlik, de e nagyszerű vers pipafüstje fel-feltűnik a későbbi művekben majd, akár az őssejt, osztódva, emlékeztetve.

 

Óh, sok hasztalan estéim, óh, tovatünt kék lepkéim, óh, álmom, mi semmivé lett, most látom, hogy nélkületek füstté foszlik szét az élet.

 

Így meditálnak a füstben sorsosai, akiknek „a pipafüsttel együtt / álmodni repült / a lelke: sodorta / kóbor vágya, / de az is csak egy / sóhajjal tért vissza, / hogy nincsen a lónak / nem termett bodorka”. „A kamorában a ponyván / leveles dohány / puhult, hogy legyen / kék füstje emléket ringatni / pipás embereknek / este, mikor a / vastag tenyereknek / munkája szünetel / s a merengő arc az idő távolába / bámul, s befonja álmait a füstkarikába.” De ezek a sorok már a Szigetek könyvéből valók, az öregedő emlékezésből, mikorra az esők vőlegényéből a világ özvegye lett.

Költővé vált Sinka István tizenhétéves korára, megszületett a Vers (legkorábban 1915-ben a Fekete bojtár vallomásai szerint), világra jött, de nem a semmiből, inkább kicsattant, mint a virág a jó időben. Kellett hozzá természetes előzmény, nemcsak élettapasztalat, hanem figyelmes készenlét, készülődés, mezei „algimnázium”; Jézus, Tolsztoj, Petőfi; „szemléltető tárgyak”: fű, fa, állatok, emberek, az idő kiérzése a puszta nagy teréből, a légkör egyensúlyának ismerete, az állandóság fölborulása a napfordulókon. S gyakorlatok: amit lát, arról elkezd magában hangosan beszélni, és elképzeli, miként írná le, milyen hangot ad a fa a szélben. „Észrevettem, az öregasszony, ha énekel, mint láncszem a láncszembe, úgy kapcsolódik egymásba a hangja, s ha beszél akár ő, akár más! – azt el lehet dalolni.”

De még a pipafüst-vers után is éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a világával azonos érzelmeit kidalolja, messziről hozván, messzire küldve a gondolatot, „mint ki utolsó fordulattal / az egész műbe értelmet vitt…” Az első költeménynek nemcsak úgy van sorsbeli jelentősége, hogy az első megkülönböztethetetlen, úgy is, ahogy megírja: „megszabadultam láncaimtól, mint a rab, mert megbirkóztam Petőfivel s belül győztes maradtam”. Szétázhatott a bevarrott szűr ujjában a Petőfi-kötet, magára hagyta a Biblia is, széttaposhatta a falka éles körmeivel. Tűzbe dobta eddigi írásait. Azonban megmaradt a bibliai hangzás, a petőfies világlátás, olyan, amit A puszta, télenhez lehetne hasonlítani, s megkülönböztetni. Lényege a legpontosabb, legapróbb realitás, és a határtalan, mesebeli fantázia. A legkisebb részletek bomlanak hatalmas távlatokba.

 

Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábúl; S a csizmaszárábul Pipát huz ki, rátölt, és lomhán szipákol, S oda-oda néz: nem üres-e a jászol.

 

Petőfi alant repülő sorai fölemelkednek a lebukó nap véres, királykoronás látomásába. Hasonló a részletezés a Kocsink, mint nagy sárga bogár című Sinka-versben. A címben előlegezett képben az utas mégis lát valami föntebbit is: „ötszáz ázott szarv fénylett kinn a meleg esőben… Felhőknek gyönge ezüstje / átszürte már a délt, / de az ibolya-messziben / körül még köd henyélt… láttam egy nagy szőke gulyát rózsaszin esőben.” Ennek a szépségnek ad értelmet az emberi létezés.

 

És az uton épp előttünk ment át a gulyásné; rám tekintett, szűr volt fölül rajta: az uráé. S a szűr széle meglibben a… megcsuszott a sarka: piros szoknya, kék kötő és sárga blúz volt rajta – – – – – Kunnyó szájában a gulyás dohányt vágogatott botja végin. Dohányt, mit a gondos asszony hozott. S elmerülvén nem hallotta, hogy a rigó kiált; egy bojtára fütyörészett, másika meg pipált. Bámultam a bojtárokat s tünődtem: hogy élnek? Egyik se volt gazdája még bográcsnak, kenyérnek. S bámultam a számadót is – lelkem, óh, álmodol! – megvágta a dohányt már és ült ott, mint a szobor.

 

S micsoda mikrovilág fölött úsznak a felhők tündérregéi Petőfi Kiskunságában? Mit látnak meg a puszta gyermekei, vándorai? Petőfinek a síkság otthonos, megszépül, nem ő a ködbe vesző betyár, háta mögött farkassal, hollóval feje fölött. Nem az irdatlan őszi pusztaság nagyságában őrjítően magányos pásztor, akit Sinka Istvánnak neveznek, aki túllépve egyéni sorsán fölénekelte azt a bihari, békési mélyvilágot. Mások szóltak a nyomorúságról, átérezték, de nem ők mentették kétségbeesve a megkergült falkát a vonattól. Belőle Tiborc beszél.

Ezért a panasz a legfontosabb, ha vádol, panasz a vád. Elégiákat ír a balladákban is, a siratók fekete elégiáit. „…felőlem az rendeltetett, / hogy vihar fujja meg a számat” és „a lelkünknek kínja mondhatatlan” között szólal meg bánata az ég kékjével s a mezők évszakos színváltozataival átitatva.

 

Zendülj, kicsi ág velem dalolj, lám szállnak a dongók is messzi. Sietnek. Szárnyukat ereszti a szél… Csak én nem mehetek!… S csak te. A sár a sorsunk, s itt ez a folyó! Ide tapadunk, ez a miénk, ez fáj, ez nem ereszt el. Nézz a vizekbe!… Nézek a dongók után nagy szemekkel. Mink nem megyünk. Hová is mennénk? Nincs hely, nincs mező, nincs út, hol árván futó ballangók ne lennének. … Zendülj, kicsi ág, hozz szőke vesszőt! Ha én a te dalodat hozhatnám – hoznám, s hulljon ki a nyelvem, ha azután panaszkodnám.

 

Mint ahogy versét gyermekkoromban iránytűnek adta a sors, hogy általa szerzőjéhez eljuthassak, fiatal házasként szomszédja lehettem Budán a Keleti Károly utca 50.-ben, a hatvanas évek elején öt esztendeig. Rendszeres vendége, mindennapi társalgója, inkább hallgatója, versei közönsége voltam. S megtudtam tőle, miként lehet birkahajtás közben aludni, télen melegedni a trágyadombban. Megéreztem vágyakozását is olyan elismerésre, ami úgy illeti meg, hogy nem kell megalázkodnia. Olyan garzonban lakott fölöttünk, mint mi; sötét főzőfülke, annál szebb lakrész, szobájuk a Rózsadombra nézett nagy ablakával. A beépítetlen telek színeiben váltakoztak az évszakok; a tél tél volt, egy rozsdás vashordó a hóban, nagykabátos szökdelők a Rét-lépcsőn, a kertészet meg a fasor tavaszi zsendülése, nyári kiteljesedése, fakóba tűnő elmúlása, hogy odafehéredjen a dérnek. Sinka ritkán nézhetett ki az én időmben, idegfájdalmak gyötörték, idegzsába torzította az arcát. Könyökére dőlt az ágyán, olyan szokásból, akár a puszta füvén lenne, s rétnek képzeltem takaróját. Nem pásztorbot az oldalánál, de ceruza és irka. Versei arra jártak, ahonnan elindult, csak már az idő opálos derengésében. Ismertem, olvastam folyóiratokban a Lovasok opál mezőkön, a Véres Párcium nagy költeményeit, gyönyörű dedikációval megkaptam a Végy karodra idő versválogatását 1964 húsvétján, adta, mint énekes az énekesnek. Fölolvasott a főműnek szánt Szigetek könyvéből. Ugyanarról szóltak ezek a költemények, de mégis másként. A bölcsesség és a megbékélés, az örökkévalóság képzetét keltették bennem. A Lovasok opál mezőkön öregkori lírájának csúcsa, de csupa gyönyörűség a környezete is, az a megújulás, betetőződés, ami az utolsó tíz esztendejében történt. Úgy hiszem, a szerelem vitte ilyen magasra, mint a költészet nagy energiája. Mert szerelem nélkül a vers is kiszárad, általa fönséges lehet. Megírta az Éna-dalokat feleségéhez, Szin Magdához, de a többi műnek is Éna adhatott szárnyat. Ő a Lenge, a mennyei angyal hasonmása, aki a sárral dobált fiúk álmait őrzi.

Sokan írtak már az opál mezők verséről, hadd fűzzem hozzájuk a magamét. A valahai álom, ott a penészes ólpiacon, a mai emlékezés. A lét: drágakő-sugárzásban élni nyomorúságosan, s az emlékező messzeségből visszanézni, akár a holdból kék bolygónk ékkövére. Lehetne fekete-, tűz- és kékopál. Sinka inkább a nagy távoli zöldben kékbe ködlő mezőkre gondol, s láttatja, mint hatalmas aurát. Dicsőséggel övezi szárnyanőtt lovasait, s tágítja a verset valóságon túlivá, ellentétévé a sárral dobált fiúknak, egykori önmagának. Költői jelentőségű vízióvá növekszik az úrtól úrhoz szegődés, a pásztorló kóborlás, a csikós terelő vágtatása, a juhász méla magánya méla tájon, opál börtönben. S már nemcsak az egyszeri jelentés: „Mert vándorokként éltünk e világon, / kikről nem hallott hírt senki sem”, már nemcsak a pásztorokról szól, hanem az egész emberi létezésről, melyet a pásztorélettel személyesít, a leányszemek titkos violájáról való ábrándozással boldogít, és hogy mindig ott maradunk az Isten nagy festményén, melyet opál mező és nagy sárga nap ural, s az a tizenegy felhőrongy-darab, az elszállásolásra készülődő, elrepülő tizenegy fiú a halál lovain. „És egy lovas maradt csak, / ki éjjel is lát és éjjel is énekel.” A Vád mottójának abszolút hangja, elrendeltetése e vers keletkezésének idején, 1958-ra a túlélő keservese már, halálos látomása lett a fekete opál, gyémánt éjszakában, az ősz nagy lelkével együtt vágtató lovasokkal.

A vers mágikus hatása rezdülékeny titokzatosságra vált az Emlékezés távoli csillagokra című költeményben. Illat, csillagok, falusi zsongás citerapengés közben.

 

valahol egy udvar csendjében sírtak előre századokra; lámpa szórta fényét Zsuzsimnak hajára, s az eperfa lombja földig érve zengett

 

– kis világ Arany János módján, de az nem fordult elő a másik nagy szalontainál, hogy a családi körből előre századokra sírjanak. Nem jelen idejű, időtlen és ősi ez a sírás, mégis valamit sejtet a lány személyes sorsáról is, az elszakadásról, a korai halálról.

 

Álltunk egymás mellett, s Zsuzsim nem tudom mit is mondott valamit, ami nagyon fájt, s ami itt reszket most is szívemben, egy halk és messzi hang, mint röppenő bogár, ha érinti a gongot; emlék sír, méla búgás fáj, kondul, mint régi, régi harang s felgyúl tőle újra a gyógyíthatatlan seb.

 

Ahogy a pásztor odább állt szerződése lejártával Szent Mihálykor, úgy válik meg a nyájtól és az emberektől, mégis mintha a szeretett társak hagyták volna el őt. „Aztán őszre válván / az idő, Zsuzsim is, falum is mind magamra hagyott, / mint csonka kéményt ahogy elhagyják a gólyák.” Mintha még jelen időben történne, ami elmúlt, de visszanézve válik annyira titokzatossá, kimondhatatlanná.

Ez a balladai kihagyásos tömörség majd epikussá térül a Szigetek könyvében. Egyszer konkrét megvilágításban, máskor lírai fényben, álomszerűen. Mert „aki álmodni tud, álmait annak nem lophatja el / sem az út, sem a járom, befelé él az”. Ennek jegyében jöttek létre az utolsó hosszú költemények, a Mesterek uccája és a Szigetek könyve. Az előbbi világ visszaálmodására mégis inkább a földiesség a jellemző. Szegény mester családok élik „a téli madarak hangtalan nyomorát” a vadrózsák sziromdíszei mögött. Jellemrajzaival a realista irodalom legjobb műveire emlékeztet. Van gondja és fantáziája szereplőit a legapróbb részletekig megformálni, jóságból és gyarlóságból, rezzenésnyi viselkedésből. Jól ismeri a mesterségek jellemformáló hatalmát, a női lelket, a szerelem szép cseleit, az anyaság fürkésző figyelmét. Bölcsességek tárháza ez a költemény, tapasztalatát a közmondások tömörségével, és a kibontott gondolatokkal egyaránt tudtunkra adja: „Rendet / kellett teremteni maga körül, / de nem úgy, hogy e rendtől a világot ne lássa… Valóság kell nekik. Olyan ország, / hol kibontakozhat az élet… kézzel fogható legyen az öröm. / Ha csak álom: a semmié az: füst. Az áll, ami van… Olyan ország kell: hogyha nem is menny, / de mindenki idvezül… Olyan, ahol erős, inas / vitéz a történelem.” Minden részletében érezhető, hogy a költészet mesterségéről olvasunk, túl a mesterségek költészetén. A zenélő asztalos, a maga teremtette angyallal viaskodó rézműves, a formázó fazekas, a látomásos és okos szűcs, a gyönyörűségeket álmodó takács a költő ars poeticáját jeleníti meg, figyelmeztetve minket az anyagszeretetre, a szépségre, a vágyakozás szabadságára, a fantázia merészségére, s arra, hogy a költészetnek szárnya van.

A Mesterek uccájában, a szalontai sikátorban indult meg Sinka költői létezése, s ha a Szigetek könyvét az életmű enciklopédiájának tartjuk, akkor ezt a hosszú verset az elsőnek is vehetnénk. Az Így kezdődött írásban is jogosít erre. „Végtelen szánalmat éreztem minden iránt, ami be volt zárva a sikátorba. Úgy képzeltem, hogy arca és lelke van a karónak a kertlábban. Igen: lelke. S hogy az a lélek milyen sokat és mennyit gyötrődik azon, hogy ott kell állnia örökké, összefont börtönében, s nem sírhat, nem kiálthat, hogy alul rohad a lába, benn a földben. Micsoda az a hatalom, ami ide zárta őket – és miért van az a hatalom? – tűnődtem. És nem tudtam… Nem felelt senki. Valamelyik udvarban fűrészt reszeltek, s a kertvégek fölött átsírt a hang, s meghalt a sikátor némaságai között, vagy ha tovább úszott, elnyelte a kék ég.” Az lett a sorsa, a feleletet Sinka Istvánnak kellett megtalálnia itt, majd a pásztoréletben, aztán a kisbérlők földjén, Bundaszigeten; Péterszeg-szigeten, a zsellérek vidékén, a nagykörszigeti özvegyek háza táján; Sártalló-szigeten, ami az istenkeresők mezejének is nevezhető, s végül önmagában, azon a magányos szigeten, ami „nem széle földnek, nem partja vizeknek; kívül van mindenen”.

A Szigetek könyvében a lélek önéletrajzát írta meg. „Megírtam már a sorsomat korábban is, de itt egy ember, egy költő életének legtitkosabb rejtelmeit próbálom felmutatni… Olyan iszonyú szembenézésnek, léleklátásnak tervezem, hogy legjobb lesz, ha személyemtől elkülönítve, örökségként hagyom itt azoknak, akiket érdekel majd, hogy ki voltam… legtökéletesebb, legtisztább művemnek szánom, amelyben minden korábbinál nagyobb siker koronázza örök harcomat a szépség hatalmáért” – nyilatkozta 1967-ben. Halála után jelent meg, először csonkán, majd teljesen Püski Sándorék jóvoltából, ahogy oldódott a politikai tilalom, de az előítélet máig is megalázza. Mi sem ismerjük egészében, s épp ezt a nagy Emberi Színjátékot, melyben a társadalmi és személyes magányról vall. Tárgyias és álomszerű szép beszélgetés, fekete elégiák sora opálos ragyogásban. Van benne egy fönséges szakasz, amely a róla való gondolkodás közben nem engedett a csábításnak, hogy az előítéletekkel szemben válaszra kényszerüljek.

 

Kelj föl a porból, porig sujtott ember, ki egyszer egeknek fia voltál, szárnyas lélek, majd elbukott ártatlanság, aztán egy test a földdel, s utána földi sebeknek hordozója – és vigasztalódj. Hisz itt-ott ád kisebb-nagyobb örömöt és mosolyt is az élet. De ki szállhatna sírba olyan sérelemmel az emberek közül egy is, mint én, kit úgy tart számon a Büntető ma is, mint régi vesztest.

 

Minek magyarázkodjak, ha úgyis helyt állnak magukért a művek eredetiségben, időtlen érvénnyel, a magyar nyelv, a magyar ritmus nagy változatosságát játszó zenekarával, a képek pontosan kidolgozott részleteivel, s lenyűgöző monumentalitásával, a lélek és anyag, az ember és természet katedrálissá épített idejével.

Nem menekülhetsz (Illyés Gyula)

A Nem menekülhetsz adott hírt először Illyés Gyuláról gyerekkoromban. Úgy emlékszem, Ady a Magyar Élet kiadásában megjelent Ütések alatt kötetének hátlapján hirdették a válogatást ezzel a címmel. Még nem ismertem a költeményt, s azt hittem, amit naivan meg is fogalmaztam: „Nem menekülhetsz a halál elől a végóráidon.” De a később olvasott szöveg egészen más annál, mint ahogy a gyerek rádöbben, meg kell halnia, talán valamikor hetven év múlva. Mikor megtudtam, miről szól, már volt tapasztalatom, a Helka, a Kelén, a Csobánc fedélzetéről, tizenegy évesen.

 

Lenéztünk a hajógépházba, ahol a dugattyuk között a fűtők futkostak pucéran s vörösen, mint az ördögök; a forró lég, mintha valóban pokolból zúdult volna ki – Micsoda munka!… „Megszokták már.” Szólt könnyedén mellettem valaki. – – – – A korlátnak dőlve vivódtam s ugy éreztem, mintha apám fűtene lent, mint rég fűtött is napszámra a gróf birtokán. Mintha apám és minden ősöm dohogott volna ott alant, jajongott volna föl a sírból – Verte a rengő padló talpamat. Néztem kapkodva a vizet, a futó tájat, mintha velem már nem is ez a hajó futna, hanem a dohogó történelem. Mintha dühöngve, hányingerlőn az rázna, könyörtelenül tagolva a szót: nem feledhetsz, nem menekülhetsz – bárhova kerülj!

 

Megértettem, micsoda erős képzettársítás végeredménye a felkiáltójel. A költők első megismert verse meghatározó, mint a szerelem első pillanata, ahhoz viszonyul minden további, főként, ha az ember életére, tapasztalataira is válaszol. Parasztgyerek voltam, bár nem ismertem a puszták népét, de a munkát, a munka emberi és táji környezetét annál inkább, és túl korán. Emiatt Illyés minden írása, vers, próza, dráma egyaránt, a szegénység kétkezi léte, a történelmi igazság, a társadalmi jobbítás forradalmi kimondásával lett az enyém s mindenkié lehet, akinek a költő tárgyaihoz s a magyar nyelvhez köze van.

Hiszem, Illyés halálával nem zárult le a magyar költői mindenesség korszaka. Negyvenöt után még ő is azt hitte, fölszabadult az irodalom közgondi terhei alól: „éppen most jön majd el az idő, amikor az irók a vad és megfékezhetetlen indulatokat örök és halhatatlan formákba öntik”. A magyar irodalom sorsa nem változott, figyelmeztetnie kell. Aki másként gondolja, vagy a beleszólót akarja elnémítani, vagy a magánakvalóságot akarja piedesztálra emelni, mondván, ez a költészet magyarázkodó. De hogyan didaktikus, direkt a Bartók, az Egy mondat a zsarnokságról, A reformáció emlékműve előtt, az Óda a törvényhozóhoz, a Koszorú? Aki idejétmúltnak tartja a nagy gondokat, keresse ki a lét örök tétmáit például a Semmi közelít posztumusz kötetből! A költők másfélék egyéniségükben, verseszményükben, hiszen különböznek a valamire valók, de a nagyok mindig a nemzeti, az európai, az emberiségméretű sorskérdések szent keresztjét hordozzák.

Erről beszélt nekünk 1979 novemberében, amikor házában fogadott bennünket, a Heteket. Illyéssel többször kezet fogtam, bemutatkoztam, de nem látogattam meg előbb, csak akkor, és sajnos már azóta sem tehetem. Szemérmem gátolta, hogy becsöngessek hozzá, idejét rabolni illetlenség, mikor még annyi elvégzendő dolga van. Zavaromtól valami kisebbségi érzéssel féltem. Pedig máskor fesztelenül ültem együtt Déryvel, Veres Péterrel, Örkénnyel, Vas Istvánnal, Weöressel, Sinkának szomszédja, mindennapi vendége voltam, bátyám Nagy László, Juhász Ferenc, Sánta, Csoóri, Fodor András, Kondor, Kamondy, Szabó István idősebb barátaim. Megható fürgeséggel sietett elénk a kertkapuhoz hetvenhét évesen bekecsben, kucsmában. Több láda almával köszöntöttük. – Ennyi még tavaszig se fogy el! – Körbe ültetett bennünket a könyvtárszobában, baljára kerültem véletlenül. – Itt laktunk Némethékkel a háború alatt. – Mindenkit sorban megvallatott: – Mit akartok tenni? És te?… És te?… – Közben ravaszkásan megjegyezte, belőlünk nagy költő nem lehet, lemaradtunk az időről, s az igazi kor még nem jött el, hasonlítunk a múlt századvégiekhez, mikor csak Vajda csinált valamit, de ismer nagyon okos, tájékozott, több nyelven beszélő húszéveseket, majd ők… – A népi írók az utolsó igazi nemzedék. – Egymás után feleltünk céljainkból, lehetőségeinkből. Nemcsak a beszélőre figyelt, a szellem ragadozó madaraként forgatta fejét, fürkészett engem is válla fölül. Utolsónak kerültem sorra. – Akármit tennénk, falba ütközünk. – Öntudatlanul megváltoztattam a társalgás irányát. – Mindent lehet és kell is! Írjatok prózát, a versre senki se kíváncsi. Most prózával lehet hatni igazán, s leginkább a vidéki lapokban. – Érveit, szenvedélyét, megszégyenítően pontos logikáját, metsző telitalálatait sajnos nem örökítettük meg. Tudtam, a könyvtárszobában tilos a dohányzás. Flóra néni tizennyolc-húszunknak készített uzsonnát meglepetésünkre, alig fértünk a konyhába kísérőinkkel. – Minden vendégünk itt eszik, de ennyien soha nem voltak. – Franciás sajtkrémet kaptunk, palackozott borokat. Rágyújthatnék-e, Gyula bácsi? – kérdeztem látványosan forgatva cigarettámat. – Nem! Gyerek van a házban! – Kivételesen megengedhetnéd. – Nem! – Flóra néni szóba hozta a tüdőrákot, Gyula bácsi hosszas gyomorfekélyét. – Én a kórházakban végeztem el az egyetemet. Sokat olvastam. – Fürgén kísért ki bennünket, ahogy fogadott. Akkor láttam utoljára. Ki gondolta volna, mikor a lejtős úton tüntető daccal rágyújtottunk? Nemsokára a dedikált Beatrice apródjait hozta a postás. Elszégyelltem magam, nem küldtem soha könyveimből. Nyolcvanadik születésnapján verssel köszöntöttem, nemsokára díszőrséget álltam koporsójánál, hittevésül, fogadalomként is.

Kilencvenedik születésnapja előtt olvashatok a Naplójegyzetekben látogatásunkról. „Pontosan ötkor, sőt valamivel öt előtt, de már éjszakai sötétben egy egész kis különítmény a kerti felső kapu előtt; a lakitelkiek. Egyenest a tanácskozásukból. Lezsák Sándor vezetésével Kiss Anna, Buda Ferenc, Serfőző, Ágh, Ratkó és még két lány? asszony? A nemzedéki kérdésről én, elég hosszan, a rövid-halk szavu kérdéseikre. Mi ujat mondhattam? A politikai élet rögziti a nemzedékeket – mert hisz mindegyik a maga célját tartja fiatalosnak –, a szellemi élet a nemzedékekkel lép vagy rostokol; vagy hátrál. Baráti szövetkezés? A baráti viszony lustitja a nemzedék haladását. (A mienkben csak jóval később alakultak inkább bajtársi, mint pajtási kapcsolatok, a veszélyben már.) Egy-egy nemzedék tagjai egyénileg is többet és jobbat alkothatnak, mint nemzedéktagok. Mint a villanyfejlesztésben az indukálás: az érintkező szellemi tartalom növeli a – tartalmat is.

A konyhában közben Flóra megterített, hideg ucsorát, mert már hét óra mult. Ennyien – tizenketten – sose szorongtunk a volt »cselédszoba« és konyha terében.

Hoztak egy láda almát, van tán husz kiló is.”

Jankovich Ferenccel Szántód partjainál

Tizenegyedik nyaramon léptem először a somogyi partra, léptem, mondom a cselekedet jelentőségét megemelve, mintha valami új földrészt fedeztem volna föl. Számomra az is lehetett, ha komolyan belegondolok, hiszen először találkoztam a költészet szülőhelyével. Szántódon, egy réges-régi kertes fogadó sárga falán olvashattam a márványtábláról, itt írta Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi ekhóhoz című versét. Az a hely valóban poétának való, szemben a közeli félsziget szirtfokával, s ha ráadásul visszhangos is, legalkalmasabb az egyedül szóló ember magánbeszédének a fölerősítésére. Most úgy tűnik, mintha ismertem volna már a költeményt, de ha nem, későbbi találkozásom mégis csak azzal a tölgyfás kerttel, klasszicista épülettel együtt valósul meg, hiszen már akkor majdani költőnek képzelgettem magamat romantikus pózokban, helyzetekben. Ami énbennem gyermekes álmodozás volt, azt tudtomon kívül valaki megvalósította, az akkor még névtelen, akinek indulóját oly sokszor énekeltem: „Sej, a mi lobogónkat / fényes szelek fujják, / sej, az van arra irva: / éljen a Szabadság!… Sej, szellők, fényes szellők / fujjátok, fujjátok – / holnapra megforgatjuk / az egész világot.” Jankovich Ferenc a szerző, aki egy Szántód partjainál című verset írt, talán azzal a szándékkal is, hogy az utódok valóságban vagy képzeletben Csokonai mellé szegezik az ő márványtábláját, mert itt írta meg ő is versét sorsa fordulatáról.

A Szántód partjainál kollektív érzelmű számadás, az emberélet útjának felén egy olyan helyen, ahol az ég s a víz két tágassága végtelen kékbe vegyül, szemben a félsziget a bakonyi vadon képzetét emeli az égbe, Somogy, a pannon dombok hátországa felé. Ilyen természeti környezet telt érzelmeket fakaszt, s nagyon fontos, kit milyen lélekkel talál, s mi felé irányít éppen. Ez nem József Attila kávéházi szeglete, ahol szintén számot vet magával a költő. Jankovich valamit meg akar találni, József Attila végső magányban gunnyaszt az asztalsarkon születésnapján. Ajándéka csak a költészete, mellyel más híján csak maga lepheti meg magát csecse-becse rímekkel, drágalátos üveggolyókkal. De ha Szántód partjainál érte volna ez a harminckettedik április 11-e, talán úgy zokog, mint Csokonai Lilla vesztén. Más akusztikája lenne az ultima ratio kimondásának: „Én egész népemet fogom, / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” Átléphetne sértettségéből egy országnyi sérelembe, amint csillagtársa, Illyés Gyula Jankovichéhoz hasonló helyzetben, csak éppen egy balatoni hajó fedélzetén fogalmaz meg jónási, ninivei dilemmában: Nem menekülhetsz! „nem feledhetsz, / nem menekülhetsz, – bárhova kerülj!”

Szinte az egész magyar költészet folyamatába besorolható a Szántód partjainál. Janus Pannonius Búcsú Váradtól, Berzsenyi Búcsúzás Kemenesaljától versein át találjuk társait az innenre és az onnanra osztott élet berzsenyis, börceháti pillanatától Csokonai, József Attila, Illyés megrendüléséig. Ezért lett alapvers Jankoviché, három magasba futó tételével a cselekvő hazaszeretet megvallása.

 

Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan ifjuságomnak harminc aranyát, megállok most és vallatom magam: láttam Párizst – nem láttam Baranyát: láttam Monte Carlot és Avignont – s mint a játékos, kinek pénze fogy, riadva kérdem: mit nyertél, bolond? Elmult Avignon – itt maradt Somogy.

 

Az összehasonlításnak túlzottnak kell lennie a versbeni igazság érdekében. Bár minden sorát tagadja élete valósága, mégis igazabb ennél a „láttam Párizst – nem láttam Baranyát”. „Elmult Avignon – itt maradt Somogy.” Ehhez képest kérdezheti csak: „mit nyertél, bolond?” Különben az a tékozlásnak mondott harminc arany, harminc év a szellemi gyarapodás ideje volt. Kiemelkedés a sárpentelei szegénységből az Eötvös Kollégiumba, az egyetem francia szakára, kétévnyi hasznos idő az École Normale Superieure-ön. Adódott szerelmi idill a fontaineblau-i erdőben, a Szent Lajos szigetén, de nem feledhette faluja kanászát, aki „ha fölfordul, mint a disznaja: / nem fáj senkinek”. Onnan is rá kell kérdeznie a kócos kocsisra: „miért vagy?”

Mert éles szociális érzékkel verte meg, áldotta a sors, küldetéstudata azonos az akkor népi szellemi buzgalommal, amely Szántódon is, Csokonai költőhelyén élete értelméről elgondolkoztatta, válaszút elé állította.

 

Midőn Csokonai Vitéz Mihály megirta itt dorgáló énekét: midőn lent ült Szántód partjainál Tihany felé elmerengetve két mandulaszemét, már többet tudott – nem látta Watteau-t, nem látta Boucher-t, de éppoly szépet, szebbet álmodott –, s lába előtt bölcsőben sirt a Lét.

 

Tudta, hogy a megszenvedett élet több minden másodlagos élménynél. Megismerhette az eljátszható jelen Monte Carlóját, megismerhette a történelem Avignonját, mégis az eredendő szegénység, s az az ázsiai Somogy marad csak Nyugatról jövet, amiért tenni kell valamit az első somogyi oskola megvalósításának hitével. Csokonai echójával a dorgáló sorokban találkozik, amint elődje a kies Füred kútfején és partjain vigadó gondtalanságot emlegeti, s barátok árulását, a tyrann törvényt, mely Lillától elszakította, s talán arra a végkövetkeztetésre juthatna Jankovich is, ha annyira hazátlan lenne. „S e szigetnek egy szögében, / Mint egy Rousseau Ermenonvillében, / Ember és polgár leszek.” … „Távol itt egy más világban, / Egy nem ismért szent magánosságban / Könnyezem le napjaim.” Németh László szerint Csokonai Watteau is lehetett volna különös szépségeivel, de hát magyar volt, nem engedhette meg magának a különös szépségeket csupán. 1795 tavaszán már túllépett, túlkényszerült azon a messianizmuson, amire Jankovich ott arra készült: „tán megvajudsz, Világ… Holnapra talán megszületsz, Hazám.” Nagy vallomással ajánlkozik föl a „százmellű anya, dombos vidék… én Dunántulom”-nak, ellenpontozva az első tételt: „Elhagytunk egykor, hogy majdan legyünk / honunkba megtérők – honfoglalók.” Akár a régi, Európát járt diákok. Apáczai, Misztótfalusi buzgalmával vallja:

 

Én is, ki künn tanultam küzdeni nagy mesterek fogását bámuló apródsoron – most fogom kezdeni: ifju elmével tollam forgató; tollam kivonva fényesröptü kard – bár ajkamon nem harsan induló; mégis e jelben fogok győzni majd – repíts Pegázus, bontott szárnyu ló.

 

Túlteszi magát az Európát járt jeremiádozó magyarok adys döbbenetén, hogy mi van itt amahhoz képest. Cselekedni akar.

A harmadik tételben föloldódik a vers feszültsége, elbúcsúzik Párizstól, s „bujócskás szemü csillagok” tüzétől, „Isten hozzád Croisset, Lisieux”, búcsúzik könnyed élete elillant hölgyeitől.

 

Engemet már a Bakony völgye hí és számadásra serkent az Idő – melynek aranyszemü hálója már körülfogott, s ugy őrzi majdani dicső orcám –, sem élet, sem halál nem fogja róla leszakítani.

 

Az ő Bakony-völgye nem az, mint Csokonainak a remeteség, ő hatni akar egy magyar költőnek kijáró dicsőséggel, melyet életműve ismeretében mondva, teljesített. S mindig a konkrét jó és rossz szívében dúló harca következtében, sohase alkudozva, mindig szembenézve. Mert a haza-anya nemcsak százmellű dombság.

 

Ha sárgában vagy feketében közelít merénylőm, a hit – ő fog ledöfni végre, érzem, hogy rám terítse szárnyait Hazám, melynek hideg ölében, mint egy szobor elkinzott fővel alszom a táj vad álmait

 

– írja 1941-ben a „Széchenyi emlékezeté”-ben. A Szántód partjainálban feltűnő, a hazát csak a Dunántúllal azonosítja. Én azt hiszem, azért, mert a hazáról mindig a megélt tájban gondolkodott. Inkább stílusjegynek vélem, még akkor is, ha ez Alföld lesajnálására itt-ott példát találhatok. A Kétféle tájban a Dunántúl: viruló szűkebb hazánk, tölgyfaláng, rózsaláng, bazaltláng, fáklyaláng, ősláng, az Alföld pedig szalmaláng, lomha láng, paszulyláng, mocsárláng, kadarkaláng, meggyulladt sár. De azért még így sem foghatjuk rá a pannon gőgöt, és Jankovich Ferenc sem vegytiszta pannon költő, hiszen a Krisztinavárosból, Budáról a Bakony és a Balaton felé mindig a Sárréten át vezet az útja, mint ahogy Illyést a tolnai puszták felől fogadta a délszaki teraszára Tihany. Jankovich nem olyan békés, mint az önelégült Kisfaludy Sándor Szegedy Róza badacsonyi szoknyája mellett, nem olyan melankolikus, mint kemenesalji Tíburjaival a somogyi makkosba veszett Berzsenyi Dániel, nem tudja megvalósítani az eleve polgár somogyi Takáts Gyula bece-hegyi harmóniáját. Inkább Vörösmarty rokona mély hangzatú, kételkedő filozófiájában. „Ég és föld és embercsont a világ… S mi csak vagyunk! A táj mozdulatlanul / embert tenyészt és véle a korát… A föld se fogy el, inkább vastagul, / gyürükbe temet multat kulturát” – írja földije emlékezetére mint rokon Az emberek, a Gondolatok a könyvtárban, az Előszó, A vén cigány reménytelen reménységében.

Mégis azok szerették, értették igazán, akik pannoniai, badacsonyi létében társai voltak, Tatay Sándor és Takáts Gyula, műveikben ő az a baráti szomszéd, aki énekében kidalolja a vulkán láthatatlan tüzét hangja bazalt-orgonájával.

Szabó Lőrinc kálváriája

1957. március elején az 56-os autóbuszból láttam a Clark Ádám téren egy forgalomba zavarodott öregembert. Ahogy a Pobedák és mindenféle keleti karosszériák összetorlódtak az Alagút bejáratánál, s kifelé a Lánchíd előtt ugyanúgy, a lökhárítók fémlése közepette, mint az erdőből idetévedt nagyvad, bizonytalanul, idegesen szűkölt, ugrott, megállt, visszahőkölt, s talán kiverte a verejték, talán szemüvege is bepárásodott a félelemtől, s kiszolgáltatottságtól. Szabó Lőrincet láttam így, először és utoljára. Számomra ez a pillanat lett a nyitánya a költő-drámának, amelyet már könyvből ismerhettem, de most, olvasva a Bírákhoz és barátokhoz kötetet, naplóját, védőbeszédét, ez a látomáserejű emlék rögzült az én Szabó Lőrinc-szimbólumommá. A mostani rendszerváltozás izgalmában, a feltörő salakkal fortyogó tisztulásban a független egyéniség, különösen a szenzibilis, mélységet, magasságot átzokogó és ujjongó művész kiszolgáltatottságára, s egy nagy költő végleges, végzetes magányára aktuálisan irányítja a figyelmet. Mi a politika és mi a személyiség szuverenitása?

Már nem sok ideje volt hátra 1956-os őszi nyilatkozatától: „Legyünk türelmesek még az ellenfeleinkkel szemben is.” Kínos tapasztalatai mondatták vele ezt az egyszerű szentenciát. Ő aztán igazán tudhatta, mire képes a türelmetlen, vad ösztöneit gátolni képtelen, sértett és bosszúért kiáltó ember, hiszen a célpontja szíve volt, hiszen örökös magaboncolása éppen akkor vált életveszélyessé, amikor ez az ország demokratikus vágyait megvalósulni oly nagyon akarta és hitte.

„Tízezer kard és nyíl tört belém, itt csak generális gyógyszer segít: vagy hisznek nekem, vagy meghalok. Ki ellenségem? Mindenki. Nem igaz: mindenki mellettem van! Mellettem lesz! Őrület, ami történik!” „Végem van. Sziv lélek. Beteg mind. Hogy megdagadtak a lábaim a fogdában! A terveim! Eh ez a legkevesebb!” „Az utolsó három hónap alatt, négy hónap alatt többet éltem, mint egész életemben.” Többet szenvedett. „Talán utolsó üzeneteim a világnak. Nevetséges és szégyellnivaló.” A mondatok nagy érzelmi fesztávolsága között válik megdöbbentően láthatóvá a költő, meztelenül. Kik, miféle erők kényszerítették ebbe az állapotba? Miért közölték nevét az újságok, feltűnő helyen, a háborús bűnösök között, a koholt vádakat igaznak hazudva? Rendőri felügyelet, letartóztatás, anyagi és szellemi, írói létbizonytalanság a két súlyos vád miatt: németbérenc és antiszemita, melyeknek végállomása a népbíróság lehetne és tovább. A Szabó Lőrinc-hajsza lélektanát Edmund Goncourd naplója nyomán gondolja végig: „maga a kivonatolás már hamisít… Igazán lehetetlenség és erkölcstelenség, de az agynak és a léleknek káröröm is, ha kikürtölhetünk közös viták óráiban és perceiben, baráti falak közt elhangzott gomolygó közléseket, melyek igazán nem jelentenek szükségképpen meggyőződéseket, kialakult, megszenvedett hiteket, ugy tünteti fel, a maguk elszigeteltségében, minthogyha végleges… nézetek, hitvallások lettek volna, melyek kimeritik a jellemzett személyek lelki-szellemi tartalmát… Sz. L. esetében sok személynek többnyire egymástól átvett, és egymásén hizlalt téves közlései és igazságtalan »igazságai« sürüsödnek és sulyosodnak egyetlenegy áldozatra, méghozzá olyan időszakban, mikor a morális légkört mérgessé és fülledtté, gyilkossá és robbanóvá teszi… mindnyájan tudjuk, hogy micsoda. Ó, de fájdalmas élni, de mocskos dolog még védekezni is!”

S miért éppen az ő gyötretése ilyen látványos, ilyen kisstílű az oroszokkal fenyegetőző házmesternétől a Népszava rovatvezetőjéig? Úgy vélem, Illyés erre válaszol: „…nem volt könnyü természet. Nemcsak könyörtelen magaföltárásával riasztotta el magától azokat, akik az adott pillanatban nem érezték meg (s ennek érdekében, sőt az ez iránti hálából nem viselték el), hogy itt egy örökléttel eljegyzett lélek működik. Annak pedig dolga és beszéde az egész emberiséggel van. Még akkor is, mikor az esetlegesség egyének előtt beszélteti. Ártatlanságával, eredendően gyermeki gyanutlanságával Szabó Lőrinc tán még több felebarátját megriasztotta.” Hadd tegyem hozzá, irritáló lehetett az a kettőség, ami a polgári életvitelből, s ami a tekintetnélküli, szellemi önállóságból, a végletes érzelmi örvénylésből, a „rettenetes méretű erotikából” látszott. Besorolhatatlan, hát kivívta maga ellen a kollégák, a nők, a házmesterek irigységét, sértettségét. Ez is egyik fölhajtó ereje lett a közszájon forgó, a sajtóban közhírré tett rosszakaratnak. „A drága ujságiró kollégák! Csak terjedjenek a rossz hírek, a szörnyű pechek is csak változzanak teherré, gyalázattá a kivédett rohamok is.” Riport 1943-ból: „Magáról azt mondják, s a minap le is írták egy folyóiratban, hogy már huszéves korában beérkezett, állása volt, utazhatott, s most csak az hiányzik, hogy sarokháza legyen a Köruton! – Messziről igy festhet a dolog. – És közelről? – Az a kritikusom nem ismeri sem az életet, sem az én életemet… egész életemben rabszolga voltam, és hogy ugy dolgoztam, mint egy fegyenc, mint egy gályarab. A szerencsém a két kezem, a vállalt munkáim, a kitartásom, a nyomorúságom volt… Szörnyű életem volt. Ez az ünnepélyes és pontos igazság… Minden egyéb látszat.” Mégis „villája van a Svábhegyen”, pedig csak főbérlő a Volkmann utca 8.-ban. „Ni, a Szabó Lőrinc már megint katona, ugy szereti az egyenruhát, hogy folyton behivatja magát.” Élete szerencsétlensége, 1918-tól nem tud megszabadulni a katonaságtól, behívják tartalékosként. „Hitler: isten!” „Sajnállak egyébként, de ki fogunk irtani benneteket…” „a Hitler-istenitő cikkeket én kényszeritettem rá a német követség utján a Pesti Napló-ra”. „A horogkeresztes szendvicsek. Hogy nem tudnak nyugodni… A vajaskenyér-darabokon horogkereszt alakban lett volna meghuzva a rátét, a szardiniapaszta-izesitő… s hogy ez »jellemző az egész házra«! Itt »így nevelik a gyerekeket«! Micsoda marhaság! S milyen kétségbeejtő félreértés, félrelátás, félremagyarázás, micsoda gyilkos rágalmazás! Irtózatos beteg képzelődés állít itt vádakat, amelyek ma rettenetesek, s állította őket éveken és éveken át, s hordozta magában, átalakította, a sérelem, melyet ő gyártott, erjedt, érett benne, nőtt, alakult feltételezésekké, rágalmakká, elfogultságokká, hogy végül már mindent csak így tudott látni a maga belső gőzölgései miatt, ilyen irányban magyarázott, torzított mindent!” Tartós ez a ráfogás máig. Nem győzhetem meg azt a hölgyet, aki ebben magát koránál, baráti körénél fogva illetékesebbnek tartja. A szendvics-ügy nem került az igazolóbizottság elé, pedig ez az apróság mutatja meg a legabszurdabban azt a mechanizmust, azt a lábasfejű szörnyet, amelyik Szabó Lőrincet fojtogatta. Innen torzul a Vezér című vers A vezérhez címre, ez az 1928-ban íródott, egy monológba sűrített személyiségfajta kifejezése az 1939-es nyilas újság kalózközlésével Hitler dicsőítésévé.

„…csak az a valóság, amit sokan úgy hisznek.”

„Magának már jó üzlet volt 1944 decemberében megmenteni I. Gyuszit a nyilas elhurcolástól!” Az az Illyés, akihez állandóan segítségért kiált, várja, kérdezi, reménykedik benne, a segítő barát is bemocskoltatik a Népszavában: „Tudjuk, hogy az írók igazoltatásának megakadályozása bizonyos emberek megmentése érdekében történik. Bárki legyen is az aki erre vállalkozik, iró, költő, nemzetgyülési képviselő vagy publicista – esetleg valamennyi egy személyben – gondolja meg jól, hogy miközben a »fasisztamentés« büncselekményét követi el, önmagát teszi gyanussá.” A tehetség mentése, az elhallgattatás kivédése ellenében „a nyilas- és fasisztamentőket internálni kell”. Így akár az egész igazolóbizottságot is, mert: „Emberi szempontból a Bizottság megállapította, hogy Szabó Lőrinc akár vallás, akár demokratikus, vagy baloldali érzületük miatt üldözötteket védeni törekedett… legalább 20 zsidó vallású író, tudós és költő érdekében önszántából, anélkül, hogy erre bárki is felkérte volna, sőt az érdekeltek nagyrésze által nem is tudottan lépéseket tett a vallás és közoktatásügyi minisztériumban, és itt egyenesen erőszakosan lépett fel annak érdekében, hogy ezek, vagy minél többen kormányzói kivételezésben részesüljenek.” A cikk logikája szerint internálni kell a tanúkat is? Gelléri Andor Endrénét, Nagy Zoltánt, Kardos Lászlót, Keresztury Dezsőt, Péchi Blankát, Szép Ernőt, Gáspár Endrét, Pap Károlynét, Szegi Pált. Hajnal Györgyné kivételével, aki gépírónő volt a lapnál? „Felejteni szeretném ezt a nőt… tudtam, hogy érez, miket mond akkori világnagy hatalmasságokra, mivel vádol hálából a hátam megett; s természetesen nem ártottam neki.” Az újságírók megrovással igazolták.

Nem tudom, hideg elmével vagy a segítő iránti csalóka remény ködében írta-e: „Legjobban még a kommunista radikalizmus értheti meg bennünk a dolgok komplikáltságát.” Ha tudta volna, mi következik…? S milyen büszkén idézte 1942-es lillafüredi beszédét: „aki… a legpontosabb elemzéssel, és minden kötelező tapintat mellett a legélesebben kifejtette, hogy miért volna képtelenség a kért, remélt vagy szuggerált magyar aktivista irodalom, az én voltam… ahhoz a misztikus segítséghez, amelyet az ihlet jelent és amely nem az akarat függvénye, hanem valami felsőbb kegyelemé, semmiféle földi hatalom és semmiféle elhatározás nem elégséges… Belső sugallat nélkül a legjobb szándék és a leglobogóbb hit sem tud mondjuk zsurnalizmuson felüli műveket létrehozni.” S a találkozás Révaival! „Olvasom az ön védőbeszédét: csupa dicsekvés. – Hát van mit dicsekednem. – De olyan sokan mondják a rosszat. (Higgadt, kemény, értelmes elme. Nem is sejti, milyen közel vagyunk egymáshoz.)” Jaj, csak újabb adalékot ne szolgáltassak a költő ellen! S még azzal is, hogy 1957-es Kossuth-díját megemlítem. Vagy ha ideírom Bihari Sándor barátom emlékezését. „Október 23-án szerzői estet rendeztünk Szabó Lőrincnek. Ott élték át a felkelést Illyés Gyulával. Ismerősöknél ért bennünket a diósgyőri munkások tüntetése. Néztük az ablakból és elkezdett zokogni. – Ki ez a síró ember? – Szabó Lőrinc, a költő. – Éljen Szabó Lőrinc! Éljen Szabó Lőrinc! – harsogta a tömeg. – Sok csodálatos dolgot megértem, de ehhez hasonlót sosem – mondta, s még az utcán is a vállamra roskadt.”

1957. október 8-án mi is szaporítottuk a gyásznépet egyetemista barátaimmal. Gyönyörű őszre, napfényes platánavarra emlékszem, nagy fekete lovakra, s Németh László, Illyés Gyula cézári koponyájának szomorú méltóságára. Mára már olvasnom kell Illyés búcsúbeszédét: „halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való”. Naplójából megakadnak szemeim véletlen: „megindult házunkban a gáz! Milyen csoda volt. Mint egy vadember, ugy bámultam a lobogó arany rózsára.”

A végső menedék és a lila bélésű pongyola (Jékely Zoltán)

Gyöngyházy Kálmánról álmodtam olyan történetet, amit ébredés után azonnal elfeledtem, csak derűje maradt, csak Jékely Zoltán elbeszélései, rögzített álmai abban a vastag könyvben, melynek borítólapján a feledhetetlen, ritkás hajú, rakoncátlan fényszálakkal aurás fej, dús szemöldöke alól egyenes tartással néz le a múltba, a földbe. Lehet, az a gyöngyházys álom azért történt meg velem, mert utolsó írása befejezetlennek tűnik azzal a három ponttal, s a halott folytatja tovább a már megírhatatlant bennünk, bennem. És álmomat azért törölte le a hajnal, mert érvényesülni kelletik a szerzői jognak a testamentumos utolsó bekezdés szerint, mi csak a mögött élhetjük, álmodhatjuk a költő képzelt és valós történeteit. Mert „Célhoz ért, nincs tovább; valami, amire régóta várt, beteljesedett – vagy lehetne ennél többet várni az élettől?… és hirtelen, mint valami hol vízszintesen, hol függőlegesen pergő-forgó filmszalag, gomolyogni kezdtek előtte a múlt, az éjszaka, a hajnal, a jelen alakjai és eseményei. És egyszer csak Carmen alakja kivált, a filmet eltakarta kitárt, lila bélésű pongyolája…”

Írtam már Jékely Zoltán költészetéről, megfogalmaztam szerető nagyrabecsülésemet, de gyanítom, ez a történetes álom felszólítás volt, ne maradjak verseinél, ne hagyjam abba az együttérző rágondolást azzal a hatalmas költészettel, amit a kóbor kutyák balladájával indít tizennyolc évesen, s halála előtt a barlanglakó könyörgésével fejez be: „a szárnyas-emlős elevenszülő” denevérrel.

 

ne vess meg, hogy most, e döngő dolomitdomb ormán – amíg fejem fölött vígan csapongsz – hozzád esengek: mint áldozatkész, jó szomszéd fogadj, ha barlangodba ivadékaimmal végső menedékül holnap beballagok…

 

Itt is a három pont befejezett befejezetlensége. S mögötte az utolsó mondat annyival másabb, mint a végső menedékhez a lila pongyola. Ha a költő-embert szeretem, s elámulok a mű tökélyén, s nem figyelek a prózaíróra, féloldalas az ismeretségem, néhány csodálatos, személyes találkozásra szorul, hát most már akként olvasom novelláit, hogy kiderüljön teljes valója a síri denevér mellett a megnyílódó pongyola profán ellentétében.

Ám előbb Illyés véleményével kell megküzdenem! „Az emberi szellem elbutulása kétségtelenül ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzelmek kifejezését kapják, a legszigorúbb aszklepiadészi formáról visszatérnek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt a locsogó próza, melynek, mint tudjuk, minden korban több köze volt a pletykához, mint az irodalomhoz, inkább valami torz kéjszükségletet elégít ki, mintsem művészit.” Illyés cáfolja meg magát a Koratavasz, az Ebéd a kastélyban történetes műveivel. Sohasem volt a költészet arisztokratája, de érthető az a dilemma, ami egy prózát is író lírikusban mindig fölmerül. Valóban, a vers közelebbi rokon a zenéhez, képzőművészethez, a matematikához, a statikához, s néha már úgy tűnik, a fogalmi, nyelvi kifejeződés az egyetlen közös. Mégis a prózát is író költő kiterjeszti önmegvalósulását, s megnő egyik műfaj a másikától.

Tudomásul veszem, mégsem általánosítom Jékely vallomását. „A vers- és prózaélményeknek – hogy úgy mondjam – az ihletküszöbe majdnem azonos vagy hasonló, úgyannyira, hogy egy-egy novellát akár versbetétekkel fűszerezhetnénk vagy megfordítva: egy-egy novellarészletet csak versbe kellene szednem.” Az ihletküszöbről azonban nem mindegy, merre indul a lélek kifejeződése, ez a spirituális fölfoghatatlan milyen formában érzi jól magát. Jékely életművében, ha vele gondolkodom, gyakran egy-egy vers a próza szubsztanciája, ideák, lét-alappontok, az erkölcs szervült parancsolatai. És úgy jelennek meg, ahogy föntebb megvallja.

A Vendetta novellájában és a Rigótemetés című versben ugyanaz a teremtő szellem, amit a Vadászzsákmánnyal idézhetek: „Tudom, hallotta belső hangomat, / hogy »egy vérből való vagyok veled!«” A Vendettában egy vérből való az agyonvert kisrókával, a Rigótemetésben a halott feketerigóval. A versbeni temetés emberiesül egy cigányra való emlékezéssel.

 

A rigó feketén feküdt hanyatt, lábánál fogva tettem a gödörbe; mély volt az már, tán embernek való! Szepegve ültünk körülötte körbe. – Az volt csak a borzasztó temetés, amikor a megölt cigányt temették! (A fegyházban verték agyon szegényt, bünükre ne legyen eleven emlék.) – – – – – Így szólt apám – közben bealkonyult –, arcát kezébe tette, mintha sírna; szőlőre, sírra zokogva borult a bársonyos rigóhang bakacsinja.

 

A próza versbe foglalható is lehetne. „A tornakert fái alatt már roskadoztak a nagy flekkensütő tüzek… jóllakottan álldogáltak a tanári családok… Jó lenne sötétbujócskát játszani… Cicával s Lilivel, biztos menhelyre vinni őket a hunyó elől s ott összebujni velük… megszagolni a hajukat, a bluzukat, aztán álmodni a sötétbujócskát az ágyban, s még szebben látni s érezni mindent, mint igazában.” Költemény az emlék-álom párájában. „Úrfi! Úrfi! Vége a galamboknak!” Kezdődhetne, ha az előbbi próza, a rémséges versbetét látomása. A két veres bucskázó összemarcangolva, Mytil, a kínai sirálynőstény, Tarquinius Superbus halott, a hatalmas, angol golyvásgalamb szárnya összetörve. S Tenger Egon–Gyöngyházy Kálmán–Jékely Zsoli „kegyetlen bosszút esküdött a rém fejére, mint Bloody Fox, akinek apját meggyilkolták a sivatag haramiái”. Rókafiókát vettek a havasi móctól. „Megszökött a róka! – A pince szellőzőkéményén, farkát maga alá rakva párnának sunyin ült…” A fiúk agyonverik, fölakasztják. „Ásót hozott, s nagy sírgödröt kapart neki a diófa alatt. Hozott egy jókora cipőskatulyát, és beletette, elhantolta. Elimádkozott felette egy miatyánkot. Aztán felmászott a diófa tetejére sírdogálni.” A természet egyöntetűségében a rókának, a rigónak, az embernek ugyanolyan végtisztesség jár. A versben azonosul a rigó és a cigány, a rigóé is szinte már emberi sírmély, ahova a kert összes madara kerül; a cigány anyaszült meztelen, deszkára kötözve, börtönben verték agyon, azonos gyászban az agyonvert kisrókával, aki után a vad kölykök diadalmi dala, a barbár: Ahumm, ahumm, ahumm, dihidumm, dihidumm, dikkendári, füfundári, bumm! Valaholi cimbalom zördült a cigányért, a rigó siratója ezt a történetet elmondó apa, míg bársonyos rigóhang bakacsinja terül a szőlőre, sírra. A novella 1935-ből, huszonkétéves korából való, a Rigótemetés visszagondolás 1951 áprilisából, s a novella emlékbeli, gondolati szomszédságában:

 

Akkor voltam én is a legszegényebb, mikor galambot tartottam, sokat; s akkor voltam mégis legboldogabb, amilyen nem leszek, bármeddig élek. – – – – – Álmomban most is vissza-visszajárnak s őket tiszta buzával etetem; hálásan simogatják égi szárnyak szegény, boldogtalan fejem.

 

Mytil! Tarquinius Superbus! Minden madarak, halak, vadak! „Azért élek én, hogy adjak, / halnak, vadnak, madaraknak, / s magamból semmit se hagyjak. / Mert én csak úgy maradok meg, / hogy azok, akik szeretnek, / dirib-darabokra szednek.” E Szent Ferenc-i világszeretetet dúlja, dúlná mindig valaki Rém, kutyapecér a szabad kutyáknak. Ő, aki

 

Bagolypiszkos kőoduból kilábol, s a kutyák tudják már, rozsdás kaszája kit vág le ma, s kit ráncigál magával a hideg éjbe, kis meleg zugából.

 

Hátborzongató történetben jelenik meg teljes valóságában, A halászok és a halál második elbeszélésében. Kihalásznak egy olyan nyakméretű hurokkal drótozott téglát, amiből egykori gyilkosság következtethető. „– Római tégla! – kiáltotta a megvilágosodás diadalával… – Tudjátok, mit jelentenek ezek a betűk?… Legio Quinta Macedonia!” Most kell kitörni a viharnak, menedéket keresnek. „Hirtelen eszeveszett csaholás, vonítás zendült bele a vihar évszázados fákat ríkató kórusába. Bármilyen iszonyú és hihetetlen is, leírom: a Kornis-kripta volt! Igen, a Kornis-sírbolt ajtajának rése mögött megszámlálhatatlan eb nyüzsgött! Mihelyt észrevettek, egymás hegyén-hátán tolakodtak a rács elé, s mint valami állatkerti majmok, nyüszítő, makogó hangon követeltek ennivalót, lábukat kunyerálón ki-kinyújtogatva. Az előtérben lerágott hatalmas csontok, marhafejek, patkós lószárcsontok hirdették egykori lakomájukat… Mintha csak e kutyákban – loncsos kuvaszok, tépettfülű komondorok, vedlett tacskók, korcs vizslák, örvös juhászok és guvadt szemű pincsik – a nevezetes történelmi család lélekvándorlás útján kutyaformát öltött egyedeivel találkoztam volna… Valami parancs, tán gyermekkori beidegződés emléke – kisfiú koromban, ha kellett, testi épségem kockáztatása árán is kiszabadítottam a sintérek vinnyogó foglyait! – odapattantam a rozsdás, összerágott, ebnyálas rács elé, s a drótot, mely szabadságuk porkolábja volt, eltávolítottam… A megrepedezett, míves faragású faoszlopokon, melyek az emeleti folyosót tartották, még alvadt-véres, kidolgozatlan kutyabőrök függtek, akár egy nagyszabású, új nemeslevéltár kellékei. Az udvar közepén pedig szinte önmaga undokságától borzongva, szürkén és büdösen ácsorgott a rácsos ablakú sintérszekér; oldalán kampósszegeken három hurok és egy szorítóvas, amivel a kapálózó kutyát a hurokból ki- s a ketrecbe beemelik.” Nem az Álomnaplóból került ide ilyen valószínűtlen valóságosan ez a szörnyűség? Melyet a ház asszonya, a „rút némber” tovább fokoz; kancsal, „fogai közül csupán két agyarszerű alsó szemfoga volt meg… Dereka S alakban volt megtörve, jobb lába fél arasszal rövidebb volt, mint a bal, fara minden lépésre nagyot biccent hátrafelé.” Ellentétben a kéj lusta cigánynősténye, a húg, Nasztázia. Rókatáncos, pálinkás bacchanáliává torzult minden, csak így lehet fogadni Buffa Demeter gyepmestert, a bérlő patakba dobott gyilkosát. „Néhány percre látni véltem magam előtt egy tagbaszakadt, kurta bekecses, vadászkalapos, birgericsizmás alakot; ragyavert arcából őrület villogott. Mögötte cingár, bőrbujkás legény fütykössel hadonászva vicsorgatta fogát, mögöttük felemelt furkóval egy harmadik ólálkodott, meg egy öreg nagyszakállú, támadásra készen…” Eszméletlenné verik őket, ugyanazzal a sodronydróttal kötözik meg, mint a római téglát. S mintha a túlvilágról hallatszana az ítélet: „– Otthon asszonyotok gürcöl, gyerkőcötök éhezik, s ti naphosszat kujtorogtok vad berkekben, nádon-éren! Szegénylegény módjára lopjátok a napot, hurboljátok a drága cipőt, ruhát. Sintértanyán dáridóztok! Cigánynék öröme vagytok!”

A versek nem visznek ilyen messzire, ott a horgászöröm pompázik, halnevek ragyognak, akár a hálóban: balin, compó, dévér. Aluszik a menyhal, hízik a szendergő botikó, álmában is úszik az ingola, s elkezdik a pisztrángok éhségtánc-balettjüket. „Ugye, holnap elindulunk, Apu” – visszhangzik a gyerekkori kérdés még akkor is, ha:

 

Hányszor telt el a drága nap, egy hal nem sok, annyit se fogtam – de vad hitem csorbitatlan maradt: holnap jobban megy majd, sokkalta jobban! És megvigasztalt a berek, a rét s piros foltokban a karthauzi szekfü, menekülő Daphne sajgó sebét érezte meg a közöttük igyekvő.

 

A szenvedély isteni, ördögi hatalma, ős kötelességtudás, az elmúlásfelejtető, a világgal összekötő zsineg, mámor a költészetben, kaland és bűnhődés a prózában. A feleségét hanyagoló horgász megcsalatik, világgá induló asszonyát légitámadás pusztítja el a vasútállomáson; „azt a büntetést mérte magára, hogy élete végéig horgásszon, de sohase fogjon egy fia halat… Csak ül a lék mellett, s a vízbe lógatja a puszta zsineget.”

A halászok és a halál első elbeszélésében íródik meg az az élmény, ami a Madár-apokalipszis hatalmas verslátomásává emelkedik. Gyanútlan tapasztalatlansággal nézi a repülőket; a hasonlat szelíd, „apró, tűhegyre sem szúrható, ezüst szúnyogok rajai csillognak a kora délelőtti napban. Olyan szépek és földöntúliak voltak, hogy félni tőlük egyáltalán nem lehetett… Egy foghíjas deszkakerítésnek támaszkodva figyeltem a fejem fölött nyüzsgő szárnyas nappali ezüst csillagokat, csodálkoztam, hogyan játszadoznak kéjes biztonságérzetükben az ég végtelen szövetében. De hirtelen irtózatos süvöltés rázta meg a levegőt.” Elkezdődött a repülőgép-apokalipszis, „apokaliptikus szunyogtojások” a bombák. Aki nem élte át, olvasva megtudhatja, mi az. Én csak azt a részt emelem ki, amikor „két horgász botjait eldobálva, akár a menekülő békák, rémült üvöltözéssel vágtatott be a folyóba, s meg nem állott, amíg nyakigérő vízbe nem jutott”. Majd a Madár-apokalipszisban így rántja vissza a költő a látomást emberléptékűvé. A próza a pontosan megfigyelt élmény leírása, a vers az emlék szublimációja, előérzetes szorongás a béke idejéből 1947-ben. Akit az ezüst szúnyogok csillogó rajai becsaptak, azontúl az oly kedves madarakban sem hihet mást, csak végzetet.

Már az első versszakban szokatlan madár-esemény történik: északra húznak. Tavasszal, amikor délről jönnek, csak egyenként vesszük észre, mint ahogy fölkiáltunk: Megjött a gólya! Mi ez a megfordult vonulás? Kardszárnyú fecskehad fekete vonata, fönti gyűlölködés, röptében is friss vérről álmodó bagoly, haptákban a kócsag, valóságosan és mégis jelképesen, lehetne díszelgés, de követi a bombázónál borzalmasabb keselyű. A lenti háború fölszállt mása az égben? János apostollal lát Jékely Zoltán, a főnevek csupán tárgyiasítják a különböző ugyanazt. A nagy föllobbant, fölrobbant csillag végórájában önvérével szeretkezik, mint Lóth és Lóth-leány, s mint ahogy az első saskeselyű után a többi is megjön, az a csillag is jelzése a széthulló világegyetemnek? A Földnek, ahonnan rémülten várjuk a végítéletet?

Jékely akkora költő, akkora nyelvi erejű, beleborzadunk. A fönti üzekedés az Elefánt-szerelem világméretű mása: „Bizony mondom, a kéjük tömegükkel arányos, / Az elefántokénál a földön nincs nagyobb, / Földrengés morajától riadt a messzi város, / S nézd, nézd hogy lángadoznak láttán a csillagok.” Ha az elefánt-szerelem földrengést okozhat, akkor világrengés a csillagoké. A költő tudja, ezt a jelenést nem lehet a versben sem elviselni másképp, csak ha a héjázó nyelvet visszarántja: Sőtér és Grandpierre nevének köznapiságával folytatódik lentebbi síkon a vers tovább. A tragédiás, mítoszos Ganymed- és Lóth-képzetünk után Sőtér arcán vér, Grandpierre arcára forrt hősi vigyor. Így hozza le az elviselhetetlen borzalomból az elbeszélés két horgásza az életet, s menekíti az „iszapgalacsinná gyúrt emberi maradványok” közül. Emitt a baráti hármas elegendő a lét értelmének hiteles kérdéseihez. „– Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?” A válasz most már olyan egyszerű: véges, elpusztuló, pusztítható. Költői szóval: mínuszjel a végtelen előtt.

Ami a versekben létfilozófiai látomás, énekké bájolt érzelem, a prózában történet, sorsdarab, kapcsolatok tragédiája, komédiája, elégiája. Ha eseményes a vers, mint a Vén csordás temetése, egy jelképes élet fölmutatása kívánkozik költészetté, „hogy jobban megjegyezd!” „Hűn őrizé faluja barmait, / ötven évig a szemét be se hunyta!” A Minden mulandó temetési szertartásmestere, Klődör János köszöntőember halála, furcsa végrendelkezése: fia mérje meg 190 centis termetét, valóban annyi-e, mert nem akar „mértékre szabott koporsó híján, egy kicsi, sovány ládába dömöcköltetni”. Furcsa esetek sora kerekedik ki a koporsóvásárlásból, részegeskedés, elázott vándorköltő abban a méretes koporsóban. Nincs az a közös ihletküszöb, nem onnan indul, nem is igényli a prózaíró remeklése. S megannyi Jékely-novella öntörvényű a maga műfajában, melyeknek előadója Gyöngyházy Kálmán, erdélyi Szindbád Tomi-Konstancától Itáliáig, Nagyenyeden, Kolozsváron, Budán és Pesten. Szépséges, groteszk, valószínűtlen, mosolyogni való, melankolikus dolgok esnek meg vele, mert költői költő emlékezése, képzelete, álma rója margótól margóig a sorokat.

Ember és polgár (Jánosy István)

Boldog kíváncsisággal olvastam Kabdebó Lóránt Jánosy Istvánnal készített interjúkötetét. Gyanakvásomból oldódva éreztem, milyen természetességgel nyílik meg előtte a zárkózott, szelíd, szemérmes költő, aki sorsát, lelki hányattatásait már-már Arany Jánosként szokta írni kötetei kapcsos könyvébe. A valóság meghökkentő képeit a formai tökély, a nyelv reguláival transzponálja olyan szürreális, álomi dimenzióba, mintha csupán a képzelet fantasztikus világában keletkezhetett és történhetett volna meg a költemény. Az emberiség hatalmas kultúrélményébe merülve téríti el magáról a figyelmet. S ha mégis közel enged, akkor egyes szám harmadik személyben, a Kakucsi nevű valaki sejteti, hogy itt az ő tapasztalatai formálódnak elbeszéléssé, bár a kulcsszereplő álarca bizonytalanságot támaszt, mindenben azonos-e Jánosy Istvánnal? „…tudása, műveltsége tetemes, de a való élethez csecsemő… saját életével semmit sem törődik…”, akinek „nem kell sem pénz, sem hírnév, sem állami díj, sem státusszimbólum a boldogsághoz”; „olyan természetem van, hogy nem e világon élek, nagyon keveset veszek észre a reális világból”; „Végletes szorongásos lelki alkat vagyok. Aggodalmaskodó. Lelki egyensúlyomat igen könnyen elveszítem.”

Mintha egész életében a gyermekkori elvonulás folytatódna, ahogy a nagy család nyüzsgésében észrevétlen, félrevonulva magára marad, elfoglalja magát. S egy Géza nagybácsinak kell észrevennie, megnyitni az önkéntes magányt, miként most Kabdebó Lóránt már jelenlétével is, mint a barokk áradású Szentkuthy és Határ Győző, s különböző nyitott vagy zárkózott írók vallomás-krónikása, nagy gyakorlattal teremt olyan fesztelenséget, hogy előhívhassa ezt a különös család- és életregényt.

Mint ember és polgár jelenik meg előttünk a költő. Ezek a kivételes tisztasággal telített szavak a legnemesebb értelmükben értendők és továbbgondolandók, túl a kitárulkozó személyiség körén. Nagy kultúrtörténeti örökséget birtokol a közép-európai térben és időben, munkával, leleménnyel, intellektussal, magyar indentitással megélt sorsok, különböző nemzeti jellegek találkoznak benne. S itt, a század második felében, a családfa csúcsán a testvérek hármasa: István, György és Ferenc, a költő, az építész, a festő kiemelkedő életműve.

E könyv ismeretében nem kell feltétlenül genetikusnak lenni a tehetség kibontakozásának megfejtéséhez, az emelkedő út vonalán indulhatunk, a régmúlt föl-fölbukkanó adatainak grádicsán a múlt századvég anyagi, szellemi reneszánszáig, s az egész 20. századot átfogó szétszórattatás, kifosztás stációin át, melyet ez a nemesi, polgári család végigélt az apai és az anyai ágon: Jánosyk, Hudeczek, Skultétyk.

Egyik felől a kemenesmagasi porta, szerény, falusi hosszú ház, két ablakkal tekint az utcára, ám valójában magába zárják a falak, a kapu és a kőkerítés. Kúriákat képzelhetek mögé, akár itt, akár az egykori Jánosiban, a mai Adorjánházán a Marcal völgyében, melyet uráról neveztek akkor, s ha egy falu az ősök nevét őrzi, nem lehettek azok köznemesek, hanem községalapító urak már 1270-ben. Föloldódtak a táj történelmében, s valószínű, olyan volt az életük, szellemi mozgásterük, mint a kemenesaljai evangélikus köznemességnek, az ismertebb Berzsenyi, Dukai Takáts családoknak. Jó termőföldjeiken, szőlőikben európai színvonalon gazdálkodtak, Sopron, s a nyugati protestáns kultúra vonzásában éltek, ahogy Jánosy István is ott végzi teológiai tanulmányait, mint Berzsenyi Dániel rokona és diákutóda.

A századforduló polgárosodása fölkavarta a hagyományos megállapodottságot, a család fiútagjai elindultak magasabb pályák felé, idősebb Jánosy István az Eötvös-kollégiumba, az egyetemes klasszika-filológia s történelem szakára, testvére demokrata érzelmű képviselő lesz, unokaöccse a világhírű magyar növénynemesítés irányítója. Munkabírást, aprólékos szorgalmat örökölhetett ebből a vérből a költő, s biztosan azt a hajlamot is, ami apjával olyan erősen összekötötte, a család s az emberek iránti felelősséget, szeretetet, megértést, a nemzet tragédiájának teljes bensővel való átélését, bátor kimondását, ahogy a Fasori Gimnáziumban tette a háborúvesztés küszöbén. Egy szelíd tanár s tudós, a műveltség ideájába feledkező apa hagyta tulajdonságait fiára, melyet az édesanya vadóc természete, császárnői keménysége, Pallasz Athénét idéző megközelíthetetlensége konfliktusokba kevert, s a vonzódás és taszítás nyugtalanságával állandóan befolyásolt. „…a fiú felettes énje teljesen anyja követelései alapján formálódott, már korán belerögződött a dogma, hogy az erotikum, illetve végső soron a szeretkezés nemcsak halálos bűn, hanem maga a halál.” De benne is nagy szenvedélyeket nyomhatott alá a puritán erkölcs, a zabolázó akarat, s az a szerep, melyet rákényszerített a megmaradás parancsa. Bizonyosnak érzem a könyvből, felőle irányul az az alkotóerő, amely fiaiban a művészi teljesítményt megalapozta, ő vitte gyermekeibe a Hudecz és Skultéty család-történelem polgári kulturális örökségét.

Amott a falusias Jánosy-porta, emitt a besztercebányai neoreneszánsz Hudecz-villa lett utolsó hajléka egy tősgyökeres famíliának. Jelképe, csúcsa a történelmi emelkedésnek, amely a kiegyezés után teljesedett ki igazán. A Hudecz dédapa magyarul se tudó magyar érzelmű szlovák, aki a szánját a szakadékba siklatja inkább, mintsem forsponttal szolgáljon az osztrákoknak a szabadságharc idején. György nagyapa építész, építési vállalkozó, részt vett a milleniumi földalatti munkálataiban, ő emelte a selmecbányai főiskola épületeit, s mint Besztercebánya főépítésze, a város modern arculatának kialakítója, az úthálózat, a vízvezeték- és csatornarendszer megteremtője. Restaurálta a középkori épületeket, visszaállította a Mátyás-palota eredeti gótikus képét, eredeti formájában fölújította a garamszentbenedeki apátsági templomot. Felesége, Skultéty Paula őse, tizenkét évvel a Jánosyak első föllelt nyoma utáni adat 1282-ben az a Hermann, aki privilégiumot kapott a királytól a felvidéki cipszerek letelepítésére. Severinus bártfai lelkész Melanchtonnal levelezett a reformáció korában. Lehet, csak a tudat alatt, mégis meghatározta ez az örökség a kései utódok önismeretét. Bár Trianonnal az életvitel biztonsága, megállapodott polgári módja fölszámolódott, maradt annyi az emlékezetben, a tárgyakban, hogy garantálja folytonosságát a szellemiségben legalább. Így a furcsa, legendás körülmények között vásárolt Madarász Viktor-féle bútorzat is, melyet az oroszok semmisítettek meg a háború alatt. „Nemes arányaival az egész együttes olyan nyugalmat árasztott, mintha a világon semmi sem változott volna meg, pedig velünk már egypárszor ugyancsak minden megváltozott.”

István Stromfeld Aurél ágyúdörgésében jön a világra 1919-ben, három év múlva a szülőház leég, a kisgyerekkori édenerdőből űzetik ki ő is, mint ahogy tanár apjának családostól el kell hagynia Csehszlovákiát, öccsei, húga már Budapesten születnek, menekült rokonok tömegszállása mindegyik lakásuk. De azért akad valaki, akinek a sorsa, karrierje a család elhivatottságára figyelmeztet. Hudecz László építési vállalkozó Sanghajban, „nem volt egyoldalú műszaki értelmiségi, gimnazista kora óta érdekelték a humaniórák, főleg a teológia, filozófia és történelem”. Húszéves kínai működése alatt honorárium nélkül tervezett templomokat katolikus szerzetesrendek számára, 1945-ben Európába költözött, Svájcban Kerényi Károllyal barátkozik, részt vesz Szent Péter sírjának feltárásában. Miután Kaliforniába, Berkeley-be költözik, az amerikai külügyminiszter jelenlétében tart előadást az ásatások módjáról és sikeréről. Nagy jövő elé nézett a fiatalabb, Géza, a Fasori Gimnázium érettségijével, a budapesti építészeti kar diplomájával indult világgá Amerikába, Sanghajba bátyja után, ott halt meg huszonévesen, a bélcsavarodás vitte el. „Utólag úgy látom: a családnak is és főleg Laci nagybátyámnak nagy tévedése volt, hogy Gézára mindenáron ráerőltették az amerikai gründoló-vállalkozó életformát. Semmi sem állt tőle távolabb. Senkinek sem ártó gandhizmusával, síugrásaival, falusiakat bűvölő harmonikájával, vakmerő kalandjaival, Don Quijote-szerű gyöngéd, költői lélek volt, valóságos Krúdy-figura. Az egyedüli felnőtt, aki gyerekkoromat lebilincselte és elbűvölte. Később testvéreimmel – mindhárman: István, György, Ferenc – művész valónkkal a Géza útját követtük.”

Talán mert ő volt a sokféleségtől villódzó természet, végletek között cikázó szellem, feltűnő jelenség. A Jánosy fiúk legközelebbi példája és inspirálója, s mindegyikük érezhetett benne valami magához illő rokonságot. Hathatott Istvánra kelet-ázsiai eszméivel, költői lelkületével, Györgyre nyitott szeretetével, konstruktív leleményével, Ferencre krúdys szabadságával, szindbádi bolyongásaival, és mindhármukra sugárzó, művészi érzékenységével.

Van valami szerencsés logika, s valami elrendelés a véletlennek tetsző rátalálásokban, találkozásokban. Ha István imádja a zenét és kiválóan zongorázik, akkor egyszer csak Szirákon azon a zongorán játszik, amelyen Liszt Ferenc ujjai röpdöstek. Csak a Fasori Gimnáziumba kell járnia, azonnal eldönti vonzódását, érdeklődése irányát magyartanára az apai hatásokkal együtt az irodalomhoz és a történelemhez. Családi könyvtár a magyar és világirodalom remekeivel, Berzsenyi, mint rokon vezette el a görög-latin mérték, szépség és erkölcsideál forrásaihoz. „Mindez a legtermészetesebb volt.” Az a Mikola Sándor tanította őt is, aki Neumann Jánost, Wigner Jenőt. Faluba György matematikus és a hinduizmus tudósa tereli a keleti filozófiák felé. Ebben a környezetben Babits egyetemes szelleme termékenyen működhetett tovább ókeresztény és középkori himnuszfordításaival, s mint költői élmény meghatározta a fiatalember szándékát a költészet hivatásos művelésére. Hiába biztatja hazalátogató nagybátyja a román és gót stílusú város modelljére, hiába mondja – Hisz ebből a fiúból zseniális építész lesz! –, mégis a családi s anyai óhaj ellenére a soproni teológiára iratkozik, majd párhuzamosan a budapesti bölcsészkar görög-latin-pszichológia szakára. „Engem az építészet nem érdekel, szeretem a régi román és gótikus templomokat, a patinás középkori városokat, mint Besztercebánya, de több semmi, legkevésbé érdekel a kapitalista vállalkozás, amilyen ügyefogyott vagyok, nem is lennék rá képes.” A családi hagyomány mégis folytatódott, György „megvédte a Hudecz firma becsületét”. Aki a mai magyar építészetben jártas, tudja, egyik legjelentősebb építészünkről van itt szó.

Jánosy István második felesége, Nyikos Katalin családjának múltja sokban hasonlít az övéhez. Otthonos érzést, egymáshoz valóságot állandósított a szerencsés, véletlen találkozás. Az első látogatáskor meglepett a törökbálinti ház nagysága és furcsasága, berni parasztház magyar környezetben, méltóságos étkezésre késztető porcelántányérok, tálak, ezüst evőeszközök, s a festmények a falon, a három öreg hölgy valami Erzsébet-kori képzetet keltett bennem. Az esztergált, dúsan faragott bútorok is a hajdani polgári jólétet mutatták a gyermek- és ifjúkori emlékek áttűnésében. A sikeres festő-nagynéni munkái a falakon. S a magáéhoz hasonló családi fesztávolság befogta a svájci francia nagypapától a székely nagyanyáig a nyugati patrícius és az erdélyi Bethlen grófokkal bizalmas viszonyban lévő famíliákat. Bethlen grófné keresztlánya bejáratos éppen abba a házba, ahol Hunyadi Mátyás született. Nyikos Katalin édesapja pedig kálvinista pap volt Vértesdobozon. Lánya magyar–német szakos tanárnő.

Így tágult ki a kör, s kerített olyan életet, amit nagyon hosszan, drámákkal, tragédiák kísérteteivel lehetne megidézni, miként ez a vallomás-kötet. Most csak arra a közismert megaláztatásra, vesszőfutásra célozhatok, melyet a magyar polgárság viselt azzal az erőtartalékkal, ami emberöltők alatt halmozódott föl, s teremthetett a tudatos és ösztönös szellem, a démon és az angyal küzdelméből egyensúlyt, magyar és egyetemes életművet.

A költő védő- és vádbeszéde (Sipos Gyula)

A posztumusz könyvek olvasása nehéz szomorúság, még inkább annak, aki ismerte a szerzőt. Sipos Gyulát sokan szerették, ismerték az országban. Költő volt és nyugtalan újságíró, hetente falvakat járó. Nem az irodalmi életben, nem falujárásai közben találkoztunk először, csak olyan egyszerű mindennaposan, mikor kolléganőm, Kováts Zsuzsanna férjeként belátogatott a Népművelődési Intézetbe. Kézfogásaink nem az idősebb és a kezdő költő üdvözlései; hasonlóan adhatta kezét minden jóravaló embernek. Ismeretségünk, a hatvanas évektől 1976-os haláláig tartott. Megismertem a vidám-jószívűt, a szenvedélyeset, s azt a keserűt, ami utolsónak olyan jellemző volt rá. Mosolyát hirtelen megszakította fáradt legyintéssel.

Válogatott verseskönyvének címe: Védőbeszéd. Kiért? Miért? A magyar szegénységért, a megváltó eszményekért, önmagáért, hiszen önkéntes védőügyvéd ő. Ám a versek sorából kitetszik, a cím Vádbeszéd is lehetne.

Első lapozásra a világ legszomorúbb fényképe fia kamerájából félrehajolva, mintha sírba látna magas házak előtt, s mintha nyakazásra várna: tarkóján a Fogaskerekű vasút vágányai. Két erős homlokránca vízszintesét a szemközti ágak párhuzamos árnyéka, sebhelye metszi. Elképzelem a mellkép folytatását, karjait súlyok húzzák, a korszerű társasház-világból kiebrudaltan még talán hátra gondol, nem lenne-e jobb visszafordulni, ha előtte szakadék, az a végső. Hosszú út nincs szándékában; inge kigombolva, félig lehúzva zekéjén a cipzár, nagykockás moher sálja hanyagul odavetve.

Mintha a sírba nézne. De ez a sír nemcsak a magáé, azoké az eszményeké is, melyekért ifjú éveit élte. Lámpa akart lenni a ködben. Lámpák a ködben első kötete címe, Hétvége az utolsóé, a posztumuszé, melyben 1969–1976 közötti versei vannak. Bizalom a jobb világban, s egyformán költői kifejeződésben kétely, düh és rezignáció – nemzedéke sorsa, az övé, élet- és lelki történetében lezártan, folytathatatlanul.

Tíz évig költőként alig cselekedett, 1954-ig politizált. 1956-ban jelent meg a Vadludak, nagy sikerű könyve, akkor tudhatta meg az ország, ki az a költő Sipos Gyula, mert addig inkább a Győrffy-kollégium igazgatója, az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, a Paraszt Párt Intézőbizottságának tagja, a földreform egyik előkészítője, végrehajtásának irányítója volt. 1945 előtt – nem szabadna neki így mondanom, mert meggyőződéssel, daccal és egyértelműen felszabadulásnak említi ezt a dátumot – tüntetéseket szervezett, lefogták, a csillaghegyi csendőrnyomozó-telepre internálták.

1921-ben született a somogyi Tüske-pusztán pásztor famíliában. Származása predestinálta múlhatatlan szociális érzékét, lázadásait, forradalmas akaratát:

 

mert meghalni is érdemes azért amiért ma még élni nem lehet

 

– búcsúzik 1944-ben, s a fölszabadult szegénység láttán mámorosan táncoltatja versét.

 

Itt is divatot csinált a szükség: Tóth Sándor bácsi most szivja a bibliát. Elszivta Ádámot, Évát, Ábrahámot, Józsuét.

 

Illyés, Benjámin, Zelk, Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István abban az időben szőtte bizakodó kedélyből verseit, mígnem odajutottak Illyés kivételével, ahová ez a Füst című is:

 

most tanács ám a tanács! – – – – – És az Írás? Van már másik. Van már másik: igazi!

 

Első részében még az a hitelesség, ami a fényes szellők nemzedékét jellemezte, amiből valóságos érvényét vesztve a költészet sémákkal gazosodott. De akkor Sipos Gyula nem írt addig, amíg nem érezte, már csak a verssel lehet tenni valamit, csak versbe lehet rejteni az igazságot.

Ha könyvének a Vadludak címet adta, lássuk a címadó darabban, hogyan?

 

Fenn a vadludak szállnak, nincs szavuk, csak a panaszra. – – – – – Fátylat lenget a présház, mintha csak rejtekezne, füstje borítja az utat, köddel elkeveredve.

 

Panasz, füst, köd és rejtekezés! – a korabeli költészet jelképrendszeréből. Illyésnél A szil és a szélben a fa „vallatott rab a pofonok alatt”. Ekkor mondta Benjámin: álmodtál, Gulliver. Zelk a bánat jogáért protestált, mert természetéhez jobban illik a „Szélfútta levél a világ. De hol az ág? De ki az ág?” Juhász Ferenc A virágok hatalmával, Nagy László az Aszállyal, a Gyöngyszoknyával, A vasárnap gyönyörével jelenti igazságait a költészet s minden művészet komisszárjai előtt.

De vissza Sipos Gyulához! Milyen környezetben a Vadludak, ez a szelíd, szép költemény? Rácsap az Iszony tizenkét sora.

 

Add a rumospoharat, ne vond meg a mámort tőlem, nincs menedékem egyéb e szörnyű itéletidőben. Nem félek én a haláltól, nem féltem az emberiséget, annak a sorsa riaszt csak kit lápra csaltak a fények, és értelmetlen hal meg, hűtlen s megtagadottan, őrjítve, lealázva ember-okádta mocsokban.

 

A szörnyű ítéletidő, a fénnyel lápra csalt ember-okádta mocsok ráülepedik a vadludak panaszára, a présház füstjére, s beleborzadok. Bemutatkozik, panaszkodik Veres Péternek, annak, aki a tiborci szavakat legjobban megértheti:

 

Úgy kell az emberséges szó! S kinek ebből kevés jutott, simogatásra is remeg, mint a sokat vert állatok.

 

Epigrammái valamennyire megkönnyebbítenek, nem az átélhető látvánnyal hatolnak át egész szervezetemen. Epigrammázó hajlama ekkor érvényesül igazán; egyszer szép emlékkel borongósan (A földmérő, Az fontosabb, Katonavendég, Győrffy-kollégisták), máskor lúgkövesen (Álpartizánok, Kiskirályok), s bölcsen (Kétféleképp, Téli vadászat, Se fönn, se lenn).

 

Ma: finom bor, bő élelem, holnap a nyálamat nyelem, ma nagyúr, holnap útfelen a kanász komázik velem. Igy élek én: se fönn, se lenn.

 

Életműve végéig hallatszik ez a hang. Féltve kenyeret, szabadságot, féltve ifjúsága, fiatal férfikora szent szándékainak elévülését, ostort fonván, mintha Jézus a kufárokat űzné ki a templomból. Az Érvényes vagy érvénytelen című versben később már higgadtabban szól, úgy, mintha valami társalgás monológjának hihetnénk, annyira nélkülözi a költői alkotás akaratát, s dísztelenül, áttétel nélkül folynak a mondatok, higgadtan, de határozottan. „Végigmentem a hit grádicsain s elértem oda, ahonnan repülni kell vagy zuhanni. Választhatok minden nap, minden percben.” S választja az Olümposz helyett a természetes életet, nem a régi és új gazdagokét.

Betérünk a borozóba, állunk és dülleszkedünk, nem beszélgetünk sokat. Erre a vallomásos versre valót tízéves találkozásaink alatt szedhettem volna össze. Fürdünk a Balatonban Zamárdi táján, kis telke végén, azután nekilát a kertnek öröklött készséggel, jó érzéssel, idő híján nem főz bográcsgulyást, kínál, mint vándortarisznyából, sört iszunk a közeli kimérésben, egy bódénál, ahol annyira ismeri a csapos, mint kocsmáros a falubelijét, szót értenek. Vissza Pestig állunk a vonaton, fülledt kánikulában, nem érdekli. Eszembe jut, ha a Kossuth-díjasnak gyorsvonat első osztályút fizet a meghívója, Sipos Gyulának másodosztályú járna, jobban is érezné magát, mert ott még beszélgetnek. „Jó meginni a pult előtt egy fröccsöt, és beolvadni a közhangulatba. Az is jó, ha ismeretlenekkel sorbaállás közben, villamoson, vagy éppen erdei kiránduláson elbeszélgetünk, mint régi ismerősök, s úgy búcsúzunk, a viszontlátásra, pedig sose látjuk újra egymást.”

Az írók 1970-es közgyűlésén nem került a hivatalból javasolt választmányi tagok listájára, valaki ajánlotta és megválasztottuk. Nem tudom, örült-e, vagy későnek érezte az elégtételt, szomorúan? Falnak támaszkodott, mint aki bármikor otthagyja az egészet.

 

Nem vagyok szabályos költő. Nem vagyok szabályos ember. Nehéz ezt megmagyarázni. Kilóg a lábam minden skatulyából.

 

Aki a költő természetére kíváncsi, efféléket olvasson, mint ez a Legenda nélkül című.

Eddig én is az ember sorsáról írtam, ahogy a történelmet csinálja, ahogyan visszaszól korának, bár a néhány idézetből kitetszhetett valami az igazi jelentős költőből, aki több, mint kora krónikása.

Első versei, tizennyolc éves korától, nemcsak ígéretesek, helyükön állnak formában, nyelvben. A népi költők ritmusa, képvilága váltakozik a szabadfolyású, pucér, belső szabályúakkal. Egyéni voltukat garantálja az a tulajdonság, amellyel egy ember sorsa a közösségből kiválva eredetéhez visszafordul. Nem ártottak költészetének a hosszú hallgatások, a hasznosabbnak vélt politikai munka, csak az irodalmi elismerésnek, ahogy a rangosztók fejéből Sipos Gyula máig kifelejtődött.

Nagy verseket sorolhatnék.

A Rorate coeli teljes világkép. Gyermeki áhítat, a férfi voksa a jóra és csalódása. Feszesre tölti az élet a lírát, törvényt mond s bont, megsejtet s meghatároz; elsodor áradása. „RORATE COELI, harmatozzatok égi magasok” és a „RORATE COELI, nincs égi harmat, csak kín és kétség. Hazug a szó, hát hogyan hihetném, hogyan szolgálnám?” kezdő és befejező sorok között képzelet pompázik és szellem; földi és égi mozzanatokkal telítődve. Egyszer éteri:

 

harangszó koldul kék szárnycsapással, hajnali madár,

 

máskor a szegények valósága:

 

Villanyfény csobban a lavórokban konyhák szögletén, viaszosvászon teritőkön a bögre párolog, fésü simítja remegő ingü leányok haját, férfiak húzzák sörtés állukon a szappanhabot.

 

Aztán egyetemessé növekszik:

 

Ki látott hangyát boly nélkül élni egy szál magában? Csak a mindenség hangyabolyában ember az ember. – – – – – Bontod atomok szerkezetét és tudod a rendet, hogyan bomlanak, állanak össze csillag-parányok, messzi világok fény-fonalát szétfésüli ujjad s szálaiban a távoli csillag anyagát látod.

 

Nem a látomás, metafora, újdonságos nyelv, az absztrakció mögöttes költőisége, hanem az indulat szavakat pontosan egyberántó ereje jellemző rá, és a tárgy kiválasztása, mert maga is költői, akár a somogyi vadkörtefa.

 

Nőnek még fák meg erdők, tölgyek, platánok, hársak, nékem már ez marad meg örökre óriásnak, ez a vadkörtefa, a félig lombjavesztett, jaj, nékem ez a legszebb, mégiscsak ez a legszebb.

 

Ekképpen hiszek az erkölcs esztétikájában.

Utolsó verseiben kereshetem és megtalálom a halál előérzetét, a számvetést és a készülődést. Szavak tűnnek föl a halál szótárából: temetés, koporsó. Mégsem jellemzi kizárólagosan az utolsókat. Az ember fiatalon is halál-árnyékban él, idősödve egyre tudatosabban, s talán az életet jobban becsülve, békésebben. Sipos Gyula sosem fordított hátat az egyszerű örömöknek, mert a szegénység, a táj, a szél, a virágok, madarak, szarvasok csapásain indult forradalmas útjára. Nem csinált költői forradalmat, de végzett országalapítást, földosztást, szolgálatot. A halálra készülődés most már nyilvánvaló, mégsem utolsó versei lényege. De megcsalatottság, kicsorbult hit a régi akarat nyugdíjaztatása miatt; ráadásul csodálkozás a tiszta világra, barátságra, szerelemre, munkára, természetre, mint ahogy kiderül az ég és néz bennünket, mi meg az eget. Nem egyedüli költészetében, természetesek ezek a testámentumi sorok:

 

Kell jönni még, igen, kell jönni még egy szerelvénynek, melyre az van írva, hogy az édenkert a végállomása.

In memoriam Pilinszky

Kiadott életműve után itt van személyisége könyve. Vallomásokból alkotta Bogyay Katalin. Látjuk, mint egy tükörteremben. E hasonlatnak olyan alapja van, hogy törzspresszójában, a Nárciszban, körülvett tükrökben látszódott a vendég. S ő ott ült az apró asztal mellett, ujjai közt füstölt a cigaretta, előtte kávéspohár, háromcentes cseresznye, s ha közeledtünk, nemcsak merengéséből üdvözítő mosolyát láthattuk, de az egész gótikus vonalú embert szemben és háttal, jobbról és balról. Aki ismerte, az lehet mostani tükre, s aki olvassa ezt a könyvet, élőnek véli, vele van, mintha öröktől ismerné és szeretné, hallgatja mélyből vékonyodó szavait, túlvilági nevetését, ott lehet a gyóntatószéktől a hajnali csehó pokoli nyüzsgéséig, ahol a betérő piacozók valószínűtlen csöndben hallgatják szavalását; beléphet a Hajós utcai szobába, ahonnan inkább csak ő szokott kijönni.

A legtöbb emlékező meghatározza viszonyát, s talán senki sem említi, hogy barátja lett volna, mert bárki barátjának képzelhette és mégsem, hiszen mindenkivel úgy érintkezett mintha… talán még Kondor Bélával is, pedig… „A barátság mint kapcsolat az adás és elfogadás egyenlőségén alapszik.” (Wiener Pál). Én azt hiszem, Pilinszky számára mindenki Isten teremtménye, s ezáltal az adás és elfogadás egyenlőségén alapul kapcsolata. Így tartott számon „mindent és mindenkit, és el is hullajtott mindent és mindenkit” (Vasadi Péter). Ahogy az élők megjelennek és eltűnnek a földön.

Nem rejtőzködhetsz, János, nem leplezheted magad „meztelen” költészeteddel, intellektuális rajongásaiddal, s nem tudom, mit szólsz ehhez az égben, bár mindenki nagyrabecsüléssel és szeretettel ad ki téged, hogy „látva lássanak”. „– Kedves Nemes Nagy Ágnes, Ön sok mindent tudhat Pilinszky legbensőbb életéről. Akarna erről még valamit mondani? – Nem, nem. Elég ennyi a magánügyeiből. Száz szónak is egy a vége: Pilinszky nagy költő, verseit könyv nélkül kell tudni, mindig minden pillanatban. Egyetemessé tette minősége, világlátása. Lírája a magyar kultúra egyik világútlevele.” De ha már ismerjük művészetét, és akik ismertük az embert, mohók vagyunk, kíváncsiságunk az ő teljes egészét akarja megemészteni.

Megszokott jelzője: vallásos költő. Innen indít a könyv is gyóntatója, Jelenits István piarista rendfőnök válaszaival. „– Mi volt Pilinszky számára legfontosabb a hitben? – A kegyelem. Egész költészetéből is kitetszik, hogy – Pascallal szólva – nem a filozófusok, hanem Jézus Krisztus Istenét kereste s találta meg. Nem egy végső okot kutatott tehát, hanem a kegyelmet kereste.” A kegyelem a szeretet meghosszabbítása egészen a gyilkosig. „Még azt is tudta szeretni, aki őt nem szerette” (Kocsis Zoltán). De ő legjobban érezte az elesetteket. Ha lökdösi a részeg katonatiszt, kéri barátját, ne bántsa vissza, „könyörületért protestál”. A Savoy táncosnőjét méltánytalanság miatt óvja, fedelet kölcsönöz számára, elvenné feleségül. Karamazov Aljosa! Segíti a hasonlítást a magába lényegített Dosztojevszkij; élete vége felé két könyvet olvasott csak, a Karamazov testvéreket és a Bibliát. „Szenvedő alkat volt, akár csak az égboltja. A szenvedés megváltását és kegyelmét kereste, s a kegyelem éles sugarai minduntalan bele is világítanak szenvedő világképébe. Mennyi extatikus föllobbanás!” (Nemes Nagy Ágnes). Eszerint alkatához illett az a történelem is, amelyben fuldokolt, lélekben élte át a KZ-lágereket, de valóságosan a bolsevizmust, az, aki félt még a szelíd kutyáktól is, vérebet képzelt bennük, a nyári hőségtől úgy jajdult, mint a pokolban: „Iszonyú!” – mondta nekem a Belvárosi Kávéház júliusi vasárnap délutánján. Elképzelhető, hogyan korrigálta bérmunkában Lenin műveit, figyelmetlenségtől rettegett, s a fekete kocsitól. Rettegte haláláig, mint egy szimbólumot.

A mellőzés szó őrá kevés, őt száműzték az irodalomból majd másfél évtizedig, s valóságban rabkenyéren élt, melyhez véglegesen hozzászokott. „De ha Pilinszkyt nem tiltják be, akkor nem tudja megírni például az Apokrifot. Olyan volt, mint amilyen a mélytengeri hal: ha följön a víz felszínére abból a mélytengeri nyomásból, szétdurran, mert a lenti világhoz szokott hozzá a szervezete” (Lator László). Valamennyi társa így beszél, akivel együtt lélegezték azt a sötét ködöt, s úgy érzik, fölmentése után elfáradt mint költő, s mint ember elvesztette karakterét. Mégis én, aki oldódása idején ismertem meg, bár tudom, egészen más lett utolsó korszaka, nagy és felejthetetlen verseket érzek emitt is. Valóban, az Apokrif a magyar irodalom nagy verse. Végső tömörség: egyetlen sora is világképlet lehet. „Látja Isten, hogy állok a napon” – van a teremtő Isten, az univerzum a Nap, s a napon valaki Ádám-ember. Szálkák: a szálkák is szögek. „Amint kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul ül a pohár bora előtt.” „Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.”

Úgy folytatta régi önmagát, mintha teljesen megváltozott volna. A „világfi” Párizsban napokig ki se mozdul, nem akaródznak a találkozások, mindenhol és sehol se volt otthon.

Mégis ezzel a „világfisággal” talált rá a két nagy szerelemre, meglelte Juttát és Ingridet, az első talán plátói volt, a második halál előtti papszentesített feleség. „Pilinszky nagyon kiszolgáltatott ember volt, a szerelemnek is kiszolgáltatottja. Poklukkal, fájdalmukkal és szépségükkel mégis igen fontosak voltak számára. Ezek a szerelmek azonban nem ragadták őt idegen világba, hanem saját életének lóugrásait segítették megtenni” (Jelenits István). „Mennyi extatikus föllobbanás!”

Karamazov Aljosa Zoszima sztarec halottas ágyánál megérzi a bűzt, s berúg, Pilinszky ezzel is azonosult, csak hosszadalmasan. Nővére halála után asztalán pálinkásüveg, kiürítetlen tele hamutartó, szellőzetlen szoba. Ugyanígy erdei magány, végtelen zenehallgatás, recsegő-ropogó lemezek: „napi tizennyolc órát hallgatta a muzsikát, többet, mint én” (Kocsis Zoltán). S vissza a társaságba, magához oda is. Sokat beszélt. Így csiszolgatta szabatos, a gondolat sajátos dimenziójában indázó mondatait, s ha nem hagyott szóhoz jutni senkit, művészi önzés volt ez, hát megbocsátható.

„Ön szerint önpusztitónak minősül-e az életmódja? Tudjuk, hogy gyógyszereket szedett, ivott, eksztatikus állapotban tartotta magát. – Sokszor gondolok arra, hogy azok a kategóriák, melyekkel hozzá közelítünk, nem illenek rá. Valóban ugy élt, mintha önpusztitó lett volna, ezzel együtt nem gondolom, hogy önpusztitó volt. Ügyetlen volt, hallatlanul ügyetlen… Csetlett-botlott az életben… Pedig állandóan változtatni próbált életmódján, csak nem sikerült neki… Mindig törekedett arra, hogy valamilyen rendszert alakitson ki maga körül, csak ujra meg ujra összeomlott. Szeretett volna ugy élni, mint a többi ember, csak nem sikerült neki.” Jelenits István)

Különös fényképe a vágynak: ül a velemi bolt lépcsőjén bevásárlókosárral. Tudjuk, honnan került oda és hova azután.

Helyében nyitott irkája karosszékén, a régi bársonyon.