Megpercen álmában a lúdtoll

Elbeszéléseket olvasok, és úgy érzem, mintha ceruzával írna kollégám. Minden bizonnyal géppel, de a szavak, a mondatok, ahogy a papírra kerülnek, olyanok, mint a grafit bársonyos szabadsága, árnyéka van a betűknek, megenyhülnek az éles kontúrok, s finom, fekete puhasággal kapcsolódnak össze. A próza fegyelmezett, mégis könnyed lelkületre vall, mert a ceruza nem gátolja a fogalmazást, a címzetthez idomult magatartást nem juttatja az író eszébe, miként ha nyilvánosságra gondol, hajlékonyságát visszafogja a felelősség.

Nem tudom, megírták-e már az eszközök és a művek stílusának összefüggéseit, bár tudhatjuk, a stílus az ókorban írópálcát jelentett, azzal karcolták a megjegyzendőket a viaszréteggel bevont deszkalapra, s ha a följegyzés elévült, elsimították, ahogy a palatáblát letörölték a régi kisiskolások, s ahogy a tanár a kréta-szavakat, ábrákat, képleteket törlőronggyal, szivaccsal eltünteti. Csak az írók tudhatják igazán, szerszámaik különbözősége, minősége mennyire meghatározza munkájukat. A hegyesre faragott ceruza, a zavartalanul működő töltőtoll, írógép serkenti a kedvet, résztvevője az alkotásnak, hozzá irányul mindenféle viselkedés. Illyés Gyula tudósít erről a Kháron ladikjában.

„– Mit dolgozik a nagyságos úr? – Jegyzeteket ír. – Hová? – Egy nagy füzetbe, Juliska. – Ezt csak ez a mindenki bolondja, szegény kisasszony hiszi el. A füzet ott van egy féltégla alatt a kőasztalon, a gazdája pedig – éppoly fogfájós arccal – a kertben csúsz-mász. Kapál (ott, ahol nem kellene); a kőbástyánál a cserhegyi Kántás Imrével bratyizik (kikalapálja a kaszáját), általában itt csak olyan munkát csinál, amit jobb volna, ha nem csinálna… fejét ingatja, s egy pici kis noteszba egy pici kis ceruzavéggel – újabb fejingatás meg spekulálás közben – valami összeadást csinál, azt volna jó tudni: mit?… A Kisasszony, szegény, nemcsak háztartási munkát végez. Napszámra gépel, mégpedig látnivalóan a ház körül tekergő boldogtalan keze alá, mert hozzá viszi, ha egy-egy csomóval elkészül.”

Valami összeadást csinál a ceruzával – gondolja a tihanyi parasztasszony, mert náluk csak összeadásra való az írószerszám. Amíg a gyerekek iskolába jártak, volt a háznál tinta és vágott hegyű toll, aztán a tinta beszáradt, a toll megrozsdásodott, csak tintaceruza maradt lila betűket vetni a kalendáriumba születésről, esküvőről, halálról, ellésről, zsákjaikat megjelölni nevükkel az őrletés miatt; irkába róni a termést összeadva, kivonva a tartozásokat. Volt piroshéjú lapos, laposbélű ácsceruzájuk is. Levelet alig írtak, mert mindenki otthon maradt vagy a közelben lakott. A hivatalos ügyekhez a toll és tinta ott volt a tanítónál. A ceruzák bögrék, kanalak, kések között feküdtek, de inkább kallódtak a házban.

Illyéshez a cselédes múltból kúszott elő a ceruza, azzal írt verset, naplójegyzeteket, csonkig fogyasztva, becsülve, mint a kenyeret. Azt hiszem, mindannyiunkban rejtőzik valami ragaszkodás gyerekkorunk, s a mögött az egész írástörténet eszközei iránt, tudatunk mélyén egy lúdtoll áll a kalamárisban, a szép kalligráfia ideálja. Mögötte a másolóbarátok csőtolla, illumináló ecsete. Általuk érezzük az írás áhítatát, mintha egy klastromban halott nyájak bőrére vezetnénk a betűket, s mintha nemcsak az írást, de a korszellem grafikáját is megteremtenénk, fölélesztenénk a papíron, mint fehér égre a vadlibákat, friss hóra a lábnyomokat.

Balassi iniciálés cirkalmú kezdésétől nagy magasságokkal és mélységekkel, a szavak reneszánsz arányaival olvastatja magát. Csokonai szó- és sorközi tágasságában könnyeden bujkál a rokokós szellő, átlibeg a betűfejek rózsaszirmán, leszáll a tövekig, csak a penna tintabősége téríti el a fuvallatot, ahogy az „Akik régen jó barátim voltak” halvány sora után kitölti a következő „Még felköltek ellenem” hurkait a megmártott toll, megtorpan, s elfordul másfelé, kacérsága rebbenő bánattá csöndesül.

A lúdtoll a repülnivágyás emlékezete, fölcsapó szárnyak törzs alá hajló talpakon. Úgy hasonlít Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi autográfiája, mintha ugyanaz az iskolamester tanította volna őket, mégis mennyire más a tükör koruk és természetük szerint. Berzsenyi Osztályrészem című verse magabiztosan klasszicista: „Van kies szőlőm, van arany kalásszal / Biztató földem, szeretett szabadság / Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől / Kérjek-e többet?” Tisztázatba másol, már a teremtés nehéz örömét elfelejtve, mívesen formál, csipkét horgol a papírra. Nagybetűi, akár az iniciálék, a P és az S jó kedvvel kunkorodó horga, a B rátámasztaná pocakját kis szomszédjára, de nem érhet hozzá soha, mert a kötés megszakadt, akár a legkisebb távolságtartás úr és jobbágy között. Ugyanígy cirkalmasak Vörösmarty Szózatának kezdőbetűi, emlékkönyvbe illő a Merengőhöz, őrült malom zokogásának, dacnak, kétségnek és reménynek diagramja A vén cigány. Nyelvi erő és kételkedés, egyszerre toluló sorok, bizonytalan és megsemmisítő húzások. Petőfi lángolását nyomdakészre fegyelmezi a Nemzeti dalban. Lúdtollat használni csak moziban, színházban láthatok, most éppen az Ármány és szerelemben döfködi, terjengős mozdulatokkal röpteti a kancellár keze.

De ez a vágott végű hegyes itt az asztalomon, emléktárgyi magányban, négyzet alapzatának vájatában fekszik. Vigyázok, meg ne szúrjon. Az üveg tintatartó besüllyesztve a fába, mint a régi írásmód emlékére formált kisplasztika, öbléből száraz fűszál görbül felém. Mellette márványgömb-fogós, márványlapos hasított hengeren az itatóspapír. Honnan került az ócskapiacra, mielőtt hozzám jutott? Fekete Pelikan tintába mártom a vágott hegyű tollat, írásom Krúdyéhoz kezd hasonlítani, kutyanyelven sorjázó apró betűihez, amint „Közönséges, téglaalakú egyfiókos, az ő magasságához képest kisméretű, lila csomagolópapírral bevont asztalon írt!… Vastag, kerek tollszárral, hegyes tollal, diósgyőri árkusra rótta apró gyöngybetűit.” De milyen szerszáma volt Adynak? Mikor azt hinném, töltőtolla, mert azzal írhat le inkább olyan egyöntetű betűket, sorokat, meglátom javításai függőleges és ferde rácsozatát: fölül még vastagon folyik a tinta, alul elvékonyul, kezdi a belemártás indulatos lélegzetvételével, fáradtan végzi, amint a szufla s a tinta kifogy.

De már Radnóti vastag töltőtollat fog a képen, ugyanakkor ceruzáit is jól kihegyezi. Istenem! A munkatáborban ceruzarejtegetéssel fejeződött be az a pesti íróasztali rend. „Ékezetek nélkül, sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek.” Majd a síri füzetben teste bomlásnedvei átitatják a grafitot. József Attila nyomdához gépeli át versei gyöngykalárisát. A prózát inkább gépbe írják mostanában, de ha a költő is, azonnal érezhető verse természetén. A kézírás életteli lendületét a betűformák állandósága váltja fel, fémtörvényszerűség, a mondat veszít árnyalataiból, csupaszabb. És itt a komputer-idő, elvész a papír fehér nyugalma is. Vagy ott zizeg legbelül, ahogy most ezzel a töltőtoll-ceruza öszvér golyóstollammal írva megpercen álmában a lúdtoll?