Az elsőtől a megíratlan versig

 

Megpercen álmában a lúdtoll

Elbeszéléseket olvasok, és úgy érzem, mintha ceruzával írna kollégám. Minden bizonnyal géppel, de a szavak, a mondatok, ahogy a papírra kerülnek, olyanok, mint a grafit bársonyos szabadsága, árnyéka van a betűknek, megenyhülnek az éles kontúrok, s finom, fekete puhasággal kapcsolódnak össze. A próza fegyelmezett, mégis könnyed lelkületre vall, mert a ceruza nem gátolja a fogalmazást, a címzetthez idomult magatartást nem juttatja az író eszébe, miként ha nyilvánosságra gondol, hajlékonyságát visszafogja a felelősség.

Nem tudom, megírták-e már az eszközök és a művek stílusának összefüggéseit, bár tudhatjuk, a stílus az ókorban írópálcát jelentett, azzal karcolták a megjegyzendőket a viaszréteggel bevont deszkalapra, s ha a följegyzés elévült, elsimították, ahogy a palatáblát letörölték a régi kisiskolások, s ahogy a tanár a kréta-szavakat, ábrákat, képleteket törlőronggyal, szivaccsal eltünteti. Csak az írók tudhatják igazán, szerszámaik különbözősége, minősége mennyire meghatározza munkájukat. A hegyesre faragott ceruza, a zavartalanul működő töltőtoll, írógép serkenti a kedvet, résztvevője az alkotásnak, hozzá irányul mindenféle viselkedés. Illyés Gyula tudósít erről a Kháron ladikjában.

„– Mit dolgozik a nagyságos úr? – Jegyzeteket ír. – Hová? – Egy nagy füzetbe, Juliska. – Ezt csak ez a mindenki bolondja, szegény kisasszony hiszi el. A füzet ott van egy féltégla alatt a kőasztalon, a gazdája pedig – éppoly fogfájós arccal – a kertben csúsz-mász. Kapál (ott, ahol nem kellene); a kőbástyánál a cserhegyi Kántás Imrével bratyizik (kikalapálja a kaszáját), általában itt csak olyan munkát csinál, amit jobb volna, ha nem csinálna… fejét ingatja, s egy pici kis noteszba egy pici kis ceruzavéggel – újabb fejingatás meg spekulálás közben – valami összeadást csinál, azt volna jó tudni: mit?… A Kisasszony, szegény, nemcsak háztartási munkát végez. Napszámra gépel, mégpedig látnivalóan a ház körül tekergő boldogtalan keze alá, mert hozzá viszi, ha egy-egy csomóval elkészül.”

Valami összeadást csinál a ceruzával – gondolja a tihanyi parasztasszony, mert náluk csak összeadásra való az írószerszám. Amíg a gyerekek iskolába jártak, volt a háznál tinta és vágott hegyű toll, aztán a tinta beszáradt, a toll megrozsdásodott, csak tintaceruza maradt lila betűket vetni a kalendáriumba születésről, esküvőről, halálról, ellésről, zsákjaikat megjelölni nevükkel az őrletés miatt; irkába róni a termést összeadva, kivonva a tartozásokat. Volt piroshéjú lapos, laposbélű ácsceruzájuk is. Levelet alig írtak, mert mindenki otthon maradt vagy a közelben lakott. A hivatalos ügyekhez a toll és tinta ott volt a tanítónál. A ceruzák bögrék, kanalak, kések között feküdtek, de inkább kallódtak a házban.

Illyéshez a cselédes múltból kúszott elő a ceruza, azzal írt verset, naplójegyzeteket, csonkig fogyasztva, becsülve, mint a kenyeret. Azt hiszem, mindannyiunkban rejtőzik valami ragaszkodás gyerekkorunk, s a mögött az egész írástörténet eszközei iránt, tudatunk mélyén egy lúdtoll áll a kalamárisban, a szép kalligráfia ideálja. Mögötte a másolóbarátok csőtolla, illumináló ecsete. Általuk érezzük az írás áhítatát, mintha egy klastromban halott nyájak bőrére vezetnénk a betűket, s mintha nemcsak az írást, de a korszellem grafikáját is megteremtenénk, fölélesztenénk a papíron, mint fehér égre a vadlibákat, friss hóra a lábnyomokat.

Balassi iniciálés cirkalmú kezdésétől nagy magasságokkal és mélységekkel, a szavak reneszánsz arányaival olvastatja magát. Csokonai szó- és sorközi tágasságában könnyeden bujkál a rokokós szellő, átlibeg a betűfejek rózsaszirmán, leszáll a tövekig, csak a penna tintabősége téríti el a fuvallatot, ahogy az „Akik régen jó barátim voltak” halvány sora után kitölti a következő „Még felköltek ellenem” hurkait a megmártott toll, megtorpan, s elfordul másfelé, kacérsága rebbenő bánattá csöndesül.

A lúdtoll a repülnivágyás emlékezete, fölcsapó szárnyak törzs alá hajló talpakon. Úgy hasonlít Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi autográfiája, mintha ugyanaz az iskolamester tanította volna őket, mégis mennyire más a tükör koruk és természetük szerint. Berzsenyi Osztályrészem című verse magabiztosan klasszicista: „Van kies szőlőm, van arany kalásszal / Biztató földem, szeretett szabadság / Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől / Kérjek-e többet?” Tisztázatba másol, már a teremtés nehéz örömét elfelejtve, mívesen formál, csipkét horgol a papírra. Nagybetűi, akár az iniciálék, a P és az S jó kedvvel kunkorodó horga, a B rátámasztaná pocakját kis szomszédjára, de nem érhet hozzá soha, mert a kötés megszakadt, akár a legkisebb távolságtartás úr és jobbágy között. Ugyanígy cirkalmasak Vörösmarty Szózatának kezdőbetűi, emlékkönyvbe illő a Merengőhöz, őrült malom zokogásának, dacnak, kétségnek és reménynek diagramja A vén cigány. Nyelvi erő és kételkedés, egyszerre toluló sorok, bizonytalan és megsemmisítő húzások. Petőfi lángolását nyomdakészre fegyelmezi a Nemzeti dalban. Lúdtollat használni csak moziban, színházban láthatok, most éppen az Ármány és szerelemben döfködi, terjengős mozdulatokkal röpteti a kancellár keze.

De ez a vágott végű hegyes itt az asztalomon, emléktárgyi magányban, négyzet alapzatának vájatában fekszik. Vigyázok, meg ne szúrjon. Az üveg tintatartó besüllyesztve a fába, mint a régi írásmód emlékére formált kisplasztika, öbléből száraz fűszál görbül felém. Mellette márványgömb-fogós, márványlapos hasított hengeren az itatóspapír. Honnan került az ócskapiacra, mielőtt hozzám jutott? Fekete Pelikan tintába mártom a vágott hegyű tollat, írásom Krúdyéhoz kezd hasonlítani, kutyanyelven sorjázó apró betűihez, amint „Közönséges, téglaalakú egyfiókos, az ő magasságához képest kisméretű, lila csomagolópapírral bevont asztalon írt!… Vastag, kerek tollszárral, hegyes tollal, diósgyőri árkusra rótta apró gyöngybetűit.” De milyen szerszáma volt Adynak? Mikor azt hinném, töltőtolla, mert azzal írhat le inkább olyan egyöntetű betűket, sorokat, meglátom javításai függőleges és ferde rácsozatát: fölül még vastagon folyik a tinta, alul elvékonyul, kezdi a belemártás indulatos lélegzetvételével, fáradtan végzi, amint a szufla s a tinta kifogy.

De már Radnóti vastag töltőtollat fog a képen, ugyanakkor ceruzáit is jól kihegyezi. Istenem! A munkatáborban ceruzarejtegetéssel fejeződött be az a pesti íróasztali rend. „Ékezetek nélkül, sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek.” Majd a síri füzetben teste bomlásnedvei átitatják a grafitot. József Attila nyomdához gépeli át versei gyöngykalárisát. A prózát inkább gépbe írják mostanában, de ha a költő is, azonnal érezhető verse természetén. A kézírás életteli lendületét a betűformák állandósága váltja fel, fémtörvényszerűség, a mondat veszít árnyalataiból, csupaszabb. És itt a komputer-idő, elvész a papír fehér nyugalma is. Vagy ott zizeg legbelül, ahogy most ezzel a töltőtoll-ceruza öszvér golyóstollammal írva megpercen álmában a lúdtoll?

Az elsőtől a megíratlan versig

Legtöbbször nem tudjuk, miért és hogyan lett az első vers, pedig nagyon lényeges: akkor még a készség olyan csekély, hogy csak az őszinteség lehet megírásának magyarázata, s a művészet erkölcsi föltétele az őszinteség.

Olvasgatom nagy költőink zsengéit. Sajnos kevésnél találom azt a költészet előtti verset. Csokonai iskolai feladványokat költ, Ady közhelyeket mintáz magas fokon, Petőfi évzáróra ír az aszódi gimnáziumban jólnevelt lélekkel, Vörösmarty is tanuló. „Én kiszakasztalak ugyan gyökeredből, gyenge virágszál, / Mégis te meredsz s ujra szinedbe kikelsz.” Akármennyire őszinte Vörösmarty – ki tagadhatná a virágszeretet őszinteségét? – nem volt hozzá annyira köze, mint József Attilának éhségéhez, Aranynak tulajdonához. Ez a két költő már első versében meghatározta magát a világhoz. József Attila „De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni” gyereksóhaja megsejdített jövőjéből valamit. Arany János nyolcéves kori exlibrise, mintha a Megőrző első kopogtatása lenne: „Ha akarod tudni E könyv kié legyen, Az Arany Jánosé Ki sokáig éljen.”

Ha magamra visszagondolok, nem találok belső kényszert első verseimben. Bátyám, Nagy László hatására kezdtem írni. Annyira példaképem volt, hogy mindent kipróbáltam, amit ő csinált. Rajzolt, festett – utánozni képtelen voltam; nagy kézügyességgel nyúlt mindenhez –, én nem tudtam összeeszkábálni még egy játékot sem. Verset írt – a versnél megállapodtam. Vajon nélküle költő lennék-e? Testvéri, professzori mutatóujja sok mindenre megtanított, elsősorban nyelvi fegyelemre a mesterségből, de a tanulóból akkor lettem költő, amikor nagyon fontosat akartam kifejezni.

Első füzeteimet, kilenc-tízéves koromból, megették az egerek, ha nem csomagolt anyám tízórait lapjaikba. Homályosan emlékszem, mindegyik vers kívülről indult a bátyám hatására, de nem az ő modorában, inkább Adyéban vagy Petőfi, Arany tájleírásaiban.

Illyés egyik kötetét láttam hirdetni Ady verseinek hátlapján: Nem menekülhetsz. Ez a cím annyira megtetszett, hogy írni kezdtem belőle: „Nem menekülhetsz a Halál elől a végóráidon.” Mert mért ne a Halál lenne a legfőbb, ami elől nem menekülhetünk? Illyésnek a saját költősorsa elől nem lehet. Mit tudtam én akkor, hogy nekem sem? S nem újrafogalmazás a vers, mint ahogy egy Verne-regényt megrímeltettem:

 

Messze Afrika erdeiben, hol elefántcsorda tanyáz, s a pálmafáknak dióiból sok vadmadár lakomáz, élt akkor ott az erdő közepén három orosz tudós karaván, lövöldözte az állatokat, gyönyörködött a majmok csapatán.

 

S a vers nem is külső körülményekhez való igazodás, ahogy ebben az elsőben kétszeresen tettem: először a tartalmi összefoglalással, másodszor a letagadással, mert a regény címe: Három orosz és három angol kalandjai volt, s én csak az oroszokat említettem a kor elvárása szerint, a negyvenes évek végén kitiltottam a dzsungelből az angolokat.

Igazán akkor találtam magamra, mikor szerelmes verset írtam; a tapolcai gimnazista szerelmes lett Kláriba. Csempészett levélben küldtem olyan vallomást, ami nyíltan testi szerelmet jelzett: „figyeltem husos tomporod s a ringást hegyes melleden”. Első őszinte vallomásommal egyszerre bajt okoztam. A lány anyja megtalálta. Többet ne csináljak ilyent! – mondta Klári. Az első tétre menő vers az a csírázó mag, az első kristály, amiből egy költészet fölnövekedhet. Nevetségesen kiszolgáltatott lettem, pedig őszinte voltam. Mondjam azt az időt az útelágazás idejének? Ha azután etikettes udvarlóstrófákat írok, talán megnyerem a szerelmet, de elvesztem költészetemet, mint ahogy Szmergyakov a dalt abbahagyta.

Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében a furcsa származású, rejtélyes Szmergyakovot énekelteti.

„– Roppant szeretek mindenféle verset, ha tetszetős – folytatta a női hang. – Miért nem folytatja?

A férfihang megint rákezdte:

 

Minden kincs mely fogható Lenne kedvesemhez, Istenem kegyelmezz Néki és nekem! Néki és nekem! Néki és nekem!

 

– A múltkor még különbül hangzott – jegyezte meg a női hang. – Azt énekelte: »Nincsen kincs mely fogható lenne szívecskémhez.« Az úgy gyengédebben hangzott, csak mára biztosan elfelejtette.

– A vers badarság, kérem – torkolta le Szmergyakov.

– Ó, nem, én nagyon szeretem a verseket.

– Mindenféle vers csupa merő szamárság, kérem. Csak gondolja meg: hát ki beszél rímekben a világon? Ha mindnyájan rímekben beszélnénk, akár hatósági parancsra is, hát mennyit tudnánk elmondani egymásnak? A vers nem komoly dolog, Marja Kondratyevna.”

Kérdezem Dosztojevszkijtől, hát akkor mért énekelteti Szmergyakovot? Azért, hogy cselekedetét azonnal butaságnak tarthassa? Vagy hogy kifejthesse a versről a véleményét? Inkább, hogy a versről a lényegtelent leválaszthassa, itt a rímet. Mi lenne, ha mindenki rímekben beszélne? Szmergyakov olyan formát talál érzelmeinek, amelyben egyszerre rejtőzködik és vall. Valami olyant, aminek ez az egyetlen formája. S azért tartja hiábavalónak, mert a nő egyszerre jogot érez a korrekcióhoz: „Az úgy gyengédebben hangzott.” Ha Szmergyakov a maga igazolására elkezdett volna rímekben beszélni, akkor valóban a verset ítélte volna el. Nem erről van szó, nem a köznapi beszéd rímeltetéséről. A költészetnek semmi köze a köznapi beszédhez, a beszédhez is csak annyi, amennyire anyaga a nyelv, amennyire nyelvben fejeződik ki egészen más funkcióban.

A költészet a nyelv zenéje, matematikája, festészete és szobrászata, de mert mindenki beszél, azt hiheti, versre is képes, megrendülés nélkül szerelmi vallomásokra különösen alkalmasan, aztán lemond róla, ha Marja Kondratyevnának nem tetszik. De udvarolni lehet a közönségnek, a hatalomnak, még önmagunknak is, és egyik sem viselkedik másként, mint Marja Kondratyevna.

A szerelembe helyettesíthetem József Attila materiális vágyakozását, Arany tulajdonosi pecsétjét, az enyémmé változtatás örömét. Ez az energia vonzza össze a költő világát. Enyémmé változtathatom a környezetemet, a tájat, az utcát, a lakást, az embereket. Ha ennek az erőnek olyan intenzitása van, amit már szellemi gravitációnak mondhatunk, akkor megformálódhat a költői nyelvben, abban a különösségben, amit nem lehet másképpen elmondani. Nem az a fontos, hogy versbe férjen minden. Magamon tapasztalom, melyik műfajba mi való. Hogy nem csak verset, hanem prózát, esszét is írok, ezért teszem. Verseszményemnek ellentmond a szociografikus, publicisztikus kifejezés. Mellőzhetném, de szegényebb lennék általa, ezért a hozzá illő formát választom, az értekezést. Ugyanígy gyakorlom a művészetről, leginkább a költészetről való gondolkodásom megfogalmazását.

„Megkívánom az egész rétet” – írtam mostanában. Úgy érzem, jó példának hozhatom föl a szerelemhez hasonló érzésemet versvilágom iránt. Itt nemcsak egy nőbe vagyok szerelmes, hanem mindenbe, ami vele kapcsolatos. Itt még a nő közvetít a réthez, de a közvetítés nélkül is ragaszkodnék hozzá, hiszen magas gyönyörűséget okoz. A táj csak emberi kapcsolatában értelmes a versben.

Egyszer egy író-olvasó találkozón megkérdezték, miért nem írok mostanában szerelmes verseket, talán kihalt belőlem ez az érzés? Azt válaszoltam, a szerelmet jobb gyakorolni, mint megírni. De azt is válaszolhattam volna, minden vers szerelmes valamiképpen, legalább olyan intenzitású, mint a vágy és kielégülés. Életbevágóan fontosnak kell lennie annak, amihez szól, amihez fordul, amit csak akkor veszünk észre, ha hiányzik. Óda a levegőhöz, ha a fuldokló kiált. Nem ismerek költőt, aki megódázta volna az oxigént. Nagy vers születne, ha egyszer nem kelne föl a Nap, s valaki olyan szorongással várhatja a virradatot, hogy napkeltekor himnuszba vált át.

Micsoda átok a költő sorsa, ha a vers a hiányból teljesedik ki igazán?

 

Mért adtad ezt a szörnyü mesterséget, isten, hogy válasszak közted s magam között, ha föltámadó ködmönöd csücskéhez föl nem érek? de mindig csak lábujjhegyen, fölfelé kapkod jobb kezem, József Attila-dac, sótlan Hölderlin-ebéd a koránkelők megváltása végett.

 

– írtam.

Kérem az Olvasót, ha nagy költőkről szólok, s magamat közéjük keverem, ne vegye önteltségnek, én őbennük mércét keresek, amelyhez tartom magamat és nem minősítem. Készítsünk a nagy költő kulcsszavaiból statisztikát! Kiderül, mi számára a legfontosabb, mi hiányzik neki és mit akar elérni? Ezek a szavak annyira társadalmi érvényűek, hogy a középszeren szinte hemzsegnek utána, sokszorosítják és kiviszik a divatból. Ha a baj idült, a költő a megkoptatott szót le nem írja, de érezteti, mint valami Fekete Lyuk, jelenléte a versegyetem rendszerében tapasztalható.

Most újra eljutottunk oda, hogy a Magyarország, magyarság, haza szavakat a sok használattól hatástalanítottuk. Petőfi „arany kalásszal ékes rónaság”-ából átváltott költészetünk Ady „én nem vagyok magyar?” jajkiáltásáig, József Attila „s mégis magyarnak számkivetve” sikoltásáig, Nagy László „Úristen, én nem vagyok itthon?” megdöbbenéséig. Mindig a veszélyeztetettségben csaptak ki ezek a jajok. Kormos István utolsó évei táján azt mondta nekem, ő még sosem írta le a Magyarország szót, annyira elkoptatták. De mit csináljak én, az utánuk jövő, s ezért az országért velük egyenrangúan, állampolgárként felelős? Már nem elég a jelzés, mint 1967-ben tettem makedóniai ösztöndíjas koromban: „mindig neked beszéltem az érthetetlen társalgásokból, te nőhangú Magyarország”, akkor még a Magyarország főnevet is újdonságnak éreztem leírva, mert az egész líra kerülte, mintha a nacionalizmus kulcsszava lett volna. Már nem elég egy későbbi sóhajom sem: „Levegőm vagy, nem hiányollak soha, de ha kifogynál belőlem, hiányod megfojtana.” Birtokolnom kell ezt a hazát, túl a szerelmi vallomásos közelítésen, hogy minden érte hullatott szónak hitele legyen.

Ember születik, aki magyar vagy bármilyen nációbeli. Embermagyar vagyok a sorsom által. Ez az ország szerelmes érdekeltségem. Önvesztés nélkül a szülőföldet sem lehet elfelejteni. Gyerekkorom meghatároz végérvényesen. Nem az emlékezéssel, hanem a jelen idejűvé tett múlttal élek. Idézhetem, ha értékei vesznek ki jelenből és a jövőből. Idézhetem, ha társadalmi méretű szakadék hasadt, melybe tömegek hullottak. S nem figyelek az előítéletekre, arra, hogy ha valaki falusi származású most, már „újnépies”, vagyis maradinak mondható, és nem a „gondolati megújulás költője”. Jobb esetben voltam „faluról városba szakadt” ember, aki nem találja a helyét a városban. Éppúgy lehetnék városból falura szakadt, aki nem találja helyét a faluban. Attól függ, honnan mondják. Nem szabad hagyni, hogy érzelmi tulajdonomból valamit is csonkítsanak. A költőnek a nyelv a hazája, s államhatársértés minden szava.

1956. szeptember elején, már akkor, mikor a Déli pályaudvaron kiszálltam a szombathelyi gyorsból, megtaláltam közömet mostani lakóhelyemhez. Inkább az idegesített, hogy azt hiszik, hogy azt hiszem… Közöm a világhoz mégis a faluról irányult errefelé. Ott töviről hegyire ismertem mindent, földijeimhez szüleim sorsában és gyerekkoromban közöm volt, hárommillió városba költözött egyike voltam magam is. Magánragaszkodásom társadalmivá gyarapodott.

De ne felejtsem a szerelmes érdekeltséget! A várost meg kellett szeretni, nem utcasarki kalanddal, hanem hitvesi, családi otthonossággal. Ki kellett választanom, ami születésemtől folyamatos, nem a falusi külszín mázait keresve, hanem a mindenhol érvényes emberiességet, vagy annak hiányát, szükségletét. Tizennégy éves koromig laktam falun, négy esztendőt kisvárosban, azóta élek Budapesten. Bőrömön érzem, közöm van hozzá; ha kedvelem, nem a falu ellenére, ha pörölök, nem a falut hozom föl ellenpéldaként. Szellemi utazással közlekedem közöttük, hogy a versben együtt lehessenek. Ennek a magyarázkodásnak időszerűtlennek kellene lennie mára, főként, ha József Attilára gondolok.

Versvilága a külváros és az alföldi falu. Filozófiája konkrétuma a gyerekkor és az erre ráhulló élet esője, hava, pora, fénye. Eszmélkedése első tere a szoba-konyhás lakás, a homályos és udvarra néző szimbólummá lett, műalkotási rangra emelődött költészetében. Ez a konyha sokszor a versek indítója, sokszor a magárahagyottság és az éhség kínja-iszonyata talál formát, ott nyílik ez a konyha főzelékek fagyos szagával, kormos tűzhelyével, viaszkosvásznú asztalaival, ragyogó mosogatótállal, hideg kövével, szörnyű kredencével, amely szinte magától reccsen meg. Milyen szerencséje ennek a költészetnek, hogy kiterjeszthette szárnyát az egész magyar valóságra. Találkozása a falu megélése lett, csak innen írhatta meg a külváros nehéz esőit, a falu és a város összefüggéseiben lehetett egyetemes. Nemcsak képei mutatják a falusi táj hatását, nemcsak a fák, füvek, muhar, zsíros donga, málna, békák, nád, saláták, balta, sajtár, hasított fa. A falu ráirányította figyelmét a végtelenre, a csillagokra, érzékeltette az időt, amit csak fűben fekve, szélfújásos búzamezők felett lehet érezni, megismertette a jelenségek hang- és fényhatásaival, megtanította csokonais kecsességre, a könnyűség és a nehézség pontos lemérésére, a növényi és állati bánatra. Falusi élmények nélkül talán le sem írhatta volna: „Egy vaslábosban sárga fű virít.”

Teljes, egységes világkép ez, ahol minden résznek helyi és általános jelentése van. A kicsi magában rejti a nagyságot. Nagy, felmérő verseiben mitológiát teremtett kora fölé, kiküzdött jelrendszert, amellyel utolsó éveiben végsővé tömörödött művészete, olyan egyszerűséggé, mint egy gyümölcs, mint ez a strófa:

 

Ifjuságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek.

 

A világkép biztosíték, hogy a versek, szavak ne legyenek esetlegesek, alkalmiak. Petőfi nem alkalmi költő, pedig minden műve annak mondható. Arany a tervező, építő, a magyarság eposzát akarta, mint Dante a tükörvilág isteni színjátékát. Ady életével írta ezt az eposzt. Ha valóban igaz, hogy még a nagy költők is csak tíz-húsz versükkel élnek a köztudatban, mégis az egész ad alapot a halhatatlanságnak, s az örök sorok az egészet visszafelé beragyogják.

József Attila csak a helyzetemben igazolhat. Cselekedetemben koromra és magamra maradok. Sokszor eszembe jut úgy törekedni a mai teljességre, hogy egészében versbe fordulhasson a világ azon része, amit személyem és közösségem szempontjából a legfontosabbnak tartok. De lehet-e a mai táj, környezet lelkiállapotom kifejezése, mikor az emberiség válságát túlélni a legfontosabb?

Aratás idején utaztam szülőfalum felé. Nagy füstöt láttam házunk irányában. Abszolút versteremtő állapot; megyek haza, ég a lakatlan ház, a múltam, gyerekkorom minden kelléke, a parasztság használatlan szerszámai pusztulnak a szemem láttára. Természetesen versre csak akkor gondoltam így, amikor megtudtam, a ház mögötti hatalmas tarló ég. Fölgyújtották szántás előtt. A traktorok oldalt várakoztak, az árokparton három ember, nyugodtan, mint ahogy megszokott cselekedetek idején szokás. Engem a terjedő tűz megdöbbentő tengersuhogása, morgása valami meghatározatlan költemény felé fordított. Mi lenne, ha szülőházunk égne? De ehhez a talajhoz is közöm van, legeltettem rajta. Ég az ifjúságom tarlóvirágaival, egereivel, tücskeivel, lepkéivel. De álljak meg! Már írtam ehhez hasonlót: a hűvösvölgyi Balázs vendéglő tüze martalékává lettek emlékeim, már kimerítettem az efféle tartalmakat. Ám a tarló égése vonzott magához, akár egy tűzimádót. Ritmusával suhogtatott. Alul tomboltak, ömlöttek a vörös, ólom, fekete színek, följebb szétenyhültek rózsaszínné, ezüstté, fehérré. Nem repült arra egyetlen madár sem. Egyszerre gondolhattam Petőfi, Ady, Nagy László prométheuszi tüzére, János evangélista és Juhász Ferenc világvégi lángözönére. A jelenvalóság olyan lehet a szegény férgeknek, növényeknek, mint az atomháború, méretükhöz képest világégés. De csak úgy tehetem magamévá, ha visszakapcsolom az 1945-ös tavaszi estéhez, amikor lebombázták a falut a háború utolsó előtti napján, s olyan hatalmas füst tódult felénk, mint valami világomlás, s azt hittem, mérges az a füst, nem József Attilá-san melegítő, nem mint a disznópörzsölésé, az őszi pásztortűzé, nem mint a téli kémények fényes reggeli füstje. Azt hittem, meghalok tőle, és vártam a tüneteket.

Talán így lehetne ebből az élményből valami, a múltra és a jövőre feszítve, mint a vitorlát, hogy repülhessen. Ha azonos lehetne a mostani félelmem a régivel. De mért nem írtam meg eddig? Mert nem tudok a következő jelenettel mit kezdeni: megállt egy tűzoltó járőr, felelősségrevonóan megkérdezte a hadnagy, van-e engedély? ki szólt be és kinek? na, majd meglátjuk! Nem tudom, megnyugtató-e ez a jelenet, hiszen vége a rémes képzelődésnek, bár bagatellizálja az egész látomást, ugyanakkor szorongást kelt az árokparti emberekben az a na majd meglátjuk! Milyen egyszerű lenne leírósan, de itt egy indulatszót kellene megtalálni, hogy igazi vers legyen belőle. Melyik az a mindent összerántó erő?

Ahogy a vers mibennünk

Egy szinten lakom a Műegyetem kertjének fáival, életem részei: az öreg akác, amint tetézni igyekszik a központi épületet; házastársa a nyírfő-asszony, díszcserjék a gyerekeik, a gesztenyefák terebélyes rokonság, sógorok és komák, s van közöttük egy furcsa agglegény is, aki ősznek véli a nyarat, tavasznak az őszt. De mondhatnám ezeket a fákat szeretett verseimnek is, ahogyan velem vannak, ugyanazok, mégis mások bennem és én velük.

Tízéves korom táján már olvastam Rimbaud-t és Garcia Lorcát, valami gyönyörű súgást hallottam csupán, de nem értettem, akár a bokrocska a szellőt. És Ady versei! Csak azt éltem át belőlük, mikor a természeti képek önmagukat jelentik. Ma is öröm, enyhület ebben a vulkanikus lávaömlésben, démoni erőtérben az emberibben látott világ. Költészete nem természeti, de ha két szóval szól a fáról, már benne zúg az erdő, ha a lila virág versében kinyílik, maga a virágos rét. Sokszor taszított az „Isten szörnyetege”. Akkor találtam vissza hozzá, mikor a Séta bölcsőhelyem körül című költeményében megéreztem a Toldi táját, a Gőzösről az Alföldben a Puszta, télent. De most az a bölcsőhelyi séta valóban olyan-e, mint mikor Adyhoz visszavezetett? Képzeljük el, mikor Léda meglátogatja Adyékat. Az éppen falusi költő és a párizsi Léda találkozásának eufóriáját, s a feszültséget, mit szólnak a szülők, s az asszony milyennek látja őket? Mintha csak a nyugtató elterelésből fakadna föl ez a nagy, szülőföldbe szerelmes költemény, ahogyan minden szavával szerelmet vall a nőnek. Lásd, honnan jött, aki a tiéd! Ebben a bölcsőhelyben ring minden, ami Ady. A Bence határrész klastroma ködtornyában elsüllyedt harang szól, az Ér ősdicsőségű Kraszna-árok, a Kótó türk horda dúlta elsüllyedt falu. Semmi fölfogható, minden legenda s jel. Csak a repedt meder virágait ajánlhatja föl, mint ahogy önmagát, bizonytalanul, elfogadja-e? „Itt akartam járni veled.” Mennyi magány, mélyből gyötrő vágy tömörül ebben a sorban némi szemrehányással a késettség miatt. De semmi ellágyulás! „És most már gyerünk a falumba.” A férfiasság kegyetlen megítélésbe vált: „Mindszentnek hívják hasztalan, / Mert minden gonosz rajta van / S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.” Próbára akarja tenni Lédát? Itt szeretne vele élni vagy inkább magához fordítja ezzel az erős rándítással? „Ez pedig itt magam vagyok.” Nemcsak ő az, de ebben az egészben egyszál maga ő. „Régi tüzek fekete üszke”, s mint jegyesnek a templomajtóban, a szülők szárnyas oltára felé el kell dönteni, igen vagy nem. Végzetesen végletes bármelyik válasz következménye. Fenségesen nagyúri, parancsoló. Gőgös hangja annak, aki majd az Elbocsátó, szép üzenetet megírja. Ennek ellentétében, ahogy az embermértékű szerelem valósága és vágya fölmelegíti a Kalota partján a templomból jövő lányokat, s az istenes áhítaton átszövi a romlatlan szerelem emlékezetét, úgy találja meg a Májusi zápor után esőáztatta földillatában a munka és szerelem csodáját, érzelmesen és nyersen. Énekelnivalóan jut eszembe: „S a lábuk térdig meztelen. S a lábuk térdig meztelen.” Kamaszkorom kapáló asszonyaié.

Korán érintett meg Berzsenyi Dániel Közelítő tele, nehéz, mégis eggyé tudtam vele lenni. Nem volt fontos, nem is volt érthető akkor nekem a labyrint, a Zephyr, a symphonia, a thyrsus, csak a késő ősz megjelenítése, a múlandóság bánata. Annyira az enyémmé lett, hogy közeledő telem, falusi tájam, a kertünk, a rétünk végében a Hunyor patak, nyárfáink alatt az ölesárok, a néhány kilométerre magasodó Somló, vázzá meztelenített gyümölcsfáink, akácosunk, udvari bokraink azonosultak a verssel. És a nyelvi méltóság birtokomat fölemelte a nyomorúságból, mintha házunk lenne a Berzsenyi-kúria, mintha én lennék a költő. Ott volt mellettem minden, ami a versben, bár minden választékosabb, disznóröfögés, tyúkkárálás, tehénbőgés nélküli. Ősz, melyet az idegen szavak rejtelmei örökkévalóvá távolítanak tőlem az időben visszafelé. Így lett tegnapi minden, a rózsa, a balzsamos illat, a búgó gerlice, a csermely violás völgye, a mosolygó szőlőgerezd görög, pedig a jelen időben pannon, magyar. Ahogyan Berzsenyi kemenesaljaivá fordította Horatiust, én Berzsenyivel éreztem át akkor őszeimet. Az érzékeny gyermeki lélek fogékonyabb a múlandóságra, hasonlóan az öregekhez, de a gyerek elszomorodik csupán a természet egyetemes példázatától, az öregek magukban érzik az esős, nyirkos földet.

„Ősz van, korán sötétül és künn esik. / Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.” Milyen sokára értettem igazán Füst Milán Nyilas havát, pedig tartalma hasonló a Közelítő télhez. Közel ültem a költőhöz egyetemi előadásain, ahogy tíz kilométerre születtem Berzsenyitől, és mégis csak a vers ornamentikája ragadott meg. Mostanában fogtam föl igazán roppant szerkezetét, az ismétlődések logikáját jelzőkkel és szókapcsolatokkal, az egyesüléseket és eltávolodásokat, az indulatok apályát és dagályát, a nyugvást és mozgást, az élet és halál között oda-vissza tűnő szivárgásokat álomképzetben és valóságállapotban, a könny és esőcsepp együttes lüktetését, felhők hánytorgását világosban és sötétben. Minden szó kimért és hatalmas hátterű, ellentmondó és egyesülő, felszínével felénk forduló, mélységeibe húzó. Nyelve bibliai, vibrálása és ritmusa akár egy Shakespeare-monológé. Törekvése Shakespeare-drámát teremteni egy versben óriási kohézióval. Mintha a szavakat valami Lear király utáni Lear mondaná. Mi fedte el előlem a megvilágosodást? A költő maga? Máig hallom a hangját, recseg-ropog, elhallgattatja a hangokat, veres ordasok között indul Perzsiába. Tanterme ablakán át én is láttam, hogy „künn esik”, de én a Gellérthegy veres repkényeinek foszlására figyeltem.

Így zökkent meg egy-egy versben való biztonságom. Most már továbbgondolhatnám a Közelítő telet is. Berzsenyi alig múlt harmincéves, de ha nem írná: „itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli / Nektárját ajakam, még alig illetem / Egy-két zsenge virágait” – azt hihetnénk, sírba készülődő öreg. Rájöhetek, az életkor csupán ellensúlyozása a kifejeződésnek, még lehet valami lollis szerelem, de az nem változtat a szárnyas idő repülésén. „Itt hágy, s vissza se tér…”

Még a legnyilvánvalóbban egyszerű költészetben is van valami prótheuszi alakváltoztató, az élet folyamán más és más, rejtelem. Erre számomra a legjellemzőbb példát bátyám, Nagy László Adjon az Isten című korai versével hozhatom. Azért nekem igazán illett volna tudnom minden ízületét, ott született a vers a szénapajtánkban. És most értem csak, hogy 1944-es fohász. Első kérése a szerencse, szerencse a katonának a fronton, szerencse az itthoniaknak. E háborús időben nem a szabadságszerelem, a politika és szerelem, hanem a szerencse és szerelem a legfontosabb emberi vágyakozás. Legyen forró a kemence, hogy a kenyér megsülhessen, mert nem biztos, hogy van kenyér, és nem valószínű a tüzelő. Hát ne legyen üres a véka, s legyen a magányos kézben a szeretet parolája, legyen világosság, mutassa meg a hívő arcokat, azokét, akik a kivilágított sötétből is elhitetik, mert másként nem lehet, a háborús rossz megváltozik, és örüljön az ember ebben a fényben, el a temetős szomorúságtól! A vers megzenésítve rendszeresen hallható. A zene kiterjeszti a hatást, de a maga ketrecébe is zárja a szöveget, ekkor már csak énekelünk, és átadjuk szívünket a két műfaj ölelésének.

És sokszor még a ritmus is takar. József Attila Klárisok c. versének zenéje olyan mozarti könnyedségű, szint elfeledteti tragikus tartalmát, a szavak profán jelentését. Az első strófától alászáll a tekintet, a vers a női testen a nyaktól a derékig, a lábig. Az asszociációk távoliak, túl az udvarlás szokványain az elborzasztásig merészkednek: békafejek a tavon-nyakon, nem éppen szerelmes kívánság, amit a hóra potyogtatott bárányganéj alig enyhít. A reménytelen vágyakozást hessegetné, de még a rózsa-holdudvar-aranyöv éroszi ékessége is az öngyilkosság képzetét váltja ki, olyan ez a rész, mint csőd a szeretkezésben, ekkor döbben magára, ekkor szólal meg egyes szám első személyben: „kenderkötél nyakamon” fojtogat, s innen visszagondolva már a klárisok is fojtogatnak. Ezen a két ellentétes megállapításon áll a vers. Hasonlat a szoknya és harang, a láb és a harangnyelv, a szépség dicsérete a lélekharang kongása is ugyanakkor. A láb-jegenye metaforában hagyja örökül a hiányt, a világnagy őszi szomorúságot. A Klárisok dalba rejtett ballada. Szerelmet vallottam ezzel a verssel valamikor, és egyikünk se vette észre, milyen rettenetes. Ölelkező ringatás volt, nyári, őszi, téli tájkép, amibe huszonhárom évesen, József Attila-i korban olyan gyönyörűen beleillettünk.

A test öröme léleké

Forró indulatokkal törnek föl az élvezetek Szilveszter és Nagyböjt között. Emlékeim nagy mulatsággá sűrűsödnek, mint Androméda-köddé az egymástól is olyan távoli csillagok. Itt pirosra sült malac, pezsgő, bor és mindenféle erős szeszek, amott töltött káposzta, még csak egyszer fejtett pincebor, törkölypálinka a petróleumlámpás szobákban, népházak olajos padlója fölött, kocsmabűzben. Városi bálok palotással, keringővel, konfetti, szerpentin. Összekeveredik bennem a szmoking, a dekoltált estélyi a konfekciós, sárban vonszolt öltönnyel, csizma és antilopcipő, aranyfilteres cigaretta s a nyers, olcsó dohány, táncba rejtett ölelkezés, lakodalom, s az ablaknál tátogók, maskarádé, szabad bohóckodás. Nagy evések, ivások, s az illemmel feszélyezett kavargás csillárral glóriázva, tükrökkel tágítva, kétszerezve.

A csáktornyai Zrínyi-udvar 17. századi szakácskönyvéből olvasok a töltött malac elkészítéséről. „A tüdejét, máját forraszd fel, egy kis szalonnával együtt vágd igen apróra, petrezselyemlevelet is tégy bele, majorannát, tárkont, egynehány tikmonnyal keverd meg, borsot, sáfránt, gyömbért, apró tengeri szőlőt, ha vagyon, és töltsd meg a malacot, aztán süsd meg vele.” Régies nyelve miatt is jó étvágyat kívánó költészet ez a recept, mint ahogy a fűszerek fölsorolása ízesíti a húst. Kedvcsináló, s még inkább, ha a magát beleélő költő invitál. Ingyen lakoma – miként Illyés mondaná szellemi traktájára, vagy az élet bölcse, Hamvas Béla. „Az éhség a gyomor sötétsége. Az étel a gyomor fénye. Evés előtt sötétség van, és amikor az ember az első falatot lenyeli, ez olyan, mint a »legyen világosság« misztériuma. A hal elsüllyed a gyomorban és fény ragyog fel… Most megérkezik a bor, a lélek illuminációja. Van róla sejtelmed, ember, hogy ilyenkor mi történik? Brahman legmagasabb alakja a táplálék.”

Az idő szegényei énekkel hívják tarisznyájukba a húsokat, szájukhoz a bort. Már a karácsonyi áhítatba is betörnek a regölők, az ünnep vigíliája után azonnal betoppannak a havas mezőkről, bár legtöbbször kívánságaikba rövidítik éneküket, régi törvény szerint várják el a nagy rőt ökör felét, háta fele pecsenyehúsát, akkora főtt perecet, mint a szarva, s mintha már a felét sem hagynák a gazdának, csak a farkára akasztott korsó sört, köldökében a köböl komlót az asszonyoknak. Erdélyben még szegénységükre sem hivatkoznak, mint a Dunántúlon: „Hajdina köntösünk van. Cserfa bocskorunk van.” István és János nap segíti vígságból vígságba, szilveszteri mulatságba az embert. „Új esztendő, vígságszerző most kezd újulni, újulásba víg örömet most kezd hirdetni. Hirdeti már Messiást eljöttnek lenni. Légyetek a nagy Istennek igaz hívei!” De hamar felejtik a fogadkozást a bortól és az evéstől. Hova foszlott Bod Péter 18. századi megítélése? „A keresztyének között is sok rendetlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez. Mert némellyek lárvákat vettenek, külömböző Nemek ruhájában öltöztenek, sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez: némellyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat Pokolból jött lelkeknek; mellyre nézve helyessen mondották sokan Ördögök Innepének.” Pedig inkább a természetesség engedett szabad utat magának az Istennek kedvelt cselekedetekben, ha ő teremtette vígságosnak is az embert. „Gé, gé, gé, öregasszony gégéje, sör pálinka benne.” Eltáncolnak a vaskosság határáig, s már az asztalon csattogtatják bokájukat. „Elveszett a pincelakat, jaj, de víg szeretőm akadt. Alig várom az ördögöt, hogy elvigye ja vín dögöt.”

Gyerekkoromból előfénylik a kanász réztrombitája, amit talán káplárként szerzett, s horpasztotta, fakította az idő meg néhány verekedés, ha tulajdonosa természete erre is enged következtetni. Itt az Imre cigány énekes koldusjárása régisége miatt alig érthető szavaival. És Berda József, az evés-ivás nagy költője, angyal, felhőszárnnyal jön, már nem úgy, mint Pécsen a vonatról, ahol barátai épp így két fehér szárnyat véltek látni rajta. Nehéz testét emelik a szárnyak angyalivá, hatalmas aktatáskája könnyű, fél liter somlai húzza csupán, fehér mindenképpen, kéknyelű, juhfark vagy cirifánt; papírzacskóban libatepertő. Bakancsát nem fogta sár, ha a mennyekből szállt alá, érkezhet rövidnadrágban, ingben, düftin az egyik, barhet a másik, ám fején mindig ott kajlál az a zsíros, napszítta zöld kalap. Megadja a módját a „közönséges” örömöknek, ahogy Platón közönségesnek mondta a testiséget, bár elfogadta: „amit mi most teszünk, az ivás, az éneklés, beszélgetés, nem önmagában szép, hanem a cselekvés által válik olyanná, ahogyan csináljuk: ha szépen és helyesen csináljuk, szép lesz, ha pedig helytelenül, rút”. Berda platóni, ám Kiskamondi Németh Jóska nemzeti és vándortanyai költő olyan rúttá alakította megjelenését, mint amilyen rosszak voltak a versei. Hátán barna katonaláda tele tojással, a kántálást méltatlannak tartotta. Boldog Újévet! Egy tojás! Szélső házunknál anyámmal rántottát süttetett, zabálásra csámcsogta hazafias buzgalmú verseit. Istállók szalmáján aludt, Berda örökös ágyrajáró, szegények voltak, mégis… Az egyik valaholi árokparton pusztulhatott el valamikor, a másik az ártatlanság koporsójában feküdt, melyet a belső fény kékre sugárzott. Megtalálta az élet szépségeit, a szükségből csodát teremtett, evésben, ivásban, gombaszedésben, erdő- és hegyjárásban, emberi kapcsolatokban. Olyan angyalian mondta ki a legközönségesebbeket is, hogy nem keltett visszatetszést. Túlságosan földies tárgyát magasra imádkozta áhítatával. „Szabadszájú volnék? Mily igaz ez! / A szóban indulat forr: tiszta szesz… Bőtejű Marcsákat asszonnyá koszorúz / a vastag szó, mely gömbölyű és csupa hús”; „Én a dolgos örömök ünnepét orgonálom”.

 

Finom ebédek s vacsorák ízes illatát szagolja képzeletem: sült husokét s füszeres levesekét, amint párolognak az ünnepi asztalon. S látom a rétesek és bukták tornyos tálait s kidülledt szemekkel máris rohannék, mint boldog kutya a zsiros konc után, hogy végre felüvöltsek dühödt örömömben: dicsértessél, te méltóságos bendő, ki megvidámitod borral öntözött friss gerincemet az örök életre, amen.

 

Becses fáradság a gőzölgő, fűszerrel teli leves szürcsölése, a lefelé tolakodó töltött káposzta. Legszebb látvány, ha hurkát töltenek a mesterlegények, s a piac paprikával, petrezselyemmel rakott szekerei, a kacsák, libák, disznók párolgása a nagyhasú tálakon, s ha a kocsmárosné bőséges idomai könnyeddé bájolódnak kedvességétől. Az étkek kiválnak a versből, szinte laktatóan ehetők, mert a zsír, kolbász, pecsenye sistergése, ahogy Arany János írja A lacikonyhában: „Éhes gyomornak bübájos zene.” S a mi kortárs költőnk elégszer éhes gyomrú volt. Arany a szegényeknek, nem a maga testi gyönyörűségére teremtette meg az érzékszerveknek való esztétikát. Nem Móricz novellájának Kis Jánosa ez a nép, aki osztályharcos indulattal akar megenni ötven töltöttkáposzta-gombócot gazdája lányának a lakodalmán, s mohóságába hal bele a torkán akadt hús miatt a harmadik töltelék után. Ajándékul adta Arany Judit asszony ínycsiklandó szorgalmát a téli vásározóknak, hadd hevüljön a velő, gyulladjon az arc a füstöt vető bortól, amint „hurkát kanyargat a zsír-tóba”. Akár Berda kocsmárosnéi a rusztikus képben: „Tokája mellig, melle a hasáig”, míg teli képű húga a bor mézezésével, borsozásával, paprikázásával foglalatoskodik. Farsangi Arany vására, mára jelmez lehetne a bársonyszegélyű kupeces kalap, a fekete mellény, „min bolyongva vékony / Zsinór szaladgál”, hímzett inggallér, „Térdnél alább ér a bő ingnek ujja”, „redőit művészileg ontja / Le szárközépig, a lábravaló”. S táncra perdülnek, a maguk táncát járják, magyarosan, „s az eredtit / A kellem istennői szeretik, / Öntenek arra illő bájt, nemest, / Erővel és méltósággal vegyest”.

Egyszerre Csokonaival érezhetjük magunkat a dorottyás karneválon, ahogy a nagy előd éppúgy megveti a „galoppétát, straszburgert, hanákot, valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot”, s dicséri a mienket, mert „Csak a magyar tánc az, mely sohasem járja / A jó egészségnek semmi ártalmára. / Mivel mérsékelve mozgatván bennünket, / Frissíti elménket, testünket, vérünket”. Elgondolkodhatnánk ebben a diszkó-világban, miért volt fontos költőinknek a magyar táncról olyan sokszor szólni. Berzsenyi „aestetiás gymnasticát” lát benne:

 

Titkos törvényit mesterség nem szedi rendbe,   Csak maga szab törvényt, s lelkesedése határt. Ember az, aki magyar tánchoz jól terme örüljön!   Férfierő s lelkes szikra feszíti erét.

 

Berdát táncolni nem láttam, nem is képzelhetem, de biztosan belerikkantott a közös vigalomba, aztán elmevilágosító fénnyel, dér-ezüsttel fogadta a hajnal a szilveszteri mulatság múltán.

 

ilyenkor jó az ember, csak akkor, ha kivetkezik nagyképü szokásaiból, számot vet magával: mennyire Isten kedvire való dolgot mível, ha egy évben csak egyszer is elfeledkezik magáról.

Költői évszak

Egyik évszaknak sincs annyi változata, mint az ősznek. Egyszerre szüreti vidám, esővel szomorgató, az élet gyümölcs-édessége, elmúlást hozó ismétlődés, színek, ízek bősége, kifosztottság, szelíd napfény és nyirkos homály. Látszatra egyforma, de mégis más mindenkinek. Költői próba, vajon képes-e még gyermekien csodálkozni a felnőtt? Az elközömbösült hasonlatok mögött talál-e újabb lényegeset? Miként Berzsenyi az időbeni lét filozófiáját kiérezte az időjárás-változásból, mint ahogy Vajda János az őszi tájékból a létezés lényegére rákérdezhetett.

 

Elhervad a rózsa, lehull a levél! Ezért születünk hát, ez az életi cél? Csak eddig pálya, semmit se tovább Vagy itten az ember csak öltözik át? Mi itten örök; a halál vagy a lét? Hol itten a kezdet, hol, és van-e vég? Mi itt a csalódás, hol itten az álom, Vajh innen-e, avvagy tul a határon?

 

A rejtélytől sohase szabadulhatunk. Új s újabb kérdésekkel próbáljuk megközelíteni, s már nem is végső válasz a legfontosabb, hanem a felé igyekvő gondolatok kifejeződése. Akár nehezen haldokló lélekkel, ahogy Füst Milán írta a Nyilas havában, akár tánckönnyeden, mint a Valse Triste-ben Weöres Sándor. Ő ugyanazt az évszakot varázsolta magából nekünk, látszólag költői személyesség nélkül, látszólag konvencionális elemekkel és eszközökkel a rossz vers szakadéka fölötti kötélen egyensúlyozva, zseniálisan.

Szomorú keringő. A cím idegen szavainak sejtelme alásugárzik a versre. Időtlen időben, tértelen térben járják a magyar szavak a táncot. De mégis a venyige, a templom dombja, a torony gombja, a kökény, a cserje, a kolomp csöngei, a gyermekkor elsőnek megnevezett világából, a „Hol a szádról a festék?” is onnan, a falusi házból való. Az este-teste rímközhely együtt busong az ősz örök közhelyével. „Hűvös és öreg az este. / Remeg a venyige teste.” Megszemélyesíti és tárgyiasítja az évszakot, nagy térben, az őszi végtelen, mégis idevalósi estben érvényesíti igazán a dolgok intimitását. Elhull a szüreti ének, érzem, amint lehull a levél, kuckóba bújnak a vének, öreg esték maguk is. Majd visszatér a vers egy régebbi körbe, onnan csavarja pörgésével a templomot, a nyári éneket jelen időben, más összefüggésben ismétli meg a vének megbúvását, hűvösíti a minden-árnyéka estét, amint a venyige remegése a cserje csörgésévé változik át. Innen árad szomorú mollban az elmúlás dallama, már nem az öregek, nem az évszak, hanem az idő, melyben „Az ember szíve kivásik”, és „Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég”, „Lyukas és fagyos az emlék”. S vissza megint. Eljött a zöld fák jövője, a piros láz, a ház menedékében sírnak a lányok, még azt se tudják, miért. Rúzs helyett fagy festi kékre szájukat, a hűvös és öreg estékhez vénülnek ők is. És keringőznek újabb dimenzióban a szavak, minden-mindegybe, semmi-emlékbe. A lány asszonysorsa tűnik át a cserje csörrenő kontyán. Kolompol az ősz kolompja az utolsót legelő, hazatérő gulyával. Folytathatja vagy befejezheti a zenekar a keringőt, haláltánc következik mindenképpen.

Ám adódik áldott pillanat, melyben a természet nem kelt semmi képzetet, csak van örökös szépségében, s az ember egyesül a mondanivaló nélküli, hangtalan muzsikával, öröknek hitt jelenben, amit sohasem akar elfelejteni.