A test öröme léleké

Forró indulatokkal törnek föl az élvezetek Szilveszter és Nagyböjt között. Emlékeim nagy mulatsággá sűrűsödnek, mint Androméda-köddé az egymástól is olyan távoli csillagok. Itt pirosra sült malac, pezsgő, bor és mindenféle erős szeszek, amott töltött káposzta, még csak egyszer fejtett pincebor, törkölypálinka a petróleumlámpás szobákban, népházak olajos padlója fölött, kocsmabűzben. Városi bálok palotással, keringővel, konfetti, szerpentin. Összekeveredik bennem a szmoking, a dekoltált estélyi a konfekciós, sárban vonszolt öltönnyel, csizma és antilopcipő, aranyfilteres cigaretta s a nyers, olcsó dohány, táncba rejtett ölelkezés, lakodalom, s az ablaknál tátogók, maskarádé, szabad bohóckodás. Nagy evések, ivások, s az illemmel feszélyezett kavargás csillárral glóriázva, tükrökkel tágítva, kétszerezve.

A csáktornyai Zrínyi-udvar 17. századi szakácskönyvéből olvasok a töltött malac elkészítéséről. „A tüdejét, máját forraszd fel, egy kis szalonnával együtt vágd igen apróra, petrezselyemlevelet is tégy bele, majorannát, tárkont, egynehány tikmonnyal keverd meg, borsot, sáfránt, gyömbért, apró tengeri szőlőt, ha vagyon, és töltsd meg a malacot, aztán süsd meg vele.” Régies nyelve miatt is jó étvágyat kívánó költészet ez a recept, mint ahogy a fűszerek fölsorolása ízesíti a húst. Kedvcsináló, s még inkább, ha a magát beleélő költő invitál. Ingyen lakoma – miként Illyés mondaná szellemi traktájára, vagy az élet bölcse, Hamvas Béla. „Az éhség a gyomor sötétsége. Az étel a gyomor fénye. Evés előtt sötétség van, és amikor az ember az első falatot lenyeli, ez olyan, mint a »legyen világosság« misztériuma. A hal elsüllyed a gyomorban és fény ragyog fel… Most megérkezik a bor, a lélek illuminációja. Van róla sejtelmed, ember, hogy ilyenkor mi történik? Brahman legmagasabb alakja a táplálék.”

Az idő szegényei énekkel hívják tarisznyájukba a húsokat, szájukhoz a bort. Már a karácsonyi áhítatba is betörnek a regölők, az ünnep vigíliája után azonnal betoppannak a havas mezőkről, bár legtöbbször kívánságaikba rövidítik éneküket, régi törvény szerint várják el a nagy rőt ökör felét, háta fele pecsenyehúsát, akkora főtt perecet, mint a szarva, s mintha már a felét sem hagynák a gazdának, csak a farkára akasztott korsó sört, köldökében a köböl komlót az asszonyoknak. Erdélyben még szegénységükre sem hivatkoznak, mint a Dunántúlon: „Hajdina köntösünk van. Cserfa bocskorunk van.” István és János nap segíti vígságból vígságba, szilveszteri mulatságba az embert. „Új esztendő, vígságszerző most kezd újulni, újulásba víg örömet most kezd hirdetni. Hirdeti már Messiást eljöttnek lenni. Légyetek a nagy Istennek igaz hívei!” De hamar felejtik a fogadkozást a bortól és az evéstől. Hova foszlott Bod Péter 18. századi megítélése? „A keresztyének között is sok rendetlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez. Mert némellyek lárvákat vettenek, külömböző Nemek ruhájában öltöztenek, sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez: némellyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat Pokolból jött lelkeknek; mellyre nézve helyessen mondották sokan Ördögök Innepének.” Pedig inkább a természetesség engedett szabad utat magának az Istennek kedvelt cselekedetekben, ha ő teremtette vígságosnak is az embert. „Gé, gé, gé, öregasszony gégéje, sör pálinka benne.” Eltáncolnak a vaskosság határáig, s már az asztalon csattogtatják bokájukat. „Elveszett a pincelakat, jaj, de víg szeretőm akadt. Alig várom az ördögöt, hogy elvigye ja vín dögöt.”

Gyerekkoromból előfénylik a kanász réztrombitája, amit talán káplárként szerzett, s horpasztotta, fakította az idő meg néhány verekedés, ha tulajdonosa természete erre is enged következtetni. Itt az Imre cigány énekes koldusjárása régisége miatt alig érthető szavaival. És Berda József, az evés-ivás nagy költője, angyal, felhőszárnnyal jön, már nem úgy, mint Pécsen a vonatról, ahol barátai épp így két fehér szárnyat véltek látni rajta. Nehéz testét emelik a szárnyak angyalivá, hatalmas aktatáskája könnyű, fél liter somlai húzza csupán, fehér mindenképpen, kéknyelű, juhfark vagy cirifánt; papírzacskóban libatepertő. Bakancsát nem fogta sár, ha a mennyekből szállt alá, érkezhet rövidnadrágban, ingben, düftin az egyik, barhet a másik, ám fején mindig ott kajlál az a zsíros, napszítta zöld kalap. Megadja a módját a „közönséges” örömöknek, ahogy Platón közönségesnek mondta a testiséget, bár elfogadta: „amit mi most teszünk, az ivás, az éneklés, beszélgetés, nem önmagában szép, hanem a cselekvés által válik olyanná, ahogyan csináljuk: ha szépen és helyesen csináljuk, szép lesz, ha pedig helytelenül, rút”. Berda platóni, ám Kiskamondi Németh Jóska nemzeti és vándortanyai költő olyan rúttá alakította megjelenését, mint amilyen rosszak voltak a versei. Hátán barna katonaláda tele tojással, a kántálást méltatlannak tartotta. Boldog Újévet! Egy tojás! Szélső házunknál anyámmal rántottát süttetett, zabálásra csámcsogta hazafias buzgalmú verseit. Istállók szalmáján aludt, Berda örökös ágyrajáró, szegények voltak, mégis… Az egyik valaholi árokparton pusztulhatott el valamikor, a másik az ártatlanság koporsójában feküdt, melyet a belső fény kékre sugárzott. Megtalálta az élet szépségeit, a szükségből csodát teremtett, evésben, ivásban, gombaszedésben, erdő- és hegyjárásban, emberi kapcsolatokban. Olyan angyalian mondta ki a legközönségesebbeket is, hogy nem keltett visszatetszést. Túlságosan földies tárgyát magasra imádkozta áhítatával. „Szabadszájú volnék? Mily igaz ez! / A szóban indulat forr: tiszta szesz… Bőtejű Marcsákat asszonnyá koszorúz / a vastag szó, mely gömbölyű és csupa hús”; „Én a dolgos örömök ünnepét orgonálom”.

 

Finom ebédek s vacsorák ízes illatát szagolja képzeletem: sült husokét s füszeres levesekét, amint párolognak az ünnepi asztalon. S látom a rétesek és bukták tornyos tálait s kidülledt szemekkel máris rohannék, mint boldog kutya a zsiros konc után, hogy végre felüvöltsek dühödt örömömben: dicsértessél, te méltóságos bendő, ki megvidámitod borral öntözött friss gerincemet az örök életre, amen.

 

Becses fáradság a gőzölgő, fűszerrel teli leves szürcsölése, a lefelé tolakodó töltött káposzta. Legszebb látvány, ha hurkát töltenek a mesterlegények, s a piac paprikával, petrezselyemmel rakott szekerei, a kacsák, libák, disznók párolgása a nagyhasú tálakon, s ha a kocsmárosné bőséges idomai könnyeddé bájolódnak kedvességétől. Az étkek kiválnak a versből, szinte laktatóan ehetők, mert a zsír, kolbász, pecsenye sistergése, ahogy Arany János írja A lacikonyhában: „Éhes gyomornak bübájos zene.” S a mi kortárs költőnk elégszer éhes gyomrú volt. Arany a szegényeknek, nem a maga testi gyönyörűségére teremtette meg az érzékszerveknek való esztétikát. Nem Móricz novellájának Kis Jánosa ez a nép, aki osztályharcos indulattal akar megenni ötven töltöttkáposzta-gombócot gazdája lányának a lakodalmán, s mohóságába hal bele a torkán akadt hús miatt a harmadik töltelék után. Ajándékul adta Arany Judit asszony ínycsiklandó szorgalmát a téli vásározóknak, hadd hevüljön a velő, gyulladjon az arc a füstöt vető bortól, amint „hurkát kanyargat a zsír-tóba”. Akár Berda kocsmárosnéi a rusztikus képben: „Tokája mellig, melle a hasáig”, míg teli képű húga a bor mézezésével, borsozásával, paprikázásával foglalatoskodik. Farsangi Arany vására, mára jelmez lehetne a bársonyszegélyű kupeces kalap, a fekete mellény, „min bolyongva vékony / Zsinór szaladgál”, hímzett inggallér, „Térdnél alább ér a bő ingnek ujja”, „redőit művészileg ontja / Le szárközépig, a lábravaló”. S táncra perdülnek, a maguk táncát járják, magyarosan, „s az eredtit / A kellem istennői szeretik, / Öntenek arra illő bájt, nemest, / Erővel és méltósággal vegyest”.

Egyszerre Csokonaival érezhetjük magunkat a dorottyás karneválon, ahogy a nagy előd éppúgy megveti a „galoppétát, straszburgert, hanákot, valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot”, s dicséri a mienket, mert „Csak a magyar tánc az, mely sohasem járja / A jó egészségnek semmi ártalmára. / Mivel mérsékelve mozgatván bennünket, / Frissíti elménket, testünket, vérünket”. Elgondolkodhatnánk ebben a diszkó-világban, miért volt fontos költőinknek a magyar táncról olyan sokszor szólni. Berzsenyi „aestetiás gymnasticát” lát benne:

 

Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,   Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt. Ember az, aki magyar tánchoz jól terme örüljön!   Férfierő s lelkes szikra feszíti erét.

 

Berdát táncolni nem láttam, nem is képzelhetem, de biztosan belerikkantott a közös vigalomba, aztán elmevilágosító fénnyel, dér-ezüsttel fogadta a hajnal a szilveszteri mulatság múltán.

 

ilyenkor jó az ember, csak akkor, ha kivetkezik nagyképü szokásaiból, számot vet magával: mennyire Isten kedvire való dolgot mível, ha egy évben csak egyszer is elfeledkezik magáról.