Költői évszak

Egyik évszaknak sincs annyi változata, mint az ősznek. Egyszerre szüreti vidám, esővel szomorgató, az élet gyümölcs-édessége, elmúlást hozó ismétlődés, színek, ízek bősége, kifosztottság, szelíd napfény és nyirkos homály. Látszatra egyforma, de mégis más mindenkinek. Költői próba, vajon képes-e még gyermekien csodálkozni a felnőtt? Az elközömbösült hasonlatok mögött talál-e újabb lényegeset? Miként Berzsenyi az időbeni lét filozófiáját kiérezte az időjárás-változásból, mint ahogy Vajda János az őszi tájékból a létezés lényegére rákérdezhetett.

 

Elhervad a rózsa, lehull a levél! Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig pálya, semmit se tovább Vagy itten az ember csak öltözik át? Mi itten örök; a halál vagy a lét? Hol itten a kezdet, hol, és van-e vég? Mi itt a csalódás, hol itten az álom, Vajh innen-e, avvagy tul a határon?

 

A rejtélytől sohase szabadulhatunk. Új s újabb kérdésekkel próbáljuk megközelíteni, s már nem is végső válasz a legfontosabb, hanem a felé igyekvő gondolatok kifejeződése. Akár nehezen haldokló lélekkel, ahogy Füst Milán írta a Nyilas havában, akár tánckönnyeden, mint a Valse Triste-ben Weöres Sándor. Ő ugyanazt az évszakot varázsolta magából nekünk, látszólag költői személyesség nélkül, látszólag konvencionális elemekkel és eszközökkel a rossz vers szakadéka fölötti kötélen egyensúlyozva, zseniálisan.

Szomorú keringő. A cím idegen szavainak sejtelme alásugárzik a versre. Időtlen időben, tértelen térben járják a magyar szavak a táncot. De mégis a venyige, a templom dombja, a torony gombja, a kökény, a cserje, a kolomp csöngei, a gyermekkor elsőnek megnevezett világából, a „Hol a szádról a festék?” is onnan, a falusi házból való. Az este-teste rímközhely együtt busong az ősz örök közhelyével. „Hűvös és öreg az este. / Remeg a venyige teste.” Megszemélyesíti és tárgyiasítja az évszakot, nagy térben, az őszi végtelen, mégis idevalósi estben érvényesíti igazán a dolgok intimitását. Elhull a szüreti ének, érzem, amint lehull a levél, kuckóba bújnak a vének, öreg esték maguk is. Majd visszatér a vers egy régebbi körbe, onnan csavarja pörgésével a templomot, a nyári éneket jelen időben, más összefüggésben ismétli meg a vének megbúvását, hűvösíti a minden-árnyéka estét, amint a venyige remegése a cserje csörgésévé változik át. Innen árad szomorú mollban az elmúlás dallama, már nem az öregek, nem az évszak, hanem az idő, melyben „Az ember szíve kivásik”, és „Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég”, „Lyukas és fagyos az emlék”. S vissza megint. Eljött a zöld fák jövője, a piros láz, a ház menedékében sírnak a lányok, még azt se tudják, miért. Rúzs helyett fagy festi kékre szájukat, a hűvös és öreg estékhez vénülnek ők is. És keringőznek újabb dimenzióban a szavak, minden-mindegybe, semmi-emlékbe. A lány asszonysorsa tűnik át a cserje csörrenő kontyán. Kolompol az ősz kolompja az utolsót legelő, hazatérő gulyával. Folytathatja vagy befejezheti a zenekar a keringőt, haláltánc következik mindenképpen.

Ám adódik áldott pillanat, melyben a természet nem kelt semmi képzetet, csak van örökös szépségében, s az ember egyesül a mondanivaló nélküli, hangtalan muzsikával, öröknek hitt jelenben, amit sohasem akar elfelejteni.