Az elsőtől a megíratlan versig

Legtöbbször nem tudjuk, miért és hogyan lett az első vers, pedig nagyon lényeges: akkor még a készség olyan csekély, hogy csak az őszinteség lehet megírásának magyarázata, s a művészet erkölcsi föltétele az őszinteség.

Olvasgatom nagy költőink zsengéit. Sajnos kevésnél találom azt a költészet előtti verset. Csokonai iskolai feladványokat költ, Ady közhelyeket mintáz magas fokon, Petőfi évzáróra ír az aszódi gimnáziumban jólnevelt lélekkel, Vörösmarty is tanuló. „Én kiszakasztalak ugyan gyökeredből, gyenge virágszál, / Mégis te meredsz s ujra szinedbe kikelsz.” Akármennyire őszinte Vörösmarty – ki tagadhatná a virágszeretet őszinteségét? – nem volt hozzá annyira köze, mint József Attilának éhségéhez, Aranynak tulajdonához. Ez a két költő már első versében meghatározta magát a világhoz. József Attila „De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni” gyereksóhaja megsejdített jövőjéből valamit. Arany János nyolcéves kori exlibrise, mintha a Megőrző első kopogtatása lenne: „Ha akarod tudni E könyv kié legyen, Az Arany Jánosé Ki sokáig éljen.”

Ha magamra visszagondolok, nem találok belső kényszert első verseimben. Bátyám, Nagy László hatására kezdtem írni. Annyira példaképem volt, hogy mindent kipróbáltam, amit ő csinált. Rajzolt, festett – utánozni képtelen voltam; nagy kézügyességgel nyúlt mindenhez –, én nem tudtam összeeszkábálni még egy játékot sem. Verset írt – a versnél megállapodtam. Vajon nélküle költő lennék-e? Testvéri, professzori mutatóujja sok mindenre megtanított, elsősorban nyelvi fegyelemre a mesterségből, de a tanulóból akkor lettem költő, amikor nagyon fontosat akartam kifejezni.

Első füzeteimet, kilenc-tízéves koromból, megették az egerek, ha nem csomagolt anyám tízórait lapjaikba. Homályosan emlékszem, mindegyik vers kívülről indult a bátyám hatására, de nem az ő modorában, inkább Adyéban vagy Petőfi, Arany tájleírásaiban.

Illyés egyik kötetét láttam hirdetni Ady verseinek hátlapján: Nem menekülhetsz. Ez a cím annyira megtetszett, hogy írni kezdtem belőle: „Nem menekülhetsz a Halál elől a végóráidon.” Mert mért ne a Halál lenne a legfőbb, ami elől nem menekülhetünk? Illyésnek a saját költősorsa elől nem lehet. Mit tudtam én akkor, hogy nekem sem? S nem újrafogalmazás a vers, mint ahogy egy Verne-regényt megrímeltettem:

 

Messze Afrika erdeiben, hol elefántcsorda tanyáz, s a pálmafáknak dióiból sok vadmadár lakomáz, élt akkor ott az erdő közepén három orosz tudós karaván, lövöldözte az állatokat, gyönyörködött a majmok csapatán.

 

S a vers nem is külső körülményekhez való igazodás, ahogy ebben az elsőben kétszeresen tettem: először a tartalmi összefoglalással, másodszor a letagadással, mert a regény címe: Három orosz és három angol kalandjai volt, s én csak az oroszokat említettem a kor elvárása szerint, a negyvenes évek végén kitiltottam a dzsungelből az angolokat.

Igazán akkor találtam magamra, mikor szerelmes verset írtam; a tapolcai gimnazista szerelmes lett Kláriba. Csempészett levélben küldtem olyan vallomást, ami nyíltan testi szerelmet jelzett: „figyeltem husos tomporod s a ringást hegyes melleden”. Első őszinte vallomásommal egyszerre bajt okoztam. A lány anyja megtalálta. Többet ne csináljak ilyent! – mondta Klári. Az első tétre menő vers az a csírázó mag, az első kristály, amiből egy költészet fölnövekedhet. Nevetségesen kiszolgáltatott lettem, pedig őszinte voltam. Mondjam azt az időt az útelágazás idejének? Ha azután etikettes udvarlóstrófákat írok, talán megnyerem a szerelmet, de elvesztem költészetemet, mint ahogy Szmergyakov a dalt abbahagyta.

Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében a furcsa származású, rejtélyes Szmergyakovot énekelteti.

„– Roppant szeretek mindenféle verset, ha tetszetős – folytatta a női hang. – Miért nem folytatja?

A férfihang megint rákezdte:

 

Minden kincs mely fogható Lenne kedvesemhez, Istenem kegyelmezz Néki és nekem! Néki és nekem! Néki és nekem!

 

– A múltkor még különbül hangzott – jegyezte meg a női hang. – Azt énekelte: »Nincsen kincs mely fogható lenne szívecskémhez.« Az úgy gyengédebben hangzott, csak mára biztosan elfelejtette.

– A vers badarság, kérem – torkolta le Szmergyakov.

– Ó, nem, én nagyon szeretem a verseket.

– Mindenféle vers csupa merő szamárság, kérem. Csak gondolja meg: hát ki beszél rímekben a világon? Ha mindnyájan rímekben beszélnénk, akár hatósági parancsra is, hát mennyit tudnánk elmondani egymásnak? A vers nem komoly dolog, Marja Kondratyevna.”

Kérdezem Dosztojevszkijtől, hát akkor mért énekelteti Szmergyakovot? Azért, hogy cselekedetét azonnal butaságnak tarthassa? Vagy hogy kifejthesse a versről a véleményét? Inkább, hogy a versről a lényegtelent leválaszthassa, itt a rímet. Mi lenne, ha mindenki rímekben beszélne? Szmergyakov olyan formát talál érzelmeinek, amelyben egyszerre rejtőzködik és vall. Valami olyant, aminek ez az egyetlen formája. S azért tartja hiábavalónak, mert a nő egyszerre jogot érez a korrekcióhoz: „Az úgy gyengédebben hangzott.” Ha Szmergyakov a maga igazolására elkezdett volna rímekben beszélni, akkor valóban a verset ítélte volna el. Nem erről van szó, nem a köznapi beszéd rímeltetéséről. A költészetnek semmi köze a köznapi beszédhez, a beszédhez is csak annyi, amennyire anyaga a nyelv, amennyire nyelvben fejeződik ki egészen más funkcióban.

A költészet a nyelv zenéje, matematikája, festészete és szobrászata, de mert mindenki beszél, azt hiheti, versre is képes, megrendülés nélkül szerelmi vallomásokra különösen alkalmasan, aztán lemond róla, ha Marja Kondratyevnának nem tetszik. De udvarolni lehet a közönségnek, a hatalomnak, még önmagunknak is, és egyik sem viselkedik másként, mint Marja Kondratyevna.

A szerelembe helyettesíthetem József Attila materiális vágyakozását, Arany tulajdonosi pecsétjét, az enyémmé változtatás örömét. Ez az energia vonzza össze a költő világát. Enyémmé változtathatom a környezetemet, a tájat, az utcát, a lakást, az embereket. Ha ennek az erőnek olyan intenzitása van, amit már szellemi gravitációnak mondhatunk, akkor megformálódhat a költői nyelvben, abban a különösségben, amit nem lehet másképpen elmondani. Nem az a fontos, hogy versbe férjen minden. Magamon tapasztalom, melyik műfajba mi való. Hogy nem csak verset, hanem prózát, esszét is írok, ezért teszem. Verseszményemnek ellentmond a szociografikus, publicisztikus kifejezés. Mellőzhetném, de szegényebb lennék általa, ezért a hozzá illő formát választom, az értekezést. Ugyanígy gyakorlom a művészetről, leginkább a költészetről való gondolkodásom megfogalmazását.

„Megkívánom az egész rétet” – írtam mostanában. Úgy érzem, jó példának hozhatom föl a szerelemhez hasonló érzésemet versvilágom iránt. Itt nemcsak egy nőbe vagyok szerelmes, hanem mindenbe, ami vele kapcsolatos. Itt még a nő közvetít a réthez, de a közvetítés nélkül is ragaszkodnék hozzá, hiszen magas gyönyörűséget okoz. A táj csak emberi kapcsolatában értelmes a versben.

Egyszer egy író-olvasó találkozón megkérdezték, miért nem írok mostanában szerelmes verseket, talán kihalt belőlem ez az érzés? Azt válaszoltam, a szerelmet jobb gyakorolni, mint megírni. De azt is válaszolhattam volna, minden vers szerelmes valamiképpen, legalább olyan intenzitású, mint a vágy és kielégülés. Életbevágóan fontosnak kell lennie annak, amihez szól, amihez fordul, amit csak akkor veszünk észre, ha hiányzik. Óda a levegőhöz, ha a fuldokló kiált. Nem ismerek költőt, aki megódázta volna az oxigént. Nagy vers születne, ha egyszer nem kelne föl a Nap, s valaki olyan szorongással várhatja a virradatot, hogy napkeltekor himnuszba vált át.

Micsoda átok a költő sorsa, ha a vers a hiányból teljesedik ki igazán?

 

Mért adtad ezt a szörnyü mesterséget, isten, hogy válasszak közted s magam között, ha föltámadó ködmönöd csücskéhez föl nem érek? de mindig csak lábujjhegyen, fölfelé kapkod jobb kezem, József Attila-dac, sótlan Hölderlin-ebéd a koránkelők megváltása végett.

 

– írtam.

Kérem az Olvasót, ha nagy költőkről szólok, s magamat közéjük keverem, ne vegye önteltségnek, én őbennük mércét keresek, amelyhez tartom magamat és nem minősítem. Készítsünk a nagy költő kulcsszavaiból statisztikát! Kiderül, mi számára a legfontosabb, mi hiányzik neki és mit akar elérni? Ezek a szavak annyira társadalmi érvényűek, hogy a középszeren szinte hemzsegnek utána, sokszorosítják és kiviszik a divatból. Ha a baj idült, a költő a megkoptatott szót le nem írja, de érezteti, mint valami Fekete Lyuk, jelenléte a versegyetem rendszerében tapasztalható.

Most újra eljutottunk oda, hogy a Magyarország, magyarság, haza szavakat a sok használattól hatástalanítottuk. Petőfi „arany kalásszal ékes rónaság”-ából átváltott költészetünk Ady „én nem vagyok magyar?” jajkiáltásáig, József Attila „s mégis magyarnak számkivetve” sikoltásáig, Nagy László „Úristen, én nem vagyok itthon?” megdöbbenéséig. Mindig a veszélyeztetettségben csaptak ki ezek a jajok. Kormos István utolsó évei táján azt mondta nekem, ő még sosem írta le a Magyarország szót, annyira elkoptatták. De mit csináljak én, az utánuk jövő, s ezért az országért velük egyenrangúan, állampolgárként felelős? Már nem elég a jelzés, mint 1967-ben tettem makedóniai ösztöndíjas koromban: „mindig neked beszéltem az érthetetlen társalgásokból, te nőhangú Magyarország”, akkor még a Magyarország főnevet is újdonságnak éreztem leírva, mert az egész líra kerülte, mintha a nacionalizmus kulcsszava lett volna. Már nem elég egy későbbi sóhajom sem: „Levegőm vagy, nem hiányollak soha, de ha kifogynál belőlem, hiányod megfojtana.” Birtokolnom kell ezt a hazát, túl a szerelmi vallomásos közelítésen, hogy minden érte hullatott szónak hitele legyen.

Ember születik, aki magyar vagy bármilyen nációbeli. Embermagyar vagyok a sorsom által. Ez az ország szerelmes érdekeltségem. Önvesztés nélkül a szülőföldet sem lehet elfelejteni. Gyerekkorom meghatároz végérvényesen. Nem az emlékezéssel, hanem a jelen idejűvé tett múlttal élek. Idézhetem, ha értékei vesznek ki jelenből és a jövőből. Idézhetem, ha társadalmi méretű szakadék hasadt, melybe tömegek hullottak. S nem figyelek az előítéletekre, arra, hogy ha valaki falusi származású most, már „újnépies”, vagyis maradinak mondható, és nem a „gondolati megújulás költője”. Jobb esetben voltam „faluról városba szakadt” ember, aki nem találja a helyét a városban. Éppúgy lehetnék városból falura szakadt, aki nem találja helyét a faluban. Attól függ, honnan mondják. Nem szabad hagyni, hogy érzelmi tulajdonomból valamit is csonkítsanak. A költőnek a nyelv a hazája, s államhatársértés minden szava.

1956. szeptember elején, már akkor, mikor a Déli pályaudvaron kiszálltam a szombathelyi gyorsból, megtaláltam közömet mostani lakóhelyemhez. Inkább az idegesített, hogy azt hiszik, hogy azt hiszem… Közöm a világhoz mégis a faluról irányult errefelé. Ott töviről hegyire ismertem mindent, földijeimhez szüleim sorsában és gyerekkoromban közöm volt, hárommillió városba költözött egyike voltam magam is. Magánragaszkodásom társadalmivá gyarapodott.

De ne felejtsem a szerelmes érdekeltséget! A várost meg kellett szeretni, nem utcasarki kalanddal, hanem hitvesi, családi otthonossággal. Ki kellett választanom, ami születésemtől folyamatos, nem a falusi külszín mázait keresve, hanem a mindenhol érvényes emberiességet, vagy annak hiányát, szükségletét. Tizennégy éves koromig laktam falun, négy esztendőt kisvárosban, azóta élek Budapesten. Bőrömön érzem, közöm van hozzá; ha kedvelem, nem a falu ellenére, ha pörölök, nem a falut hozom föl ellenpéldaként. Szellemi utazással közlekedem közöttük, hogy a versben együtt lehessenek. Ennek a magyarázkodásnak időszerűtlennek kellene lennie mára, főként, ha József Attilára gondolok.

Versvilága a külváros és az alföldi falu. Filozófiája konkrétuma a gyerekkor és az erre ráhulló élet esője, hava, pora, fénye. Eszmélkedése első tere a szoba-konyhás lakás, a homályos és udvarra néző szimbólummá lett, műalkotási rangra emelődött költészetében. Ez a konyha sokszor a versek indítója, sokszor a magárahagyottság és az éhség kínja-iszonyata talál formát, ott nyílik ez a konyha főzelékek fagyos szagával, kormos tűzhelyével, viaszkosvásznú asztalaival, ragyogó mosogatótállal, hideg kövével, szörnyű kredencével, amely szinte magától reccsen meg. Milyen szerencséje ennek a költészetnek, hogy kiterjeszthette szárnyát az egész magyar valóságra. Találkozása a falu megélése lett, csak innen írhatta meg a külváros nehéz esőit, a falu és a város összefüggéseiben lehetett egyetemes. Nemcsak képei mutatják a falusi táj hatását, nemcsak a fák, füvek, muhar, zsíros donga, málna, békák, nád, saláták, balta, sajtár, hasított fa. A falu ráirányította figyelmét a végtelenre, a csillagokra, érzékeltette az időt, amit csak fűben fekve, szélfújásos búzamezők felett lehet érezni, megismertette a jelenségek hang- és fényhatásaival, megtanította csokonais kecsességre, a könnyűség és a nehézség pontos lemérésére, a növényi és állati bánatra. Falusi élmények nélkül talán le sem írhatta volna: „Egy vaslábosban sárga fű virít.”

Teljes, egységes világkép ez, ahol minden résznek helyi és általános jelentése van. A kicsi magában rejti a nagyságot. Nagy, felmérő verseiben mitológiát teremtett kora fölé, kiküzdött jelrendszert, amellyel utolsó éveiben végsővé tömörödött művészete, olyan egyszerűséggé, mint egy gyümölcs, mint ez a strófa:

 

Ifjuságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek.

 

A világkép biztosíték, hogy a versek, szavak ne legyenek esetlegesek, alkalmiak. Petőfi nem alkalmi költő, pedig minden műve annak mondható. Arany a tervező, építő, a magyarság eposzát akarta, mint Dante a tükörvilág isteni színjátékát. Ady életével írta ezt az eposzt. Ha valóban igaz, hogy még a nagy költők is csak tíz-húsz versükkel élnek a köztudatban, mégis az egész ad alapot a halhatatlanságnak, s az örök sorok az egészet visszafelé beragyogják.

József Attila csak a helyzetemben igazolhat. Cselekedetemben koromra és magamra maradok. Sokszor eszembe jut úgy törekedni a mai teljességre, hogy egészében versbe fordulhasson a világ azon része, amit személyem és közösségem szempontjából a legfontosabbnak tartok. De lehet-e a mai táj, környezet lelkiállapotom kifejezése, mikor az emberiség válságát túlélni a legfontosabb?

Aratás idején utaztam szülőfalum felé. Nagy füstöt láttam házunk irányában. Abszolút versteremtő állapot; megyek haza, ég a lakatlan ház, a múltam, gyerekkorom minden kelléke, a parasztság használatlan szerszámai pusztulnak a szemem láttára. Természetesen versre csak akkor gondoltam így, amikor megtudtam, a ház mögötti hatalmas tarló ég. Fölgyújtották szántás előtt. A traktorok oldalt várakoztak, az árokparton három ember, nyugodtan, mint ahogy megszokott cselekedetek idején szokás. Engem a terjedő tűz megdöbbentő tengersuhogása, morgása valami meghatározatlan költemény felé fordított. Mi lenne, ha szülőházunk égne? De ehhez a talajhoz is közöm van, legeltettem rajta. Ég az ifjúságom tarlóvirágaival, egereivel, tücskeivel, lepkéivel. De álljak meg! Már írtam ehhez hasonlót: a hűvösvölgyi Balázs vendéglő tüze martalékává lettek emlékeim, már kimerítettem az efféle tartalmakat. Ám a tarló égése vonzott magához, akár egy tűzimádót. Ritmusával suhogtatott. Alul tomboltak, ömlöttek a vörös, ólom, fekete színek, följebb szétenyhültek rózsaszínné, ezüstté, fehérré. Nem repült arra egyetlen madár sem. Egyszerre gondolhattam Petőfi, Ady, Nagy László prométheuszi tüzére, János evangélista és Juhász Ferenc világvégi lángözönére. A jelenvalóság olyan lehet a szegény férgeknek, növényeknek, mint az atomháború, méretükhöz képest világégés. De csak úgy tehetem magamévá, ha visszakapcsolom az 1945-ös tavaszi estéhez, amikor lebombázták a falut a háború utolsó előtti napján, s olyan hatalmas füst tódult felénk, mint valami világomlás, s azt hittem, mérges az a füst, nem József Attilá-san melegítő, nem mint a disznópörzsölésé, az őszi pásztortűzé, nem mint a téli kémények fényes reggeli füstje. Azt hittem, meghalok tőle, és vártam a tüneteket.

Talán így lehetne ebből az élményből valami, a múltra és a jövőre feszítve, mint a vitorlát, hogy repülhessen. Ha azonos lehetne a mostani félelmem a régivel. De mért nem írtam meg eddig? Mert nem tudok a következő jelenettel mit kezdeni: megállt egy tűzoltó járőr, felelősségrevonóan megkérdezte a hadnagy, van-e engedély? ki szólt be és kinek? na, majd meglátjuk! Nem tudom, megnyugtató-e ez a jelenet, hiszen vége a rémes képzelődésnek, bár bagatellizálja az egész látomást, ugyanakkor szorongást kelt az árokparti emberekben az a na majd meglátjuk! Milyen egyszerű lenne leírósan, de itt egy indulatszót kellene megtalálni, hogy igazi vers legyen belőle. Melyik az a mindent összerántó erő?