Ahogy a vers mibennünk

Egy szinten lakom a Műegyetem kertjének fáival, életem részei: az öreg akác, amint tetézni igyekszik a központi épületet; házastársa a nyírfő-asszony, díszcserjék a gyerekeik, a gesztenyefák terebélyes rokonság, sógorok és komák, s van közöttük egy furcsa agglegény is, aki ősznek véli a nyarat, tavasznak az őszt. De mondhatnám ezeket a fákat szeretett verseimnek is, ahogyan velem vannak, ugyanazok, mégis mások bennem és én velük.

Tízéves korom táján már olvastam Rimbaud-t és Garcia Lorcát, valami gyönyörű súgást hallottam csupán, de nem értettem, akár a bokrocska a szellőt. És Ady versei! Csak azt éltem át belőlük, mikor a természeti képek önmagukat jelentik. Ma is öröm, enyhület ebben a vulkanikus lávaömlésben, démoni erőtérben az emberibben látott világ. Költészete nem természeti, de ha két szóval szól a fáról, már benne zúg az erdő, ha a lila virág versében kinyílik, maga a virágos rét. Sokszor taszított az „Isten szörnyetege”. Akkor találtam vissza hozzá, mikor a Séta bölcsőhelyem körül című költeményében megéreztem a Toldi táját, a Gőzösről az Alföldben a Puszta, télent. De most az a bölcsőhelyi séta valóban olyan-e, mint mikor Adyhoz visszavezetett? Képzeljük el, mikor Léda meglátogatja Adyékat. Az éppen falusi költő és a párizsi Léda találkozásának eufóriáját, s a feszültséget, mit szólnak a szülők, s az asszony milyennek látja őket? Mintha csak a nyugtató elterelésből fakadna föl ez a nagy, szülőföldbe szerelmes költemény, ahogyan minden szavával szerelmet vall a nőnek. Lásd, honnan jött, aki a tiéd! Ebben a bölcsőhelyben ring minden, ami Ady. A Bence határrész klastroma ködtornyában elsüllyedt harang szól, az Ér ősdicsőségű Kraszna-árok, a Kótó türk horda dúlta elsüllyedt falu. Semmi fölfogható, minden legenda s jel. Csak a repedt meder virágait ajánlhatja föl, mint ahogy önmagát, bizonytalanul, elfogadja-e? „Itt akartam járni veled.” Mennyi magány, mélyből gyötrő vágy tömörül ebben a sorban némi szemrehányással a késettség miatt. De semmi ellágyulás! „És most már gyerünk a falumba.” A férfiasság kegyetlen megítélésbe vált: „Mindszentnek hívják hasztalan, / Mert minden gonosz rajta van / S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.” Próbára akarja tenni Lédát? Itt szeretne vele élni vagy inkább magához fordítja ezzel az erős rándítással? „Ez pedig itt magam vagyok.” Nemcsak ő az, de ebben az egészben egyszál maga ő. „Régi tüzek fekete üszke”, s mint jegyesnek a templomajtóban, a szülők szárnyas oltára felé el kell dönteni, igen vagy nem. Végzetesen végletes bármelyik válasz következménye. Fenségesen nagyúri, parancsoló. Gőgös hangja annak, aki majd az Elbocsátó, szép üzenetet megírja. Ennek ellentétében, ahogy az embermértékű szerelem valósága és vágya fölmelegíti a Kalota partján a templomból jövő lányokat, s az istenes áhítaton átszövi a romlatlan szerelem emlékezetét, úgy találja meg a Májusi zápor után esőáztatta földillatában a munka és szerelem csodáját, érzelmesen és nyersen. Énekelnivalóan jut eszembe: „S a lábuk térdig meztelen. S a lábuk térdig meztelen.” Kamaszkorom kapáló asszonyaié.

Korán érintett meg Berzsenyi Dániel Közelítő tele, nehéz, mégis eggyé tudtam vele lenni. Nem volt fontos, nem is volt érthető akkor nekem a labyrint, a Zephyr, a symphonia, a thyrsus, csak a késő ősz megjelenítése, a múlandóság bánata. Annyira az enyémmé lett, hogy közeledő telem, falusi tájam, a kertünk, a rétünk végében a Hunyor patak, nyárfáink alatt az ölesárok, a néhány kilométerre magasodó Somló, vázzá meztelenített gyümölcsfáink, akácosunk, udvari bokraink azonosultak a verssel. És a nyelvi méltóság birtokomat fölemelte a nyomorúságból, mintha házunk lenne a Berzsenyi-kúria, mintha én lennék a költő. Ott volt mellettem minden, ami a versben, bár minden választékosabb, disznóröfögés, tyúkkárálás, tehénbőgés nélküli. Ősz, melyet az idegen szavak rejtelmei örökkévalóvá távolítanak tőlem az időben visszafelé. Így lett tegnapi minden, a rózsa, a balzsamos illat, a búgó gerlice, a csermely violás völgye, a mosolygó szőlőgerezd görög, pedig a jelen időben pannon, magyar. Ahogyan Berzsenyi kemenesaljaivá fordította Horatiust, én Berzsenyivel éreztem át akkor őszeimet. Az érzékeny gyermeki lélek fogékonyabb a múlandóságra, hasonlóan az öregekhez, de a gyerek elszomorodik csupán a természet egyetemes példázatától, az öregek magukban érzik az esős, nyirkos földet.

„Ősz van, korán sötétül és künn esik. / Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.” Milyen sokára értettem igazán Füst Milán Nyilas havát, pedig tartalma hasonló a Közelítő télhez. Közel ültem a költőhöz egyetemi előadásain, ahogy tíz kilométerre születtem Berzsenyitől, és mégis csak a vers ornamentikája ragadott meg. Mostanában fogtam föl igazán roppant szerkezetét, az ismétlődések logikáját jelzőkkel és szókapcsolatokkal, az egyesüléseket és eltávolodásokat, az indulatok apályát és dagályát, a nyugvást és mozgást, az élet és halál között oda-vissza tűnő szivárgásokat álomképzetben és valóságállapotban, a könny és esőcsepp együttes lüktetését, felhők hánytorgását világosban és sötétben. Minden szó kimért és hatalmas hátterű, ellentmondó és egyesülő, felszínével felénk forduló, mélységeibe húzó. Nyelve bibliai, vibrálása és ritmusa akár egy Shakespeare-monológé. Törekvése Shakespeare-drámát teremteni egy versben óriási kohézióval. Mintha a szavakat valami Lear király utáni Lear mondaná. Mi fedte el előlem a megvilágosodást? A költő maga? Máig hallom a hangját, recseg-ropog, elhallgattatja a hangokat, veres ordasok között indul Perzsiába. Tanterme ablakán át én is láttam, hogy „künn esik”, de én a Gellérthegy veres repkényeinek foszlására figyeltem.

Így zökkent meg egy-egy versben való biztonságom. Most már továbbgondolhatnám a Közelítő telet is. Berzsenyi alig múlt harmincéves, de ha nem írná: „itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli / Nektárját ajakam, még alig illetem / Egy-két zsenge virágait” – azt hihetnénk, sírba készülődő öreg. Rájöhetek, az életkor csupán ellensúlyozása a kifejeződésnek, még lehet valami lollis szerelem, de az nem változtat a szárnyas idő repülésén. „Itt hágy, s vissza se tér…”

Még a legnyilvánvalóbban egyszerű költészetben is van valami prótheuszi alakváltoztató, az élet folyamán más és más, rejtelem. Erre számomra a legjellemzőbb példát bátyám, Nagy László Adjon az Isten című korai versével hozhatom. Azért nekem igazán illett volna tudnom minden ízületét, ott született a vers a szénapajtánkban. És most értem csak, hogy 1944-es fohász. Első kérése a szerencse, szerencse a katonának a fronton, szerencse az itthoniaknak. E háborús időben nem a szabadságszerelem, a politika és szerelem, hanem a szerencse és szerelem a legfontosabb emberi vágyakozás. Legyen forró a kemence, hogy a kenyér megsülhessen, mert nem biztos, hogy van kenyér, és nem valószínű a tüzelő. Hát ne legyen üres a véka, s legyen a magányos kézben a szeretet parolája, legyen világosság, mutassa meg a hívő arcokat, azokét, akik a kivilágított sötétből is elhitetik, mert másként nem lehet, a háborús rossz megváltozik, és örüljön az ember ebben a fényben, el a temetős szomorúságtól! A vers megzenésítve rendszeresen hallható. A zene kiterjeszti a hatást, de a maga ketrecébe is zárja a szöveget, ekkor már csak énekelünk, és átadjuk szívünket a két műfaj ölelésének.

És sokszor még a ritmus is takar. József Attila Klárisok c. versének zenéje olyan mozarti könnyedségű, szint elfeledteti tragikus tartalmát, a szavak profán jelentését. Az első strófától alászáll a tekintet, a vers a női testen a nyaktól a derékig, a lábig. Az asszociációk távoliak, túl az udvarlás szokványain az elborzasztásig merészkednek: békafejek a tavon-nyakon, nem éppen szerelmes kívánság, amit a hóra potyogtatott bárányganéj alig enyhít. A reménytelen vágyakozást hessegetné, de még a rózsa-holdudvar-aranyöv éroszi ékessége is az öngyilkosság képzetét váltja ki, olyan ez a rész, mint csőd a szeretkezésben, ekkor döbben magára, ekkor szólal meg egyes szám első személyben: „kenderkötél nyakamon” fojtogat, s innen visszagondolva már a klárisok is fojtogatnak. Ezen a két ellentétes megállapításon áll a vers. Hasonlat a szoknya és harang, a láb és a harangnyelv, a szépség dicsérete a lélekharang kongása is ugyanakkor. A láb-jegenye metaforában hagyja örökül a hiányt, a világnagy őszi szomorúságot. A Klárisok dalba rejtett ballada. Szerelmet vallottam ezzel a verssel valamikor, és egyikünk se vette észre, milyen rettenetes. Ölelkező ringatás volt, nyári, őszi, téli tájkép, amibe huszonhárom évesen, József Attila-i korban olyan gyönyörűen beleillettünk.