Ahogy a vers mibennünk

Az elsőtől a megíratlan versig

Megpercen álmában a lúdtoll

Elbeszéléseket olvasok, és úgy érzem, mintha ceruzával írna kollégám. Minden bizonnyal géppel, de a szavak, a mondatok, ahogy a papírra kerülnek, olyanok, mint a grafit bársonyos szabadsága, árnyéka van a betűknek, megenyhülnek az éles kontúrok, s finom, fekete puhasággal kapcsolódnak össze. A próza fegyelmezett, mégis könnyed lelkületre vall, mert a ceruza nem gátolja a fogalmazást, a címzetthez idomult magatartást nem juttatja az író eszébe, miként ha nyilvánosságra gondol, hajlékonyságát visszafogja a felelősség.

Nem tudom, megírták-e már az eszközök és a művek stílusának összefüggéseit, bár tudhatjuk, a stílus az ókorban írópálcát jelentett, azzal karcolták a megjegyzendőket a viaszréteggel bevont deszkalapra, s ha a följegyzés elévült, elsimították, ahogy a palatáblát letörölték a régi kisiskolások, s ahogy a tanár a kréta-szavakat, ábrákat, képleteket törlőronggyal, szivaccsal eltünteti. Csak az írók tudhatják igazán, szerszámaik különbözősége, minősége mennyire meghatározza munkájukat. A hegyesre faragott ceruza, a zavartalanul működő töltőtoll, írógép serkenti a kedvet, résztvevője az alkotásnak, hozzá irányul mindenféle viselkedés. Illyés Gyula tudósít erről a Kháron ladikjában.

„– Mit dolgozik a nagyságos úr? – Jegyzeteket ír. – Hová? – Egy nagy füzetbe, Juliska. – Ezt csak ez a mindenki bolondja, szegény kisasszony hiszi el. A füzet ott van egy féltégla alatt a kőasztalon, a gazdája pedig – éppoly fogfájós arccal – a kertben csúsz-mász. Kapál (ott, ahol nem kellene); a kőbástyánál a cserhegyi Kántás Imrével bratyizik (kikalapálja a kaszáját), általában itt csak olyan munkát csinál, amit jobb volna, ha nem csinálna… fejét ingatja, s egy pici kis noteszba egy pici kis ceruzavéggel – újabb fejingatás meg spekulálás közben – valami összeadást csinál, azt volna jó tudni: mit?… A Kisasszony, szegény, nemcsak háztartási munkát végez. Napszámra gépel, mégpedig látnivalóan a ház körül tekergő boldogtalan keze alá, mert hozzá viszi, ha egy-egy csomóval elkészül.”

Valami összeadást csinál a ceruzával – gondolja a tihanyi parasztasszony, mert náluk csak összeadásra való az írószerszám. Amíg a gyerekek iskolába jártak, volt a háznál tinta és vágott hegyű toll, aztán a tinta beszáradt, a toll megrozsdásodott, csak tintaceruza maradt lila betűket vetni a kalendáriumba születésről, esküvőről, halálról, ellésről, zsákjaikat megjelölni nevükkel az őrletés miatt; irkába róni a termést összeadva, kivonva a tartozásokat. Volt piroshéjú lapos, laposbélű ácsceruzájuk is. Levelet alig írtak, mert mindenki otthon maradt vagy a közelben lakott. A hivatalos ügyekhez a toll és tinta ott volt a tanítónál. A ceruzák bögrék, kanalak, kések között feküdtek, de inkább kallódtak a házban.

Illyéshez a cselédes múltból kúszott elő a ceruza, azzal írt verset, naplójegyzeteket, csonkig fogyasztva, becsülve, mint a kenyeret. Azt hiszem, mindannyiunkban rejtőzik valami ragaszkodás gyerekkorunk, s a mögött az egész írástörténet eszközei iránt, tudatunk mélyén egy lúdtoll áll a kalamárisban, a szép kalligráfia ideálja. Mögötte a másolóbarátok csőtolla, illumináló ecsete. Általuk érezzük az írás áhítatát, mintha egy klastromban halott nyájak bőrére vezetnénk a betűket, s mintha nemcsak az írást, de a korszellem grafikáját is megteremtenénk, fölélesztenénk a papíron, mint fehér égre a vadlibákat, friss hóra a lábnyomokat.

Balassi iniciálés cirkalmú kezdésétől nagy magasságokkal és mélységekkel, a szavak reneszánsz arányaival olvastatja magát. Csokonai szó- és sorközi tágasságában könnyeden bujkál a rokokós szellő, átlibeg a betűfejek rózsaszirmán, leszáll a tövekig, csak a penna tintabősége téríti el a fuvallatot, ahogy az „Akik régen jó barátim voltak” halvány sora után kitölti a következő „Még felköltek ellenem” hurkait a megmártott toll, megtorpan, s elfordul másfelé, kacérsága rebbenő bánattá csöndesül.

A lúdtoll a repülnivágyás emlékezete, fölcsapó szárnyak törzs alá hajló talpakon. Úgy hasonlít Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi autográfiája, mintha ugyanaz az iskolamester tanította volna őket, mégis mennyire más a tükör koruk és természetük szerint. Berzsenyi Osztályrészem című verse magabiztosan klasszicista: „Van kies szőlőm, van arany kalásszal / Biztató földem, szeretett szabadság / Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől / Kérjek-e többet?” Tisztázatba másol, már a teremtés nehéz örömét elfelejtve, mívesen formál, csipkét horgol a papírra. Nagybetűi, akár az iniciálék, a P és az S jó kedvvel kunkorodó horga, a B rátámasztaná pocakját kis szomszédjára, de nem érhet hozzá soha, mert a kötés megszakadt, akár a legkisebb távolságtartás úr és jobbágy között. Ugyanígy cirkalmasak Vörösmarty Szózatának kezdőbetűi, emlékkönyvbe illő a Merengőhöz, őrült malom zokogásának, dacnak, kétségnek és reménynek diagramja A vén cigány. Nyelvi erő és kételkedés, egyszerre toluló sorok, bizonytalan és megsemmisítő húzások. Petőfi lángolását nyomdakészre fegyelmezi a Nemzeti dalban. Lúdtollat használni csak moziban, színházban láthatok, most éppen az Ármány és szerelemben döfködi, terjengős mozdulatokkal röpteti a kancellár keze.

De ez a vágott végű hegyes itt az asztalomon, emléktárgyi magányban, négyzet alapzatának vájatában fekszik. Vigyázok, meg ne szúrjon. Az üveg tintatartó besüllyesztve a fába, mint a régi írásmód emlékére formált kisplasztika, öbléből száraz fűszál görbül felém. Mellette márványgömb-fogós, márványlapos hasított hengeren az itatóspapír. Honnan került az ócskapiacra, mielőtt hozzám jutott? Fekete Pelikan tintába mártom a vágott hegyű tollat, írásom Krúdyéhoz kezd hasonlítani, kutyanyelven sorjázó apró betűihez, amint „Közönséges, téglaalakú egyfiókos, az ő magasságához képest kisméretű, lila csomagolópapírral bevont asztalon írt!… Vastag, kerek tollszárral, hegyes tollal, diósgyőri árkusra rótta apró gyöngybetűit.” De milyen szerszáma volt Adynak? Mikor azt hinném, töltőtolla, mert azzal írhat le inkább olyan egyöntetű betűket, sorokat, meglátom javításai függőleges és ferde rácsozatát: fölül még vastagon folyik a tinta, alul elvékonyul, kezdi a belemártás indulatos lélegzetvételével, fáradtan végzi, amint a szufla s a tinta kifogy.

De már Radnóti vastag töltőtollat fog a képen, ugyanakkor ceruzáit is jól kihegyezi. Istenem! A munkatáborban ceruzarejtegetéssel fejeződött be az a pesti íróasztali rend. „Ékezetek nélkül, sort sor alá tapogatva, / úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek.” Majd a síri füzetben teste bomlásnedvei átitatják a grafitot. József Attila nyomdához gépeli át versei gyöngykalárisát. A prózát inkább gépbe írják mostanában, de ha a költő is, azonnal érezhető verse természetén. A kézírás életteli lendületét a betűformák állandósága váltja fel, fémtörvényszerűség, a mondat veszít árnyalataiból, csupaszabb. És itt a komputer-idő, elvész a papír fehér nyugalma is. Vagy ott zizeg legbelül, ahogy most ezzel a töltőtoll-ceruza öszvér golyóstollammal írva megpercen álmában a lúdtoll?

Az elsőtől a megíratlan versig

Legtöbbször nem tudjuk, miért és hogyan lett az első vers, pedig nagyon lényeges: akkor még a készség olyan csekély, hogy csak az őszinteség lehet megírásának magyarázata, s a művészet erkölcsi föltétele az őszinteség.

Olvasgatom nagy költőink zsengéit. Sajnos kevésnél találom azt a költészet előtti verset. Csokonai iskolai feladványokat költ, Ady közhelyeket mintáz magas fokon, Petőfi évzáróra ír az aszódi gimnáziumban jólnevelt lélekkel, Vörösmarty is tanuló. „Én kiszakasztalak ugyan gyökeredből, gyenge virágszál, / Mégis te meredsz s ujra szinedbe kikelsz.” Akármennyire őszinte Vörösmarty – ki tagadhatná a virágszeretet őszinteségét? – nem volt hozzá annyira köze, mint József Attilának éhségéhez, Aranynak tulajdonához. Ez a két költő már első versében meghatározta magát a világhoz. József Attila „De szeretnék gazdag lenni, egyszer libasültet enni” gyereksóhaja megsejdített jövőjéből valamit. Arany János nyolcéves kori exlibrise, mintha a Megőrző első kopogtatása lenne: „Ha akarod tudni E könyv kié legyen, Az Arany Jánosé Ki sokáig éljen.”

Ha magamra visszagondolok, nem találok belső kényszert első verseimben. Bátyám, Nagy László hatására kezdtem írni. Annyira példaképem volt, hogy mindent kipróbáltam, amit ő csinált. Rajzolt, festett – utánozni képtelen voltam; nagy kézügyességgel nyúlt mindenhez –, én nem tudtam összeeszkábálni még egy játékot sem. Verset írt – a versnél megállapodtam. Vajon nélküle költő lennék-e? Testvéri, professzori mutatóujja sok mindenre megtanított, elsősorban nyelvi fegyelemre a mesterségből, de a tanulóból akkor lettem költő, amikor nagyon fontosat akartam kifejezni.

Első füzeteimet, kilenc-tízéves koromból, megették az egerek, ha nem csomagolt anyám tízórait lapjaikba. Homályosan emlékszem, mindegyik vers kívülről indult a bátyám hatására, de nem az ő modorában, inkább Adyéban vagy Petőfi, Arany tájleírásaiban.

Illyés egyik kötetét láttam hirdetni Ady verseinek hátlapján: Nem menekülhetsz. Ez a cím annyira megtetszett, hogy írni kezdtem belőle: „Nem menekülhetsz a Halál elől a végóráidon.” Mert mért ne a Halál lenne a legfőbb, ami elől nem menekülhetünk? Illyésnek a saját költősorsa elől nem lehet. Mit tudtam én akkor, hogy nekem sem? S nem újrafogalmazás a vers, mint ahogy egy Verne-regényt megrímeltettem:

S a vers nem is külső körülményekhez való igazodás, ahogy ebben az elsőben kétszeresen tettem: először a tartalmi összefoglalással, másodszor a letagadással, mert a regény címe: Három orosz és három angol kalandjai volt, s én csak az oroszokat említettem a kor elvárása szerint, a negyvenes évek végén kitiltottam a dzsungelből az angolokat.

Igazán akkor találtam magamra, mikor szerelmes verset írtam; a tapolcai gimnazista szerelmes lett Kláriba. Csempészett levélben küldtem olyan vallomást, ami nyíltan testi szerelmet jelzett: „figyeltem husos tomporod s a ringást hegyes melleden”. Első őszinte vallomásommal egyszerre bajt okoztam. A lány anyja megtalálta. Többet ne csináljak ilyent! – mondta Klári. Az első tétre menő vers az a csírázó mag, az első kristály, amiből egy költészet fölnövekedhet. Nevetségesen kiszolgáltatott lettem, pedig őszinte voltam. Mondjam azt az időt az útelágazás idejének? Ha azután etikettes udvarlóstrófákat írok, talán megnyerem a szerelmet, de elvesztem költészetemet, mint ahogy Szmergyakov a dalt abbahagyta.

Dosztojevszkij a Karamazov testvérek egyik fejezetében a furcsa származású, rejtélyes Szmergyakovot énekelteti.

„– Roppant szeretek mindenféle verset, ha tetszetős – folytatta a női hang. – Miért nem folytatja?

A férfihang megint rákezdte:

– A múltkor még különbül hangzott – jegyezte meg a női hang. – Azt énekelte: »Nincsen kincs mely fogható lenne szívecskémhez.« Az úgy gyengédebben hangzott, csak mára biztosan elfelejtette.

– A vers badarság, kérem – torkolta le Szmergyakov.

– Ó, nem, én nagyon szeretem a verseket.

– Mindenféle vers csupa merő szamárság, kérem. Csak gondolja meg: hát ki beszél rímekben a világon? Ha mindnyájan rímekben beszélnénk, akár hatósági parancsra is, hát mennyit tudnánk elmondani egymásnak? A vers nem komoly dolog, Marja Kondratyevna.”

Kérdezem Dosztojevszkijtől, hát akkor mért énekelteti Szmergyakovot? Azért, hogy cselekedetét azonnal butaságnak tarthassa? Vagy hogy kifejthesse a versről a véleményét? Inkább, hogy a versről a lényegtelent leválaszthassa, itt a rímet. Mi lenne, ha mindenki rímekben beszélne? Szmergyakov olyan formát talál érzelmeinek, amelyben egyszerre rejtőzködik és vall. Valami olyant, aminek ez az egyetlen formája. S azért tartja hiábavalónak, mert a nő egyszerre jogot érez a korrekcióhoz: „Az úgy gyengédebben hangzott.” Ha Szmergyakov a maga igazolására elkezdett volna rímekben beszélni, akkor valóban a verset ítélte volna el. Nem erről van szó, nem a köznapi beszéd rímeltetéséről. A költészetnek semmi köze a köznapi beszédhez, a beszédhez is csak annyi, amennyire anyaga a nyelv, amennyire nyelvben fejeződik ki egészen más funkcióban.

A költészet a nyelv zenéje, matematikája, festészete és szobrászata, de mert mindenki beszél, azt hiheti, versre is képes, megrendülés nélkül szerelmi vallomásokra különösen alkalmasan, aztán lemond róla, ha Marja Kondratyevnának nem tetszik. De udvarolni lehet a közönségnek, a hatalomnak, még önmagunknak is, és egyik sem viselkedik másként, mint Marja Kondratyevna.

A szerelembe helyettesíthetem József Attila materiális vágyakozását, Arany tulajdonosi pecsétjét, az enyémmé változtatás örömét. Ez az energia vonzza össze a költő világát. Enyémmé változtathatom a környezetemet, a tájat, az utcát, a lakást, az embereket. Ha ennek az erőnek olyan intenzitása van, amit már szellemi gravitációnak mondhatunk, akkor megformálódhat a költői nyelvben, abban a különösségben, amit nem lehet másképpen elmondani. Nem az a fontos, hogy versbe férjen minden. Magamon tapasztalom, melyik műfajba mi való. Hogy nem csak verset, hanem prózát, esszét is írok, ezért teszem. Verseszményemnek ellentmond a szociografikus, publicisztikus kifejezés. Mellőzhetném, de szegényebb lennék általa, ezért a hozzá illő formát választom, az értekezést. Ugyanígy gyakorlom a művészetről, leginkább a költészetről való gondolkodásom megfogalmazását.

„Megkívánom az egész rétet” – írtam mostanában. Úgy érzem, jó példának hozhatom föl a szerelemhez hasonló érzésemet versvilágom iránt. Itt nemcsak egy nőbe vagyok szerelmes, hanem mindenbe, ami vele kapcsolatos. Itt még a nő közvetít a réthez, de a közvetítés nélkül is ragaszkodnék hozzá, hiszen magas gyönyörűséget okoz. A táj csak emberi kapcsolatában értelmes a versben.

Egyszer egy író-olvasó találkozón megkérdezték, miért nem írok mostanában szerelmes verseket, talán kihalt belőlem ez az érzés? Azt válaszoltam, a szerelmet jobb gyakorolni, mint megírni. De azt is válaszolhattam volna, minden vers szerelmes valamiképpen, legalább olyan intenzitású, mint a vágy és kielégülés. Életbevágóan fontosnak kell lennie annak, amihez szól, amihez fordul, amit csak akkor veszünk észre, ha hiányzik. Óda a levegőhöz, ha a fuldokló kiált. Nem ismerek költőt, aki megódázta volna az oxigént. Nagy vers születne, ha egyszer nem kelne föl a Nap, s valaki olyan szorongással várhatja a virradatot, hogy napkeltekor himnuszba vált át.

Micsoda átok a költő sorsa, ha a vers a hiányból teljesedik ki igazán?

– írtam.

Kérem az Olvasót, ha nagy költőkről szólok, s magamat közéjük keverem, ne vegye önteltségnek, én őbennük mércét keresek, amelyhez tartom magamat és nem minősítem. Készítsünk a nagy költő kulcsszavaiból statisztikát! Kiderül, mi számára a legfontosabb, mi hiányzik neki és mit akar elérni? Ezek a szavak annyira társadalmi érvényűek, hogy a középszeren szinte hemzsegnek utána, sokszorosítják és kiviszik a divatból. Ha a baj idült, a költő a megkoptatott szót le nem írja, de érezteti, mint valami Fekete Lyuk, jelenléte a versegyetem rendszerében tapasztalható.

Most újra eljutottunk oda, hogy a Magyarország, magyarság, haza szavakat a sok használattól hatástalanítottuk. Petőfi „arany kalásszal ékes rónaság”-ából átváltott költészetünk Ady „én nem vagyok magyar?” jajkiáltásáig, József Attila „s mégis magyarnak számkivetve” sikoltásáig, Nagy László „Úristen, én nem vagyok itthon?” megdöbbenéséig. Mindig a veszélyeztetettségben csaptak ki ezek a jajok. Kormos István utolsó évei táján azt mondta nekem, ő még sosem írta le a Magyarország szót, annyira elkoptatták. De mit csináljak én, az utánuk jövő, s ezért az országért velük egyenrangúan, állampolgárként felelős? Már nem elég a jelzés, mint 1967-ben tettem makedóniai ösztöndíjas koromban: „mindig neked beszéltem az érthetetlen társalgásokból, te nőhangú Magyarország”, akkor még a Magyarország főnevet is újdonságnak éreztem leírva, mert az egész líra kerülte, mintha a nacionalizmus kulcsszava lett volna. Már nem elég egy későbbi sóhajom sem: „Levegőm vagy, nem hiányollak soha, de ha kifogynál belőlem, hiányod megfojtana.” Birtokolnom kell ezt a hazát, túl a szerelmi vallomásos közelítésen, hogy minden érte hullatott szónak hitele legyen.

Ember születik, aki magyar vagy bármilyen nációbeli. Embermagyar vagyok a sorsom által. Ez az ország szerelmes érdekeltségem. Önvesztés nélkül a szülőföldet sem lehet elfelejteni. Gyerekkorom meghatároz végérvényesen. Nem az emlékezéssel, hanem a jelen idejűvé tett múlttal élek. Idézhetem, ha értékei vesznek ki jelenből és a jövőből. Idézhetem, ha társadalmi méretű szakadék hasadt, melybe tömegek hullottak. S nem figyelek az előítéletekre, arra, hogy ha valaki falusi származású most, már „újnépies”, vagyis maradinak mondható, és nem a „gondolati megújulás költője”. Jobb esetben voltam „faluról városba szakadt” ember, aki nem találja a helyét a városban. Éppúgy lehetnék városból falura szakadt, aki nem találja helyét a faluban. Attól függ, honnan mondják. Nem szabad hagyni, hogy érzelmi tulajdonomból valamit is csonkítsanak. A költőnek a nyelv a hazája, s államhatársértés minden szava.

1956. szeptember elején, már akkor, mikor a Déli pályaudvaron kiszálltam a szombathelyi gyorsból, megtaláltam közömet mostani lakóhelyemhez. Inkább az idegesített, hogy azt hiszik, hogy azt hiszem… Közöm a világhoz mégis a faluról irányult errefelé. Ott töviről hegyire ismertem mindent, földijeimhez szüleim sorsában és gyerekkoromban közöm volt, hárommillió városba költözött egyike voltam magam is. Magánragaszkodásom társadalmivá gyarapodott.

De ne felejtsem a szerelmes érdekeltséget! A várost meg kellett szeretni, nem utcasarki kalanddal, hanem hitvesi, családi otthonossággal. Ki kellett választanom, ami születésemtől folyamatos, nem a falusi külszín mázait keresve, hanem a mindenhol érvényes emberiességet, vagy annak hiányát, szükségletét. Tizennégy éves koromig laktam falun, négy esztendőt kisvárosban, azóta élek Budapesten. Bőrömön érzem, közöm van hozzá; ha kedvelem, nem a falu ellenére, ha pörölök, nem a falut hozom föl ellenpéldaként. Szellemi utazással közlekedem közöttük, hogy a versben együtt lehessenek. Ennek a magyarázkodásnak időszerűtlennek kellene lennie mára, főként, ha József Attilára gondolok.

Versvilága a külváros és az alföldi falu. Filozófiája konkrétuma a gyerekkor és az erre ráhulló élet esője, hava, pora, fénye. Eszmélkedése első tere a szoba-konyhás lakás, a homályos és udvarra néző szimbólummá lett, műalkotási rangra emelődött költészetében. Ez a konyha sokszor a versek indítója, sokszor a magárahagyottság és az éhség kínja-iszonyata talál formát, ott nyílik ez a konyha főzelékek fagyos szagával, kormos tűzhelyével, viaszkosvásznú asztalaival, ragyogó mosogatótállal, hideg kövével, szörnyű kredencével, amely szinte magától reccsen meg. Milyen szerencséje ennek a költészetnek, hogy kiterjeszthette szárnyát az egész magyar valóságra. Találkozása a falu megélése lett, csak innen írhatta meg a külváros nehéz esőit, a falu és a város összefüggéseiben lehetett egyetemes. Nemcsak képei mutatják a falusi táj hatását, nemcsak a fák, füvek, muhar, zsíros donga, málna, békák, nád, saláták, balta, sajtár, hasított fa. A falu ráirányította figyelmét a végtelenre, a csillagokra, érzékeltette az időt, amit csak fűben fekve, szélfújásos búzamezők felett lehet érezni, megismertette a jelenségek hang- és fényhatásaival, megtanította csokonais kecsességre, a könnyűség és a nehézség pontos lemérésére, a növényi és állati bánatra. Falusi élmények nélkül talán le sem írhatta volna: „Egy vaslábosban sárga fű virít.”

Teljes, egységes világkép ez, ahol minden résznek helyi és általános jelentése van. A kicsi magában rejti a nagyságot. Nagy, felmérő verseiben mitológiát teremtett kora fölé, kiküzdött jelrendszert, amellyel utolsó éveiben végsővé tömörödött művészete, olyan egyszerűséggé, mint egy gyümölcs, mint ez a strófa:

A világkép biztosíték, hogy a versek, szavak ne legyenek esetlegesek, alkalmiak. Petőfi nem alkalmi költő, pedig minden műve annak mondható. Arany a tervező, építő, a magyarság eposzát akarta, mint Dante a tükörvilág isteni színjátékát. Ady életével írta ezt az eposzt. Ha valóban igaz, hogy még a nagy költők is csak tíz-húsz versükkel élnek a köztudatban, mégis az egész ad alapot a halhatatlanságnak, s az örök sorok az egészet visszafelé beragyogják.

József Attila csak a helyzetemben igazolhat. Cselekedetemben koromra és magamra maradok. Sokszor eszembe jut úgy törekedni a mai teljességre, hogy egészében versbe fordulhasson a világ azon része, amit személyem és közösségem szempontjából a legfontosabbnak tartok. De lehet-e a mai táj, környezet lelkiállapotom kifejezése, mikor az emberiség válságát túlélni a legfontosabb?

Aratás idején utaztam szülőfalum felé. Nagy füstöt láttam házunk irányában. Abszolút versteremtő állapot; megyek haza, ég a lakatlan ház, a múltam, gyerekkorom minden kelléke, a parasztság használatlan szerszámai pusztulnak a szemem láttára. Természetesen versre csak akkor gondoltam így, amikor megtudtam, a ház mögötti hatalmas tarló ég. Fölgyújtották szántás előtt. A traktorok oldalt várakoztak, az árokparton három ember, nyugodtan, mint ahogy megszokott cselekedetek idején szokás. Engem a terjedő tűz megdöbbentő tengersuhogása, morgása valami meghatározatlan költemény felé fordított. Mi lenne, ha szülőházunk égne? De ehhez a talajhoz is közöm van, legeltettem rajta. Ég az ifjúságom tarlóvirágaival, egereivel, tücskeivel, lepkéivel. De álljak meg! Már írtam ehhez hasonlót: a hűvösvölgyi Balázs vendéglő tüze martalékává lettek emlékeim, már kimerítettem az efféle tartalmakat. Ám a tarló égése vonzott magához, akár egy tűzimádót. Ritmusával suhogtatott. Alul tomboltak, ömlöttek a vörös, ólom, fekete színek, följebb szétenyhültek rózsaszínné, ezüstté, fehérré. Nem repült arra egyetlen madár sem. Egyszerre gondolhattam Petőfi, Ady, Nagy László prométheuszi tüzére, János evangélista és Juhász Ferenc világvégi lángözönére. A jelenvalóság olyan lehet a szegény férgeknek, növényeknek, mint az atomháború, méretükhöz képest világégés. De csak úgy tehetem magamévá, ha visszakapcsolom az 1945-ös tavaszi estéhez, amikor lebombázták a falut a háború utolsó előtti napján, s olyan hatalmas füst tódult felénk, mint valami világomlás, s azt hittem, mérges az a füst, nem József Attilá-san melegítő, nem mint a disznópörzsölésé, az őszi pásztortűzé, nem mint a téli kémények fényes reggeli füstje. Azt hittem, meghalok tőle, és vártam a tüneteket.

Talán így lehetne ebből az élményből valami, a múltra és a jövőre feszítve, mint a vitorlát, hogy repülhessen. Ha azonos lehetne a mostani félelmem a régivel. De mért nem írtam meg eddig? Mert nem tudok a következő jelenettel mit kezdeni: megállt egy tűzoltó járőr, felelősségrevonóan megkérdezte a hadnagy, van-e engedély? ki szólt be és kinek? na, majd meglátjuk! Nem tudom, megnyugtató-e ez a jelenet, hiszen vége a rémes képzelődésnek, bár bagatellizálja az egész látomást, ugyanakkor szorongást kelt az árokparti emberekben az a na majd meglátjuk! Milyen egyszerű lenne leírósan, de itt egy indulatszót kellene megtalálni, hogy igazi vers legyen belőle. Melyik az a mindent összerántó erő?

Ahogy a vers mibennünk

Egy szinten lakom a Műegyetem kertjének fáival, életem részei: az öreg akác, amint tetézni igyekszik a központi épületet; házastársa a nyírfő-asszony, díszcserjék a gyerekeik, a gesztenyefák terebélyes rokonság, sógorok és komák, s van közöttük egy furcsa agglegény is, aki ősznek véli a nyarat, tavasznak az őszt. De mondhatnám ezeket a fákat szeretett verseimnek is, ahogyan velem vannak, ugyanazok, mégis mások bennem és én velük.

Tízéves korom táján már olvastam Rimbaud-t és Garcia Lorcát, valami gyönyörű súgást hallottam csupán, de nem értettem, akár a bokrocska a szellőt. És Ady versei! Csak azt éltem át belőlük, mikor a természeti képek önmagukat jelentik. Ma is öröm, enyhület ebben a vulkanikus lávaömlésben, démoni erőtérben az emberibben látott világ. Költészete nem természeti, de ha két szóval szól a fáról, már benne zúg az erdő, ha a lila virág versében kinyílik, maga a virágos rét. Sokszor taszított az „Isten szörnyetege”. Akkor találtam vissza hozzá, mikor a Séta bölcsőhelyem körül című költeményében megéreztem a Toldi táját, a Gőzösről az Alföldben a Puszta, télent. De most az a bölcsőhelyi séta valóban olyan-e, mint mikor Adyhoz visszavezetett? Képzeljük el, mikor Léda meglátogatja Adyékat. Az éppen falusi költő és a párizsi Léda találkozásának eufóriáját, s a feszültséget, mit szólnak a szülők, s az asszony milyennek látja őket? Mintha csak a nyugtató elterelésből fakadna föl ez a nagy, szülőföldbe szerelmes költemény, ahogyan minden szavával szerelmet vall a nőnek. Lásd, honnan jött, aki a tiéd! Ebben a bölcsőhelyben ring minden, ami Ady. A Bence határrész klastroma ködtornyában elsüllyedt harang szól, az Ér ősdicsőségű Kraszna-árok, a Kótó türk horda dúlta elsüllyedt falu. Semmi fölfogható, minden legenda s jel. Csak a repedt meder virágait ajánlhatja föl, mint ahogy önmagát, bizonytalanul, elfogadja-e? „Itt akartam járni veled.” Mennyi magány, mélyből gyötrő vágy tömörül ebben a sorban némi szemrehányással a késettség miatt. De semmi ellágyulás! „És most már gyerünk a falumba.” A férfiasság kegyetlen megítélésbe vált: „Mindszentnek hívják hasztalan, / Mert minden gonosz rajta van / S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.” Próbára akarja tenni Lédát? Itt szeretne vele élni vagy inkább magához fordítja ezzel az erős rándítással? „Ez pedig itt magam vagyok.” Nemcsak ő az, de ebben az egészben egyszál maga ő. „Régi tüzek fekete üszke”, s mint jegyesnek a templomajtóban, a szülők szárnyas oltára felé el kell dönteni, igen vagy nem. Végzetesen végletes bármelyik válasz következménye. Fenségesen nagyúri, parancsoló. Gőgös hangja annak, aki majd az Elbocsátó, szép üzenetet megírja. Ennek ellentétében, ahogy az embermértékű szerelem valósága és vágya fölmelegíti a Kalota partján a templomból jövő lányokat, s az istenes áhítaton átszövi a romlatlan szerelem emlékezetét, úgy találja meg a Májusi zápor után esőáztatta földillatában a munka és szerelem csodáját, érzelmesen és nyersen. Énekelnivalóan jut eszembe: „S a lábuk térdig meztelen. S a lábuk térdig meztelen.” Kamaszkorom kapáló asszonyaié.

Korán érintett meg Berzsenyi Dániel Közelítő tele, nehéz, mégis eggyé tudtam vele lenni. Nem volt fontos, nem is volt érthető akkor nekem a labyrint, a Zephyr, a symphonia, a thyrsus, csak a késő ősz megjelenítése, a múlandóság bánata. Annyira az enyémmé lett, hogy közeledő telem, falusi tájam, a kertünk, a rétünk végében a Hunyor patak, nyárfáink alatt az ölesárok, a néhány kilométerre magasodó Somló, vázzá meztelenített gyümölcsfáink, akácosunk, udvari bokraink azonosultak a verssel. És a nyelvi méltóság birtokomat fölemelte a nyomorúságból, mintha házunk lenne a Berzsenyi-kúria, mintha én lennék a költő. Ott volt mellettem minden, ami a versben, bár minden választékosabb, disznóröfögés, tyúkkárálás, tehénbőgés nélküli. Ősz, melyet az idegen szavak rejtelmei örökkévalóvá távolítanak tőlem az időben visszafelé. Így lett tegnapi minden, a rózsa, a balzsamos illat, a búgó gerlice, a csermely violás völgye, a mosolygó szőlőgerezd görög, pedig a jelen időben pannon, magyar. Ahogyan Berzsenyi kemenesaljaivá fordította Horatiust, én Berzsenyivel éreztem át akkor őszeimet. Az érzékeny gyermeki lélek fogékonyabb a múlandóságra, hasonlóan az öregekhez, de a gyerek elszomorodik csupán a természet egyetemes példázatától, az öregek magukban érzik az esős, nyirkos földet.

„Ősz van, korán sötétül és künn esik. / Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.” Milyen sokára értettem igazán Füst Milán Nyilas havát, pedig tartalma hasonló a Közelítő télhez. Közel ültem a költőhöz egyetemi előadásain, ahogy tíz kilométerre születtem Berzsenyitől, és mégis csak a vers ornamentikája ragadott meg. Mostanában fogtam föl igazán roppant szerkezetét, az ismétlődések logikáját jelzőkkel és szókapcsolatokkal, az egyesüléseket és eltávolodásokat, az indulatok apályát és dagályát, a nyugvást és mozgást, az élet és halál között oda-vissza tűnő szivárgásokat álomképzetben és valóságállapotban, a könny és esőcsepp együttes lüktetését, felhők hánytorgását világosban és sötétben. Minden szó kimért és hatalmas hátterű, ellentmondó és egyesülő, felszínével felénk forduló, mélységeibe húzó. Nyelve bibliai, vibrálása és ritmusa akár egy Shakespeare-monológé. Törekvése Shakespeare-drámát teremteni egy versben óriási kohézióval. Mintha a szavakat valami Lear király utáni Lear mondaná. Mi fedte el előlem a megvilágosodást? A költő maga? Máig hallom a hangját, recseg-ropog, elhallgattatja a hangokat, veres ordasok között indul Perzsiába. Tanterme ablakán át én is láttam, hogy „künn esik”, de én a Gellérthegy veres repkényeinek foszlására figyeltem.

Így zökkent meg egy-egy versben való biztonságom. Most már továbbgondolhatnám a Közelítő telet is. Berzsenyi alig múlt harmincéves, de ha nem írná: „itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli / Nektárját ajakam, még alig illetem / Egy-két zsenge virágait” – azt hihetnénk, sírba készülődő öreg. Rájöhetek, az életkor csupán ellensúlyozása a kifejeződésnek, még lehet valami lollis szerelem, de az nem változtat a szárnyas idő repülésén. „Itt hágy, s vissza se tér…”

Még a legnyilvánvalóbban egyszerű költészetben is van valami prótheuszi alakváltoztató, az élet folyamán más és más, rejtelem. Erre számomra a legjellemzőbb példát bátyám, Nagy László Adjon az Isten című korai versével hozhatom. Azért nekem igazán illett volna tudnom minden ízületét, ott született a vers a szénapajtánkban. És most értem csak, hogy 1944-es fohász. Első kérése a szerencse, szerencse a katonának a fronton, szerencse az itthoniaknak. E háborús időben nem a szabadságszerelem, a politika és szerelem, hanem a szerencse és szerelem a legfontosabb emberi vágyakozás. Legyen forró a kemence, hogy a kenyér megsülhessen, mert nem biztos, hogy van kenyér, és nem valószínű a tüzelő. Hát ne legyen üres a véka, s legyen a magányos kézben a szeretet parolája, legyen világosság, mutassa meg a hívő arcokat, azokét, akik a kivilágított sötétből is elhitetik, mert másként nem lehet, a háborús rossz megváltozik, és örüljön az ember ebben a fényben, el a temetős szomorúságtól! A vers megzenésítve rendszeresen hallható. A zene kiterjeszti a hatást, de a maga ketrecébe is zárja a szöveget, ekkor már csak énekelünk, és átadjuk szívünket a két műfaj ölelésének.

És sokszor még a ritmus is takar. József Attila Klárisok c. versének zenéje olyan mozarti könnyedségű, szint elfeledteti tragikus tartalmát, a szavak profán jelentését. Az első strófától alászáll a tekintet, a vers a női testen a nyaktól a derékig, a lábig. Az asszociációk távoliak, túl az udvarlás szokványain az elborzasztásig merészkednek: békafejek a tavon-nyakon, nem éppen szerelmes kívánság, amit a hóra potyogtatott bárányganéj alig enyhít. A reménytelen vágyakozást hessegetné, de még a rózsa-holdudvar-aranyöv éroszi ékessége is az öngyilkosság képzetét váltja ki, olyan ez a rész, mint csőd a szeretkezésben, ekkor döbben magára, ekkor szólal meg egyes szám első személyben: „kenderkötél nyakamon” fojtogat, s innen visszagondolva már a klárisok is fojtogatnak. Ezen a két ellentétes megállapításon áll a vers. Hasonlat a szoknya és harang, a láb és a harangnyelv, a szépség dicsérete a lélekharang kongása is ugyanakkor. A láb-jegenye metaforában hagyja örökül a hiányt, a világnagy őszi szomorúságot. A Klárisok dalba rejtett ballada. Szerelmet vallottam ezzel a verssel valamikor, és egyikünk se vette észre, milyen rettenetes. Ölelkező ringatás volt, nyári, őszi, téli tájkép, amibe huszonhárom évesen, József Attila-i korban olyan gyönyörűen beleillettünk.

A test öröme léleké

Forró indulatokkal törnek föl az élvezetek Szilveszter és Nagyböjt között. Emlékeim nagy mulatsággá sűrűsödnek, mint Androméda-köddé az egymástól is olyan távoli csillagok. Itt pirosra sült malac, pezsgő, bor és mindenféle erős szeszek, amott töltött káposzta, még csak egyszer fejtett pincebor, törkölypálinka a petróleumlámpás szobákban, népházak olajos padlója fölött, kocsmabűzben. Városi bálok palotással, keringővel, konfetti, szerpentin. Összekeveredik bennem a szmoking, a dekoltált estélyi a konfekciós, sárban vonszolt öltönnyel, csizma és antilopcipő, aranyfilteres cigaretta s a nyers, olcsó dohány, táncba rejtett ölelkezés, lakodalom, s az ablaknál tátogók, maskarádé, szabad bohóckodás. Nagy evések, ivások, s az illemmel feszélyezett kavargás csillárral glóriázva, tükrökkel tágítva, kétszerezve.

A csáktornyai Zrínyi-udvar 17. századi szakácskönyvéből olvasok a töltött malac elkészítéséről. „A tüdejét, máját forraszd fel, egy kis szalonnával együtt vágd igen apróra, petrezselyemlevelet is tégy bele, majorannát, tárkont, egynehány tikmonnyal keverd meg, borsot, sáfránt, gyömbért, apró tengeri szőlőt, ha vagyon, és töltsd meg a malacot, aztán süsd meg vele.” Régies nyelve miatt is jó étvágyat kívánó költészet ez a recept, mint ahogy a fűszerek fölsorolása ízesíti a húst. Kedvcsináló, s még inkább, ha a magát beleélő költő invitál. Ingyen lakoma – miként Illyés mondaná szellemi traktájára, vagy az élet bölcse, Hamvas Béla. „Az éhség a gyomor sötétsége. Az étel a gyomor fénye. Evés előtt sötétség van, és amikor az ember az első falatot lenyeli, ez olyan, mint a »legyen világosság« misztériuma. A hal elsüllyed a gyomorban és fény ragyog fel… Most megérkezik a bor, a lélek illuminációja. Van róla sejtelmed, ember, hogy ilyenkor mi történik? Brahman legmagasabb alakja a táplálék.”

Az idő szegényei énekkel hívják tarisznyájukba a húsokat, szájukhoz a bort. Már a karácsonyi áhítatba is betörnek a regölők, az ünnep vigíliája után azonnal betoppannak a havas mezőkről, bár legtöbbször kívánságaikba rövidítik éneküket, régi törvény szerint várják el a nagy rőt ökör felét, háta fele pecsenyehúsát, akkora főtt perecet, mint a szarva, s mintha már a felét sem hagynák a gazdának, csak a farkára akasztott korsó sört, köldökében a köböl komlót az asszonyoknak. Erdélyben még szegénységükre sem hivatkoznak, mint a Dunántúlon: „Hajdina köntösünk van. Cserfa bocskorunk van.” István és János nap segíti vígságból vígságba, szilveszteri mulatságba az embert. „Új esztendő, vígságszerző most kezd újulni, újulásba víg örömet most kezd hirdetni. Hirdeti már Messiást eljöttnek lenni. Légyetek a nagy Istennek igaz hívei!” De hamar felejtik a fogadkozást a bortól és az evéstől. Hova foszlott Bod Péter 18. századi megítélése? „A keresztyének között is sok rendetlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez. Mert némellyek lárvákat vettenek, külömböző Nemek ruhájában öltöztenek, sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez: némellyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat Pokolból jött lelkeknek; mellyre nézve helyessen mondották sokan Ördögök Innepének.” Pedig inkább a természetesség engedett szabad utat magának az Istennek kedvelt cselekedetekben, ha ő teremtette vígságosnak is az embert. „Gé, gé, gé, öregasszony gégéje, sör pálinka benne.” Eltáncolnak a vaskosság határáig, s már az asztalon csattogtatják bokájukat. „Elveszett a pincelakat, jaj, de víg szeretőm akadt. Alig várom az ördögöt, hogy elvigye ja vín dögöt.”

Gyerekkoromból előfénylik a kanász réztrombitája, amit talán káplárként szerzett, s horpasztotta, fakította az idő meg néhány verekedés, ha tulajdonosa természete erre is enged következtetni. Itt az Imre cigány énekes koldusjárása régisége miatt alig érthető szavaival. És Berda József, az evés-ivás nagy költője, angyal, felhőszárnnyal jön, már nem úgy, mint Pécsen a vonatról, ahol barátai épp így két fehér szárnyat véltek látni rajta. Nehéz testét emelik a szárnyak angyalivá, hatalmas aktatáskája könnyű, fél liter somlai húzza csupán, fehér mindenképpen, kéknyelű, juhfark vagy cirifánt; papírzacskóban libatepertő. Bakancsát nem fogta sár, ha a mennyekből szállt alá, érkezhet rövidnadrágban, ingben, düftin az egyik, barhet a másik, ám fején mindig ott kajlál az a zsíros, napszítta zöld kalap. Megadja a módját a „közönséges” örömöknek, ahogy Platón közönségesnek mondta a testiséget, bár elfogadta: „amit mi most teszünk, az ivás, az éneklés, beszélgetés, nem önmagában szép, hanem a cselekvés által válik olyanná, ahogyan csináljuk: ha szépen és helyesen csináljuk, szép lesz, ha pedig helytelenül, rút”. Berda platóni, ám Kiskamondi Németh Jóska nemzeti és vándortanyai költő olyan rúttá alakította megjelenését, mint amilyen rosszak voltak a versei. Hátán barna katonaláda tele tojással, a kántálást méltatlannak tartotta. Boldog Újévet! Egy tojás! Szélső házunknál anyámmal rántottát süttetett, zabálásra csámcsogta hazafias buzgalmú verseit. Istállók szalmáján aludt, Berda örökös ágyrajáró, szegények voltak, mégis… Az egyik valaholi árokparton pusztulhatott el valamikor, a másik az ártatlanság koporsójában feküdt, melyet a belső fény kékre sugárzott. Megtalálta az élet szépségeit, a szükségből csodát teremtett, evésben, ivásban, gombaszedésben, erdő- és hegyjárásban, emberi kapcsolatokban. Olyan angyalian mondta ki a legközönségesebbeket is, hogy nem keltett visszatetszést. Túlságosan földies tárgyát magasra imádkozta áhítatával. „Szabadszájú volnék? Mily igaz ez! / A szóban indulat forr: tiszta szesz… Bőtejű Marcsákat asszonnyá koszorúz / a vastag szó, mely gömbölyű és csupa hús”; „Én a dolgos örömök ünnepét orgonálom”.

Becses fáradság a gőzölgő, fűszerrel teli leves szürcsölése, a lefelé tolakodó töltött káposzta. Legszebb látvány, ha hurkát töltenek a mesterlegények, s a piac paprikával, petrezselyemmel rakott szekerei, a kacsák, libák, disznók párolgása a nagyhasú tálakon, s ha a kocsmárosné bőséges idomai könnyeddé bájolódnak kedvességétől. Az étkek kiválnak a versből, szinte laktatóan ehetők, mert a zsír, kolbász, pecsenye sistergése, ahogy Arany János írja A lacikonyhában: „Éhes gyomornak bübájos zene.” S a mi kortárs költőnk elégszer éhes gyomrú volt. Arany a szegényeknek, nem a maga testi gyönyörűségére teremtette meg az érzékszerveknek való esztétikát. Nem Móricz novellájának Kis Jánosa ez a nép, aki osztályharcos indulattal akar megenni ötven töltöttkáposzta-gombócot gazdája lányának a lakodalmán, s mohóságába hal bele a torkán akadt hús miatt a harmadik töltelék után. Ajándékul adta Arany Judit asszony ínycsiklandó szorgalmát a téli vásározóknak, hadd hevüljön a velő, gyulladjon az arc a füstöt vető bortól, amint „hurkát kanyargat a zsír-tóba”. Akár Berda kocsmárosnéi a rusztikus képben: „Tokája mellig, melle a hasáig”, míg teli képű húga a bor mézezésével, borsozásával, paprikázásával foglalatoskodik. Farsangi Arany vására, mára jelmez lehetne a bársonyszegélyű kupeces kalap, a fekete mellény, „min bolyongva vékony / Zsinór szaladgál”, hímzett inggallér, „Térdnél alább ér a bő ingnek ujja”, „redőit művészileg ontja / Le szárközépig, a lábravaló”. S táncra perdülnek, a maguk táncát járják, magyarosan, „s az eredtit / A kellem istennői szeretik, / Öntenek arra illő bájt, nemest, / Erővel és méltósággal vegyest”.

Egyszerre Csokonaival érezhetjük magunkat a dorottyás karneválon, ahogy a nagy előd éppúgy megveti a „galoppétát, straszburgert, hanákot, valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot”, s dicséri a mienket, mert „Csak a magyar tánc az, mely sohasem járja / A jó egészségnek semmi ártalmára. / Mivel mérsékelve mozgatván bennünket, / Frissíti elménket, testünket, vérünket”. Elgondolkodhatnánk ebben a diszkó-világban, miért volt fontos költőinknek a magyar táncról olyan sokszor szólni. Berzsenyi „aestetiás gymnasticát” lát benne:

Berdát táncolni nem láttam, nem is képzelhetem, de biztosan belerikkantott a közös vigalomba, aztán elmevilágosító fénnyel, dér-ezüsttel fogadta a hajnal a szilveszteri mulatság múltán.

Költői évszak

Egyik évszaknak sincs annyi változata, mint az ősznek. Egyszerre szüreti vidám, esővel szomorgató, az élet gyümölcs-édessége, elmúlást hozó ismétlődés, színek, ízek bősége, kifosztottság, szelíd napfény és nyirkos homály. Látszatra egyforma, de mégis más mindenkinek. Költői próba, vajon képes-e még gyermekien csodálkozni a felnőtt? Az elközömbösült hasonlatok mögött talál-e újabb lényegeset? Miként Berzsenyi az időbeni lét filozófiáját kiérezte az időjárás-változásból, mint ahogy Vajda János az őszi tájékból a létezés lényegére rákérdezhetett.

A rejtélytől sohase szabadulhatunk. Új s újabb kérdésekkel próbáljuk megközelíteni, s már nem is végső válasz a legfontosabb, hanem a felé igyekvő gondolatok kifejeződése. Akár nehezen haldokló lélekkel, ahogy Füst Milán írta a Nyilas havában, akár tánckönnyeden, mint a Valse Triste-ben Weöres Sándor. Ő ugyanazt az évszakot varázsolta magából nekünk, látszólag költői személyesség nélkül, látszólag konvencionális elemekkel és eszközökkel a rossz vers szakadéka fölötti kötélen egyensúlyozva, zseniálisan.

Szomorú keringő. A cím idegen szavainak sejtelme alásugárzik a versre. Időtlen időben, tértelen térben járják a magyar szavak a táncot. De mégis a venyige, a templom dombja, a torony gombja, a kökény, a cserje, a kolomp csöngei, a gyermekkor elsőnek megnevezett világából, a „Hol a szádról a festék?” is onnan, a falusi házból való. Az este-teste rímközhely együtt busong az ősz örök közhelyével. „Hűvös és öreg az este. / Remeg a venyige teste.” Megszemélyesíti és tárgyiasítja az évszakot, nagy térben, az őszi végtelen, mégis idevalósi estben érvényesíti igazán a dolgok intimitását. Elhull a szüreti ének, érzem, amint lehull a levél, kuckóba bújnak a vének, öreg esték maguk is. Majd visszatér a vers egy régebbi körbe, onnan csavarja pörgésével a templomot, a nyári éneket jelen időben, más összefüggésben ismétli meg a vének megbúvását, hűvösíti a minden-árnyéka estét, amint a venyige remegése a cserje csörgésévé változik át. Innen árad szomorú mollban az elmúlás dallama, már nem az öregek, nem az évszak, hanem az idő, melyben „Az ember szíve kivásik”, és „Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég”, „Lyukas és fagyos az emlék”. S vissza megint. Eljött a zöld fák jövője, a piros láz, a ház menedékében sírnak a lányok, még azt se tudják, miért. Rúzs helyett fagy festi kékre szájukat, a hűvös és öreg estékhez vénülnek ők is. És keringőznek újabb dimenzióban a szavak, minden-mindegybe, semmi-emlékbe. A lány asszonysorsa tűnik át a cserje csörrenő kontyán. Kolompol az ősz kolompja az utolsót legelő, hazatérő gulyával. Folytathatja vagy befejezheti a zenekar a keringőt, haláltánc következik mindenképpen.

Ám adódik áldott pillanat, melyben a természet nem kelt semmi képzetet, csak van örökös szépségében, s az ember egyesül a mondanivaló nélküli, hangtalan muzsikával, öröknek hitt jelenben, amit sohasem akar elfelejteni.

Szegény magyar költő

Berzsenyi, a magyar Horatius?

A címet látszólag nem kellene kérdéssé bizonytalanítani, hiszen van Berzsenyinek egy körülhatárolható korszaka, melyben Horatius a minta a költemények klasszikus formájában és megelégedett filozófiájában. De magyar Hölderlinnek is mondható a görög ideálhoz való ragaszkodása, s legalább húsz éven át tartó lélekháborgásos, ritka szavú magánya miatt, mikor zseniális magyarázkodásokra szenteli az idejét, hogy verseit megvédje Kölcsey kritikájától. Mércéje Pindarosz és Horatius volt egész életében.

1799-től egy ideig szinte kizárólagosan tekinti Horatiust példaképnek. A sömjéni évek alatt, házasságával befejeződött zaklatott ifjúsága, csillapodik a családi feszültség. A diákkori rakoncátlanságok, a fiúi engedetlenségek, a meggondolatlan katonáskodás, a rangon aluli szerelem Perlaky Judittal, a nemesdömölki pap leányával, elmúlnak, megszakadnak. Feleségül veszi a hagyományos körből Dukai Takáts Zsuzsánnát; ő is, mint apja, középnemesi családból nősül. Külön gazdálkodik. Elégedett: „Partra szállottam. Levonom vitorlám. / A szelek mérgét nemesen kiálltam.” Valódi és képzelt nyugalomban él: „Mindenütt boldog megelégedéssel / Nézek az égre” – írja az Osztályrészemben. Az Amáthusban helyét is kijelöli: „Mint a setét völgy csermelye, életem / Elrejtve lappang s halkva csörögdegél / A laurus-erdők szent homályin, / Illatozó Amathunt ölében.”

Délszakivá, görögössé hasonítja világát. De ahogy Németh László mondja: „Aki nem született Horatiusnak, az hiába esküszik Tiburban megelégedést. Ezek a magyar Tiburok különben is szorosok, feketék, nincs rajtuk Augustus szeme.” Igaza van, ha az akkori szellemi, gazdasági állapotokra gondol, de én még hozzászámítom Hamvas Béla gondolatait is. Van egy táj Magyarországon, a Kemenesalja, melynek inkább Athén a fővárosa, mint Budapest. Itt a Dél „nem mint mai hely él, hanem a hely, mint örök valóság, örök Géniusz… Berzsenyi tüzesen, keményen, mélyen és ragyogóan harmonikus: – ő még rendelkezik azok fölött az erők fölött, amiket az ős antik harmónia megfékezett. Berzsenyiben minden megvan, ami ebben a létben jelentékeny: az ősnép, a család melege, a Philia, a szociális báj, a kozmikus harmónia s az isteni eredet nyugodt öntudata.” Talán észre sem veszi az ember, mégis hat lelke és gondolkodása mélyéről, meghatározza szokásait, cselekedeteit, öröklődik.

Sokat jártam a Kemenesalján, megírtam Berzsenyi nyomát, szülőházam ablakrámája a Ságot, a Kemeneshátat keretezte. Rómából Tivoli-Tiburba közlekedési tájékozatlanságom miatt nem juthattam el, de láttam Soratte-Soracte hegyét Szőnyi István festményén, Zsuzsa lánya római lakásán, megtudtam, amit Berzsenyi nem tudhatott, a két hegy milyen hasonló, ha a Ság mai csonkaságától eltekintek, körülöttük síkság, fák, szántók és rétek. Részesülhettem a szomszédos Kemenesalja mediterrán fényében, harmóniájában, az emberek kiegyensúlyozott viselkedésében munka és családias együttlét közben. Széttekinthettem onnan, ahonnan a költő, s talán rokon meditációban részesülhettem nyugodt pillanatait fölidézve, s lehet, épp olyan kegyelmi állapot volt az nekem, mint ahogy ő fölidézte az ideákba húzódott világot, mint az élet mértékét. Akkor a szoros pannon terekké tárult, a feketén elömlött a napfény, s Augustus figyelő szeme, segítő keze helyett a föld termőereje segített élni.

Ne felejtsük, ez a kemenesaljai országrész kultúrtáj volt az akkori Magyarországhoz képest. Tehetséges fiai a soproni evangélikus líceumban tanultak, inkább nemesi sarjak, de azért a szegény sorsú Kis János is tanulhatott Sopronban, Jénában, nem zárta sorompó az utat Jéna és Göttinga felé, s már onnan érkezik Kis Dömölkre tiszteletesnek, egy nagy költő felfedezőjének. Berzsenyi is mehetett volna, ha nem szólítja vissza a birtok, az iskolaundor s a jogi végzettségű, morc, magányos, özvegy apa, Berzsenyi Lajos. A kissomlyói elemi iskola mestere Sopronból érkezik a hetyei gyermeket tanítani, s természetesen a soproni iskolára készíti föl. Ott ismerteti meg Horatiusszal Wietoris Jonathán, oktatási programjában külön kurzust szentel a nagy római ódáinak. Jelentős ez a hatás, Horatiusnak a rómaiakhoz írt ódája megalapozza A magyarokhoz tizennégy éven át érlelt véglegességének első változatát: „Romlásnak indult hajdan erős magyar!”; „Ó Róma, szörnyü vétkeidért lakolsz… Már őseinknél lagymatagabb szülők / dajkálta romlott faj vagyunk, még / nemtelenebb unokák szülői.” De nem feltétlenül Wietoris közvetítéséből adódik Berzsenyi horatiusi költészete.

Virág Benedek 1799-es kötete erősítette meg eddigi vonzalmait, szabad és sikeres lehet az az út, hiszen már egy magyar szerzetes poéta onnan szerezte az elismerés babérjait. Rajongó verssel üdvözli:

1799-től kezdődik Berzsenyi horatiusi korszaka, innen visszatekintve korai versei rímes nyögdécselések. De ahogyan gyakran előfordul, nem nagyon örül a mester az önjelölt követőnek, Berzsenyi hiába reménykedett Kazinczy közvetítésében, hogy bírálja vagy méltatja őt Virág, a tabáni remetétől semmi választ nem kapott. Találkozásuk is kínos, amikor 1814-ben, Berzsenyi második pesti utazása idején enged a fiatal kollégák óhajának: a megismerkedés félszeg szótlanságba, kiábrándulásba zavarodott mindkettőjük számára.

Valójában Virág Benedek hasonult igazán Horatiushoz, ő énekli meg az apró örömöket, az ajándékba kapott likőr Berzsenyinek alacsony tárgy lenne, mikor az ódának magasan kell járnia. Ezért múlta felül mesterét, aki mára csak esetleges ábránd a zajos hajszából egy hajdani életforma után, csak annyi, ahogyan Kosztolányi vágyakozik az apró idillért, amikor nem érdekes, „mi marad belőle? Egy kis küszöb s egy villamosmegálló”. Berzsenyiről nem írhatott volna így!

A Horác című vers a példája, mi a hasonlóság és a különbség a magyar és a latin költő között. Ha Berzsenyi Horatius Thaliarchushoz írott versét átkölti, nemcsak magyar nyelvre, hanem a magyar világra, s önmagáévá is hasonítja. A kellékek lehetnek mitológiaiak vagy görög-római illetőségűek, díszítő ékszereiként a zordabb, gondozatlanabb északi világnak, de a lényeg mindig a költő módján marad magyar. Ha fordításnak tartom a Horácot, még jobban látszanak a különbségek, hogyan változtatja a saját eredetijévé az egykori latin eredetit. Korán megismertem ezt a verset idősebb testvéreim valamelyikének tankönyvéből, vagy a falusi népkönyvtár füzetéből. S ahogy a költő latinossággal emelte ki magát a mezei szorgalomból, úgy emelt ki engem, a gulyásgyereket, trágyateregető fiút a mindennapjaimból. Ami ott Boreas, az nekem főszél, s nem sz-szel, hanem s-sel ejtve máig is.

Horatius, Szabó Lőrinc fordításában:

Berzsenyi első versszaka már hűtlen fordítás, az itteni tájba helyezve, s a magyarított tartalom hangulatával. Még a nézőpontja is más. Amott a Soracte megpillantása idézi föl a telet, a hegyről esik a tekintet a lentibb havas, fagyos környezetre. Berzsenyi hatalmassá tágít, egész égboltot húz a Boreasszal a Kemenes fölé, utána figyelmeztet: Nézd! s levezeti szemünket a Ságra. Itt a minden szó jelenti azt, ami a latinban a fölsorolás, ami ott okot ad a védekezésre való felszólításra:

Berzsenyi, mert nem tartja be a műfordítás szabályait s szerzőnek érzi magát, egy leleményes csavarral Horatius tanácsait sorolja föl:

Hárman is lefordítják a verset, Szabó Lőrinc kihagyja a fűtőeszközöket, Vargha Gyula tűzhelyet ír, konkrét abban is, hogy „hozz kétfülű szabin csöbörben / tiszta, erős, negyedéve szűrt bort”, Imre Flóránál „jó négy telet látott szabin bor” olvasható. Berzsenyi nem aprólékosan intim, a kitárulkozó költőt fölhasználja csupán a delejes szavak, a bölcs javallatok kifejezésére. A „fűts keményen”, a „Hideg van, enyhítsd fával a tűzhelyet / megrakva bőven”, s a „Tégy tűzre bőven, űzd el a mord fagyot” helyett a „gerjeszd a szenelőt” már jellegzetesen hazai szintagma, amiről nem tudjuk pontosan, micsoda, csak a szemléletes cselekvést idézi, s azt sem tudjuk, hogy akkori közismert megnevezés-e a szenelő, vagy a költő találmánya. Magányos embert képzeltet, amint egyedül fűt, magának tölt, nem kell kimondania, mitől melegedjen, mit igyon. Természetesen sömjéni bort, a sajátját, ami a Cser oldalán termett. Fontosabb az átteleléshez, a túléléshez az érdem. Túl pici a kétfülű szabin csöbör ahhoz a balzsamos kenethez, melyet Bengália napja főzött ki. Először Szíria napja állt a versben, jellemző Kazinczyra a tanácsa, javítsa ki, hátha valaki összekeverné Szíriát a Sziriusszal. Kinek jutna eszébe?

Aztán Horatius három versszaka kettőre tömörül, Berzsenyi elhagyja ezt:

Kimaradnak tehát a személyes sorok – és hol lennének Sömjénben versenyek? Hogy azonosulhatott volna a szerelmes sugdolózással az alkonyi félhomályban? Kihagyta a pajzánságokat, régebben is csak néha engedett meg magának olyan finom erotikát, mint „Pihegnek már s dagadoznak / Melled hattyuhalmai”, vagy „Itt dűlt égő kebelembe / Édesen elájulva”. Ekkor is a korstílusba vegyült, amely ellenezte őszinteségét.

Csak az életfilozófiát hagyja meg, a hirtelen elrepülő időt, ahogy a boldogság pillanataira gondoltat, akár a sömjéni pincében, akár a tiburi villában.

Ihlete forrásait olyan szűkre szabta azzal, hogy csak az emelkedett érzelmet, gondolatot vélte méltónak megnevezni a versben, már-már azt hiszem, ez az elsődleges oka hosszas és végső terméketlenségének. Horatius dúskál az élményekben, neki versalkalom minden, a mulatság, a történet, a táj, a testi szerelem, a politika. Volt bölcs és bolondos, rengeteg szálon játszott, még a legalacsonyabb tárgyat is versbe emelte. Annyira kitárulkozó, szinte Berzsenyit is olyannak szeretném hinni, jól esne, ha magyar utóda is így írna magáról: „Kedvelnek főembereink békébe-csatába, oly apró testű vagyok, napbarnított, hamar őszült, gyors haragú és éppoly gyorsan békülni kívánó.” Berzsenyi a magasztosnál nem adta alább. „Az oly kicsinységek, mint a Csirmasz vára, névnapi és lakodalmi versek csak kicsinységek maradnak, ha maga Homér énekli is azokat… A poézis nem egyéb, mint lelki muzsika… A kérdés tehát, hogy dorombolni akar-e vagy lantolni?”

Túlságosan steril úgy a gondolat, ahogy ő vallotta az erkölcsöt, az észt, a virtust, az életfilozófiát. A költői különösségre, a plasztikus, árnyalt kifejezésre a mitologikus görög-latin műveltség közmegegyezéses lehetőségeit használta föl. Óriási nyelvi energiával!

Idillbe való menekülésnek tartják némelyek a Horácot és a többi sömjéni költeményt. Pedig a természetiség, az emberi természetesség nagy versei. Horatius a visszahúzódást vallja, ugyanakkor könnyed alkalmakat ragad meg. A Horác befejezése a létezés hideglelését döbbenti ránk. Csodálom fönségét. Szeretem odavalósian. Szülőházam elől repültek azok a hófuvatok a Ság tetejére. Horatius Flaccus aranylantján nyugat-dunántúli tájszólásban szól az ének. Sági, somlai bort ittam én is, nem az istenek itala nektárt. A római tógában olyan különössé, kedvessé válhatott a költő, s nagyon szívemnek való lett ebben az emelkedettségben.

Berzsenyi és Kazinczy

Szerető olvasója kíváncsi Berzsenyire, de műveiből alig tud meg valamit személyéről. Az ember, a költőszemély leveleiben mutatja magát, s leginkább a Kazinczy-kapcsolatban válik világossá.

Nem levelező természetű, 123 ismert levele van. Kazinczynak 6000. Első levélváltásuk, 1808 vége előtt 6 rokoni ügyekkel foglalkozó leveléről tudunk. Kazinczy irodalomszervező, újdonságos, kitárulkozó, kíváncsi hajlamával magához láncolta, így nemcsak 38 darabot serkentett ki belőle, de mások iránt is nyitottabb lett. Érzett valami fontos feladatot, s fokozatosan felszabadult tartózkodásából. Már öt éve Niklán élt, s még mindig nem tartott kapcsolatot tája országos hírű személyiségeivel: Sárközy Istvánnal, Csokonai somogyi földbirtokos patrónusával, Pálóczi Horváth Ádámmal, a híres népdalgyűjtő költővel. „Horváth és Sárközy urakat távolról ismerem, de sem ezekkel, sem másokkal én még Somogyban barátságba nem keveredtem. Nem azért, hogy sorsom az elsőbb társaságokból kitiltana, hanem mivel mozdíthatatlan princípiumom szerint magamnak és gyermekeimnek éltem és élek. Az én egyedülvaló barátaim a magánosság és az elmélkedés.”

1808-tól, miután Kis János papköltő és Kazinczy az íróvilágba beavatta, szaporodik a postája; leginkább Széphalom felé Kazinczynak, Pestre Helmeczy Mihálynak munkái kiadása okán, Döbrentei Gábornak Kolozsvárra versekkel, drámatervvel, írói léte híreivel tömött koperták, Hetyére apjának az engedelmes fiú kötelessége szerint, feleségének Niklára soproni gyógykúrája idejéből. „Jollehet, serény levelező azért nem vagyok” – nemcsak Döbrenteinek írhatná. Mindig akkor és annyit ír, amennyi föltétlenül szükséges. Általában nem az életét, hanem praktikus ügyeit viszi a levelekbe. Elszámolással kezdi első diákkori levelét; mennyit fizetett csizmadiára, szabóra, kávéra. Jelképesnek tartom és vonatkoztatom addig a határig, amíg valaki a címzett filozofikus tartományait nem ingerli és meg nem sarcolja. Csak akkor oldódik tartózkodása, ha a magamutogató partner kihívása elől nem tud kitérni, s a bizalmat szívbeli bizalommal siet kiegyenlíteni. Dicsérjük ezért Kazinczyt, mert csak ő, a költőfejedelem lehetett erre képes. A maga természetes exhibicionizmusával kicsalta barlangjából a mogorva remetét. Berzsenyi éppen az ellentétében hitte magát egyenrangúnak. Mindkettőjük tökéletességéhez a másik erénye hiányzik, s így együtt tökéletes barátság lehetett volna, ha Berzsenyi enged törvényeiből valamelyest, ami soha eszébe sem jutott.

Kazinczy elsőre lekötelezi. A bizalom és a szabad beszéd, a gátlástalan kitárulkozás szinte kötelezően elvárta a partnertől ugyanazt. Nikláról nézve Széphalmon igazi költőfejedelem lakik, akinek bizalmáért, szeretetéért hálásnak kell lenni, s a maga módján hozzá kell idomulnia, ameddig Berzsenyi önérzetét nem sérti. „Ritka ragyogásu barátom!… te engem mesterednek nevezel. Hamis tettetés nélkül s igaz örömmel nyomom vissza homlokodra a szent koszorut, s azt vallom, hogy az téged illet, nem engemet. Elég dicsőség az nekem, hogy Te engem szeretsz.” Berzsenyi válasza a meghatódottságtól könnyes, egy olyan nagy ember, mint Kazinczy, lemásolja verseit, vignettet készít. Ekkora elismeréstől szaporábban dobog a szív, a verseit rejtegető bírálatot kér, tanítványnak ajánlkozik, a helyesírási kifogásokat úgy veszi, mint iskolamestertől a diák, aki tudja, mégsem az a legfontosabb: „mig az óda reptével héjáz, addig hivem, de ha azt egyszer irni kell, kezemtől hirtelen elpártol”. „Grammaticai tökéletességet már én nem igérhetek, mert én annak a legelső reguláját sem tudom, sem azt, hogy van-e a világon magyar grammatica vagy nincs.” Innen lép fel akarva-akaratlan egy olyan szerepben, hogy Kazinczynak ellentéte legyen. Megalázkodás vagy az eredendő géniusz hivalkodása; lecsökkenteni magában vagy maga körül a lényegtelen körülményeket, a lényeg láttatása érdekében? Vagy nem is kellett csökkenteni, inkább hangsúlyozni, apró túlzásokkal a szerephez alakítani? „… én a kérkedésnek még a szinétől is szuperstitose irtózom.” Kazinczy a feleségével dicsekszik: ez a csirkéiben gyönyörködő szoptatós anya „a bécsi francia klastromban neveltetvén, hol két tántja, a két comtesse Rogendorf, apácák, franciául tökéletesen beszél”. Goethét, Schillert olvas, de nem olvassa agyon magát. „Én őtet el vehettem volna bátran, hacsak szobalány volt volna is. Termete s mellye, keze, lába gyönyörü volt szintén az irigységig, képe bizarr, de nékem kedves, igen kedves.” Tud franciául, németül, tótul. Jó szíve van. Gróf Török Sophie a feleségideál: csirkéző, egyben művelt, csinos arisztokrata nő. Kazinczy kihívására neki is elő kellett adnia családját. Ha a széphalmi tárgyilagossága álarcos kérkedés, a niklaié a megfilozofált szerénység. „Az én tiszteletem oly szemérmes, oly félénk, hogy az csak az ő testvérének, az illendőségnek karjain és innepi köntösben bátorkodik megjelenni Uraságod előtt; nem fosztom meg tehát gyáva piperéjétől, nem azért, hogy fényesebb küszöbökre lép, hanem mivel tanitómhoz szól.” Zrínyi-, Nádasdi-, Gyulafi-vérből való s jóbanyáiban Csebi Pogány Ilkót és ezüstmedencékben mosdó Török Magdolnát lát. Wesselényivel rokon. Nemességében egyenrangú, s ami gyerekeiben, feleségében műveletlenség lehet, azt ő az egyszerűség erényeivel tetézi, így hagyja ragyogni Kazinczyt, így növel maga köré elkülönítő mítoszt, melynek minden részlete pontosan egymásba illeszkedik, mint Diogenész hordódongái. Gyermekeinek, akár a szülőknek, víz az italuk, orvosságuk a szabad levegő, a felesége „középszerü mindenben”. „14 esztendős korában vettem el, együgyüségben találtam, és abból fel nem szabaditottam… Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zugolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálásért nagy panasza van ellenem, de én azt Sokratesként csak ugy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt.” Valójában tizenhat évesen vette el Dukai Takáts Zsuzsannát, de hát két évvel kellett fiatalítani, hogy igazán együgyűségben találtasson, s a költő szókratészi, diogenészi mivolta nyilvánvalóbb legyen, a magányban fogant ódák még hitelesebben különösek. Ezért lett Hetye is Munkács, az atyai szigor börtöne. S mert a költői erő nyamvadt testből nem zúdulhat, azért szükségeltetett a Táncok című vers alá: „Én egykoruim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt általugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megverém, és azokat a város tavába hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim között elalélt.” Tudhatjuk, tizenkét embert egynek megverni s még inkább a tóba dobálni nem lehet, az elalélás pedig mindkét fél szerelmi tapasztalatlanságára vall.

Íme a költő! Azonos a verseivel. Kezdődhet a műhelymunka, két, különösségében egyenrangú ember levelezése. Utaznak a versek, járnak a vélemények.

Alig két évre a kezdeti boldog egymásra találás után megérkezik a Berzsenyi szellemi fölségterületét védő irat a dunántúli nyelv érdekében, jónak vélt versei mellett, mert Kazinczy a Fohászkodást is ki akarta hagyatni a gyűjteményből, kétségbevonta néhány óda érzelmi hitelét. Az 1811. február 15-én kelt levélben inkább azt figyeljük: hogyan adta elő? „Barátom! Te kedvet lelsz a Te féltudós barátodnak nyers okoskodásában. Én tehát a Te sok szép verseidet, leveleidet azzal hálálom meg, hogy… perbe, mégpedig grammaticusi perben idézlek! De remélem, hogy a mi perünk csak a szeretőknek pere lészen – mely csak a megbékélés örömét fogja késziteni. Ha én gondolataimat Teelőtted elrejteném, vagy én volnék Hozzád méltatlan, vagy Te énhozzám: vagy hizelkedő volnék, vagy belátásodhoz nem biznám. Ezektől távul vagyok… Én Teveled egy hiten akarok lenni, s hogyha nem lehetek is, eretnekségem meggyónom. – Ezen megröviditett gondolataimat a Te bölcs itéleted alá vetem, hogy minekelőtte ezeket bővebben kidolgoznám, reflexióidat láthassam. S reménylem is hogy valamint én Tehozzád a legszivesebb, legnyiltabb bizalommal szóltam, Te sem fogsz tőlem semmit megtagadni, ami nékem e részben világosságot és bizonyosságot adhat. – Térek egyéb gáncsaidra. – – – Ezen számadással köteles valék Néked. Mely nyugtalan várom itéletedet!… De nem bosszantalak többet! Élj szerencsésen nagyérdemü Férfiu! S Hozzád mutatott bizodalmomat vedd legfőbb tiszteletemnek jeléül.”

Nem sértődött, inkább tisztázó ez a stílus. Folyik a levelezés tovább anélkül, hogy Berzsenyi személyiségéből kimozdulna. A ragaszkodás töretlen. „Te a theória fáklyájával szoktál az igazságok országába hágdosni, én pedig csak a meztelen okosság mécsesénél bukdolódom… Mi különböző utakon járunk, de nem lehetetlen, hogy tán ugyanazon egy resultatumhoz ne vezessenek.”

Nem vezettek ugyanazon következményre. A levelek inkább alkalomból íródtak. 1817. január 13.: „nincs mit irjak, de mégis irok, hogy már valahára rég óhajtott leveledet láthassam”. Lemásolja hát Festetics György levelét, melyben Niklai Bölcsnek nevezi, „akinek dicshirét a halandóságnak köde el nem éri”, ő a somogyi Kazinczy, akire szemeit vetni bátorkodik. S éppen a Keszthelyi Helikon ünnepségről szólván írja, nem illenek Keszthelyre. Költőnk szerénység, magyarázat nélkül hagyja a titulusokkal bökni pályatársa szemét, mintha a levelet csak azért másolta volna le, hogy közvetve hozza tudomására egyenrangúságát. Szeptemberben már megtudhatja, meddig merészkedhet. Somogyi Kazinczy? Íme, a Kölcsey-recenzió!

„Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra téved el… Ő minden kifejezésbeli bősége mellett is gondolatokban és érzésben szegénynek látszik… ezen gondolatok, ezen érzelmek szük körben forognak, s igen sokszor, gyakran az unalomig igen sokszor fordulnak elő… magát már egészen kimeritettnek lenni látszatik… Mert másként, hogyan kelle vala származniok azon IV. könyvbeli Episztoláknak, azon durva jambusokba öntött deklamációknak?” „Csokonai harmincegyedik évében hala meg, s ezen korában Berzsenyi már elérte azon pontot, melyet ő nehezen fog többé felülmulni…” – vág Berzsenyire Csokonai-recenziójában is. Tehát a Somogyi Bölcs akár 1807-ben meghalhatott volna.

Olyan hirtelen érte a költőt, akár egy jól szervezett katonai puccs. Niklai kizártsága most üt vissza rá igazán. A kritika 1817 júliusában jelenik meg a Tudományos Gyüjteményben, ő csak szeptemberben olvashatja. Már két hónapja gúnyolódhat rajta az egész magyar írótársadalom, ő meg arat, takarul és csépel. Kihez röptetné levelét, ha nem Kazinczyhoz: „mivel tapasztaltam, mennyit vesztettél Te a Mondolat által, szükségesnek tartom, hogy magamat oltalmazzam… kicsoda, micsoda, s hol van mast Kölcsey?” Nagyon jól ismerte. A kérdés nem válaszra várt, inkább káromkodás, a válasz Kazinczy kiállása lehetett volna. Egy hónapnál később íródik a felelet, hat nap különbséggel kettő is, mert az elsőnél a recenzió nem volt kézközelben. „Aug. 8-dikán napam, sept. 25-dikén testvérhugomnak férje megholtak, s ez a kettős halál, képzelheted, mely bontakozásba hozta dolgaimat, s ki fogsz menteni, hogy későcskén felelek. Kölcsey egy viceispánokat adott ház gyermeke, s velem álmosdi birtoka által atyafi…” A késedelmet családi bajokkal indokolni érthető, de hogy Berzsenyit az érdekelné, Kölcsey viceispánokat adott ház gyermeke-e vagy sem, teljesen nevetséges. Kazinczy sokkal okosabb ennél, ő a levél stílusos szerkesztésével kerítette körül magát, óvatosan tért a tárgyra, vagyis arra, amit Berzsenyi nem várt: „Nem gondolok én azzal, hogy ő vagy akárki, akár engem, akár mást megcsapkod; higyd el édes barátom, mindenikünkben van csapkodni való… a korbács használ mind az irónak, mind az olvasónak. Azonban Kölcseyt én is nagyon elkeseredve találtam ez idén Lasztóczon mulattában. Neki semmi sem jó, még az sem jó, amit eddig csudált.” Mentegeti, a saját bajaival magyarázza. Az is kiderül, hogy Kazinczy már korábban ismerte a recenziót: „a redakció kihagya valamit, de abban téged nem érdeklett”. Ha tudott róla, miért nem figyelmeztette Kölcseyt, hogy ne Berzsenyin üsse a magyar költészet ázsiaiságát, vagy őt, mi készül ellene. „Állitásaid sok helyt csak félig igazak.” A másik levélben, most már a recenzió megkerülése után: „Kölcsey nemcsak gorombán nem bán veled, sőt minden sorából személyednek szives tisztelete szól, de sokban veled és velem nincs egy értelemben.” Kiderül, védelmet várni hiábavaló. Kazinczy nem ért egyet az episztola műfaj elvetésében: „Inkább jó episztolát, mint rossz ódát, rossz drámát, a rossz epicumot… Ezt el ne feledd neki mondani, ha igazán szándékod, hogy neki felelj.” Nem óhajtotta megvédeni, de hivatkozhat rá. Ez mindennek a teteje! Megszűnt a barátság, talán nem is volt.

„Láza növekedvén, elkezdett panaszkodni a sors ellen, s mindama sebeket, melyeket életében kapott, vagy vélt kapni, haraggal és néha könnyekre fakasztó fájdalmas érzéssel felszaggatta: éjfél után néha egy-két óráig is beszélt. Haragja és panasza önsorsa ellen irányult…” – mondta el a fia.

Mit tarthatott fő bajainak? A patriarchális tisztelet belekényszerítette az engedelmes fiúi viszonyba, kényszeredett házasságba, belebékítette a vidéki magányba. Szabadságvágya, költői léte, felvilágosultsága, a demokráciára való hajlama kibírhatatlan kettősséget okozott, és abban feszült egész életében. Kettősségben a gazda és a költő. Csak akkor nyugodhatott volna, ha eszményien egyesülnek. Sömjénben volt az igazi, amikor még nem tudta senki, hogy poéta. Az irodalomban mindig gazdálkodó; sohasem lehetett egyenrangú és szabad. Amit hirdetett, a magányosság, a diogenészi sors hordóbetegséggé fajult. Minden olyan későn jutott hozzá, barátai nem voltak, mindenben gyanakodott. Írótársai a háta mögött áskálódnak ellene. Magánmítosza okát nem tudják, póznak, provinciálisnak veszik. Költészetét besorolják a kisebbek alá, Dajka, Virág, Kis János mögé. Hajthatatlansága, elveihez való ragaszkodása, taktikára való képtelensége kizárta, hogy tábora lehessen. Nikláról legyen szellemi vezér? Kazinczynak más a természete. Örökké őrlődött a hűséges szív és a józan ész között. Pesten az irodalom, minden vidéki provinciális.

Hol az a Szemere, aki még 1810-ben azt kiáltotta: „Mely pálya az amit Berzsenyi fut. Utána! Utána!” Hol az a Szemere, aki ezt a rajongást Kazinczynak megírta? Védőiratát fiókban hagyja, nehogy Kölcseyt sértse. Kölcsey kíméletlen elvhűsége elvtelenséget szül? Berzsenyi antirecenzióját nem jelentetik meg a Tudományos Gyüjteményben. Teleki József véleménye: „az abban előforduló számos sértegető kifejezések és az egész munkának polémiai iránya annak felvételét tilalmazzák…” A költő magára marad. Minden értelmetlen. Minden csak látszat, amiben eddig hitt.

Három évig nem válaszol Kazinczynak. 1820. december 13-án jut odáig, hogy állapotát összefoglalja. Sopronban gyógyíttatja magát, szervi és lelki bajai egyszerre támadták meg, epehideg, „s egy veszedelmes feldülés, melyben vállforgóm és sódérom letörött… Ide járult tán még a goromba recenció is mely engem oly állapotban ingerlett a gondolkodásra, midőn arra legalkalmatlanabb valék… Egy pesti barátod azt mondá nékem, hogy Te oly tudós munkát, mint Kölcsey recensiója, irni sem tudnál. Én mast azt hiszem, hogy oly gorombát nem tudnál irni. De akár irtad, akár nem, már mast nekem mindegy… csak jobbra fordult állapotomat akarám tudtodra adni, hogy erántam jobb gondolattal légy, s ellenségednek ne tarts, ne gyülölj.” Nem szólítja barátnak, akként nem is búcsúzik tőle. Hiszi, a recenziót Kazinczy biztatta vagy írta. S ezért itt most szakításról van szó. Ilyen még nem fordult elő, mindig Kazinczy szakított, barátságot ő kezdett. Feminim kézzel kap Berzsenyi után. „Ölellek a szeretet, barátság, tisztelet, csudálás, irigylés legszentebb érzésével. Add ismét jelét, hogy szeretsz, s vigasztald meg, nagyon kérlek erre, éretted gondokban lévő barátod.”

1829-ben művei szerkesztésére ajánlkozott az elhidegedett barátnak. Miért fogadná el Berzsenyi, ha 1817-ben úgy vigasztalja, hogy verseit adja ki, a rosszakat hagyja el, vagy tegye függelékbe, vagyis 1829-ben is úgy szerkesztette volna, ahogy azt már 1810-ben jónak tartotta. „Én Téged, mint poétát igen nagynak látlak, mint aestheticust pedig sok principiumokban nem szeretlek… Munkáim kiadása eránt tett szives ajánlásodat igen nagyra becsülöm, és köszönöm! De mivel irásaim több principiumaiddal ellenkezetben állnak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményektől megfosztani; mert mi lenne egyéb a hideg világ szemei előtt mint affektatió? amit pedig távoztatnunk illik.”

Utolsó levelében bízik a találkozásban, nem sikerülhetett, talán nemcsak Kazinczy halála miatt. Vajon változott volna-e a kép? Vajon más lett volna-e ez a drámába illő kapcsolat, ha nemcsak a levelekben valósul meg. Két évtizeden át a személyes találkozásban bíztak, de mintha tartottak volna tőle, így minden az írásra maradt. Berzsenyi jobban hitt a levélben, Kazinczynak még az utolsó levele is „csupa pictura volt”… „mindig szépet és szépen irni.” Berzsenyi igazat írt, a szíve szerint, és szív szerinti választ várt.

Hozzá akartam tartani magamat. Kazinczy által vizsgáltam természetét, mert abban a legnyilvánvalóbb, de gondolatai nehezék nélkül nem ott, hanem Dukai Takáts Judithoz és Széchenyihez repülhettek igazán. Egyikben költészeti, a másikban társadalomfilozófiai elvei ragyogtak olyan frissen és erősen, mint a hirtelen támadó tavaszi szél.

Szegény magyar költő (Vörösmarty Mihály)

Megilletődve hallgatjuk, énekeljük a Szózatot, nemzeti énekünk szinte naponta a miénk. Zenéje is megmagyarosodik bennünk, megrendülünk a súlyos szavaktól, a Hazádnak rendületlenül erkölcsi parancsától. A költészet esztétikája átlényegül a mondandó fenségében komoly és végzetes lélekzetté, annyira örökérvényűvé, mintha a nemzet kezdetétől szólna, a történelem folyamában épül tovább, maga az ország, már a határait is meghúzza ott, ahol élnünk, ahol élnünk halnunk kell. Átérzik a halottaikat, akik „annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után / megfogyva bár, de törve nem” megmaradtak. Csak így, a tragédiák sírgödre mellől szólhat az „Egy ezred évi szenvedés / Kér éltet vagy halált!” világra vetett fölkiáltása. Mert „Az nem lehet,” hogy hiába, s „Az nem lehet”, hogy mindig ennyire siralmasan, ilyen kétségbeesetten, „átoksúly alatt” kelljen élni. A sors döntésére várunk, a nagyszerű halállal zsaroljuk olyan magasra vetve, annyira fölértékelve nemzeti létünket, miként ha elpusztulnánk, a népek embermillióinak kellene körülállania a nemzet sírját, gyászkönnyel a szemekben. Micsoda világraszóló bizalom még a pusztulás meggyászoltatásában is! Még ahhoz is itthon kell maradnunk, hogy az a nagy temetés megtörténhessen. Így csak egy váteszi, végzettel számoló nemzet szólhat. De alig múlik el tíz év a vers születése óta, már tátong a nagy sír, és száz év sem kellett ahhoz, ami száz éven túl is megismétlődött, világháborúk és forradalmak után itt vagyunk még, sokan szembeénekeltük az idegen ágyúcsövekkel. Micsoda vers ez, ahogy a maga tanújává, résztvevőjévé állít minden magyart azóta is! Nem is egy költő, hanem mi költjük elődeinkkel együtt. A szerző szinte névtelen, pedig Vörösmarty Mihály. Másként, mint Petőfi. Ő Nemzeti dalának lázittas résztvevője, személye összeforrott a Talpra magyar!, a „Rabok legyünk vagy szabadok” kiáltásával, látványosan egy lett élete a költészetével, de Vörösmartyt, mintha ismerni sem kellene hozzá. Bár emlékeztet némi hír, hogy a tragikus részleteket lefedte gyermekei elől, s amikor a szabadságharc bukása után jóslata megvalósulni látszott, magyarázkodni kényszerült: a jóslat még nem teljesedett be, ez még nem a halál, a nagyszerű halálon nem ezt értette, hiszen utolsó nagy versében, A vén cigányban is a „Lesz még egyszer ünnep” reménye suhan át.

A Szózatot időszerűvé halhatatlanítja a történelem, már alig látjuk mögötte a költő arcát. Néha megjelenik, mint őseink képe a falon, láthatjuk megnyerő férfinak, ahogy a költőfejedelemnek lennie kell, s élő halottnak, amint üres szemekkel tekint valahová az utolsó fotográfiáról. 200. születésnapjára föl kellene a feledésből támasztani, még ha tétován kezdjük, akkor is. Eötvös Károly száz év előtti sóhaja oltja belénk a rezignációt: „Vörösmarty, rólad elfelejtkeztek az utóbbi évtizedek. S néhány évtized még, s nyomaidat elfedik a feledés sűrű fellegei. Néhány ifjú, néhány tudós, néhány lelkes nő buzdul még föl örökké szép alkotásaid fényén és melegén: de életed apró titkait, gondolataid és érzelmeid fejlődésének részleteit nem búvárolja senki. Mintha Gyulai Pál nagy művével bezárult volna mögötted a világ örökre, pedig a te élted oly szép és oly gazdag. Oly ragyogó és melegítő.” Gyulai életrajza Vörösmartyról 1866-ban jelent meg. Eötvös Károly a beteg költő utolsó boldognak vélt napját idézi föl egy siheder fiú megszépítő emlékezetével, Gyulai monográfiája tanárosan nevelő szándékú, aprólékos, bár máig nélkülözhetetlen, de mintha a démoni lélektől félne. Tárgyilagos tudósként számbaveszi életrajzát, s egy biedermeier kívánságoknak megfelelő alakot állít elénk, eredményes közszereplőt, akinek gyöngéi is vannak. Nem épít összeköttetést, meghagyja, felejteti a szakadékot az ember illő viselkedése, s tomboló, látomásos érzelmi élete között, melyre csak a művekből lehet következtetni. Romantikus költőnek mondjuk, míg élete majdnem egy táblabíróé, az a címe szerint, de még táblabírónak is szegény, úrifiúk házitanítója a múltban, szegény az agglegénységben, koldus a beteges, nyomorult öregségben. A romantika nagy alakja, de élete a legkevésbé romantikus, azzá majd Petőfi válik, ő a mi Shelleynk, Heinénk, Byronunk, Puskinunk, Vörösmarty legföljebb Hölderlinünk lehetne. Emberi tulajdonságait fölhasználva építette föl magának a kora, csak a kispolgárnak megfelelő egyszerűséget, érzelmességet, patriótás, patriarkális tulajdonságokat erősítette, vétette benne észre. Képtelen volt belenézni a tragikus, rémisztően tébolyodott tükörbe, ha már a nemzet nagy költőjének kiáltotta ki. „Egész alakja körül mintha a szentek sugára volna… Idő kellett ahhoz, míg észrevettem, hogy ő se nagyobb mint más, s ő is ember, mint más… Középtermetű, nem sovány, bajusza és torzsolt szakálla szürkülni kezd, de még nem fehér. Keveset és csöndesen beszél szép tiszta hanggal. Lassan sétálgat társaival: két szemöldöke közt mélyebb redő, s két szemöldöke tiszta, fényes szemekre vet árnyékot. Szép összhangzatos napbarnított piros arc. Rövid kézfején jó vaskos ujjak. Barna a ruhája” – festi le Eötvös Károly 1855 nyarán, három hónappal a halála előtt. „Elfeledte nemzete bukását, eszményeinek rombadőltét, reményeinek elsorvadását, s hanyatló életének minden keserűségét. S együtt dúdolva barátaival Farkas Miska hegedűszavára: Hess légy ne szállj rám, beteg vagyok ám én! Adj egy csókot magyar lányka: meggyógyulok ám én!” Nem ismeri az emlékező azt a dúlt viselkedést, a könnybe lábadt szemet, az őszülő fejét karjára fektető ember zokogását, ahogy akkoriban mutatkozni szokott. Akkor már sehol nem érezte jól magát, hazavágyott, s egyszerre elvágyott hazulról, az életből.

Testben, lélekben megrokkant zseni halt meg 1855-ben, ötvenöt évesen, aki már harminc esztendősen is öreg. Negyvenhárom évesen mintha a kordivat szerint is aggastyán venné el a kislányt, akit tizenhatévesen ismer meg, az irodalomtörténet felől nézve esendő körülmények között. Rendetlenül nyit be a szomszéd Bajzáékhoz, s ott találja a háziasszony vidéki kishúgát. Mire az a visszahőkölés, hogy illendő öltözetben jelenjen meg újra a kislány előtt? Leánykérőként akar tetszeni egy pillanat alatt, hiszen amúgy sem emlékeztetett költőre, a köpcös termet, az őszülő haj, a bajusz, a himlőhelyes arc miatt komplexusa lehetett. Hát semmi önbizalmat nem adott a babérkoszorú dicsősége, melyet addigra a nemzet mint nagy költőjének, a fejére rakott? Ilyen apró epizódban érezhetünk némi talányosságot, de nem fejthetjük meg az embert. S más jó és rossz szokások, tulajdonságok, életrészletek is csak az életmű által kapnak súlytöbbletet, magukban nem nagyon érdekesek.

Szorgalmas volt, s egész életében kötelességtudó, elkerülte az ütközéseket. Hallhatunk az emberiességét tanúsító lázadásáról a diáktársat megvesszőző fehérvári tanárja ellen. Összezördült Széchenyivel az akadémiai díjazás miatt. Azt írja Gyulai: „Szabad és független véleményét senkinek sem rendelte alá, csak ahhoz közeledett, ki iránta némi előzékenységet mutatott. Szívből gyűlölte a hízelgést, igazságtalanságot, cselszövényt… Visszavonult életet élvén, költői munkásságba merülve, nem örömest vegyült az irodalmi és a politikai küzdelmek közé… Vezérszerepre nem vágyott, szólani is csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerült föllépni.” Két igazi ragaszkodása volt, a hazához és a szerelemhez, elmondhatjuk, ha ismerjük életét. De ennek mélységét és magasságát csak műveiből tudhatjuk igazán. A hazafiság és szerelem összeforrva, egyszerre fejeződött ki a Zalán futásában.

Az eposz akkor jelent meg, amikor pontosan az ideje volt. 1825-ben a reformkor nyitányaként érkezett a közóhajtásra. A mű nemcsak történelmi példa, a régi dicsőség ébresztése, hanem a korra adott válasz is, miszerint Zalán országának, a jövőtlen, korcs, nemzetietlen, züllött hatalomnak pusztulnia kell, mint Berzsenyi romlásnak indult mai magyarjainak, vagy fölébredni, megtestesülni Árpád vitézben, s megindulni azok ellen, akiket még az egyik vezetőjük is így becsmérel: „csorda ez inkább / Mint hadi nép s én ily népet diadalra vezessek?” A könnyen folyó hexameterek zsúfoltak a csatajelenetekkel, a fegyverek hangjával, a kihívások hetyke és becsmérlő szavai záporoznak, robosztusak a csataképek, lángoló apokaliptikus ökör törtet szabadon a táborok között, „hátában viszi a nyilakat s tört kopja darabját”. Az eposzt akkor sem olvasták sokan, s jellemző, hogy már az is elegendő volt a nemzeti önbizalomhoz, hogy az első hősi eposz megszületett. Pedig még a mai kényszeredett olvasás közben is elcsodálkozhatnánk, a géniusz micsoda lávaömlése tört elő Vörösmartyból, s micsoda erők tombolnak ebben a máskor oly visszafogott emberben. S szemérmes viselkedése mennyire más a költészet leple alatt, Perczel Etelka iránti beválthatatlan vonzalma milyen csodálatos szabadsággal segíti a deli Hajnát megjeleníteni. Micsoda képzelet segíti a meglesett fürdő lány kibeszélését, a minden természeti szépséget fölhasználó körülírását. Megjeleníthette képzelődéseit, amelyek a börzsönypusztai nevelő képzeletében fakadtak, miközben egy melléképületben lakott, a Perczel-kúriába csak dolgai miatt léphetett, legkevésbé Etelka miatt. A szerelmet is csak a költészetben lehet titkolva megvallani. Ezáltal a lány olyan versteremtő energiát gerjesztett, hogy az egész monumentális, sértett, neurotikus érzelemvilág neki szolgál, hogy ő adja szinte az egész reális és irreális univerzumát Vörösmarty költészetének. A gátlásos házitanítóból országos hírű költő lett, egyenrangúnak kellene lennie legalább, mégis, mint a gyermek a vad rengetegben, áll elhagyatva a szép szemek fényétől, s mint magyar költő is újra, mint árva fiú vívódik a képzelet és a valóság között megverten, önbiztatással, enyhületért esengve az emberi lét nevében.

Új, feledtető szerelmekkel nem hagyja, nem meri magát megkísértetni, hát teremt külön álomvilágot, Délszigetet, mint óriási metaforát az első emberpár kiűzetéséről, amint a szerelemre-ébredés bűnétől szétszakad alattuk a föld, s két másfelé úszó szigetdarabon elválnak egymástól örökre. Teljes életet vesztett el Szűdeli és Hadadúr. Ott minden hang költészetté változott a kéregsípba gyűjtve. Orpheusz az állatokat bűvölte el énekével, itt az állatok, a külső világ teremti a költőt, a föld képzelt urát, aki fölött mégis egy nagyobb, rettenetes hatalom van. Az ember megszállottan éli át a létét, a világgal egy, akiből a világ beszél, de kiválása, magáradöbbenése a tragédiája. Valami másvilági érzékkel lehetne a Délszigetet követni. Vörösmarty megdöbbenve józanodott ki, nem bírta tovább, töredéknek ítélte a befejezettet. Hiszen a legnagyobb révületekből is, a legsötétebb mélységekből is valami elfogadható végre törekedett. Ilyen humanitárius alku jegyében zárul a Csongor és Tünde, még az őrületes A vén cigány is, a Gondolatok a könyvtárban azért olyan katartikus. A megváltó reményről csak az Előszóban mond le, meg utolsó töredékében, mert a „Büszke reményekkel / Kényedre játszottál” bevallása után már nincs semmi, már véglegesült, kővé dermedt átkozódása csupán „az ember fáj a földnek… sárkányfog-vetemény”. Azt hitte, A két szomszédvár című elbeszélő költeményben véget vet az Etelka-komplexusnak, akkora irtást végez, még olvasójának is muszáj vérben tocsognia. A legyilkolt család után visszajáró kísértet a szép Enikő-Etelka, azt hiszi, a Tihamér-Mihály is elmenekülhet a sági vidékről a hétköznapokba, a munkába, az agglegényéletbe.

A hazafias tudóskodás tíz esztendeje alatt a sikertelen szerelem indulatai megfáradtak, de nem hunytak ki, nem engedték, hogy valaki másban megfeledkezzen róla. Ha valamely alakja szőke sugár lány, szép arany pillangó, ha szép Ilonka, akkor is Perczel Etelka az, sőt azon túl a talányos szerepcserékben maga a költő is lehet, vagy éppúgy az ősz Peterdi a költő, az öreg hadastyán, vadász király pedig a lány. Mintha a lepkevadász leány, s az álomvadász király regéje támadna föl 1841 nyarán a Csajághy Laurával történő találkozásban. A rendetlen öltözet miatti szégyen, a hirtelen visszafordulás, ruhaváltás a tizenhatéves kislány tiszteletére, gyanút kelt. Épp annyi idős, mint a régi Etelka, míg a megöregedett férfi álmai korába újulna vissza, de már fordított rangkülönbséggel. A nagy költő mellett Laura szerepe lentibb, akit mindenképpen muszáj elnyernie. Ott kísért Etelka minden versben még úgy is, hogy a merengő Laurában a költő magát akarja múltba merengéséről lebeszélni. A korkülönbség a régi rangkülönbséghez hasonló, s már-már a rábeszélésre kényszerházasságnak tűnő az esküvőjük. A levelek mondják a valóságot, meg az 1845-ös költemény:

Tűrni a szeszélyes öreget? Aki tehetetlensége közben hazátlan Lear királlyá tébolyodik, lehajtott fővel jár, nehogy a mennyezet agyonnyomja.

Mintha régi látomása, a harminchárom évesen írt A hős sírja borzadálya teljesedne be rajta: „Vészes fiatalkori napjaira / Néz vissza reménytelenűl.” Csak álmaiban él a „harc s koszorúk” fia, s ott esik el a csatázó kísértetek mezején, hősi haláltól magasztosan, hogy márvány és dal hirdesse dicsőségét. Mintha a vidéki magányba kényszerült baracskai dinnye- és dohánytermesztő lázas kényszerképzete, önmaga sorsának kétségbeesett előérzete volna a vers, egy olyan hősé, akit már elfeledtek, hiszen túlélő. Hiú ábránd, akinek képzelte magát. Petőfit egy ország várja vissza, mindenütt föltámadva látja. Ő a nemzet nagy költője, nem Vörösmarty, ő verseivel cselekedett, előde a szabadságharc mellékszereplője csupán, alig írt, s olyan követ, ki meg sem szólal, bujdosása fölösleges, inkább a megélhetés kényszeréből gazdálkodik vidéken. Költői mivoltában se részese már a kornak, múltja elavult, jelene észrevétlen. Fogyatkozó hívei hiányolják csak újabb verseit, hát legendákat gyártanak a gyertyalángban hamvadt iratokról. Azt a néhányat viszont vonakodtak közölni a lapok, nem illettek a képbe, melyek a megroppant lélek kínlódásáról szóltak. Ahol megfordult, kegyeletes színlelés övezte mindenütt. Még a barát, Toldy Ferenc is csupán magának meri bevallani, ha fiókjába zárja ítélő töprengését, hogy „el kellett törpülnie (ahhoz képest, mi lehetett volna)”. S lehetett a szánalom kegydíján tengődő szegény, egy szegény magyar költő. Csak a

– Lear királya.

A végzetes, legrettenetesebb bordal ideje ez. A közönsége megdöbben, nem hiszi el a „lesz még egyszer ünnep a világon” vigaszát vagy nem is érti az őrült malom pokoli zúgásától, hiszen még az Isten sírja is reszket, és az egész emberiség története visszhangzik a gyilkos testvér botja zuhanásától. Aki a sírba nézett, olyant látott, amitől a világmindenség is megtébolyodik s beleőszül.

De a hazafiságában, személyes létében megrokkant költőt ne idézzük tovább! Van egy másik arca, a Fóti dal énekeséé is. Ebben a versben lehet kedvében látni. Itt nem kényszerűen reménykedik, még természetes a bizakodás. A Szózat végzetének elkerülésére talál választ. Oda kell állítani a költeményt a Szózat és A vén cigány közé a magunk ezredvégi megkönnyebbülése miatt is, mert enélkül olyan sötétség uralná az emlékezetünket, jövendöléseinket, mintha se neki, se az egész magyarságnak nem is lett volna napsütése, zöld ligete, szőlőskerti víg áldomása. Valaha szőlőt vett ő is gróf Károlyi Istvántól Fóton Fáy Andrással és Ferenczi István szobrásszal együtt, de csak Fáy tartotta meg a magáét, és megvásárolta a barátaiét, míg azok seregestül visszajártak az elhíresült szüretekre, új művekkel szórakoztatva egymást múlatták az időt. Pohárköszöntőként olvassa fel bordalát Vörösmarty 1842. október 5-én. Akkora a hatása, zene is készül hozzá, estére már azt éneklik a szabad tűz mellett.

A Fóti dalban arannyá érett a gyermekkori szüreti emlék, a magát gyakran borosgazdának képzelő egy ország felelős gazdája lesz azonnal az áldomás pulpitusán, kezében az istenek italával, melybe már beleérett minden zamat, tűz és kedély, ahogy a keserűség kiforrott belőle. Körül nem füstös kocsma, Csiga-vendéglő hazafias italosokkal, biedermeier szalon, ez nem a robot szobája egy magányos ivóval. A fóti Somlyóhegy őszi derűben emelkedik a táj fölé, messze ködöl a három város, onnan érkeznek a fogatok köszöntő ágyúdurrogásban. Jön a reformnemzedék eleje Kossuthtól Deákig. Vörösmarty zsebében kész a vers, de mintha ott, abban a pillanatban írná, hisz még a halat is hiányolja a fogások közül, ezzel annyira hitelesíti a pillanatnyiságot, hogy az időtlen témák megtelnek újdonságos elevenséggel, s cselekvő részessé varázsolják a vendégséget. Az egész országot. Először még azt hisszük, kizárólag a bor a jókedv oka, elveszti nehézkedését a pohárban a gyöngy, jól teszi, ha fölfele száll, joga van hozzá, mint nekik a jókedvükhöz, a kedély súlytalanságában emelkednek ők is. A göröngy maradjon a földön, az étel ízzé válik, a bor lélekké. A vigasságot pajkos, humoros kiszólások fokozzák, magukhoz biztatják a nőket, szerelmet ígérnek a pohárból, s a szavak is táncba kezdenek, ropni való a ritmus, mintha valami békés vetélkedésre toborozna. Mert „Magyar ember már búsult sok / Századig… Most kell neki fölvirulni / Vagy soha.” Áttűnnek a Himnusz és a későbbi Nemzeti dal szent magyar közhelyei, de milyen derűsen, mennyire bizakodva. Akkor még „A legelső magyar ember / A király”, mert azon az őszön még jó uralkodó, mintha rendbe kezdenének jönni a dolgok, nem jut eszébe senkinek a felségsértés. „Akasszátok föl a királyokat!” Úgy tűnik, szent akarattal más haza, igazi teremthető.

S Fóton is egy új vérszerződés fogadalma hangzik el. „Egy künn hatalmas, benn virágzó / És szabad” ország érdekében.

Petőfi, tárgyaiban

Áhítatosan veszem kézbe a Petőfi család relikviáit bemutató könyvet, amint gondosan hozzávezetnek a képek, a tárgyleírások, a lelőhelyek titkai, amint az egész kiadvány megható ráadás-élmény. Ünnepélyesség árad a mindennapiságból, ahogy a régi leletmentők és a mostani közreadók érezhették az anyagban a hérosz delejét. „A tárgyakkal maradtam. Velük / szólok, ha még beszélek” – írta le Illyés. Petőfi velük is beszél, de nem maradt soha tárgyaival. Ezt csak egy hosszú megállapodottságban lehetett volna kimondania, amikor már élete emlékezetével körülzsongják gazdájukat, belebékítik múltjába, miközben létezése értelmét is igazolják. Jókai érezhetett így igazán, ha füredi villája kertjében megpihent a kínai császárfa árnyékában, s onnan gondolt dolgai halmazára, mert talán ő volt egyedül az a magyar író, aki érdeme szerint kapta vissza a sorstól azt, ami megillette. Petőfi túlságosan zaklatottan élt, tragikusan rövid ideig, hogy körülötte rendben fölhalmozódjon a tárgyi múltja. Örökös vándorlása, követhetetlen sietése miatt mindenét úgy kellett fölkutatni. Örökölt vagy szerzett vagyona különben sem volt, mindig csak épp egy málhára való, hogy annak elhullatott darabjait a felfedezés örömével ünnepelhessék a megtalálók. Csodálat tölthette el őket, akár a katonaruha gombja miatt is. S bár a költőhéroszt leszállították dicsőségéből házisapkája láttán, azt hitték, fölemelkedtek hozzá nemzeti érzésük bűvkörében.

Petőfi minden cselekedetével kielégítette Messiás-váró népét. Áldozati teste mintha mennybe szállt volna, mielőtt még itt bolyongott a legendában. Versei, történetei nem maradhattak élő valósága nélkül, s amikor már el kellett hinniük a halálát, minden fogható tárgyát élővé varázsolták. Csak a kezdet és vég rekvizítumait nem találjuk sehol: bölcsőjét a félegyházi gyermek-generációk „használták el”, mielőtt a szülők ráébredtek volna haszonértéken túli jelentőségére. Nem maradt utána semmi utolsó viseletéből sem, ha félmeztelen, egyetlen pantallóban lökték bele a tömegsírba. Csak ami e nemlétezők határai közül került elő, azt vehetjük leltárba, az aszódi diák kanalától Egressy Gábor pamlagjáig, amelyen a Petőfi család elkocsizott Mezőberényből Tordára az utolsó közös utazáson.

A festményekről tudhatjuk leginkább, miben és milyen díszletek között óhajtott megmutatkozni. Orlay Petrics Soma úgy örökítette meg Mezőberényben, amint most elképzelhetnénk a győztes szabadságharc utáni első napokban. A portrén komoly derű, biztonságból derengő remény érezhető. Már pamlagra fektetheti kardját, forradalmi vöröstollas kalapját, zöld köpenyét. Keze könyvön pihen, hosszúszárú, földig érő török csibukot tart a másik. Könnyűesésű finom fehér ingben, felemás lábbelivel, csizmában és papucsban ül a nemesen faragott karosszékben. Asztalán könyvek, tintatartó, papírlapok. A fiatalember arca komoly a bizalomtól, s már-már derűsen messze néző, mintha nem is gondolna a szörnyű időre, amelyről akkor ott írta meg a sejtelmek mélyéről feltörő jóslatot, a legutolsó verset. Még eldöntetlen Erdélybe indulása, mintha ezentúl így maradna a napvilágos szigeten. De a későbbi néző megláthatja az ingben a segesvári zsákmányt, azt a fekete pantallót még meghagyták rajta. A pamlagra fektetett kardot adhatta bajtársának az eltörött helyébe. Ő majd anélkül menekül vitorlavászon zubbonyban, kitárt gallérú ingben az ispánkúti forrás felé. A mezőberényi kellékekből csak az esztergált karosszék maradt fent, és most annak történetén keresztül próbáljuk meg követni a relikviák sorsát, amint nyom nélkül elkallódtak vagy előkerültek, „mint sok egyéb, az események során naggyá nőtt csekélység”. „S ha Soma hon nem vólt s ott megunatkozott, / Hozzám jött s e székben ülve csibukozott” – írja fölajánlási verses levelében Bonyhai Benjámin 1885-ben a Petőfi Társaságnak. Ezért választotta kedves székében megfestetni magát. Múzeumba került Bonyhaiék fotelje is, s mint „nagy becsben, eredeti állapotában megtartott ereklyét” őrizték meg. Hasonló tisztelet övezte annak a Tordán használt kávéskészletnek egyik darabját is, melyet Szendrey Júlia használt, „és amikor a muszkák elől Kolozsvárra menekültünk, ebben a csészében vittük Petőfi Zoltánnak a tejet” – emlékeztet Miklós Miklósék lánya 1911-ből.

A 242 tárgyi emlék sorsa éppoly kalandos, mint aki bírta őket, és hozzá hasonlítanak, szeszélyesek, fiatalosak, érzelmesek. Lepréselt falevelek, virágok, női hímzések gondoltatnak a szerelem fuvallataira, pipák és borospoharak, sétabotok és sétapálcák valami aranyifjúságra olyan fiatalember közegéből, aki éppen csak elszakadt az apai hentesbárdtól, az anyai mángorlófától. Mindegyik megjelöli személyét, akár a vándorbot, a tollszem, a kokárda, a kard, a jegyzetfüzet. De ő eszményi lantjára házasodott, igazán csak azzal törődött. „Köztudomású dolog, hogy férjem a velem kötött házasság előtt – ami általánosan, de főként magyar írók esetében szokásos volt – vagyonnal egyáltalán nem rendelkezett.” S ha már ilyen szegényen kezdett a fészekrakásba, akkor miféle értékek gyűlhettek össze Júlia hozományán kívül? Inkább elvesztek azok is az egyre szegényesebb pesti bérlakásokból vagy a futárutak, csatamezők, menekülések zűrzavarában. Hiszen mindenütt csak szállása lehetett, sohasem otthona, valami poggyász a vándorlásban, a hónapos szobákban. Ráadásul a szülők gyakori költözése. S mindent valahol ottfelejtett vagy elajándékozott. Vándorbotját egy pozsonyi szabónál hagyta, fokosát Landerer nyomdájában felejti, falióráját Petrics Somának ajándékozza, erre a sorsra jut pipa és gyertyatartó, sétapálca és ivótülök, dohányzacskó, pecsétnyomó, sakk-készlet és a Bemtől kapott jatagán, mint valami potomság, de az a kard ott Segesvárnál mégis csak megbocsáthatatlan.

Csak amit az emlékezések emlegetnek, amit a festők fölpingáltak, azt láthatjuk az öltözetéből, azt a nemzetőrkardot, atillát, karszalagot, kokárdát, a szobarészletek polgári világát festményen és az egész háztartást a lefoglalási jegyzőkönyvben. Francia forradalmárokról készített nyomatok, igényes könyvek közt Saint-Just művének 1791-es kiadása: „Petőfi Sándor kincse.” Igazi könyvgyűjtő szenvedély e téren látszik. Jó lenne tudni, mit árvereztetett el 1848 májusában a hadsereg felállításának támogatása miatt. Azt is mondhatnánk, általában nem kötődött igazán tulajdonához, bár a ragaszkodásánál mindig erősebb kényszer sújtotta, a szegénység. Bemtől kapott lovát azért adta el, amikor Klapka miatt leszerelt, s már zsoldtartó szelencéjéből sem váltathatta föl Aranynéval tallérjait „bankjegyekért nőjének”. Nyomorba hajszolta a császári hatóság üldözése is, mert ha őt magát nem tudták elfogni, mindenét, a bútoroktól a vastalicska formájú sótartóig lefoglalták már 1849 telén, Pest elfoglalása után nemsokára. S majd a bukás után el is árverezték mindenféle német nevű pestieknek. Kit érdekelt, kiét vette meg? Talán csak a városi írnok és a kirendelt ügyvéd szerény vásárlása jelez valami emlékére utaló hajlamot, hogy a hírhedt költő kávésfindzsáját megszerezzék, s a nád gyerekkocsit megtartsák utódaiknak.

Porladó díszkiadás (Tompa Mihály)

Tompa Mihály összes verseinek díszkiadását olvasom. Az aranyveretes, klasszikusnak kijáró kötés mállékony lapokat föd, törik ujjaim alatt a papír, sárgásbarna darabkák esnek asztalomra, mint a múlandóság töreke. Nem nyúltak hozzá talán évtizedek óta, ahogy költészete is beporosodott az időben, szóba nem kerül már igazán, legtöbbször Petőfi és Arany életrajzában előforduló kevésbeszédű név. Ám el lehet gondolkozni azon, mivel érdemelte ki ebben a díszkiadásban is a sajtó alá rendezők tiszteletét, akik a 19. század második felének írónagyságai voltak: Arany János, Gyulai Pál, Lévay József és Szász Károly, a barátai. S azon is elgondolkodhatnánk, miért nevezte ki Petőfi Arannyal és magával együtt a költői triász tagjának? S miért szerette Arany annyira, hogy haláláig kitartott mellette levelezéssel, barátsággal? Ízlését, nagyrabecsülését kellene kétségbe vonnunk, ha nem föltételeznénk megbízható ítéletét.

S miért ragyogott magasan a huszadik század elejéig? Riedl Frigyes, az irodalomtudomány modern professzora a tizenkilencedik század nagyjainak csoportképébe képzeli „a túlérzékenység mártyrját, a fiatal papot, Tompa Mihályt”, s Petőfi verseit elemezve őt is bevonja a hasonlításba, például melyikük mit hall ki a pacsirta, a rigó, a vadgalamb hangjából. De Illyés Petőfijében alig említődik, s akkor is megítélően: „a közép-tehetségek óvatosságával félt attól, hogy a kritikát maga ellen bőszítse, a havonta elmaradó 2-3 forintot is sajnálja, s talán az sem esik neki rosszul, hogy a Honderűék a fiatal költővel szemben néha-néha Hiador mellett őt kiáltják ki a nagy költőnek” – jegyzi meg Petőfi és Vahot Imre veszekedésével kapcsolatban, mikor a Pesti Divatlap szerkesztője elhatározásuk ellenére közli verseiket. Szerb Antal irodalomtörténetében az ősz költőjének kegyelmez meg csupán: „Petőfi egy ideig magával egyenrangúnak tekintette. Petőfi sokkal hevesebb és Tompa sokkal gyanakvóbb volt, semhogy szövetségük tartós lehetett volna… És azóta az irodalmi tudatban is leszállt Tompa triumviri méltóságáról – ez a triumvirátusok törvénye, hogy az egyik a három közül jelentéktelen.” Mára ez a mellőzés is érdektelen. Engem sem foglalkoztatott az egyetemen sem addig, míg egy látszólag igénytelen verse, a Mosoly föl nem hívta rá a figyelmemet, kicsoda mégis, aki így ír?

– olyan költőre vall, aki összetéveszthetetlen mélységekből kiáltja föl rémisztő és végzetes kérdéseit. Itt kezdődik a nagy költő, nem regéiben, mondáiban, balladáiban, beszélyeiben, melyekkel hírnevet szerzett.

A Hét évszázad magyar verseiben Petőfi 150, Arany 180, Tompa 22 oldallal van jelen. Az arány valamiképp igaz, a maradandónak tartott versekből kitetszik a líra sajátos képe, de a válogató inkább a szólamok jelzésére, nem a legerősebb, kivételes hang fölmutatására törekedett. Nem győződhetünk meg egyértelműen, hogy az őszi, melankolikus, őrjítő létkérdéseket jajdító verseivel a legnagyobbak között van a helye. Olvashatunk népdallá híresült népies dalokat – „Télen-nyáron pusztán az én lakásom”; „Békót tettem kesely lovam lábára” –, melyeknek inkább csak tárgya a nép, a népi gondolkodásba próbál beleilleszkedni bizonyos tanulságok levonása végett. Olvashatunk a hangyáról La Fontaine-es darabot; hazafias verset: „Ki rosszat kiván a hazának / Az Isten verje meg! … Éljünk, ha él a szent szabadság, / Ha vesz, vesszen bennünk s velünk.” Jónak tartható a Pusztán című vers, még akkor is, ha a szabadság szimbolikus tere hamar közhellyé változott. Az én lakásom máig hatóan ironikus. Kihagyhatatlan A gólyához irodalomtörténeti allegóriája, mely a szabadságharc bukása után hatásában Vörösmartyval versenyez, a mi időnk is megszólal a „szívet cseréljen az, aki hazát cserél” a Levél egy kibujdosott barátomhoz által. Elbűvöl a légiessé absztrahált virágrege, az Égő szerelem. Megérint A madár fiaihoz üzenete, a dacos „fiaim, csak énekeljetek!” Itt a Vörösmarty nagy verseihez törekvő Forr a világ, az élet értelmét igazoló napra vágyó Új Simeon, s a költészete lényegét szimbolizáló Ikarus. De csak a Tornácomon és az Őszi tájnak… biztat igazán összetéveszthetetlen élményével a hasonló versek fölkutatására.

Gyönyörű folyamatosság Berzsenyitől Vajda János felé! Ez Tompa igazi, győztes vonulása, nem a tűnő divat után kapkodó botladozás.

1841-ben mutatkozik be Vörösmarty, Bajza és Toldy Ferenc lapjában, az Atheneumban az Alkonyat, majd a Mohos váromladékon című regéivel. Petőfitől egy évvel később jelenik meg ugyanott A borozó, Arany János fölfénylése a Toldiban még éveket várat magára. Tompa avatása a mohos váromladék, a hír, a pompa és dicsőség elmúltán merengő ősz vitéz megjelenítésével történik meg. Petőfi a hazától mámoros Fóti dalra tekint, Tompa az egész nemzeti romantika divatjára a Zalán futásától Czuczor Gergelyig. Így bocsátja magát a kor nagy áramlatára, s repül a közönség tetszésében. Ragyog, elégedett, még az sem zavarja, ha Vörösmarty „meggyőződésből róla rettentő keveset vagy semmit se tart”. Hiszen közölte, Bajza sokat vár tőle, de ennél is fontosabb neki egy nemes asszony rajongó buzdítása. Bónisné Pogány Karolina a megtestesült közönség, a legfontosabb mérce.

Neki írja meg a bejei tiszteletes az ars poeticáját 1846-ban. „Lant és biblia, e két szent barát / Karján ringatja boldogan magát… Én az egyszerü nép őre vagyok!… S az elhagyott népet, mi isteni, / Növelni, oktatni, deriteni… A természet az én szerelmesem!” A tetszés tudatában számol be költői munkájáról, rá érvényes, magabiztos sorokban:

Ezek a Pogány Karolina-félék emelték a Népregék és mondák 1846-os kiadásának példányszámát bámulatosan magasra.

Halálával egy hasznos női eszményt is eltemettek.

Pogány Karolina „derék, lelkes jó nő volt. Forradalomkor a gazdag, izléses úrhölgy minden ezüstjét összeszedte s beküldötte a magyar kormánynak… Verseimet e lelkes, dicső nőnek ajánlottam. Fiamnak 100 hold földet hagyott, de so’se jutott kezeimbe a lelketlen öröklő miatt.” Tekintsünk el az anyagiaktól, bár elgondolkoztató, még efféle juss sem maradhatott utána. Mint ahogy megszűnt Világossal a nemzeti, népi romantika s biedermeier tápláló ereje is, s a líra barokkos epigonizmusba süllyedt.

Tompa azért bízta rá magát annyira a sikerre, mert születésétől a szeretet s az otthonosság hiányában szenvedett, végigtépázta idegeit a kielégítetlenség. Tüdőbajban hal meg az anyja olyan korán, hogy azt sem tudja, emlékszik-e rá vagy csak képzelődik róla. Rimaszombatból, szülőhelyéről nagyszüleihez kerül Igricére, mert lezüllött csizmadia édesapja nem törődik vele. Szegény anyagi és szellemi körülmények között állandóan ki van téve a nagybácsik durvaságának, százat ver a fenekére a pap, mert elsütötte a puskáját véletlenül. „Nem beteg ő, több annál: árva szegény! hanyagolva, lenézve s elutasítva: idegennek érzi magát az életben s korán megfélemlített lélekkel jár a világban, e zúgó rengetegben.” A nyomorúságból Bihari György, tanítója emeli ki, anyaiskolájába, Sárospatakra segíti Nyilas Misinek, ahol értelmiségivé képezheti magát, tanító vagy pap lehet belőle, s költővé bontakozhat az önképzőkör szellemétől. Tanulmányait meg-megszakítva rektor Sárbogárdon és családi nevelő Eperjesen. Alsó helyzete rontja kapcsolatait, csökkenti önbizalmát a szerelemben. Pedig magas, erős fiatalember, a homloka nagy, okosságra vall, tüzes szemeiben szelíd öröm és méla bánat tükröződött, vidám tudott lenni a társaságban, kiváló adomázó. Mégis nehezen nősül, szerelmeit megtartja baráti emlékezetében. Feleségére elég későn talál, házasságát Zsoldos Emíliával szentnek tartja, ugyanakkor rabságnak is érzi. Indulatos, sértődékeny, gátlásos, hiú netán. Legátus korában belesül a Miatyánkba, ezért rossz minősítést kapott a paptól, s ezt az imát egész életében az imakönyvből olvasta föl a gyülekezetben. Lelki és testi bajai miatt hatványozottan megbántott és hipochonder. Így érkezett meg a dicsőséges és átkos irodalmi világba gyanútlanul.

Mint reményteli költőtársat keresi fel Petőfit Bártfáról 1844-ben. Verses levelében bordalai szerint képzeli el és várja: „Szivesen lát a barátság, s kehely.” „Majd felpipázva, éltünk / Tarka-barka perciről beszélgetünk.” A válasz ugyanezen a hangon szól, mintha a bor lenne a kapocs, nem a költészet, vagy talán mégis az, annyira, hogy már róla nem is kell beszélni: „De legjobban az gyönyörködtetett, / hogy a bort öcsém te is szereted… Jőjünk csak mi össze… fenn az égben / örömkönnyet sír Csokonai.” Eperjesen történik meg a találkozás 1845 tavaszán, ott a pályakezdők bizalmában kerekedik a híres költői verseny Petőfi, Tompa és Kerényi Frigyes között. Az eredmény pontosan megmutatja tehetségüket, Petőfié a legjobb, de Tompáé is sikeres, Kerényié megfelelő. Már itt kialakul a későbbi sorrend, s majd Arany föllépte után Tompának a mindenkori harmadik hely jut. De itt még a verseny tréfás költői időtöltés, melyben Tompa a legjobb képességeit mutatja.

Ha itt befejezné, pontos, plasztikus leltára, színes képe lenne csupán az erdei laknak, csak a tárgy romantikusan idilli, a megvalósulás realizmusát érzékletes benyomások vibráltatják, akár egy Markó Károly-festményt. Aztán a befejezéssel allegóriában teljesül ki, ahol már az összetéveszthetetlen jelenik meg.

Petőfi száll föl azonban a valóságból már a kezdő hasonlattal is: „Mint a szív az első szerelemnek titkát, / Rejti e kis kunyhót bércek koszorúja.” Ő szalmával fedi, hogy a szegénység szabadságának méltó hajléka legyen. A földi tündériesül.

Tompa nem bontja ki a képet, csak megállapítja, hogy a fatörzs meztelen köpűje a kék darazsaknak. Petőfi érzelmeivel telíti a leírást, a szabadság eszméjét látja az erdei lak élővilágában megjelenni, forrongó eszméit fakasztja belőle, melyeket olyan konkrétummal hitelesít, mint a valódi szalmafödél, ami csak azért is nádkötésű Tompa versében. Ilyen korán, s ilyen apróságban akart különbözni? Jellemzőbb rá, és komolyabb, hogy később az erdei lak voltát is megtagadja, s úgy teremt ebből előnyt a maga számára, hogy nagy képzelőerejére fordítaná a figyelmet. Az ő verse valószínűsíti leginkább az erdei lakot, elképzeltnek szeretné hitetni mégis. „Egyszer azt mondja Sándor: fiúk, írjunk valami verset együtt, ugyanazon tárgyról szóló verset, mely találkozásunk emlékeül maradjon. Elfogadtuk, meghatározván, hogy a tárgy az erdei lak leend. Ez a szobában történt. Határozottan ki volt mondva, hogy a költemény festő-leíró lesz. Semmi reflexió. Csak magam maradtam hű a tervhez… Sokat beszéltek akkor erről a hírlapok, s későbben magam hallottam ifjabb eperjesi lakosoktól, olvastam helyleírók, átutazók kinyomtatott úti jegyzeteiből, hogy látták a mi erdei lakunkat… Íme, a soha nem létezőből miként csinált a képzelet létezőt, mert mi semmi kunyhót nem láttunk, képzeletbeli volt minden… Mosolyogtam, de nem nyilatkoztam: valóságos barbarizmus lett volna lerontani a közvélemény illúzióját, költészetét.” Hát akkor ő is illúziót teremtett a Pesti Divatlap 1845. július 17-i számában a versekhez? „Eperjes mellett van egy kis erdei lakocska. Ennek környékén járván mind a hárman elhatároztuk, hogy szorosan ezt fösteni le, csak körülbelül olyan forma térképet adni.” Irányi István is együtt volt akkor velük, s említi az erdei lakot, amint egy völgyben találtak rá a Tarca-patak fahídjától néhány lépésre, a szalmafödeles, sövénykerítésű házikó alsó végén baromfiól, felső végén pedig rozoga méhes volt látható, a kerítés ajtaja előtt forrás fakadt, Irányi biztatására figyeltek föl rá, a forrás vizéből is ittak. Már előbb elhatározták a költői versenyt, amelyre ez a házacska alkalmas lehetett. Az egyszerű reflexióhoz sem maradt hű Tompa, hiszen személyisége átlelkesíti a leírást úgy, hogy benne marad a vers szerkezetében. Sajnos nagyon sokszor megszegte a hozzá illő versteremtést, elvesztette önazonosságát az elvárások miatt, természete ellenére s a körülmények összeállása folytán mindig vesztesnek kellett maradnia Petőfivel és Arannyal szemben, és annyi hasonlításra ad alkalmat, alig férünk oda, ahonnan előnyére ítélhetnénk meg.

A repedés lassan szakadékká tágult, s beleveszett munkái tetemes része. Ki ismeri a Szuhay Mátyást ma? Most kerestem meg én is azt a pályaművet, melyet a Toldival együtt bírált el a Kisfaludy Társaság. Csinált kuruc-labanc történet, Herkó páteres italozással nedvesítve, a szerelem furfanggal alakított diadala költői tények nélkül. A tragédia megjelenítésére csekély a tehetsége, mégis megírja Bosnyák Zsófia Antigonés történetét Garay János mellett ugyanarra a pályázatra, felszínesen, említésre sem méltó módon. Ugyanezért bukott el Petőfi és Arany azonos tárgyú műve között a Szécsi Mária. Ritmusba, rímbe szedett előadásából csupán nyolc költői sor keveredik ki, mikor Wesselényi Ferenc és Szécsi Mária egymás iránti érzelmeit mondja el.

Nem kell búvárkodni Arany és Petőfi művében ilyen gyöngyök után. Óriási a különbség a költői erőben, a feszes dramaturgiában, a szemléletes megjelenítés szépségében. Arany Szécsi Máriája:

Petőfi természeti képe a várostrom csodálatos előjátéka:

A mindig a javukra billenő minőség társukat teljesen megalázta. Ha már van a Szondi két apródja, kit érdekel az Arszlán pasa? Tartogat-e különöset A fülemüle után a Három daru veszekedő házaspárja? S még olyan, önmagukban tökéletes balladák is másodlagosak, felejthetők, mint az Etele hun királyról és a Kun Kocsárd. Ott lett vesztes, ahol Petőfi és Arany sikere buzdította. A költészet népművelője maradt, „emelni a népet fölfelé, édesgetni a nagyobbakat hozzá lefelé”, „ha írunk népdalt, mért ne népmesét?… meséltetni magamnak és kidolgozni aztán tisztán népiesen; igaz hogy a nép nem venne újat, de más köntösben újonnan venné, és meg lenne mégis a hatás, más oldalról azok, akik a néppel érintkezésbe nincsenek, azt nem ösmerik, szájizet kapnának költészetéhez, megösmernék sajátságos gondolkodásmódját, lelkét, örömeit, bánatát, szokásait sat sat s lenne száz meg száz ki rokonszenvet érezne iránta és megszeretné” – írja Aranynak. Nem a népet akarja uralkodóvá tenni a költészetben, hiszen a népfi maga sem tartja népi költőnek magát: „Engem igazság szerint csak félig lehet népköltőnek tartani, átnézem például, amit összesen írtam, sokkal több benne mind nyelvre mind eszmére tekintve a nem népies; és látom, hogy ez jövőre is így marad, mert belőlem azon melancholikus gondolatok, melyek sokszor elfoglalják lelkemet, ezután is illyen nem-népiesen fognak kiömölni.” Beje, 1848. március 2.! Már készül a nép a zsarnokság megdöntésére. Nincs szinkronban akkor sem. A vidéki létből fakadó tájékozatlanság volt és lesz oka lemaradásának, zavartságának. A kordivat leszálló ágába kapaszkodott, s azt hitte, sudáron függ. Nem nézett szembe magával sohasem annyira, miként azt Aranyhoz írta fentebb.

Petőfivel való veszekedése is mintha csak két indulatos természetű ember vitája volna, pedig a mélyén esztétikai természetű. Petőfi valójában lenézte Tompa költészetét, sértette, ha egyenrangúnak mutatta magát. Ez lehet az oka, hogy a „kapcáskodó komisz páter Tompa mindig dühbe hoz”-za. Nem olyan csipkelődés, tréfálkozás ez, mint amit Arannyal művel. Kezdetben egyenrangú a helyzet: „Ő azt mondja, hogy ez és ez a munkám nem ér semmit, hogy az silányság, én azt felelem, hogy nem igaz, mert ez remek… s ha én mondom neki, hogy ez és ez a műve nem ér semmit, hogy ez nyomorúság, ő feleli, hogy nem igaz, mert épen ez a legjobb munkája. Átaljában a fiatal irodalom tagjai talán tulságosan is szigorúak egymás iránt.” Egy műveletlen, tohonya embert mutat az Úti levelekben: „Míg én a táj páratlan fönségén s a múlt idők nagyszerű eseményein a legköltőibb ábrándokkal merengtem: addig Tompa Mihály aludt és hortyogott.” A Murány romjainak látogatásakor, a Szécsi Máriáról szóló elbeszélő költeményeik „helyszínelése” idején! Az erkölcsi felháborodás nemsokára megváltoztatja Tompa költészetéhez való viszonyát is. Az Életképekhez tömörülni szándékozó fiatalok kijátszása, közlése miatt háborodott föl annyira Tompán. Nem érdekelte, hogy a vidéki ember nem értette pontosan szándékát. „Ki hitte volna, hogy még ez iránt az ember iránt is meghülök, meg kell hülnöm… mert én csak characteres, szilárd characterű embernek tudok barátja lenni… Egyszer azt mondja, hogy ő mint új gazda nem dolgozhatik 7 ft 30 krért, máskor meg, hogy neki Vachottal bonyolódott viszonyai vannak, azonkívül meg nekem már szavát is adta. Azok a bonyolódott viszonyok határtalanul gyanusak előttem mindenkor és mindenben, azt szeretném volna én látni, kapott volna-e különben 7 frt 30 krt is, ha én nem kivántam volna Jókaytól, hogy hármunkat egyenlően fizessen? de ha húsz annyit kapna is! midőn az ügy áldozatokat kiván, áldozni kell. Kutya seggibe való fráter, aki csak haszonért áll a szent zászlóhoz. Ez minden bitangtól kitelik.”

Tompa még magasabb honoráriumát is Petőfinek köszönheti, nem versei minőségének. „Hát Tompa Szécsi Máriáját olvastad? – folytatja Aranyhoz írt levelét – nem is Szécsi Mária az, hanem Panyó Panni. Isten látja lelkemet, nem irigységből beszélek, nem is kárörömből… de ő velem akart versenyezni és ollyat bukott, amillyet csak a Rotschild-ház volna képes bukni, noha az én Marcsám is, amint Miska mondta Adorján Bódinak, »nagyon középszerű«… Vahot engem akar ellensúlyozni lapjában, a Szemle rovásomra dicséri őt, Gömör vármegye Európa csillagának tartja… és a szegény Miska… bizony isten sajnálom.” „Meglásd Tompát a versenyzés öli meg, ő velem akar mindenáron futtatni, adja isten, hogy elhagyjon, de attól tartok, hogy megszakad.” Arany rá jellemzően figyelmezteti: „kérlek, válaszd a legjobb ítéletet, ami lágy, az érettebb is”. S közvetíti Tompát: „Én futni akarok magam, futtatni senkivel. Azonban, ha azon ügyekezet, hogy mindig jobbat és tökéletesebbet akarok adni, ha azon gyönyörű dologhoz, miket Petőfi írt, hasonlót igyekszem csinálni, futtatás: úgy igenis futtatni akarok nemcsak Petőfivel, hanem mindazokkal, kiknek csak egyetlen versét is szépnek láttam életemben.” És úgy is próbálja barátját csitítani, hogy tárgyilagos véleményt mond: „Tompára ne duruzsolj. Nem hidd azt, hogy ő veled mérkőzni kiván. Én legalább nem hiszem, hogy Tompában, ki néha, sőt többnyire olly jókat ír, ne volna annyi műérzék, hogy Szécsi Máriádnak az övé feletti hasonlíthatatlan elsőbbségét ne érezze. Ezt pedig annál inkább van okom állítani, mert maga írja nekem, hogy az ő Máriája középszerü história, jó lesz valamelly lapba… Egyébiránt az ő Máriájában a felfogás is szerintem igen áldatlan. Ha positiv törvény, a lélek és a szív törvényeivel hozatik összeütközésbe, mint Tompánál eskü és szerelem (nálunk csak önkénytesen felkarolt pártérdek és önkénytelenül támadó szerelem, férfiaskodás és nőiség hozatik küzdésbe, az utolsó győz, győznie kell, a cél el van érve, tehát semmi tragicus vég, sőt triumphus). Ott ha az utolsók győznek, tragicus vég kell. Úgy de itt a történet ellenére nem csinálhatott tragicus véget, mert tudva van, hogy Szécsi Mária, a lánglelkű nő, kinek nem kis része lehetett a Veselényi-Conjuratióban, túl élte férjét, s végre is Bécsben a szabadság ügye áldozatául halt meg, tehát e legszebb halállal, mi azon időben honleánynak juthatott. Kár volt tehát avval az esküszegés históriával akarni bepiszkolni a nem minden napi jellemet. Na, meg a kidolgozás hozzá. »Mille die versus«-nak is gyarló.” „Ami a Szécsi Máriát illeti – írja Tompa Aranynak –, én szivesen elhiszem, hogy hibás az illyetén felfogás mint én felfogtam; tudnám ugyan menteni és védelmezni a dolgot, de hogy papírt és időt ne vesztegessek, és igen szerelmesnek ne lássam lenni Mariskámba, inkább hallgatok.” Indulatos természete ismeretében tudhatjuk, ez a papír- és időkímélés Arany irányában a sértett költő kitörését fékezte meg. Petőfit nem kímélte ennyire, de akkor sem versei minősítésén dühöngött – látszólag. Arany a népies felé hajló, Petőfi balladai gyorsasággal nyargaló költeménnyé teremtette a Habsburg-párti Wesselényi Ferenc és az erdélyi fejedelemre esküdött Szécsi Mária történetét, Tompa váromlasztó tragédiát írt, holott a hősök élve maradnak úgy, ahogy a levelezésből is kitetszik.

Petőfi és Tompa kapcsolatában az elhidegülés bonyolódik tovább. Nem a pap-barát esket Erdődön. De a gyanakvás a pesti látogatás alkalmával teljesedik ki szakítássá. Betegsége miatt német fürdőbe utaztában értetlenül fogadja a baráti kör viselkedését: „Ezek az emberek csodálatosak lettek, e hazamentő óriásokkal nincs lelked, hogy okos szót válts… szédült az egész város.” Petőfi hidegen viselkedik vele, s amikor arról beszél, hogy a hadügyminiszterségen kívül más állást nem vállalna el, Tompán kitör a gunyoros nevetés, „ellen mondván én maga felőli felcsigázott politikai képzelgésének: öszvezörrentünk s kedvetlenül váltunk meg egymástól. Ő azután méltatlankodott velem… arcképemet árnyékszékében lábbal akasztotta fel… én megtudván ezt: első ifjui, gondolatlan fellobbanásomban számos levelét a tűzbe dobtam… Mily bűn volt és mily kár az! arról nem akarok, nem merek beszélni.” E szomorú végeredményt annyi minden okozta, mégis inkább a vesztes költő képzelődését, önuralmát vesztett idegzetét tarthatjuk a legdöntőbbnek, s innen nyomozhatunk tovább. Nem csak Petőfi vonalán.

Beteges, vért hány, fél a megvakulástól, szívbaja van. Ha Pestre költözik, a pezsgő irodalmi élet helyett a Rókus kórházban tengődik, s inkább távolról tagja a Tízek Társaságának. Kimarad a forradalom és szabadságharc eseményeiből, akkor is betegeskedik, vízkúrával gyógyíttatja magát Gräfenbergben, tábori pap a gömöri honvédek között, Schwechatig jut, s egyetlen dolga a lórúgta katona temetése, a csatavesztés teljesen kedvét szegte, visszavonul gyülekezetébe, megnősül, egyik fia csecsemőkorában, a másik nyolcévesen hal meg, újabb szülésbe az anya belehalna. Bezárkózik a bajos családba, sokgondú gyülekezetbe. Elhíresült verse, A gólyához miatt több hónapos vizsgálati fogságba kerül. Különben semmi bántódása, papi szolgálata mellett gazdálkodik Keleméren és Hanván. Míg Arany átköltözik tanítani Szalontáról Nagykőrösre, majd Pestre az Akadémiára, ő temet, esket, keresztel, prédikál, s azzal foglalkozik, hogy mennyiért adja a szénát. Kiadják összes verseit, mégis úgy tekint a fiatal poétákra harmincnyolc évesen, mint a virágoskertet pusztító gazra, Gyulai Pálra haragszik bírálata miatt, annyira, hogy tíz évig nem ír levelet hozzá. Nem lépi át az Akadémia küszöbét többé, mert Toldy Ferenc Kazinczy emlékezetére írt ódáját hibás szövegből olvassa fel szenvtelenül. S Arany Széchenyi emlékezete mögé sorolják. Gyanakszik a kiadókra, Kertbeny Károly műfordítóra, s talán legfőképp önmagára: egészségére, tehetségére. A halálfélelem és testi szenvedés az öngyilkosság határáig sodorta. Fényképezés ürügyén szerezne ciánkálit. Sürgönyöket, búcsúleveleket fogalmaz, önmaga költi halálhírét, mikor az egyiket véletlenül föladja, éppen Arany Jánosnak, s Jókai révén belekerül a lapokba, megérhette saját halálhírét. Még ebben is szerencsétlen, úgy nevetséges, hogy már nem sok ideje van hátra.

Mégis ezekből a szörnyű évekből valók azok a versek, melyek olyan tündökletesek, hogy jelentőségükön túl ráfénylenek Tompa életművének maradandó felére. Ezekben az őszbe vegyített emberi lét kifejezése olyan tökéletes, még a világköltészetben is ritkán találunk hasonlót. Univerzális mulandóság zokog az emberi szomorúságban. Az Utolsó verseimben a halandóság muzsikája úgy ömlik a búcsúzó szívből, hogy a mindenség belesárgul.

„Vagyonos Atyánk” (Arany János)

Nyárban gondolkodom Arany Jánosról és természeti képpel indítom az írást, ahogy ő is szokta. Aratás, vágott gabonák illata, kukoricavirágzás édessége, napraforgótáblák sárga tányér-rengetege, már gyönge sarjú, néhány kint felejtett szénaboglya. Teljes Arany János-i világ.

Beleképzelhetem Buda halálát, a Toldit, a negyvennyolcas honvédeket. De ugyanígy tehetném bármelyik évszakban, mert mintha költészete maga lenne az anyatermészet, amelyben az emberi közösség él múltjával, jelenével, jövőjével együtt.

Innen juthat eszembe teljességteremtő csodája.

Élete elengedő volt, hogy Homérosz, Vergilius, Ovidius, Dante, Shakespeare, Goethe rokona lehessen ez az egész magyarsággá inkarnálódott költő, kikerülhetetlen, s már poézisén túli jelenség.

Arany addig létezik, ameddig a magyar nép.

S mert ezt most már pontosan tudom és tántoríthatatlanul hiszem, szorongani kezdek, pirulós szégyennel gondolok a vele való kapcsolatomra, ideiglenes hűtlenségeimre. Úgy tűnik, nekem is végig kellett élnem az oda- és elfordulásokat, akár a rákövetkező magyar irodalomnak.

Kezdetben a Toldi meséje, mikor még olvasni sem tudtam, összekeveredett a helyi legendákkal, betyártörténetekkel, melyek a családi körben szállongtak, mint a csöndes hó, hamvadtak, újraéledtek, akár az akácfaágak az esti tűzhelyen. Arany egyszerre fiatal bátyám lett, ősz hajú apám, érte szigorú tanítóm, álmomban vénséges vándor, s mindig otthonos, mert ismerős dolgokból varázsolta elő a titkot. Nagyon korán megvoltak piros vászonba kötött összes versei. Ez a Franklin-kiadás velem volt iskoláim során. Mintha belőle tanultam volna legjobban örülni a versnek. Tartalma érdekessége, ismerős távolisága mögül zene hallatszott, s ez a hang tovább bongott bennem, mint mikor megáll a harang és folytatódik a zengés, a lélek zenéje. Mert szavainak muszáj a sejtelemből megformálódniuk, megtanulásukra kényszerítettek. Nem egyszerűen a történetek, inkább zenéjük hatott rám memoriteri fönségükben. Olvasásukban pedig a versek egyetemes világvarázslata, a plasztikusság, a részletesség szinte a fűszálakból, a csillagsugarakból szőve. Eposzai monoton ritmusában rátaláltam a nyelv és a költői képek változatosságára, az egyénítő zsenialitásra. Balladáiban a szerkesztés nagyvonalúságára, mikor a sutának tetsző részletek is erős tartószerkezetté állhatnak össze. Ritmusa paripa-táncát ki ne csodálhatná? „Zsibongva hadával a völgyben alant Ali győzelem-ünnepet űlet.” „Állata őrzeni négy alabárdost.” Vagyonos Atyánk – szólította meg József Attila. Micsoda nyelvi nagybirtokos az, aki a végső rímeket: az azonos hangzású, más értelmű szavakat úgy csöndíti össze, mintha csak ragrímek volnának!

Micsoda lelki repülés szükségeltetik ahhoz, hogy a valamíg azt – vígaszt összeütését ne tartsuk kényszeredettnek!

Már úgy szorítottam azt a kötetet magamhoz, akár ő a lantot, s nagyon sokszor az ő ezüstláncon ketyegő zsebórája mutatta a versidőt.

Azután a könyvet kölcsönadtam, vissza nem kaptam. Sok hatás ért, régi és újdonúj. Arany a mindennapokból kifelejtődött, csak a hatások alól forrott ki akaratlanul az egész magyar líra együttesében. Én is hiányolgattam személyét titkoló szemérmességét, késői líráját kívülről tekintgettem, tartózkodtam tankönyvi mintapéldáitól. Nem hiányzott a kölcsönadott könyv sem. De mikor megvettem kötelességből újra, mintha a régi frissesség és öröm tért volna vissza a sárga borítókból.

Én abban tartom Aranyt nagynak, aminek mostanában hiányát érzem kísérteni, a teljes világképre törekvésben, a megtervezett és végigcsinált építkezésben. Nem formai és tartalmi követésre gondolok, szellemi jelenlétét szeretném. Minket már nem húznak le utóhatásának retrográd kötelei. Arany már nem tápláló az élősdieknek, végre azoké is lehetne, akiket eddig elkergettek tőle – fordítom jelen idejűvé és óhajtó módra Ady jóslatát. Egyértelmű és szabad lehetne bennünk.

Sajnos, mintha valóra kezdene válni rezignált jövendölése:

Ki vitatkozik róla mostanában? Ki fedezi fel, mint Füst Milán Berzsenyit? Vas István és Nemes Nagy Ágnes összekoccanásán kívül, mikor a Keveháza hangsúlyos vagy időmértékes voltán vitatkoztak, élesztő hangot nem hallok. Vita nem utóhatásában, hanem az egész történelmi magyar költészet jelen ideje s az avantgárd elképzelt jövő ideje között folyik. Arany János azokban él, akik mindegyiket együtt akarják.

Vibrálva ragyogó (Babits Mihály)

Utolsó éves egyetemista koromban, 1961-ben, a Széchényi Könyvtárban gyakorolva belenézhettem a Babits-hagyaték tenyérnyi fényképalbumába. Mintha családi képek lettek volna zöldben, kiránduláson. Nem a képek, hanem a tárgyi emlék emlékezetes nekem, amelynek fedelén összekeveredhetett ujjlenyomatom az övével. Életre szóló, megörökített kézfogásnak éreztem ott, amitől bensőségesebb kapcsolat kezdődik. Ha vizsgáztatott volna, elszégyellem magamat. Mit tudtam róla éppen diplomázás előtt? Egyet-mást igen, százféle lényege előtt ma is dadogok. Sorsszerű azonban, hogy Babits-kötetem 1961-ből való. Volt Csokonaim, Berzsenyim, Vörösmartym, Petőfim, Aranyom, Adym, József Attilám. Azt hiszem, addig az én időmben Babits meg sem jelent. Mentség csak annyira, amennyire a nagy költőknek kézközelben kell lenniük és én nem kaphattam meg semmiféle boltban.

Falusi származásom miatt jó ideig a csirkeház mellől éreztem költészetét. Ahogy ő a Vers a csirkeház mellől szemléli a vályogfalat, a piros cserepek taraját, a fehér levélként keringő két galambot, ahogy tűnődik és vágyakozik az egyszerű bölcsességre. Innen tudtam életműve hitelét általam is igazolhatónak, csirkeólmelléki magam is. Mert legyen ez csirkeház, vagy akármi hasznosan természetbe illeszkedő elem, azonosította, megszerettette azt az embert, akinek művelt versvilágától olyan messze álltam.

A másik vonzalom ellenkezőleg, Füst Milán katedrájáról indított feléje, mikor az öreg, reszkető fejű médium behunyt szemmel, levegőben bolygatva hosszú ujjait, szavalta: „Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban, asphodelosok között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol gallyával, mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik, alszik asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél…” Füst Milán transzba esett torkából Babits vékony, kántáló hangja hívott.

De elég lett-e ez a kétféle kerítés, hogy belül, nyugalmasan, fiúi tisztelettel szellemi családtagja lehessek? Fizikailag elképzelhető, hiszen apám hat évvel fiatalabb nála, anyám József Attilával egyidős. Másféle világképem: származásom és neveltetésem állandóan elsodort környezetéből. Rajongtam és félreraktam, újra visszatértem. Más nagy költőkkel is előfordult, de velük beteltem inkább. Babits vonzott és taszított. Mások is hatottak rám ellene. Ráfoghatnám József Attilára hűtlenségemet. De én vagyok az oka, hogy dogmaként követtem a sértődött posztkamasz-zseni tobzódását, a pamfletre és a daladög-versre jobban ügyeltem, mint a férfiember bűnbánatára. A magam megnyugtatására tanulmányt írhatnék József Attila logikusnak tűnő tévedéseiről, de már nem érdekes, hiszen csak gondolkodásom múltját magyaráznám, a kiküzdött jelen időnek semmi szüksége rá.

Mert Babits él.

„Mindig lesz benne fölfedeznivaló” – mondta Szabó Lőrinc a halál alkalmából. Ő teljes ismerete birtokában képzeli el, én még most is az ismeretlent fedezem föl benne és kapkodok, mit tartsak fontosnak, lehet, csak a magam számára kimondani. Tudom, él Babits, ha egyetlen versét sem ismerném, akkor is Weöres Sándorban inkarnálódva. És az egész mai magyar költészetben szétszivárogva, bennem is. Büszke lehetnék, valamikor Babits-idegen időmben egyik versemet hatása miatt adta vissza a szerkesztő az ötvenes évek végén. S mert ismerem, tudom, Arany János közvetlen folytatója a magyar költészet nagy ikervonulatában. S mint ahogy Aranynak megadta a sors Petőfit, Babitsnak éppúgy megadta Adyt. Kiválasztódott génjei által szenzibilis, törékenységéből nagyra törő, magába mélyedő és kitárulkozó testtel-lélekkel mértéknek, mint a tusakodó, csatakos Ady másik énje, hogy az egyensúly megmaradjon, hogy meg ne szakadjon a folyamatosság. „A modernség tetőfoka volt, konzervatív formában” – idézem újra Szabó Lőrincet. Arany utóda az építkezésben. Arany a magyar történelem és szellem eposzát akarta. Babits európaibb, de rokontervű Dante Isteni színjátéka fordításával, egész életében katedrális-álmú, melynek színes ablakai a versek, meg tornyai, harangjai, kis és nagy oltárai.

„Elszakadni, mindenáron, Nyugatra” – írta Adyról, aki Párizsban lett igazán magyar. Babits, lehet, hogy éppen Fogarason, a havasi, metsző téli szél elől, tüzes, balkáni kályhánál ógörög könyvvel kuporogva lett igazán európai a bivalytej-zsíros kávé ellenében.

„Toronyba vonulásom egyuttal itéletet jelentett, a logikátlan és csunya világgal szemben. Biró fia voltam, s véremben az itélkezés. Az itélet jogát követeltem a költő számára; sohasem tudtam belenyugodni abba, amit eszem vagy igazságérzetem nem szentesitett.” A Szabó Lőrinc-i „felfedeznivaló” arra irányít, micsoda bonyolult személyiség gyakorolta az ítélkezés jogát, aki csak a maga szentesítette igazságokért állt ki. Visszafelé zavarba hozhat az ember, hiszen igazságaink nem mindig azonosak, de műve nem, mert a történelem változó megvilágításában mégis neki lett igaza, bár mennyire az ellenkezője történt időnként. „Hiszek a müvészetben, mely nem tagad meg semmit… de tulnő mindeniken, mert nem rabja senkinek.” A filológia vizsgálhatja, ez vagy az a vers miként esett meg vele. Tudom, azonos volt bonyolult önmagával, ez a bonyolultság számtalanszor zavarba hozó, de teljes az egység életben és versben. Ő a legrejtélyesebb magyar költő, akinek izgalmasságát tartalmai adják, nem kifejeződésük. Klasszikus formájúak akkor, mikor a huszadik században olyan gyorsan követik egymást a hódítások és az elhagyások, mint a nomádság idejében. Neki az Árpád-féle honfoglalás többet jelentett Attila és Batu kán világbíró összeomlásánál. Büszkén tartja magát István király örökösének, hiszen ő volt az első magyar „nyugatos”.

Szavára figyelek: „Soha kinosabb probléma nem volt az irodalom aktualitása, mint épp manapság: mikor a kor szinte évente váltja képét és hangulatát, s mire az író lelkében földolgozódtak és formát öltöttek volna korszerü mondanivalói, már el is avultak… aki félretesz minden programot, annak az magától adódik.” Figyeljünk szavaira költészetünk kapkodó időszakában!

Képeit nézem a gyerekkoritól a halotti maszkig, ahol már nem látszik a szem, de marad a végső koponyaforma. A negyediktől az ötvennyolcadik évig azonos világfaggató tekintet. Nézem mefisztói, „soha-meg-nem-elégedés”-szemeit, a gyötrődve ítélkezőt, a barna, éles, hirtelen gyúló és fáradó szembogarat; alakját környezetében, ahogy kiválik jelentőssé, mert mindeniken, mintha élne; vibrálva ragyogó halhatatlansággal.

Abszolút költő (Kosztolányi Dezső)

1900-ban, Vörösmarty születésnapján, sóhajtva írja naplójába a kamasz Kosztolányi: „Milyen szép nagynak lenni. Tán 100 év múlva az én ünnepségemet fogja bámulni a világ?” Ünnepeljük a százéves költőt, nem harsányan, inkább gondolkodva, tűnődő szeretettel. A megrendelt tapssal, a színpadra röptetett lángoló fülemülékkel ő már 1921-ben leszámolt, mikor a véres költőt, Nérót megírta. Mit üzenhetünk a nagyképzeletű kamasznak? Kicsoda most nekünk?

Az ünnepségét bámuló világot Magyarországra kisebbítem, e hazából is azokra, akik szépségre, világosságra, a létezés állandó, egyetemes átérzésére áhítoznak. S ha ezt a boldogságot apadni vélik, s megöregszik bennük a zöld, mint hiányzó emlékhez, Kosztolányihoz nyúlnak a könyvespolcra.

A költő – élet; mondja Néró pusztító álköltősége ellenében. Ady elsőre, a Négy fal között megjelenése alkalmával, abszolút költőnek nevezi. „Ha föladnám neki Arábia történetét, a reneszánszot, Häckelt, az egyszeregyet vagy az agrárkérdést: ő mindegyikben ezer költői témát találna”, mert „rendkívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek”. Születésétől haláláig költő. A szegény kisgyermek panaszait a felnőtt írja meg, mégis valódi gyermeki élmény a betegség, a láz, a doktor, a nagyapa halála, a szoba képzelődést növesztő homálya, az ódon, ónémet, cifra óra, az első halálfélelem, olyan hangulatokkal, minden érzékszervre ható élménnyel, melyre csak eleve költő képes. Az volt szörnyű haldoklásában is. A Szeptemberi áhítat ünnepi magasában elröptette az utolsó verset, nekem mégis a némaság följegyzéseivel fejeződnek be összes művei; már csak nyögni, sípolni, sivítani tud a száj, a betűk is szétesnek, akár az utolsó morzsák:

A nevét úgy használja, mint végleges aláírást. Az „egyedül” után már nem volt ereje arra sem. Egyedül maradt, és a feleség, a fiú, a kórház, az ország is egyedül, arra a pillanatra, azután elkezdődött a transzcendens viszony.

„…nagy költő volt, olyan volumenű alkotó szellemmel, amilyen ő, állandóan foglalkozni kell a fiatalabb kortársnak, az utódnak, aki mestert lát benne anélkül, hogy tanítványnak érezné magát” – mondja Szabó Lőrinc nemsokára. A tanítványt függőségben gondolom, a mestert szabad együttlétben.

Együtt lehet-e a mai kor embere vele? Hiszen sokszor nagyon távolinak tűnik a pompázó könnyedség. Mit ad a tél cukortorta-élményével annak, aki fázik? Mit ad tiszta rímeivel az iszonyatban, mikor jajgatni kellene? Végletes kérdéseimben a válasz: még akkor is vigaszt, valami győzelem-érzetet, ahogy József Attila utolsó hexameterei, s a Nagyon fáj. Kosztolányi maga volt a mérték, a pontos szerkezet, az összecsengés, nem kellett magára kényszerítenie. Azt hiszem, a Meztelenül kötet versei olyanok, mint mikor Kassák rímelt; azzal próbálkoztak, ami nem természetük. Mindig az egyéniség szublimációja a lényeges a belső törvények szerint. Mondogatják mostanában, a rím, a szabályos ritmus gátolja a megnyilvánulást. Van, akit gátol, van, akit nem. A magas művészi fokú korszerűség, a jelen idő legfontosabb kérdéseire adott legpontosabb válasz átvészeli a divatokat.

Tudjuk, mit élt túl Kosztolányi művészete: a politikai kívánalmakat és a szépségcsömör idejét is túl fogja élni. Mindkét felől kikezdhető volt és kikezdhető. Megmaradt annak az önérzetes ifjúnak, akit kicsaptak a gimnáziumból. Mondta, amit gondolt. Bélyege lett egyszeri elszólása: Inkább az elefántcsonttorony, mint a pártiroda. Életfilozófiája is ellene fordítható. „Költő voltam és bölcs. Közönyös, mint a természet. Csak az örökkévaló dolgokról volt véleményem, de erre nem voltak kíváncsiak. Az ő hitvány, unalmas életharcukról pedig egyáltalán nem volt véleményem… Szerettem az életet, az igazságát is és a hazugságát is… Jobb is vagyok, tisztább, mint azok a korlátoltak, akiket jellemeseknek, azok a képzelethijas durvák, akiket férfiaknak, azok az esztelenek, akiket hősöknek neveznek” – mondja Senecával, mint ahogy Füst Milánnak: „– Nekem nincs véleményem. – Semmiről? – Azt nem mondtam, de majdnem semmiről.” Ez a „majdnem semmiről” az életműve, több a véleménynél, mert állásfoglalás, művészi cselekvés. Az Édes Anna éppen abból a korból, mikor a szegénység a forradalmakban megpróbálta érvényesíteni magát, s utána a bukás megalázottságát tudhatta meg, akkor a regény a lázadás magyarázata, figyelmeztetés: az állati szolgálatból mindig fölkapható egy konyhakés, a gyilkosság bármikor, bárkivel megtörténhetik.

Kosztolányi „rendkívül gyönge, finom, vibráló, hallucináló lélek”, nem egyértelmű cselekedeteiben, aki ennyire szenzibilis, gyermeki. Tévedései, másságai mégis másodlagosak nekem az időben. Elutasította a homo moralist a homo aestheticus, de csak napi alkalmak miatt, elhatárolódásból tette, ahogy Ady-kritikájából, a népi irányzatú költők bírálatából kitűnik.

Természetesnek tartom, ha gyengeségeit is vizsgálja az irodalomtörténet, mégis távolabbról, a részletek fölött már nem arra gondolok, miért volt néha túlságosan könnyed, már-már felületes, kevésbé végiggondolt, ítéleteiben engedékeny. Csúcsai érdekelnek, nem lapályai. Nagy költő, író, akinek ekkora magasságai vannak. A poétánál nem rakom a szépírót elébb, mert a Hajnali részegségre, a Szeptemberi áhítatra gondolok. A költőt látom műfajaiban. A Hattyú, ez a magyarnak jelölt kuvasz ott fehéredik, hallatszik az Édes Annában és A bús férfi panaszaiban. Mesterem Kosztolányi abban, hogyan lép át a költő a versből anélkül, hogy versei vérét szegényítené. Minden műfajban költő, akit Kosztolányi Dezsőnek nevezünk, bár lehet regény-, novella-, esszéíró, színikritikus, nyelvőr, mindennapi karcolatok, gyakori útiélmények szerzője, szereplője. Tanulmányaiban egységben láttat személyiséget és alkotást, saját melegével éleszt holtakat, együtt látogatunk kortársaihoz, s még a szivarfüstön is elandalít, ha az arc éppen a kavargó, omló homályban jellegzetes. Széchenyiről szólván látnia kellett a szétroncsolt koponyát.

Mondhatnám, állandó figyelőállásban él, pontosabb vagyok, ha együttélőnek mondom inkább, a tollat és a papírt tartja készenlétben. Munkanaplója, ez az egyetlen férfikorból maradt füzet, bizonyíték mámoros gyűjtésére. Mintha el sem fáradt volna, munkája akár a szívdobogás, érzékenysége kiapadhatatlan. Még utolsó cselekedetében is költő: „Egy piros szívet tépeget le ruhámról keserűre bágyadt tekintettel, mint aki azt mondja, hogy gyász kell már nemsokára, nem piros” – emlékezik a felesége. A szépség múlhatatlan képzete ő. Mint egy felejthetetlen mű után, megrendítő dallamok kísérnek.

Az már nem érdekes, hozzá vezet-e a melódia, vagy oda, amit éppen fölfoghatok érzékeimmel. Megíratlan Kosztolányi-vers ez a hattyú itt a tavon, süllyedhetetlen márvány-alak, mintha nem is földi lény lenne, megfoghatatlan patyolat-jelenés, de egyszerre ledér tollászkodássá változtatja méltóságát, liliomnyakát szárnya alá görbíti az úszó tünemény, lábát víz fölé emeli. És ahogy a park nehéz tölgyfaillatából az egzotikus fenyő gyantája fölidézi az emlékezetet, keressük hozzá a tárgyat, a formát múltunkban, műveiben.

Fekete elégiák opálos ragyogásban (Sinka István)

A sors kegyelme folytán, ötéves korom óta van közöm Sinka István költészetéhez. Akkor még csak, és sokáig, egyetlen vers szálán. Testvérem megtanította:

Az a különösen titokzatos bánat egész kis lényemet betöltötte, mint ahogy éppen a múlandóság megérzésének az idejére esett, akkor szomorított el anyám az árva gyermek Eötvös József-es történetével, megsirattam az elvesztett szülőt, ez a vers pedig azzal sajnáltatott, hogy én is meghalhatok. Bár szinte minden szava már kisgyermekként is érthető, részleteiben megtapasztalt, mégis olyan sejtelmes, mint a halál. A mező, a szétfolyó köd, a vadcsalán, a bodza közönséges értelme áttérült valami különös, hihetetlen térbe, ma már azt is mondhatom, opál mezőbe, hiszen birtokolhatom Sinka István egész lezárt költészetét a tűnődő vibrálás alatt. S úgy nézek vissza rá, magamra, mint a valamikori világra a költő a Szigetek könyvében, miként a halott kisgyermek hercegnek mondható, de hiába fejtődött meg a „Fillér penészlik a szemén” rejtélye, hiába tudom, a kis herceg az elsőszülött István, akit Bélmegyeren, a Kárász-uradalom gereblyési majorján messze túl temettek el, ahonnan apja távolra költözött. Az akkori érzelmek általánosabb emberi érzéseket érintenek: a múlandóság bánatát, a halál természetellenes koraiságát, amelytől már-már elviselhetetlen a jövő. Hiszen épp a szomszédos versben olvasható: „Így halt meg a kis juhászbojtár, / a nálam két évvel idősebb / testvér” … „Szemére kék cserepet tettek, / egy-egy fillér sem volt a háznál.” Olyan mindennapi, akár a barna légy, „a jelenvaló halálnak darva”. Jött Ács Lajiért, Katona Zsuzskáért meg a többiekért. A vers rám is vonatkozhatott, és kicsalta könnyemet. Azóta ez a dolgokból áradó titokzatosság határozza meg Sinka István költészetéhez a viszonyomat.

A találkozás abban az éden-időben történt, amikor az emberpalánta meghallja a „titokzatos zsongást, ami a világból jön s az eltemetett lélek ajtaján dörömböl, és el akarja nekünk mondani az élet tulajdonképpeni értelmét”. Arra a kinyilatkoztatásra igazított a költő, amit maga is érzett éppen abban az életkorban. Volt egyszer egy sikátora a mestereknek Nagyszalontán és mesélt. „Furcsa mesék voltak azok: belőlem ragyogtak elő, s a sikátor csendje megelevenítette őket, s ez az eleven kép visszaragyogott belém. Ebben a sikátorban jöttek hozzám találkozóra a világ titkai, a sejtelem és az ösztön lehelete, s ama sejtelem és ösztöntúli zsongás, ami megtölti a kinyíló lelkeket vágyakkal, s a földnek, vérnek, fáknak, kék égnek, messzeségnek s körül a mindenségnek halhatatlan muzsikájával. Muzsika? Nem muzsika. Hanem – Dal! Nem dal. Hanem csak zümmögés, csudálatos zsongás, ami, nem tudni bizonyosan, honnan jön, honnan szűrődik a fülünkbe, de az arra teremtett lélek felfogja, érti, hallja és megtelik vele.” 1947-ből emlékezik így.

Áldott természetességgel és szerencsével onnan indulhatott, ahova mások visszamentek, a líra ősi anyaga felől. Nem Kukorica Jancsi–János vitéz furulyája hallatszik a pusztáról, hanem prófétai hang, bibliai pátosz, mítosz és látomás, madárdal és virágének. Őstehetség volt, de úgy, mint a népközösség tehetsége dalaiban, balladáiban, zenéjében. Költő pedig úgy lett, ahogyan megtörténik a csoda. De ha ismerjük életrajzát, olvassuk a Fekete bojtár vallomásait, nem lepődünk meg, minden úgy alakult, hogy költő legyen, hogy a sejtés formába váltson, beteljesedjen az ösztön, működjön hajlama a József Attila-i elvegyülés és kiválás értelmében. Aki még a ponyvaregényekből is világokat tanul, aki Gogolban, Tolsztojban, Csehovban a megidézett sorsra talál biztató mintát, aki szétolvas minden föllelhetőt, az nem az időt múlatja. Készült, s tette ezt olyan figyelemmel és fegyelemmel, akár a kétkezi mesterek, akiket a Kölesér melletti sikátorban megismert, s ahogyan pásztortársai értenek állataikhoz, az időjáráshoz, a növények ízéhez, hozamához.

Aki egyetlen bárányát Petőfi-kötetre cseréli, az Petőfi vándorútját követi, nem falkája vonulását. Miközben tudja, egyetlen fegyver a vers, a szellemi és egzisztenciális önmegvalósulás kizárólagos eszköze. Hosszú évek után így szólhat már 1943-ban: „Aki énrám figyel, az a népre figyel. Én nem visszaforduló vagyok a nép fele, hanem a nép vagyok. Egy a milliók közül, aki hírt ad a névtelen, becsapott és megtagadott milliókról… Én az irodalomba egy kis darabka ceruzával jöttem, de nyitott szemmel és készen arra, hogy belepusztuljak. A felállított irodalmi szabályok között nem fértem, és nem férek el. Szűk az nekem és idegen. A nyelvezetem és mondanivalóm számára kicsi, a régi forma is, olyan sok és olyan nagy a hír, amit alulról hoztam, hogy semmiképpen sem fér el benne, tehát új formát teremtettem magamnak, amiben érvényesül a nyelv és a mondanivaló.”

Tintaceruza-csonkkal csizmaszárra írta első igazi versét. Az előzmény és a körülmény elég hiteles ahhoz, hogy ne tartsuk legendának. De mintha a Szent Gellért-legenda elevenedne meg, a magyar dal születése és fogadtatása: ez a pórlánytól hallott ismeretlen nyelvű ének.

Nem lehetek biztos, hogy ebben az ötvenes években keletkezett Népdal című versben a Tizenhét szilfára gondolt, s akkor sem jutott eszébe a Gellért-legenda, sokkal áttételesebb a kapcsolat közöttük és csak később társíthatók. Ott az eredendő élmény az önéletírásban. A Pósa major kútjából akarta szomját oltani. „Benn az udvaron, egy félszer alatt darálókő állott s egy faros menyecske forgatta a követ, az öreg napa meg a tornácon ült és a két karján ringatott egy szundikáló kisgyereket és danolt lassú, mély, monoton hangon, fején a fekete fejkendője félrecsúszott s bennülő öreg szemei révedeztek az elhagyott tájon. Nézett az öreg mámi és dalolt s a darálókő mormogása eggyé vegyült a hangjával az elhagyott majorban… Úgy éreztem, mintha az én szegény kis nagyanyám ülne ott a tornácon s a két karján engemet ringatna, hogy pihenjek el a világ elől; mintha csak megfutott útjainak a messzeségével, szomorúságával és gyötrelmeivel altatna most engem” – írja. Megteremtődött a szoros érzelmi kapcsolat, de itt még említetlenül áttűnhetett az időn az anyakép is.

„Alig tudtam mozdulni a kúttól. Még a pipámat is elővettem, megtömtem, rágyújtottam, lassan, hogy mennél több időt tölthessek el ott… hátam mögött a kongó üres majorban egy kopott tornácon a fekete öregasszony dúdolta az árvaság altatóját.”

Három nemzedék ősállapota elevenül meg ott egyszerre, mint ahogy „nagyanyáim s a szépanyáim / lelke dalolt nekem a pusztán”, s az az ős, akit Szent Gellért püspök is hallott már. Öröklődött az ének az őszi szomorúságban, megtalálta a tallón legeltető pásztorfiút. A körülmények ilyetén való együttállása fakasztotta ki az igazi költészetet, mert mintha a szélzúgásban is az öregasszony dalolna. „Én ültem csak és rágyújtottam és szállt, csavargott az ég felé kéken a pipafüst, s elnéztem, miként vész el a semmibe. Úgy, mint ahogy én veszek majd el – gondoltam – s abban a pillanatban kibomlottak előttem a verssorok. Elővettem tintaceruza-csutkám, a csizmám szárát jól letöröltem a szűröm ujjával, hogy szépen ragyogjon rajta a betű és oda írtam föl a verset… Nem kellett kínlódni a verssel. Jött egyszerűen. Ott voltak a szilfák, szállt a pipám füstje, Guldi, a kis puli ott feküdt a szűrömön… A vers leírása után olyanná váltam, mint a felleg, ami, miután kibocsájtotta magából az esőt, felhővé vált.”

Jellemző, milyen természetesnek veszi a vers elemeit – hiszen ott voltak. Mindig is ott voltak, s maradtak költészetében a pipa, melynek eltűnő füstjében száll el az élet, a füst és a lepke, a létezés pillanatnyisága, a tünékenység és a lecövekelt valóság, hogy a Barmó és a Csikótanya, a Kerek-ér, a megszámlálható szilfa, az állásszagú bojtár, s ahogy minden légiesül, s az esők vőlegénye a puli szemében Istenné nő, magasodik, szállong, foszlik, bomlik a pipafüst nagy metaforájában, s a puli Istenének álmai varjak szeme láttán semmisülnek meg. Kész a mű, csak az utolsó előtti sor változik majd „Szőr Tóth Bálint szemeláttán”-ra, „hogy a magam állapotát vele szemben is kifejezzem”. Hiszen ő is ekképpen gyötrődött az őszi nyomorúságos pásztorkodásban. Az álom semmibe foszlik, de e nagyszerű vers pipafüstje fel-feltűnik a későbbi művekben majd, akár az őssejt, osztódva, emlékeztetve.

Így meditálnak a füstben sorsosai, akiknek „a pipafüsttel együtt / álmodni repült / a lelke: sodorta / kóbor vágya, / de az is csak egy / sóhajjal tért vissza, / hogy nincsen a lónak / nem termett bodorka”. „A kamorában a ponyván / leveles dohány / puhult, hogy legyen / kék füstje emléket ringatni / pipás embereknek / este, mikor a / vastag tenyereknek / munkája szünetel / s a merengő arc az idő távolába / bámul, s befonja álmait a füstkarikába.” De ezek a sorok már a Szigetek könyvéből valók, az öregedő emlékezésből, mikorra az esők vőlegényéből a világ özvegye lett.

Költővé vált Sinka István tizenhétéves korára, megszületett a Vers (legkorábban 1915-ben a Fekete bojtár vallomásai szerint), világra jött, de nem a semmiből, inkább kicsattant, mint a virág a jó időben. Kellett hozzá természetes előzmény, nemcsak élettapasztalat, hanem figyelmes készenlét, készülődés, mezei „algimnázium”; Jézus, Tolsztoj, Petőfi; „szemléltető tárgyak”: fű, fa, állatok, emberek, az idő kiérzése a puszta nagy teréből, a légkör egyensúlyának ismerete, az állandóság fölborulása a napfordulókon. S gyakorlatok: amit lát, arról elkezd magában hangosan beszélni, és elképzeli, miként írná le, milyen hangot ad a fa a szélben. „Észrevettem, az öregasszony, ha énekel, mint láncszem a láncszembe, úgy kapcsolódik egymásba a hangja, s ha beszél akár ő, akár más! – azt el lehet dalolni.”

De még a pipafüst-vers után is éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a világával azonos érzelmeit kidalolja, messziről hozván, messzire küldve a gondolatot, „mint ki utolsó fordulattal / az egész műbe értelmet vitt…” Az első költeménynek nemcsak úgy van sorsbeli jelentősége, hogy az első megkülönböztethetetlen, úgy is, ahogy megírja: „megszabadultam láncaimtól, mint a rab, mert megbirkóztam Petőfivel s belül győztes maradtam”. Szétázhatott a bevarrott szűr ujjában a Petőfi-kötet, magára hagyta a Biblia is, széttaposhatta a falka éles körmeivel. Tűzbe dobta eddigi írásait. Azonban megmaradt a bibliai hangzás, a petőfies világlátás, olyan, amit A puszta, télenhez lehetne hasonlítani, s megkülönböztetni. Lényege a legpontosabb, legapróbb realitás, és a határtalan, mesebeli fantázia. A legkisebb részletek bomlanak hatalmas távlatokba.

Petőfi alant repülő sorai fölemelkednek a lebukó nap véres, királykoronás látomásába. Hasonló a részletezés a Kocsink, mint nagy sárga bogár című Sinka-versben. A címben előlegezett képben az utas mégis lát valami föntebbit is: „ötszáz ázott szarv fénylett kinn a meleg esőben… Felhőknek gyönge ezüstje / átszürte már a délt, / de az ibolya-messziben / körül még köd henyélt… láttam egy nagy szőke gulyát rózsaszin esőben.” Ennek a szépségnek ad értelmet az emberi létezés.

S micsoda mikrovilág fölött úsznak a felhők tündérregéi Petőfi Kiskunságában? Mit látnak meg a puszta gyermekei, vándorai? Petőfinek a síkság otthonos, megszépül, nem ő a ködbe vesző betyár, háta mögött farkassal, hollóval feje fölött. Nem az irdatlan őszi pusztaság nagyságában őrjítően magányos pásztor, akit Sinka Istvánnak neveznek, aki túllépve egyéni sorsán fölénekelte azt a bihari, békési mélyvilágot. Mások szóltak a nyomorúságról, átérezték, de nem ők mentették kétségbeesve a megkergült falkát a vonattól. Belőle Tiborc beszél.

Ezért a panasz a legfontosabb, ha vádol, panasz a vád. Elégiákat ír a balladákban is, a siratók fekete elégiáit. „…felőlem az rendeltetett, / hogy vihar fujja meg a számat” és „a lelkünknek kínja mondhatatlan” között szólal meg bánata az ég kékjével s a mezők évszakos színváltozataival átitatva.

Mint ahogy versét gyermekkoromban iránytűnek adta a sors, hogy általa szerzőjéhez eljuthassak, fiatal házasként szomszédja lehettem Budán a Keleti Károly utca 50.-ben, a hatvanas évek elején öt esztendeig. Rendszeres vendége, mindennapi társalgója, inkább hallgatója, versei közönsége voltam. S megtudtam tőle, miként lehet birkahajtás közben aludni, télen melegedni a trágyadombban. Megéreztem vágyakozását is olyan elismerésre, ami úgy illeti meg, hogy nem kell megalázkodnia. Olyan garzonban lakott fölöttünk, mint mi; sötét főzőfülke, annál szebb lakrész, szobájuk a Rózsadombra nézett nagy ablakával. A beépítetlen telek színeiben váltakoztak az évszakok; a tél tél volt, egy rozsdás vashordó a hóban, nagykabátos szökdelők a Rét-lépcsőn, a kertészet meg a fasor tavaszi zsendülése, nyári kiteljesedése, fakóba tűnő elmúlása, hogy odafehéredjen a dérnek. Sinka ritkán nézhetett ki az én időmben, idegfájdalmak gyötörték, idegzsába torzította az arcát. Könyökére dőlt az ágyán, olyan szokásból, akár a puszta füvén lenne, s rétnek képzeltem takaróját. Nem pásztorbot az oldalánál, de ceruza és irka. Versei arra jártak, ahonnan elindult, csak már az idő opálos derengésében. Ismertem, olvastam folyóiratokban a Lovasok opál mezőkön, a Véres Párcium nagy költeményeit, gyönyörű dedikációval megkaptam a Végy karodra idő versválogatását 1964 húsvétján, adta, mint énekes az énekesnek. Fölolvasott a főműnek szánt Szigetek könyvéből. Ugyanarról szóltak ezek a költemények, de mégis másként. A bölcsesség és a megbékélés, az örökkévalóság képzetét keltették bennem. A Lovasok opál mezőkön öregkori lírájának csúcsa, de csupa gyönyörűség a környezete is, az a megújulás, betetőződés, ami az utolsó tíz esztendejében történt. Úgy hiszem, a szerelem vitte ilyen magasra, mint a költészet nagy energiája. Mert szerelem nélkül a vers is kiszárad, általa fönséges lehet. Megírta az Éna-dalokat feleségéhez, Szin Magdához, de a többi műnek is Éna adhatott szárnyat. Ő a Lenge, a mennyei angyal hasonmása, aki a sárral dobált fiúk álmait őrzi.

Sokan írtak már az opál mezők verséről, hadd fűzzem hozzájuk a magamét. A valahai álom, ott a penészes ólpiacon, a mai emlékezés. A lét: drágakő-sugárzásban élni nyomorúságosan, s az emlékező messzeségből visszanézni, akár a holdból kék bolygónk ékkövére. Lehetne fekete-, tűz- és kékopál. Sinka inkább a nagy távoli zöldben kékbe ködlő mezőkre gondol, s láttatja, mint hatalmas aurát. Dicsőséggel övezi szárnyanőtt lovasait, s tágítja a verset valóságon túlivá, ellentétévé a sárral dobált fiúknak, egykori önmagának. Költői jelentőségű vízióvá növekszik az úrtól úrhoz szegődés, a pásztorló kóborlás, a csikós terelő vágtatása, a juhász méla magánya méla tájon, opál börtönben. S már nemcsak az egyszeri jelentés: „Mert vándorokként éltünk e világon, / kikről nem hallott hírt senki sem”, már nemcsak a pásztorokról szól, hanem az egész emberi létezésről, melyet a pásztorélettel személyesít, a leányszemek titkos violájáról való ábrándozással boldogít, és hogy mindig ott maradunk az Isten nagy festményén, melyet opál mező és nagy sárga nap ural, s az a tizenegy felhőrongy-darab, az elszállásolásra készülődő, elrepülő tizenegy fiú a halál lovain. „És egy lovas maradt csak, / ki éjjel is lát és éjjel is énekel.” A Vád mottójának abszolút hangja, elrendeltetése e vers keletkezésének idején, 1958-ra a túlélő keservese már, halálos látomása lett a fekete opál, gyémánt éjszakában, az ősz nagy lelkével együtt vágtató lovasokkal.

A vers mágikus hatása rezdülékeny titokzatosságra vált az Emlékezés távoli csillagokra című költeményben. Illat, csillagok, falusi zsongás citerapengés közben.

– kis világ Arany János módján, de az nem fordult elő a másik nagy szalontainál, hogy a családi körből előre századokra sírjanak. Nem jelen idejű, időtlen és ősi ez a sírás, mégis valamit sejtet a lány személyes sorsáról is, az elszakadásról, a korai halálról.

Ahogy a pásztor odább állt szerződése lejártával Szent Mihálykor, úgy válik meg a nyájtól és az emberektől, mégis mintha a szeretett társak hagyták volna el őt. „Aztán őszre válván / az idő, Zsuzsim is, falum is mind magamra hagyott, / mint csonka kéményt ahogy elhagyják a gólyák.” Mintha még jelen időben történne, ami elmúlt, de visszanézve válik annyira titokzatossá, kimondhatatlanná.

Ez a balladai kihagyásos tömörség majd epikussá térül a Szigetek könyvében. Egyszer konkrét megvilágításban, máskor lírai fényben, álomszerűen. Mert „aki álmodni tud, álmait annak nem lophatja el / sem az út, sem a járom, befelé él az”. Ennek jegyében jöttek létre az utolsó hosszú költemények, a Mesterek uccája és a Szigetek könyve. Az előbbi világ visszaálmodására mégis inkább a földiesség a jellemző. Szegény mester családok élik „a téli madarak hangtalan nyomorát” a vadrózsák sziromdíszei mögött. Jellemrajzaival a realista irodalom legjobb műveire emlékeztet. Van gondja és fantáziája szereplőit a legapróbb részletekig megformálni, jóságból és gyarlóságból, rezzenésnyi viselkedésből. Jól ismeri a mesterségek jellemformáló hatalmát, a női lelket, a szerelem szép cseleit, az anyaság fürkésző figyelmét. Bölcsességek tárháza ez a költemény, tapasztalatát a közmondások tömörségével, és a kibontott gondolatokkal egyaránt tudtunkra adja: „Rendet / kellett teremteni maga körül, / de nem úgy, hogy e rendtől a világot ne lássa… Valóság kell nekik. Olyan ország, / hol kibontakozhat az élet… kézzel fogható legyen az öröm. / Ha csak álom: a semmié az: füst. Az áll, ami van… Olyan ország kell: hogyha nem is menny, / de mindenki idvezül… Olyan, ahol erős, inas / vitéz a történelem.” Minden részletében érezhető, hogy a költészet mesterségéről olvasunk, túl a mesterségek költészetén. A zenélő asztalos, a maga teremtette angyallal viaskodó rézműves, a formázó fazekas, a látomásos és okos szűcs, a gyönyörűségeket álmodó takács a költő ars poeticáját jeleníti meg, figyelmeztetve minket az anyagszeretetre, a szépségre, a vágyakozás szabadságára, a fantázia merészségére, s arra, hogy a költészetnek szárnya van.

A Mesterek uccájában, a szalontai sikátorban indult meg Sinka költői létezése, s ha a Szigetek könyvét az életmű enciklopédiájának tartjuk, akkor ezt a hosszú verset az elsőnek is vehetnénk. Az Így kezdődött írásban is jogosít erre. „Végtelen szánalmat éreztem minden iránt, ami be volt zárva a sikátorba. Úgy képzeltem, hogy arca és lelke van a karónak a kertlábban. Igen: lelke. S hogy az a lélek milyen sokat és mennyit gyötrődik azon, hogy ott kell állnia örökké, összefont börtönében, s nem sírhat, nem kiálthat, hogy alul rohad a lába, benn a földben. Micsoda az a hatalom, ami ide zárta őket – és miért van az a hatalom? – tűnődtem. És nem tudtam… Nem felelt senki. Valamelyik udvarban fűrészt reszeltek, s a kertvégek fölött átsírt a hang, s meghalt a sikátor némaságai között, vagy ha tovább úszott, elnyelte a kék ég.” Az lett a sorsa, a feleletet Sinka Istvánnak kellett megtalálnia itt, majd a pásztoréletben, aztán a kisbérlők földjén, Bundaszigeten; Péterszeg-szigeten, a zsellérek vidékén, a nagykörszigeti özvegyek háza táján; Sártalló-szigeten, ami az istenkeresők mezejének is nevezhető, s végül önmagában, azon a magányos szigeten, ami „nem széle földnek, nem partja vizeknek; kívül van mindenen”.

A Szigetek könyvében a lélek önéletrajzát írta meg. „Megírtam már a sorsomat korábban is, de itt egy ember, egy költő életének legtitkosabb rejtelmeit próbálom felmutatni… Olyan iszonyú szembenézésnek, léleklátásnak tervezem, hogy legjobb lesz, ha személyemtől elkülönítve, örökségként hagyom itt azoknak, akiket érdekel majd, hogy ki voltam… legtökéletesebb, legtisztább művemnek szánom, amelyben minden korábbinál nagyobb siker koronázza örök harcomat a szépség hatalmáért” – nyilatkozta 1967-ben. Halála után jelent meg, először csonkán, majd teljesen Püski Sándorék jóvoltából, ahogy oldódott a politikai tilalom, de az előítélet máig is megalázza. Mi sem ismerjük egészében, s épp ezt a nagy Emberi Színjátékot, melyben a társadalmi és személyes magányról vall. Tárgyias és álomszerű szép beszélgetés, fekete elégiák sora opálos ragyogásban. Van benne egy fönséges szakasz, amely a róla való gondolkodás közben nem engedett a csábításnak, hogy az előítéletekkel szemben válaszra kényszerüljek.

Minek magyarázkodjak, ha úgyis helyt állnak magukért a művek eredetiségben, időtlen érvénnyel, a magyar nyelv, a magyar ritmus nagy változatosságát játszó zenekarával, a képek pontosan kidolgozott részleteivel, s lenyűgöző monumentalitásával, a lélek és anyag, az ember és természet katedrálissá épített idejével.

Nem menekülhetsz (Illyés Gyula)

A Nem menekülhetsz adott hírt először Illyés Gyuláról gyerekkoromban. Úgy emlékszem, Ady a Magyar Élet kiadásában megjelent Ütések alatt kötetének hátlapján hirdették a válogatást ezzel a címmel. Még nem ismertem a költeményt, s azt hittem, amit naivan meg is fogalmaztam: „Nem menekülhetsz a halál elől a végóráidon.” De a később olvasott szöveg egészen más annál, mint ahogy a gyerek rádöbben, meg kell halnia, talán valamikor hetven év múlva. Mikor megtudtam, miről szól, már volt tapasztalatom, a Helka, a Kelén, a Csobánc fedélzetéről, tizenegy évesen.

Megértettem, micsoda erős képzettársítás végeredménye a felkiáltójel. A költők első megismert verse meghatározó, mint a szerelem első pillanata, ahhoz viszonyul minden további, főként, ha az ember életére, tapasztalataira is válaszol. Parasztgyerek voltam, bár nem ismertem a puszták népét, de a munkát, a munka emberi és táji környezetét annál inkább, és túl korán. Emiatt Illyés minden írása, vers, próza, dráma egyaránt, a szegénység kétkezi léte, a történelmi igazság, a társadalmi jobbítás forradalmi kimondásával lett az enyém s mindenkié lehet, akinek a költő tárgyaihoz s a magyar nyelvhez köze van.

Hiszem, Illyés halálával nem zárult le a magyar költői mindenesség korszaka. Negyvenöt után még ő is azt hitte, fölszabadult az irodalom közgondi terhei alól: „éppen most jön majd el az idő, amikor az irók a vad és megfékezhetetlen indulatokat örök és halhatatlan formákba öntik”. A magyar irodalom sorsa nem változott, figyelmeztetnie kell. Aki másként gondolja, vagy a beleszólót akarja elnémítani, vagy a magánakvalóságot akarja piedesztálra emelni, mondván, ez a költészet magyarázkodó. De hogyan didaktikus, direkt a Bartók, az Egy mondat a zsarnokságról, A reformáció emlékműve előtt, az Óda a törvényhozóhoz, a Koszorú? Aki idejétmúltnak tartja a nagy gondokat, keresse ki a lét örök tétmáit például a Semmi közelít posztumusz kötetből! A költők másfélék egyéniségükben, verseszményükben, hiszen különböznek a valamire valók, de a nagyok mindig a nemzeti, az európai, az emberiségméretű sorskérdések szent keresztjét hordozzák.

Erről beszélt nekünk 1979 novemberében, amikor házában fogadott bennünket, a Heteket. Illyéssel többször kezet fogtam, bemutatkoztam, de nem látogattam meg előbb, csak akkor, és sajnos már azóta sem tehetem. Szemérmem gátolta, hogy becsöngessek hozzá, idejét rabolni illetlenség, mikor még annyi elvégzendő dolga van. Zavaromtól valami kisebbségi érzéssel féltem. Pedig máskor fesztelenül ültem együtt Déryvel, Veres Péterrel, Örkénnyel, Vas Istvánnal, Weöressel, Sinkának szomszédja, mindennapi vendége voltam, bátyám Nagy László, Juhász Ferenc, Sánta, Csoóri, Fodor András, Kondor, Kamondy, Szabó István idősebb barátaim. Megható fürgeséggel sietett elénk a kertkapuhoz hetvenhét évesen bekecsben, kucsmában. Több láda almával köszöntöttük. – Ennyi még tavaszig se fogy el! – Körbe ültetett bennünket a könyvtárszobában, baljára kerültem véletlenül. – Itt laktunk Némethékkel a háború alatt. – Mindenkit sorban megvallatott: – Mit akartok tenni? És te?… És te?… – Közben ravaszkásan megjegyezte, belőlünk nagy költő nem lehet, lemaradtunk az időről, s az igazi kor még nem jött el, hasonlítunk a múlt századvégiekhez, mikor csak Vajda csinált valamit, de ismer nagyon okos, tájékozott, több nyelven beszélő húszéveseket, majd ők… – A népi írók az utolsó igazi nemzedék. – Egymás után feleltünk céljainkból, lehetőségeinkből. Nemcsak a beszélőre figyelt, a szellem ragadozó madaraként forgatta fejét, fürkészett engem is válla fölül. Utolsónak kerültem sorra. – Akármit tennénk, falba ütközünk. – Öntudatlanul megváltoztattam a társalgás irányát. – Mindent lehet és kell is! Írjatok prózát, a versre senki se kíváncsi. Most prózával lehet hatni igazán, s leginkább a vidéki lapokban. – Érveit, szenvedélyét, megszégyenítően pontos logikáját, metsző telitalálatait sajnos nem örökítettük meg. Tudtam, a könyvtárszobában tilos a dohányzás. Flóra néni tizennyolc-húszunknak készített uzsonnát meglepetésünkre, alig fértünk a konyhába kísérőinkkel. – Minden vendégünk itt eszik, de ennyien soha nem voltak. – Franciás sajtkrémet kaptunk, palackozott borokat. Rágyújthatnék-e, Gyula bácsi? – kérdeztem látványosan forgatva cigarettámat. – Nem! Gyerek van a házban! – Kivételesen megengedhetnéd. – Nem! – Flóra néni szóba hozta a tüdőrákot, Gyula bácsi hosszas gyomorfekélyét. – Én a kórházakban végeztem el az egyetemet. Sokat olvastam. – Fürgén kísért ki bennünket, ahogy fogadott. Akkor láttam utoljára. Ki gondolta volna, mikor a lejtős úton tüntető daccal rágyújtottunk? Nemsokára a dedikált Beatrice apródjait hozta a postás. Elszégyelltem magam, nem küldtem soha könyveimből. Nyolcvanadik születésnapján verssel köszöntöttem, nemsokára díszőrséget álltam koporsójánál, hittevésül, fogadalomként is.

Kilencvenedik születésnapja előtt olvashatok a Naplójegyzetekben látogatásunkról. „Pontosan ötkor, sőt valamivel öt előtt, de már éjszakai sötétben egy egész kis különítmény a kerti felső kapu előtt; a lakitelkiek. Egyenest a tanácskozásukból. Lezsák Sándor vezetésével Kiss Anna, Buda Ferenc, Serfőző, Ágh, Ratkó és még két lány? asszony? A nemzedéki kérdésről én, elég hosszan, a rövid-halk szavu kérdéseikre. Mi ujat mondhattam? A politikai élet rögziti a nemzedékeket – mert hisz mindegyik a maga célját tartja fiatalosnak –, a szellemi élet a nemzedékekkel lép vagy rostokol; vagy hátrál. Baráti szövetkezés? A baráti viszony lustitja a nemzedék haladását. (A mienkben csak jóval később alakultak inkább bajtársi, mint pajtási kapcsolatok, a veszélyben már.) Egy-egy nemzedék tagjai egyénileg is többet és jobbat alkothatnak, mint nemzedéktagok. Mint a villanyfejlesztésben az indukálás: az érintkező szellemi tartalom növeli a – tartalmat is.

A konyhában közben Flóra megterített, hideg ucsorát, mert már hét óra mult. Ennyien – tizenketten – sose szorongtunk a volt »cselédszoba« és konyha terében.

Hoztak egy láda almát, van tán husz kiló is.”

Jankovich Ferenccel Szántód partjainál

Tizenegyedik nyaramon léptem először a somogyi partra, léptem, mondom a cselekedet jelentőségét megemelve, mintha valami új földrészt fedeztem volna föl. Számomra az is lehetett, ha komolyan belegondolok, hiszen először találkoztam a költészet szülőhelyével. Szántódon, egy réges-régi kertes fogadó sárga falán olvashattam a márványtábláról, itt írta Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi ekhóhoz című versét. Az a hely valóban poétának való, szemben a közeli félsziget szirtfokával, s ha ráadásul visszhangos is, legalkalmasabb az egyedül szóló ember magánbeszédének a fölerősítésére. Most úgy tűnik, mintha ismertem volna már a költeményt, de ha nem, későbbi találkozásom mégis csak azzal a tölgyfás kerttel, klasszicista épülettel együtt valósul meg, hiszen már akkor majdani költőnek képzelgettem magamat romantikus pózokban, helyzetekben. Ami énbennem gyermekes álmodozás volt, azt tudtomon kívül valaki megvalósította, az akkor még névtelen, akinek indulóját oly sokszor énekeltem: „Sej, a mi lobogónkat / fényes szelek fujják, / sej, az van arra irva: / éljen a Szabadság!… Sej, szellők, fényes szellők / fujjátok, fujjátok – / holnapra megforgatjuk / az egész világot.” Jankovich Ferenc a szerző, aki egy Szántód partjainál című verset írt, talán azzal a szándékkal is, hogy az utódok valóságban vagy képzeletben Csokonai mellé szegezik az ő márványtábláját, mert itt írta meg ő is versét sorsa fordulatáról.

A Szántód partjainál kollektív érzelmű számadás, az emberélet útjának felén egy olyan helyen, ahol az ég s a víz két tágassága végtelen kékbe vegyül, szemben a félsziget a bakonyi vadon képzetét emeli az égbe, Somogy, a pannon dombok hátországa felé. Ilyen természeti környezet telt érzelmeket fakaszt, s nagyon fontos, kit milyen lélekkel talál, s mi felé irányít éppen. Ez nem József Attila kávéházi szeglete, ahol szintén számot vet magával a költő. Jankovich valamit meg akar találni, József Attila végső magányban gunnyaszt az asztalsarkon születésnapján. Ajándéka csak a költészete, mellyel más híján csak maga lepheti meg magát csecse-becse rímekkel, drágalátos üveggolyókkal. De ha Szántód partjainál érte volna ez a harminckettedik április 11-e, talán úgy zokog, mint Csokonai Lilla vesztén. Más akusztikája lenne az ultima ratio kimondásának: „Én egész népemet fogom, / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” Átléphetne sértettségéből egy országnyi sérelembe, amint csillagtársa, Illyés Gyula Jankovichéhoz hasonló helyzetben, csak éppen egy balatoni hajó fedélzetén fogalmaz meg jónási, ninivei dilemmában: Nem menekülhetsz! „nem feledhetsz, / nem menekülhetsz, – bárhova kerülj!”

Szinte az egész magyar költészet folyamatába besorolható a Szántód partjainál. Janus Pannonius Búcsú Váradtól, Berzsenyi Búcsúzás Kemenesaljától versein át találjuk társait az innenre és az onnanra osztott élet berzsenyis, börceháti pillanatától Csokonai, József Attila, Illyés megrendüléséig. Ezért lett alapvers Jankoviché, három magasba futó tételével a cselekvő hazaszeretet megvallása.

Az összehasonlításnak túlzottnak kell lennie a versbeni igazság érdekében. Bár minden sorát tagadja élete valósága, mégis igazabb ennél a „láttam Párizst – nem láttam Baranyát”. „Elmult Avignon – itt maradt Somogy.” Ehhez képest kérdezheti csak: „mit nyertél, bolond?” Különben az a tékozlásnak mondott harminc arany, harminc év a szellemi gyarapodás ideje volt. Kiemelkedés a sárpentelei szegénységből az Eötvös Kollégiumba, az egyetem francia szakára, kétévnyi hasznos idő az École Normale Superieure-ön. Adódott szerelmi idill a fontaineblau-i erdőben, a Szent Lajos szigetén, de nem feledhette faluja kanászát, aki „ha fölfordul, mint a disznaja: / nem fáj senkinek”. Onnan is rá kell kérdeznie a kócos kocsisra: „miért vagy?”

Mert éles szociális érzékkel verte meg, áldotta a sors, küldetéstudata azonos az akkor népi szellemi buzgalommal, amely Szántódon is, Csokonai költőhelyén élete értelméről elgondolkoztatta, válaszút elé állította.

Tudta, hogy a megszenvedett élet több minden másodlagos élménynél. Megismerhette az eljátszható jelen Monte Carlóját, megismerhette a történelem Avignonját, mégis az eredendő szegénység, s az az ázsiai Somogy marad csak Nyugatról jövet, amiért tenni kell valamit az első somogyi oskola megvalósításának hitével. Csokonai echójával a dorgáló sorokban találkozik, amint elődje a kies Füred kútfején és partjain vigadó gondtalanságot emlegeti, s barátok árulását, a tyrann törvényt, mely Lillától elszakította, s talán arra a végkövetkeztetésre juthatna Jankovich is, ha annyira hazátlan lenne. „S e szigetnek egy szögében, / Mint egy Rousseau Ermenonvillében, / Ember és polgár leszek.” … „Távol itt egy más világban, / Egy nem ismért szent magánosságban / Könnyezem le napjaim.” Németh László szerint Csokonai Watteau is lehetett volna különös szépségeivel, de hát magyar volt, nem engedhette meg magának a különös szépségeket csupán. 1795 tavaszán már túllépett, túlkényszerült azon a messianizmuson, amire Jankovich ott arra készült: „tán megvajudsz, Világ… Holnapra talán megszületsz, Hazám.” Nagy vallomással ajánlkozik föl a „százmellű anya, dombos vidék… én Dunántulom”-nak, ellenpontozva az első tételt: „Elhagytunk egykor, hogy majdan legyünk / honunkba megtérők – honfoglalók.” Akár a régi, Európát járt diákok. Apáczai, Misztótfalusi buzgalmával vallja:

Túlteszi magát az Európát járt jeremiádozó magyarok adys döbbenetén, hogy mi van itt amahhoz képest. Cselekedni akar.

A harmadik tételben föloldódik a vers feszültsége, elbúcsúzik Párizstól, s „bujócskás szemü csillagok” tüzétől, „Isten hozzád Croisset, Lisieux”, búcsúzik könnyed élete elillant hölgyeitől.

Az ő Bakony-völgye nem az, mint Csokonainak a remeteség, ő hatni akar egy magyar költőnek kijáró dicsőséggel, melyet életműve ismeretében mondva, teljesített. S mindig a konkrét jó és rossz szívében dúló harca következtében, sohase alkudozva, mindig szembenézve. Mert a haza-anya nemcsak százmellű dombság.

– írja 1941-ben a „Széchenyi emlékezeté”-ben. A Szántód partjainálban feltűnő, a hazát csak a Dunántúllal azonosítja. Én azt hiszem, azért, mert a hazáról mindig a megélt tájban gondolkodott. Inkább stílusjegynek vélem, még akkor is, ha ez Alföld lesajnálására itt-ott példát találhatok. A Kétféle tájban a Dunántúl: viruló szűkebb hazánk, tölgyfaláng, rózsaláng, bazaltláng, fáklyaláng, ősláng, az Alföld pedig szalmaláng, lomha láng, paszulyláng, mocsárláng, kadarkaláng, meggyulladt sár. De azért még így sem foghatjuk rá a pannon gőgöt, és Jankovich Ferenc sem vegytiszta pannon költő, hiszen a Krisztinavárosból, Budáról a Bakony és a Balaton felé mindig a Sárréten át vezet az útja, mint ahogy Illyést a tolnai puszták felől fogadta a délszaki teraszára Tihany. Jankovich nem olyan békés, mint az önelégült Kisfaludy Sándor Szegedy Róza badacsonyi szoknyája mellett, nem olyan melankolikus, mint kemenesalji Tíburjaival a somogyi makkosba veszett Berzsenyi Dániel, nem tudja megvalósítani az eleve polgár somogyi Takáts Gyula bece-hegyi harmóniáját. Inkább Vörösmarty rokona mély hangzatú, kételkedő filozófiájában. „Ég és föld és embercsont a világ… S mi csak vagyunk! A táj mozdulatlanul / embert tenyészt és véle a korát… A föld se fogy el, inkább vastagul, / gyürükbe temet multat kulturát” – írja földije emlékezetére mint rokon Az emberek, a Gondolatok a könyvtárban, az Előszó, A vén cigány reménytelen reménységében.

Mégis azok szerették, értették igazán, akik pannoniai, badacsonyi létében társai voltak, Tatay Sándor és Takáts Gyula, műveikben ő az a baráti szomszéd, aki énekében kidalolja a vulkán láthatatlan tüzét hangja bazalt-orgonájával.

Szabó Lőrinc kálváriája

1957. március elején az 56-os autóbuszból láttam a Clark Ádám téren egy forgalomba zavarodott öregembert. Ahogy a Pobedák és mindenféle keleti karosszériák összetorlódtak az Alagút bejáratánál, s kifelé a Lánchíd előtt ugyanúgy, a lökhárítók fémlése közepette, mint az erdőből idetévedt nagyvad, bizonytalanul, idegesen szűkölt, ugrott, megállt, visszahőkölt, s talán kiverte a verejték, talán szemüvege is bepárásodott a félelemtől, s kiszolgáltatottságtól. Szabó Lőrincet láttam így, először és utoljára. Számomra ez a pillanat lett a nyitánya a költő-drámának, amelyet már könyvből ismerhettem, de most, olvasva a Bírákhoz és barátokhoz kötetet, naplóját, védőbeszédét, ez a látomáserejű emlék rögzült az én Szabó Lőrinc-szimbólumommá. A mostani rendszerváltozás izgalmában, a feltörő salakkal fortyogó tisztulásban a független egyéniség, különösen a szenzibilis, mélységet, magasságot átzokogó és ujjongó művész kiszolgáltatottságára, s egy nagy költő végleges, végzetes magányára aktuálisan irányítja a figyelmet. Mi a politika és mi a személyiség szuverenitása?

Már nem sok ideje volt hátra 1956-os őszi nyilatkozatától: „Legyünk türelmesek még az ellenfeleinkkel szemben is.” Kínos tapasztalatai mondatták vele ezt az egyszerű szentenciát. Ő aztán igazán tudhatta, mire képes a türelmetlen, vad ösztöneit gátolni képtelen, sértett és bosszúért kiáltó ember, hiszen a célpontja szíve volt, hiszen örökös magaboncolása éppen akkor vált életveszélyessé, amikor ez az ország demokratikus vágyait megvalósulni oly nagyon akarta és hitte.

„Tízezer kard és nyíl tört belém, itt csak generális gyógyszer segít: vagy hisznek nekem, vagy meghalok. Ki ellenségem? Mindenki. Nem igaz: mindenki mellettem van! Mellettem lesz! Őrület, ami történik!” „Végem van. Sziv lélek. Beteg mind. Hogy megdagadtak a lábaim a fogdában! A terveim! Eh ez a legkevesebb!” „Az utolsó három hónap alatt, négy hónap alatt többet éltem, mint egész életemben.” Többet szenvedett. „Talán utolsó üzeneteim a világnak. Nevetséges és szégyellnivaló.” A mondatok nagy érzelmi fesztávolsága között válik megdöbbentően láthatóvá a költő, meztelenül. Kik, miféle erők kényszerítették ebbe az állapotba? Miért közölték nevét az újságok, feltűnő helyen, a háborús bűnösök között, a koholt vádakat igaznak hazudva? Rendőri felügyelet, letartóztatás, anyagi és szellemi, írói létbizonytalanság a két súlyos vád miatt: németbérenc és antiszemita, melyeknek végállomása a népbíróság lehetne és tovább. A Szabó Lőrinc-hajsza lélektanát Edmund Goncourd naplója nyomán gondolja végig: „maga a kivonatolás már hamisít… Igazán lehetetlenség és erkölcstelenség, de az agynak és a léleknek káröröm is, ha kikürtölhetünk közös viták óráiban és perceiben, baráti falak közt elhangzott gomolygó közléseket, melyek igazán nem jelentenek szükségképpen meggyőződéseket, kialakult, megszenvedett hiteket, ugy tünteti fel, a maguk elszigeteltségében, minthogyha végleges… nézetek, hitvallások lettek volna, melyek kimeritik a jellemzett személyek lelki-szellemi tartalmát… Sz. L. esetében sok személynek többnyire egymástól átvett, és egymásén hizlalt téves közlései és igazságtalan »igazságai« sürüsödnek és sulyosodnak egyetlenegy áldozatra, méghozzá olyan időszakban, mikor a morális légkört mérgessé és fülledtté, gyilkossá és robbanóvá teszi… mindnyájan tudjuk, hogy micsoda. Ó, de fájdalmas élni, de mocskos dolog még védekezni is!”

S miért éppen az ő gyötretése ilyen látványos, ilyen kisstílű az oroszokkal fenyegetőző házmesternétől a Népszava rovatvezetőjéig? Úgy vélem, Illyés erre válaszol: „…nem volt könnyü természet. Nemcsak könyörtelen magaföltárásával riasztotta el magától azokat, akik az adott pillanatban nem érezték meg (s ennek érdekében, sőt az ez iránti hálából nem viselték el), hogy itt egy örökléttel eljegyzett lélek működik. Annak pedig dolga és beszéde az egész emberiséggel van. Még akkor is, mikor az esetlegesség egyének előtt beszélteti. Ártatlanságával, eredendően gyermeki gyanutlanságával Szabó Lőrinc tán még több felebarátját megriasztotta.” Hadd tegyem hozzá, irritáló lehetett az a kettőség, ami a polgári életvitelből, s ami a tekintetnélküli, szellemi önállóságból, a végletes érzelmi örvénylésből, a „rettenetes méretű erotikából” látszott. Besorolhatatlan, hát kivívta maga ellen a kollégák, a nők, a házmesterek irigységét, sértettségét. Ez is egyik fölhajtó ereje lett a közszájon forgó, a sajtóban közhírré tett rosszakaratnak. „A drága ujságiró kollégák! Csak terjedjenek a rossz hírek, a szörnyű pechek is csak változzanak teherré, gyalázattá a kivédett rohamok is.” Riport 1943-ból: „Magáról azt mondják, s a minap le is írták egy folyóiratban, hogy már huszéves korában beérkezett, állása volt, utazhatott, s most csak az hiányzik, hogy sarokháza legyen a Köruton! – Messziről igy festhet a dolog. – És közelről? – Az a kritikusom nem ismeri sem az életet, sem az én életemet… egész életemben rabszolga voltam, és hogy ugy dolgoztam, mint egy fegyenc, mint egy gályarab. A szerencsém a két kezem, a vállalt munkáim, a kitartásom, a nyomorúságom volt… Szörnyű életem volt. Ez az ünnepélyes és pontos igazság… Minden egyéb látszat.” Mégis „villája van a Svábhegyen”, pedig csak főbérlő a Volkmann utca 8.-ban. „Ni, a Szabó Lőrinc már megint katona, ugy szereti az egyenruhát, hogy folyton behivatja magát.” Élete szerencsétlensége, 1918-tól nem tud megszabadulni a katonaságtól, behívják tartalékosként. „Hitler: isten!” „Sajnállak egyébként, de ki fogunk irtani benneteket…” „a Hitler-istenitő cikkeket én kényszeritettem rá a német követség utján a Pesti Napló-ra”. „A horogkeresztes szendvicsek. Hogy nem tudnak nyugodni… A vajaskenyér-darabokon horogkereszt alakban lett volna meghuzva a rátét, a szardiniapaszta-izesitő… s hogy ez »jellemző az egész házra«! Itt »így nevelik a gyerekeket«! Micsoda marhaság! S milyen kétségbeejtő félreértés, félrelátás, félremagyarázás, micsoda gyilkos rágalmazás! Irtózatos beteg képzelődés állít itt vádakat, amelyek ma rettenetesek, s állította őket éveken és éveken át, s hordozta magában, átalakította, a sérelem, melyet ő gyártott, erjedt, érett benne, nőtt, alakult feltételezésekké, rágalmakká, elfogultságokká, hogy végül már mindent csak így tudott látni a maga belső gőzölgései miatt, ilyen irányban magyarázott, torzított mindent!” Tartós ez a ráfogás máig. Nem győzhetem meg azt a hölgyet, aki ebben magát koránál, baráti körénél fogva illetékesebbnek tartja. A szendvics-ügy nem került az igazolóbizottság elé, pedig ez az apróság mutatja meg a legabszurdabban azt a mechanizmust, azt a lábasfejű szörnyet, amelyik Szabó Lőrincet fojtogatta. Innen torzul a Vezér című vers A vezérhez címre, ez az 1928-ban íródott, egy monológba sűrített személyiségfajta kifejezése az 1939-es nyilas újság kalózközlésével Hitler dicsőítésévé.

„…csak az a valóság, amit sokan úgy hisznek.”

„Magának már jó üzlet volt 1944 decemberében megmenteni I. Gyuszit a nyilas elhurcolástól!” Az az Illyés, akihez állandóan segítségért kiált, várja, kérdezi, reménykedik benne, a segítő barát is bemocskoltatik a Népszavában: „Tudjuk, hogy az írók igazoltatásának megakadályozása bizonyos emberek megmentése érdekében történik. Bárki legyen is az aki erre vállalkozik, iró, költő, nemzetgyülési képviselő vagy publicista – esetleg valamennyi egy személyben – gondolja meg jól, hogy miközben a »fasisztamentés« büncselekményét követi el, önmagát teszi gyanussá.” A tehetség mentése, az elhallgattatás kivédése ellenében „a nyilas- és fasisztamentőket internálni kell”. Így akár az egész igazolóbizottságot is, mert: „Emberi szempontból a Bizottság megállapította, hogy Szabó Lőrinc akár vallás, akár demokratikus, vagy baloldali érzületük miatt üldözötteket védeni törekedett… legalább 20 zsidó vallású író, tudós és költő érdekében önszántából, anélkül, hogy erre bárki is felkérte volna, sőt az érdekeltek nagyrésze által nem is tudottan lépéseket tett a vallás és közoktatásügyi minisztériumban, és itt egyenesen erőszakosan lépett fel annak érdekében, hogy ezek, vagy minél többen kormányzói kivételezésben részesüljenek.” A cikk logikája szerint internálni kell a tanúkat is? Gelléri Andor Endrénét, Nagy Zoltánt, Kardos Lászlót, Keresztury Dezsőt, Péchi Blankát, Szép Ernőt, Gáspár Endrét, Pap Károlynét, Szegi Pált. Hajnal Györgyné kivételével, aki gépírónő volt a lapnál? „Felejteni szeretném ezt a nőt… tudtam, hogy érez, miket mond akkori világnagy hatalmasságokra, mivel vádol hálából a hátam megett; s természetesen nem ártottam neki.” Az újságírók megrovással igazolták.

Nem tudom, hideg elmével vagy a segítő iránti csalóka remény ködében írta-e: „Legjobban még a kommunista radikalizmus értheti meg bennünk a dolgok komplikáltságát.” Ha tudta volna, mi következik…? S milyen büszkén idézte 1942-es lillafüredi beszédét: „aki… a legpontosabb elemzéssel, és minden kötelező tapintat mellett a legélesebben kifejtette, hogy miért volna képtelenség a kért, remélt vagy szuggerált magyar aktivista irodalom, az én voltam… ahhoz a misztikus segítséghez, amelyet az ihlet jelent és amely nem az akarat függvénye, hanem valami felsőbb kegyelemé, semmiféle földi hatalom és semmiféle elhatározás nem elégséges… Belső sugallat nélkül a legjobb szándék és a leglobogóbb hit sem tud mondjuk zsurnalizmuson felüli műveket létrehozni.” S a találkozás Révaival! „Olvasom az ön védőbeszédét: csupa dicsekvés. – Hát van mit dicsekednem. – De olyan sokan mondják a rosszat. (Higgadt, kemény, értelmes elme. Nem is sejti, milyen közel vagyunk egymáshoz.)” Jaj, csak újabb adalékot ne szolgáltassak a költő ellen! S még azzal is, hogy 1957-es Kossuth-díját megemlítem. Vagy ha ideírom Bihari Sándor barátom emlékezését. „Október 23-án szerzői estet rendeztünk Szabó Lőrincnek. Ott élték át a felkelést Illyés Gyulával. Ismerősöknél ért bennünket a diósgyőri munkások tüntetése. Néztük az ablakból és elkezdett zokogni. – Ki ez a síró ember? – Szabó Lőrinc, a költő. – Éljen Szabó Lőrinc! Éljen Szabó Lőrinc! – harsogta a tömeg. – Sok csodálatos dolgot megértem, de ehhez hasonlót sosem – mondta, s még az utcán is a vállamra roskadt.”

1957. október 8-án mi is szaporítottuk a gyásznépet egyetemista barátaimmal. Gyönyörű őszre, napfényes platánavarra emlékszem, nagy fekete lovakra, s Németh László, Illyés Gyula cézári koponyájának szomorú méltóságára. Mára már olvasnom kell Illyés búcsúbeszédét: „halhatatlan szellem, a legnagyobbak közül való”. Naplójából megakadnak szemeim véletlen: „megindult házunkban a gáz! Milyen csoda volt. Mint egy vadember, ugy bámultam a lobogó arany rózsára.”

A végső menedék és a lila bélésű pongyola (Jékely Zoltán)

Gyöngyházy Kálmánról álmodtam olyan történetet, amit ébredés után azonnal elfeledtem, csak derűje maradt, csak Jékely Zoltán elbeszélései, rögzített álmai abban a vastag könyvben, melynek borítólapján a feledhetetlen, ritkás hajú, rakoncátlan fényszálakkal aurás fej, dús szemöldöke alól egyenes tartással néz le a múltba, a földbe. Lehet, az a gyöngyházys álom azért történt meg velem, mert utolsó írása befejezetlennek tűnik azzal a három ponttal, s a halott folytatja tovább a már megírhatatlant bennünk, bennem. És álmomat azért törölte le a hajnal, mert érvényesülni kelletik a szerzői jognak a testamentumos utolsó bekezdés szerint, mi csak a mögött élhetjük, álmodhatjuk a költő képzelt és valós történeteit. Mert „Célhoz ért, nincs tovább; valami, amire régóta várt, beteljesedett – vagy lehetne ennél többet várni az élettől?… és hirtelen, mint valami hol vízszintesen, hol függőlegesen pergő-forgó filmszalag, gomolyogni kezdtek előtte a múlt, az éjszaka, a hajnal, a jelen alakjai és eseményei. És egyszer csak Carmen alakja kivált, a filmet eltakarta kitárt, lila bélésű pongyolája…”

Írtam már Jékely Zoltán költészetéről, megfogalmaztam szerető nagyrabecsülésemet, de gyanítom, ez a történetes álom felszólítás volt, ne maradjak verseinél, ne hagyjam abba az együttérző rágondolást azzal a hatalmas költészettel, amit a kóbor kutyák balladájával indít tizennyolc évesen, s halála előtt a barlanglakó könyörgésével fejez be: „a szárnyas-emlős elevenszülő” denevérrel.

Itt is a három pont befejezett befejezetlensége. S mögötte az utolsó mondat annyival másabb, mint a végső menedékhez a lila pongyola. Ha a költő-embert szeretem, s elámulok a mű tökélyén, s nem figyelek a prózaíróra, féloldalas az ismeretségem, néhány csodálatos, személyes találkozásra szorul, hát most már akként olvasom novelláit, hogy kiderüljön teljes valója a síri denevér mellett a megnyílódó pongyola profán ellentétében.

Ám előbb Illyés véleményével kell megküzdenem! „Az emberi szellem elbutulása kétségtelenül ott kezdődött, mikor azok, akik hivatásul az eszmék és érzelmek kifejezését kapják, a legszigorúbb aszklepiadészi formáról visszatérnek a hexameterhez; onnan már csak egy lépés volt a locsogó próza, melynek, mint tudjuk, minden korban több köze volt a pletykához, mint az irodalomhoz, inkább valami torz kéjszükségletet elégít ki, mintsem művészit.” Illyés cáfolja meg magát a Koratavasz, az Ebéd a kastélyban történetes műveivel. Sohasem volt a költészet arisztokratája, de érthető az a dilemma, ami egy prózát is író lírikusban mindig fölmerül. Valóban, a vers közelebbi rokon a zenéhez, képzőművészethez, a matematikához, a statikához, s néha már úgy tűnik, a fogalmi, nyelvi kifejeződés az egyetlen közös. Mégis a prózát is író költő kiterjeszti önmegvalósulását, s megnő egyik műfaj a másikától.

Tudomásul veszem, mégsem általánosítom Jékely vallomását. „A vers- és prózaélményeknek – hogy úgy mondjam – az ihletküszöbe majdnem azonos vagy hasonló, úgyannyira, hogy egy-egy novellát akár versbetétekkel fűszerezhetnénk vagy megfordítva: egy-egy novellarészletet csak versbe kellene szednem.” Az ihletküszöbről azonban nem mindegy, merre indul a lélek kifejeződése, ez a spirituális fölfoghatatlan milyen formában érzi jól magát. Jékely életművében, ha vele gondolkodom, gyakran egy-egy vers a próza szubsztanciája, ideák, lét-alappontok, az erkölcs szervült parancsolatai. És úgy jelennek meg, ahogy föntebb megvallja.

A Vendetta novellájában és a Rigótemetés című versben ugyanaz a teremtő szellem, amit a Vadászzsákmánnyal idézhetek: „Tudom, hallotta belső hangomat, / hogy »egy vérből való vagyok veled!«” A Vendettában egy vérből való az agyonvert kisrókával, a Rigótemetésben a halott feketerigóval. A versbeni temetés emberiesül egy cigányra való emlékezéssel.

A próza versbe foglalható is lehetne. „A tornakert fái alatt már roskadoztak a nagy flekkensütő tüzek… jóllakottan álldogáltak a tanári családok… Jó lenne sötétbujócskát játszani… Cicával s Lilivel, biztos menhelyre vinni őket a hunyó elől s ott összebujni velük… megszagolni a hajukat, a bluzukat, aztán álmodni a sötétbujócskát az ágyban, s még szebben látni s érezni mindent, mint igazában.” Költemény az emlék-álom párájában. „Úrfi! Úrfi! Vége a galamboknak!” Kezdődhetne, ha az előbbi próza, a rémséges versbetét látomása. A két veres bucskázó összemarcangolva, Mytil, a kínai sirálynőstény, Tarquinius Superbus halott, a hatalmas, angol golyvásgalamb szárnya összetörve. S Tenger Egon–Gyöngyházy Kálmán–Jékely Zsoli „kegyetlen bosszút esküdött a rém fejére, mint Bloody Fox, akinek apját meggyilkolták a sivatag haramiái”. Rókafiókát vettek a havasi móctól. „Megszökött a róka! – A pince szellőzőkéményén, farkát maga alá rakva párnának sunyin ült…” A fiúk agyonverik, fölakasztják. „Ásót hozott, s nagy sírgödröt kapart neki a diófa alatt. Hozott egy jókora cipőskatulyát, és beletette, elhantolta. Elimádkozott felette egy miatyánkot. Aztán felmászott a diófa tetejére sírdogálni.” A természet egyöntetűségében a rókának, a rigónak, az embernek ugyanolyan végtisztesség jár. A versben azonosul a rigó és a cigány, a rigóé is szinte már emberi sírmély, ahova a kert összes madara kerül; a cigány anyaszült meztelen, deszkára kötözve, börtönben verték agyon, azonos gyászban az agyonvert kisrókával, aki után a vad kölykök diadalmi dala, a barbár: Ahumm, ahumm, ahumm, dihidumm, dihidumm, dikkendári, füfundári, bumm! Valaholi cimbalom zördült a cigányért, a rigó siratója ezt a történetet elmondó apa, míg bársonyos rigóhang bakacsinja terül a szőlőre, sírra. A novella 1935-ből, huszonkétéves korából való, a Rigótemetés visszagondolás 1951 áprilisából, s a novella emlékbeli, gondolati szomszédságában:

Mytil! Tarquinius Superbus! Minden madarak, halak, vadak! „Azért élek én, hogy adjak, / halnak, vadnak, madaraknak, / s magamból semmit se hagyjak. / Mert én csak úgy maradok meg, / hogy azok, akik szeretnek, / dirib-darabokra szednek.” E Szent Ferenc-i világszeretetet dúlja, dúlná mindig valaki Rém, kutyapecér a szabad kutyáknak. Ő, aki

Hátborzongató történetben jelenik meg teljes valóságában, A halászok és a halál második elbeszélésében. Kihalásznak egy olyan nyakméretű hurokkal drótozott téglát, amiből egykori gyilkosság következtethető. „– Római tégla! – kiáltotta a megvilágosodás diadalával… – Tudjátok, mit jelentenek ezek a betűk?… Legio Quinta Macedonia!” Most kell kitörni a viharnak, menedéket keresnek. „Hirtelen eszeveszett csaholás, vonítás zendült bele a vihar évszázados fákat ríkató kórusába. Bármilyen iszonyú és hihetetlen is, leírom: a Kornis-kripta volt! Igen, a Kornis-sírbolt ajtajának rése mögött megszámlálhatatlan eb nyüzsgött! Mihelyt észrevettek, egymás hegyén-hátán tolakodtak a rács elé, s mint valami állatkerti majmok, nyüszítő, makogó hangon követeltek ennivalót, lábukat kunyerálón ki-kinyújtogatva. Az előtérben lerágott hatalmas csontok, marhafejek, patkós lószárcsontok hirdették egykori lakomájukat… Mintha csak e kutyákban – loncsos kuvaszok, tépettfülű komondorok, vedlett tacskók, korcs vizslák, örvös juhászok és guvadt szemű pincsik – a nevezetes történelmi család lélekvándorlás útján kutyaformát öltött egyedeivel találkoztam volna… Valami parancs, tán gyermekkori beidegződés emléke – kisfiú koromban, ha kellett, testi épségem kockáztatása árán is kiszabadítottam a sintérek vinnyogó foglyait! – odapattantam a rozsdás, összerágott, ebnyálas rács elé, s a drótot, mely szabadságuk porkolábja volt, eltávolítottam… A megrepedezett, míves faragású faoszlopokon, melyek az emeleti folyosót tartották, még alvadt-véres, kidolgozatlan kutyabőrök függtek, akár egy nagyszabású, új nemeslevéltár kellékei. Az udvar közepén pedig szinte önmaga undokságától borzongva, szürkén és büdösen ácsorgott a rácsos ablakú sintérszekér; oldalán kampósszegeken három hurok és egy szorítóvas, amivel a kapálózó kutyát a hurokból ki- s a ketrecbe beemelik.” Nem az Álomnaplóból került ide ilyen valószínűtlen valóságosan ez a szörnyűség? Melyet a ház asszonya, a „rút némber” tovább fokoz; kancsal, „fogai közül csupán két agyarszerű alsó szemfoga volt meg… Dereka S alakban volt megtörve, jobb lába fél arasszal rövidebb volt, mint a bal, fara minden lépésre nagyot biccent hátrafelé.” Ellentétben a kéj lusta cigánynősténye, a húg, Nasztázia. Rókatáncos, pálinkás bacchanáliává torzult minden, csak így lehet fogadni Buffa Demeter gyepmestert, a bérlő patakba dobott gyilkosát. „Néhány percre látni véltem magam előtt egy tagbaszakadt, kurta bekecses, vadászkalapos, birgericsizmás alakot; ragyavert arcából őrület villogott. Mögötte cingár, bőrbujkás legény fütykössel hadonászva vicsorgatta fogát, mögöttük felemelt furkóval egy harmadik ólálkodott, meg egy öreg nagyszakállú, támadásra készen…” Eszméletlenné verik őket, ugyanazzal a sodronydróttal kötözik meg, mint a római téglát. S mintha a túlvilágról hallatszana az ítélet: „– Otthon asszonyotok gürcöl, gyerkőcötök éhezik, s ti naphosszat kujtorogtok vad berkekben, nádon-éren! Szegénylegény módjára lopjátok a napot, hurboljátok a drága cipőt, ruhát. Sintértanyán dáridóztok! Cigánynék öröme vagytok!”

A versek nem visznek ilyen messzire, ott a horgászöröm pompázik, halnevek ragyognak, akár a hálóban: balin, compó, dévér. Aluszik a menyhal, hízik a szendergő botikó, álmában is úszik az ingola, s elkezdik a pisztrángok éhségtánc-balettjüket. „Ugye, holnap elindulunk, Apu” – visszhangzik a gyerekkori kérdés még akkor is, ha:

A szenvedély isteni, ördögi hatalma, ős kötelességtudás, az elmúlásfelejtető, a világgal összekötő zsineg, mámor a költészetben, kaland és bűnhődés a prózában. A feleségét hanyagoló horgász megcsalatik, világgá induló asszonyát légitámadás pusztítja el a vasútállomáson; „azt a büntetést mérte magára, hogy élete végéig horgásszon, de sohase fogjon egy fia halat… Csak ül a lék mellett, s a vízbe lógatja a puszta zsineget.”

A halászok és a halál első elbeszélésében íródik meg az az élmény, ami a Madár-apokalipszis hatalmas verslátomásává emelkedik. Gyanútlan tapasztalatlansággal nézi a repülőket; a hasonlat szelíd, „apró, tűhegyre sem szúrható, ezüst szúnyogok rajai csillognak a kora délelőtti napban. Olyan szépek és földöntúliak voltak, hogy félni tőlük egyáltalán nem lehetett… Egy foghíjas deszkakerítésnek támaszkodva figyeltem a fejem fölött nyüzsgő szárnyas nappali ezüst csillagokat, csodálkoztam, hogyan játszadoznak kéjes biztonságérzetükben az ég végtelen szövetében. De hirtelen irtózatos süvöltés rázta meg a levegőt.” Elkezdődött a repülőgép-apokalipszis, „apokaliptikus szunyogtojások” a bombák. Aki nem élte át, olvasva megtudhatja, mi az. Én csak azt a részt emelem ki, amikor „két horgász botjait eldobálva, akár a menekülő békák, rémült üvöltözéssel vágtatott be a folyóba, s meg nem állott, amíg nyakigérő vízbe nem jutott”. Majd a Madár-apokalipszisban így rántja vissza a költő a látomást emberléptékűvé. A próza a pontosan megfigyelt élmény leírása, a vers az emlék szublimációja, előérzetes szorongás a béke idejéből 1947-ben. Akit az ezüst szúnyogok csillogó rajai becsaptak, azontúl az oly kedves madarakban sem hihet mást, csak végzetet.

Már az első versszakban szokatlan madár-esemény történik: északra húznak. Tavasszal, amikor délről jönnek, csak egyenként vesszük észre, mint ahogy fölkiáltunk: Megjött a gólya! Mi ez a megfordult vonulás? Kardszárnyú fecskehad fekete vonata, fönti gyűlölködés, röptében is friss vérről álmodó bagoly, haptákban a kócsag, valóságosan és mégis jelképesen, lehetne díszelgés, de követi a bombázónál borzalmasabb keselyű. A lenti háború fölszállt mása az égben? János apostollal lát Jékely Zoltán, a főnevek csupán tárgyiasítják a különböző ugyanazt. A nagy föllobbant, fölrobbant csillag végórájában önvérével szeretkezik, mint Lóth és Lóth-leány, s mint ahogy az első saskeselyű után a többi is megjön, az a csillag is jelzése a széthulló világegyetemnek? A Földnek, ahonnan rémülten várjuk a végítéletet?

Jékely akkora költő, akkora nyelvi erejű, beleborzadunk. A fönti üzekedés az Elefánt-szerelem világméretű mása: „Bizony mondom, a kéjük tömegükkel arányos, / Az elefántokénál a földön nincs nagyobb, / Földrengés morajától riadt a messzi város, / S nézd, nézd hogy lángadoznak láttán a csillagok.” Ha az elefánt-szerelem földrengést okozhat, akkor világrengés a csillagoké. A költő tudja, ezt a jelenést nem lehet a versben sem elviselni másképp, csak ha a héjázó nyelvet visszarántja: Sőtér és Grandpierre nevének köznapiságával folytatódik lentebbi síkon a vers tovább. A tragédiás, mítoszos Ganymed- és Lóth-képzetünk után Sőtér arcán vér, Grandpierre arcára forrt hősi vigyor. Így hozza le az elviselhetetlen borzalomból az elbeszélés két horgásza az életet, s menekíti az „iszapgalacsinná gyúrt emberi maradványok” közül. Emitt a baráti hármas elegendő a lét értelmének hiteles kérdéseihez. „– Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?” A válasz most már olyan egyszerű: véges, elpusztuló, pusztítható. Költői szóval: mínuszjel a végtelen előtt.

Ami a versekben létfilozófiai látomás, énekké bájolt érzelem, a prózában történet, sorsdarab, kapcsolatok tragédiája, komédiája, elégiája. Ha eseményes a vers, mint a Vén csordás temetése, egy jelképes élet fölmutatása kívánkozik költészetté, „hogy jobban megjegyezd!” „Hűn őrizé faluja barmait, / ötven évig a szemét be se hunyta!” A Minden mulandó temetési szertartásmestere, Klődör János köszöntőember halála, furcsa végrendelkezése: fia mérje meg 190 centis termetét, valóban annyi-e, mert nem akar „mértékre szabott koporsó híján, egy kicsi, sovány ládába dömöcköltetni”. Furcsa esetek sora kerekedik ki a koporsóvásárlásból, részegeskedés, elázott vándorköltő abban a méretes koporsóban. Nincs az a közös ihletküszöb, nem onnan indul, nem is igényli a prózaíró remeklése. S megannyi Jékely-novella öntörvényű a maga műfajában, melyeknek előadója Gyöngyházy Kálmán, erdélyi Szindbád Tomi-Konstancától Itáliáig, Nagyenyeden, Kolozsváron, Budán és Pesten. Szépséges, groteszk, valószínűtlen, mosolyogni való, melankolikus dolgok esnek meg vele, mert költői költő emlékezése, képzelete, álma rója margótól margóig a sorokat.

Ember és polgár (Jánosy István)

Boldog kíváncsisággal olvastam Kabdebó Lóránt Jánosy Istvánnal készített interjúkötetét. Gyanakvásomból oldódva éreztem, milyen természetességgel nyílik meg előtte a zárkózott, szelíd, szemérmes költő, aki sorsát, lelki hányattatásait már-már Arany Jánosként szokta írni kötetei kapcsos könyvébe. A valóság meghökkentő képeit a formai tökély, a nyelv reguláival transzponálja olyan szürreális, álomi dimenzióba, mintha csupán a képzelet fantasztikus világában keletkezhetett és történhetett volna meg a költemény. Az emberiség hatalmas kultúrélményébe merülve téríti el magáról a figyelmet. S ha mégis közel enged, akkor egyes szám harmadik személyben, a Kakucsi nevű valaki sejteti, hogy itt az ő tapasztalatai formálódnak elbeszéléssé, bár a kulcsszereplő álarca bizonytalanságot támaszt, mindenben azonos-e Jánosy Istvánnal? „…tudása, műveltsége tetemes, de a való élethez csecsemő… saját életével semmit sem törődik…”, akinek „nem kell sem pénz, sem hírnév, sem állami díj, sem státusszimbólum a boldogsághoz”; „olyan természetem van, hogy nem e világon élek, nagyon keveset veszek észre a reális világból”; „Végletes szorongásos lelki alkat vagyok. Aggodalmaskodó. Lelki egyensúlyomat igen könnyen elveszítem.”

Mintha egész életében a gyermekkori elvonulás folytatódna, ahogy a nagy család nyüzsgésében észrevétlen, félrevonulva magára marad, elfoglalja magát. S egy Géza nagybácsinak kell észrevennie, megnyitni az önkéntes magányt, miként most Kabdebó Lóránt már jelenlétével is, mint a barokk áradású Szentkuthy és Határ Győző, s különböző nyitott vagy zárkózott írók vallomás-krónikása, nagy gyakorlattal teremt olyan fesztelenséget, hogy előhívhassa ezt a különös család- és életregényt.

Mint ember és polgár jelenik meg előttünk a költő. Ezek a kivételes tisztasággal telített szavak a legnemesebb értelmükben értendők és továbbgondolandók, túl a kitárulkozó személyiség körén. Nagy kultúrtörténeti örökséget birtokol a közép-európai térben és időben, munkával, leleménnyel, intellektussal, magyar indentitással megélt sorsok, különböző nemzeti jellegek találkoznak benne. S itt, a század második felében, a családfa csúcsán a testvérek hármasa: István, György és Ferenc, a költő, az építész, a festő kiemelkedő életműve.

E könyv ismeretében nem kell feltétlenül genetikusnak lenni a tehetség kibontakozásának megfejtéséhez, az emelkedő út vonalán indulhatunk, a régmúlt föl-fölbukkanó adatainak grádicsán a múlt századvég anyagi, szellemi reneszánszáig, s az egész 20. századot átfogó szétszórattatás, kifosztás stációin át, melyet ez a nemesi, polgári család végigélt az apai és az anyai ágon: Jánosyk, Hudeczek, Skultétyk.

Egyik felől a kemenesmagasi porta, szerény, falusi hosszú ház, két ablakkal tekint az utcára, ám valójában magába zárják a falak, a kapu és a kőkerítés. Kúriákat képzelhetek mögé, akár itt, akár az egykori Jánosiban, a mai Adorjánházán a Marcal völgyében, melyet uráról neveztek akkor, s ha egy falu az ősök nevét őrzi, nem lehettek azok köznemesek, hanem községalapító urak már 1270-ben. Föloldódtak a táj történelmében, s valószínű, olyan volt az életük, szellemi mozgásterük, mint a kemenesaljai evangélikus köznemességnek, az ismertebb Berzsenyi, Dukai Takáts családoknak. Jó termőföldjeiken, szőlőikben európai színvonalon gazdálkodtak, Sopron, s a nyugati protestáns kultúra vonzásában éltek, ahogy Jánosy István is ott végzi teológiai tanulmányait, mint Berzsenyi Dániel rokona és diákutóda.

A századforduló polgárosodása fölkavarta a hagyományos megállapodottságot, a család fiútagjai elindultak magasabb pályák felé, idősebb Jánosy István az Eötvös-kollégiumba, az egyetemes klasszika-filológia s történelem szakára, testvére demokrata érzelmű képviselő lesz, unokaöccse a világhírű magyar növénynemesítés irányítója. Munkabírást, aprólékos szorgalmat örökölhetett ebből a vérből a költő, s biztosan azt a hajlamot is, ami apjával olyan erősen összekötötte, a család s az emberek iránti felelősséget, szeretetet, megértést, a nemzet tragédiájának teljes bensővel való átélését, bátor kimondását, ahogy a Fasori Gimnáziumban tette a háborúvesztés küszöbén. Egy szelíd tanár s tudós, a műveltség ideájába feledkező apa hagyta tulajdonságait fiára, melyet az édesanya vadóc természete, császárnői keménysége, Pallasz Athénét idéző megközelíthetetlensége konfliktusokba kevert, s a vonzódás és taszítás nyugtalanságával állandóan befolyásolt. „…a fiú felettes énje teljesen anyja követelései alapján formálódott, már korán belerögződött a dogma, hogy az erotikum, illetve végső soron a szeretkezés nemcsak halálos bűn, hanem maga a halál.” De benne is nagy szenvedélyeket nyomhatott alá a puritán erkölcs, a zabolázó akarat, s az a szerep, melyet rákényszerített a megmaradás parancsa. Bizonyosnak érzem a könyvből, felőle irányul az az alkotóerő, amely fiaiban a művészi teljesítményt megalapozta, ő vitte gyermekeibe a Hudecz és Skultéty család-történelem polgári kulturális örökségét.

Amott a falusias Jánosy-porta, emitt a besztercebányai neoreneszánsz Hudecz-villa lett utolsó hajléka egy tősgyökeres famíliának. Jelképe, csúcsa a történelmi emelkedésnek, amely a kiegyezés után teljesedett ki igazán. A Hudecz dédapa magyarul se tudó magyar érzelmű szlovák, aki a szánját a szakadékba siklatja inkább, mintsem forsponttal szolgáljon az osztrákoknak a szabadságharc idején. György nagyapa építész, építési vállalkozó, részt vett a milleniumi földalatti munkálataiban, ő emelte a selmecbányai főiskola épületeit, s mint Besztercebánya főépítésze, a város modern arculatának kialakítója, az úthálózat, a vízvezeték- és csatornarendszer megteremtője. Restaurálta a középkori épületeket, visszaállította a Mátyás-palota eredeti gótikus képét, eredeti formájában fölújította a garamszentbenedeki apátsági templomot. Felesége, Skultéty Paula őse, tizenkét évvel a Jánosyak első föllelt nyoma utáni adat 1282-ben az a Hermann, aki privilégiumot kapott a királytól a felvidéki cipszerek letelepítésére. Severinus bártfai lelkész Melanchtonnal levelezett a reformáció korában. Lehet, csak a tudat alatt, mégis meghatározta ez az örökség a kései utódok önismeretét. Bár Trianonnal az életvitel biztonsága, megállapodott polgári módja fölszámolódott, maradt annyi az emlékezetben, a tárgyakban, hogy garantálja folytonosságát a szellemiségben legalább. Így a furcsa, legendás körülmények között vásárolt Madarász Viktor-féle bútorzat is, melyet az oroszok semmisítettek meg a háború alatt. „Nemes arányaival az egész együttes olyan nyugalmat árasztott, mintha a világon semmi sem változott volna meg, pedig velünk már egypárszor ugyancsak minden megváltozott.”

István Stromfeld Aurél ágyúdörgésében jön a világra 1919-ben, három év múlva a szülőház leég, a kisgyerekkori édenerdőből űzetik ki ő is, mint ahogy tanár apjának családostól el kell hagynia Csehszlovákiát, öccsei, húga már Budapesten születnek, menekült rokonok tömegszállása mindegyik lakásuk. De azért akad valaki, akinek a sorsa, karrierje a család elhivatottságára figyelmeztet. Hudecz László építési vállalkozó Sanghajban, „nem volt egyoldalú műszaki értelmiségi, gimnazista kora óta érdekelték a humaniórák, főleg a teológia, filozófia és történelem”. Húszéves kínai működése alatt honorárium nélkül tervezett templomokat katolikus szerzetesrendek számára, 1945-ben Európába költözött, Svájcban Kerényi Károllyal barátkozik, részt vesz Szent Péter sírjának feltárásában. Miután Kaliforniába, Berkeley-be költözik, az amerikai külügyminiszter jelenlétében tart előadást az ásatások módjáról és sikeréről. Nagy jövő elé nézett a fiatalabb, Géza, a Fasori Gimnázium érettségijével, a budapesti építészeti kar diplomájával indult világgá Amerikába, Sanghajba bátyja után, ott halt meg huszonévesen, a bélcsavarodás vitte el. „Utólag úgy látom: a családnak is és főleg Laci nagybátyámnak nagy tévedése volt, hogy Gézára mindenáron ráerőltették az amerikai gründoló-vállalkozó életformát. Semmi sem állt tőle távolabb. Senkinek sem ártó gandhizmusával, síugrásaival, falusiakat bűvölő harmonikájával, vakmerő kalandjaival, Don Quijote-szerű gyöngéd, költői lélek volt, valóságos Krúdy-figura. Az egyedüli felnőtt, aki gyerekkoromat lebilincselte és elbűvölte. Később testvéreimmel – mindhárman: István, György, Ferenc – művész valónkkal a Géza útját követtük.”

Talán mert ő volt a sokféleségtől villódzó természet, végletek között cikázó szellem, feltűnő jelenség. A Jánosy fiúk legközelebbi példája és inspirálója, s mindegyikük érezhetett benne valami magához illő rokonságot. Hathatott Istvánra kelet-ázsiai eszméivel, költői lelkületével, Györgyre nyitott szeretetével, konstruktív leleményével, Ferencre krúdys szabadságával, szindbádi bolyongásaival, és mindhármukra sugárzó, művészi érzékenységével.

Van valami szerencsés logika, s valami elrendelés a véletlennek tetsző rátalálásokban, találkozásokban. Ha István imádja a zenét és kiválóan zongorázik, akkor egyszer csak Szirákon azon a zongorán játszik, amelyen Liszt Ferenc ujjai röpdöstek. Csak a Fasori Gimnáziumba kell járnia, azonnal eldönti vonzódását, érdeklődése irányát magyartanára az apai hatásokkal együtt az irodalomhoz és a történelemhez. Családi könyvtár a magyar és világirodalom remekeivel, Berzsenyi, mint rokon vezette el a görög-latin mérték, szépség és erkölcsideál forrásaihoz. „Mindez a legtermészetesebb volt.” Az a Mikola Sándor tanította őt is, aki Neumann Jánost, Wigner Jenőt. Faluba György matematikus és a hinduizmus tudósa tereli a keleti filozófiák felé. Ebben a környezetben Babits egyetemes szelleme termékenyen működhetett tovább ókeresztény és középkori himnuszfordításaival, s mint költői élmény meghatározta a fiatalember szándékát a költészet hivatásos művelésére. Hiába biztatja hazalátogató nagybátyja a román és gót stílusú város modelljére, hiába mondja – Hisz ebből a fiúból zseniális építész lesz! –, mégis a családi s anyai óhaj ellenére a soproni teológiára iratkozik, majd párhuzamosan a budapesti bölcsészkar görög-latin-pszichológia szakára. „Engem az építészet nem érdekel, szeretem a régi román és gótikus templomokat, a patinás középkori városokat, mint Besztercebánya, de több semmi, legkevésbé érdekel a kapitalista vállalkozás, amilyen ügyefogyott vagyok, nem is lennék rá képes.” A családi hagyomány mégis folytatódott, György „megvédte a Hudecz firma becsületét”. Aki a mai magyar építészetben jártas, tudja, egyik legjelentősebb építészünkről van itt szó.

Jánosy István második felesége, Nyikos Katalin családjának múltja sokban hasonlít az övéhez. Otthonos érzést, egymáshoz valóságot állandósított a szerencsés, véletlen találkozás. Az első látogatáskor meglepett a törökbálinti ház nagysága és furcsasága, berni parasztház magyar környezetben, méltóságos étkezésre késztető porcelántányérok, tálak, ezüst evőeszközök, s a festmények a falon, a három öreg hölgy valami Erzsébet-kori képzetet keltett bennem. Az esztergált, dúsan faragott bútorok is a hajdani polgári jólétet mutatták a gyermek- és ifjúkori emlékek áttűnésében. A sikeres festő-nagynéni munkái a falakon. S a magáéhoz hasonló családi fesztávolság befogta a svájci francia nagypapától a székely nagyanyáig a nyugati patrícius és az erdélyi Bethlen grófokkal bizalmas viszonyban lévő famíliákat. Bethlen grófné keresztlánya bejáratos éppen abba a házba, ahol Hunyadi Mátyás született. Nyikos Katalin édesapja pedig kálvinista pap volt Vértesdobozon. Lánya magyar–német szakos tanárnő.

Így tágult ki a kör, s kerített olyan életet, amit nagyon hosszan, drámákkal, tragédiák kísérteteivel lehetne megidézni, miként ez a vallomás-kötet. Most csak arra a közismert megaláztatásra, vesszőfutásra célozhatok, melyet a magyar polgárság viselt azzal az erőtartalékkal, ami emberöltők alatt halmozódott föl, s teremthetett a tudatos és ösztönös szellem, a démon és az angyal küzdelméből egyensúlyt, magyar és egyetemes életművet.

A költő védő- és vádbeszéde (Sipos Gyula)

A posztumusz könyvek olvasása nehéz szomorúság, még inkább annak, aki ismerte a szerzőt. Sipos Gyulát sokan szerették, ismerték az országban. Költő volt és nyugtalan újságíró, hetente falvakat járó. Nem az irodalmi életben, nem falujárásai közben találkoztunk először, csak olyan egyszerű mindennaposan, mikor kolléganőm, Kováts Zsuzsanna férjeként belátogatott a Népművelődési Intézetbe. Kézfogásaink nem az idősebb és a kezdő költő üdvözlései; hasonlóan adhatta kezét minden jóravaló embernek. Ismeretségünk, a hatvanas évektől 1976-os haláláig tartott. Megismertem a vidám-jószívűt, a szenvedélyeset, s azt a keserűt, ami utolsónak olyan jellemző volt rá. Mosolyát hirtelen megszakította fáradt legyintéssel.

Válogatott verseskönyvének címe: Védőbeszéd. Kiért? Miért? A magyar szegénységért, a megváltó eszményekért, önmagáért, hiszen önkéntes védőügyvéd ő. Ám a versek sorából kitetszik, a cím Vádbeszéd is lehetne.

Első lapozásra a világ legszomorúbb fényképe fia kamerájából félrehajolva, mintha sírba látna magas házak előtt, s mintha nyakazásra várna: tarkóján a Fogaskerekű vasút vágányai. Két erős homlokránca vízszintesét a szemközti ágak párhuzamos árnyéka, sebhelye metszi. Elképzelem a mellkép folytatását, karjait súlyok húzzák, a korszerű társasház-világból kiebrudaltan még talán hátra gondol, nem lenne-e jobb visszafordulni, ha előtte szakadék, az a végső. Hosszú út nincs szándékában; inge kigombolva, félig lehúzva zekéjén a cipzár, nagykockás moher sálja hanyagul odavetve.

Mintha a sírba nézne. De ez a sír nemcsak a magáé, azoké az eszményeké is, melyekért ifjú éveit élte. Lámpa akart lenni a ködben. Lámpák a ködben első kötete címe, Hétvége az utolsóé, a posztumuszé, melyben 1969–1976 közötti versei vannak. Bizalom a jobb világban, s egyformán költői kifejeződésben kétely, düh és rezignáció – nemzedéke sorsa, az övé, élet- és lelki történetében lezártan, folytathatatlanul.

Tíz évig költőként alig cselekedett, 1954-ig politizált. 1956-ban jelent meg a Vadludak, nagy sikerű könyve, akkor tudhatta meg az ország, ki az a költő Sipos Gyula, mert addig inkább a Győrffy-kollégium igazgatója, az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselője, a Paraszt Párt Intézőbizottságának tagja, a földreform egyik előkészítője, végrehajtásának irányítója volt. 1945 előtt – nem szabadna neki így mondanom, mert meggyőződéssel, daccal és egyértelműen felszabadulásnak említi ezt a dátumot – tüntetéseket szervezett, lefogták, a csillaghegyi csendőrnyomozó-telepre internálták.

1921-ben született a somogyi Tüske-pusztán pásztor famíliában. Származása predestinálta múlhatatlan szociális érzékét, lázadásait, forradalmas akaratát:

– búcsúzik 1944-ben, s a fölszabadult szegénység láttán mámorosan táncoltatja versét.

Illyés, Benjámin, Zelk, Nagy László, Juhász Ferenc, Simon István abban az időben szőtte bizakodó kedélyből verseit, mígnem odajutottak Illyés kivételével, ahová ez a Füst című is:

Első részében még az a hitelesség, ami a fényes szellők nemzedékét jellemezte, amiből valóságos érvényét vesztve a költészet sémákkal gazosodott. De akkor Sipos Gyula nem írt addig, amíg nem érezte, már csak a verssel lehet tenni valamit, csak versbe lehet rejteni az igazságot.

Ha könyvének a Vadludak címet adta, lássuk a címadó darabban, hogyan?

Panasz, füst, köd és rejtekezés! – a korabeli költészet jelképrendszeréből. Illyésnél A szil és a szélben a fa „vallatott rab a pofonok alatt”. Ekkor mondta Benjámin: álmodtál, Gulliver. Zelk a bánat jogáért protestált, mert természetéhez jobban illik a „Szélfútta levél a világ. De hol az ág? De ki az ág?” Juhász Ferenc A virágok hatalmával, Nagy László az Aszállyal, a Gyöngyszoknyával, A vasárnap gyönyörével jelenti igazságait a költészet s minden művészet komisszárjai előtt.

De vissza Sipos Gyulához! Milyen környezetben a Vadludak, ez a szelíd, szép költemény? Rácsap az Iszony tizenkét sora.

A szörnyű ítéletidő, a fénnyel lápra csalt ember-okádta mocsok ráülepedik a vadludak panaszára, a présház füstjére, s beleborzadok. Bemutatkozik, panaszkodik Veres Péternek, annak, aki a tiborci szavakat legjobban megértheti:

Epigrammái valamennyire megkönnyebbítenek, nem az átélhető látvánnyal hatolnak át egész szervezetemen. Epigrammázó hajlama ekkor érvényesül igazán; egyszer szép emlékkel borongósan (A földmérő, Az fontosabb, Katonavendég, Győrffy-kollégisták), máskor lúgkövesen (Álpartizánok, Kiskirályok), s bölcsen (Kétféleképp, Téli vadászat, Se fönn, se lenn).

Életműve végéig hallatszik ez a hang. Féltve kenyeret, szabadságot, féltve ifjúsága, fiatal férfikora szent szándékainak elévülését, ostort fonván, mintha Jézus a kufárokat űzné ki a templomból. Az Érvényes vagy érvénytelen című versben később már higgadtabban szól, úgy, mintha valami társalgás monológjának hihetnénk, annyira nélkülözi a költői alkotás akaratát, s dísztelenül, áttétel nélkül folynak a mondatok, higgadtan, de határozottan. „Végigmentem a hit grádicsain s elértem oda, ahonnan repülni kell vagy zuhanni. Választhatok minden nap, minden percben.” S választja az Olümposz helyett a természetes életet, nem a régi és új gazdagokét.

Betérünk a borozóba, állunk és dülleszkedünk, nem beszélgetünk sokat. Erre a vallomásos versre valót tízéves találkozásaink alatt szedhettem volna össze. Fürdünk a Balatonban Zamárdi táján, kis telke végén, azután nekilát a kertnek öröklött készséggel, jó érzéssel, idő híján nem főz bográcsgulyást, kínál, mint vándortarisznyából, sört iszunk a közeli kimérésben, egy bódénál, ahol annyira ismeri a csapos, mint kocsmáros a falubelijét, szót értenek. Vissza Pestig állunk a vonaton, fülledt kánikulában, nem érdekli. Eszembe jut, ha a Kossuth-díjasnak gyorsvonat első osztályút fizet a meghívója, Sipos Gyulának másodosztályú járna, jobban is érezné magát, mert ott még beszélgetnek. „Jó meginni a pult előtt egy fröccsöt, és beolvadni a közhangulatba. Az is jó, ha ismeretlenekkel sorbaállás közben, villamoson, vagy éppen erdei kiránduláson elbeszélgetünk, mint régi ismerősök, s úgy búcsúzunk, a viszontlátásra, pedig sose látjuk újra egymást.”

Az írók 1970-es közgyűlésén nem került a hivatalból javasolt választmányi tagok listájára, valaki ajánlotta és megválasztottuk. Nem tudom, örült-e, vagy későnek érezte az elégtételt, szomorúan? Falnak támaszkodott, mint aki bármikor otthagyja az egészet.

Aki a költő természetére kíváncsi, efféléket olvasson, mint ez a Legenda nélkül című.

Eddig én is az ember sorsáról írtam, ahogy a történelmet csinálja, ahogyan visszaszól korának, bár a néhány idézetből kitetszhetett valami az igazi jelentős költőből, aki több, mint kora krónikása.

Első versei, tizennyolc éves korától, nemcsak ígéretesek, helyükön állnak formában, nyelvben. A népi költők ritmusa, képvilága váltakozik a szabadfolyású, pucér, belső szabályúakkal. Egyéni voltukat garantálja az a tulajdonság, amellyel egy ember sorsa a közösségből kiválva eredetéhez visszafordul. Nem ártottak költészetének a hosszú hallgatások, a hasznosabbnak vélt politikai munka, csak az irodalmi elismerésnek, ahogy a rangosztók fejéből Sipos Gyula máig kifelejtődött.

Nagy verseket sorolhatnék.

A Rorate coeli teljes világkép. Gyermeki áhítat, a férfi voksa a jóra és csalódása. Feszesre tölti az élet a lírát, törvényt mond s bont, megsejtet s meghatároz; elsodor áradása. „RORATE COELI, harmatozzatok égi magasok” és a „RORATE COELI, nincs égi harmat, csak kín és kétség. Hazug a szó, hát hogyan hihetném, hogyan szolgálnám?” kezdő és befejező sorok között képzelet pompázik és szellem; földi és égi mozzanatokkal telítődve. Egyszer éteri:

máskor a szegények valósága:

Aztán egyetemessé növekszik:

Nem a látomás, metafora, újdonságos nyelv, az absztrakció mögöttes költőisége, hanem az indulat szavakat pontosan egyberántó ereje jellemző rá, és a tárgy kiválasztása, mert maga is költői, akár a somogyi vadkörtefa.

Ekképpen hiszek az erkölcs esztétikájában.

Utolsó verseiben kereshetem és megtalálom a halál előérzetét, a számvetést és a készülődést. Szavak tűnnek föl a halál szótárából: temetés, koporsó. Mégsem jellemzi kizárólagosan az utolsókat. Az ember fiatalon is halál-árnyékban él, idősödve egyre tudatosabban, s talán az életet jobban becsülve, békésebben. Sipos Gyula sosem fordított hátat az egyszerű örömöknek, mert a szegénység, a táj, a szél, a virágok, madarak, szarvasok csapásain indult forradalmas útjára. Nem csinált költői forradalmat, de végzett országalapítást, földosztást, szolgálatot. A halálra készülődés most már nyilvánvaló, mégsem utolsó versei lényege. De megcsalatottság, kicsorbult hit a régi akarat nyugdíjaztatása miatt; ráadásul csodálkozás a tiszta világra, barátságra, szerelemre, munkára, természetre, mint ahogy kiderül az ég és néz bennünket, mi meg az eget. Nem egyedüli költészetében, természetesek ezek a testámentumi sorok:

In memoriam Pilinszky

Kiadott életműve után itt van személyisége könyve. Vallomásokból alkotta Bogyay Katalin. Látjuk, mint egy tükörteremben. E hasonlatnak olyan alapja van, hogy törzspresszójában, a Nárciszban, körülvett tükrökben látszódott a vendég. S ő ott ült az apró asztal mellett, ujjai közt füstölt a cigaretta, előtte kávéspohár, háromcentes cseresznye, s ha közeledtünk, nemcsak merengéséből üdvözítő mosolyát láthattuk, de az egész gótikus vonalú embert szemben és háttal, jobbról és balról. Aki ismerte, az lehet mostani tükre, s aki olvassa ezt a könyvet, élőnek véli, vele van, mintha öröktől ismerné és szeretné, hallgatja mélyből vékonyodó szavait, túlvilági nevetését, ott lehet a gyóntatószéktől a hajnali csehó pokoli nyüzsgéséig, ahol a betérő piacozók valószínűtlen csöndben hallgatják szavalását; beléphet a Hajós utcai szobába, ahonnan inkább csak ő szokott kijönni.

A legtöbb emlékező meghatározza viszonyát, s talán senki sem említi, hogy barátja lett volna, mert bárki barátjának képzelhette és mégsem, hiszen mindenkivel úgy érintkezett mintha… talán még Kondor Bélával is, pedig… „A barátság mint kapcsolat az adás és elfogadás egyenlőségén alapszik.” (Wiener Pál). Én azt hiszem, Pilinszky számára mindenki Isten teremtménye, s ezáltal az adás és elfogadás egyenlőségén alapul kapcsolata. Így tartott számon „mindent és mindenkit, és el is hullajtott mindent és mindenkit” (Vasadi Péter). Ahogy az élők megjelennek és eltűnnek a földön.

Nem rejtőzködhetsz, János, nem leplezheted magad „meztelen” költészeteddel, intellektuális rajongásaiddal, s nem tudom, mit szólsz ehhez az égben, bár mindenki nagyrabecsüléssel és szeretettel ad ki téged, hogy „látva lássanak”. „– Kedves Nemes Nagy Ágnes, Ön sok mindent tudhat Pilinszky legbensőbb életéről. Akarna erről még valamit mondani? – Nem, nem. Elég ennyi a magánügyeiből. Száz szónak is egy a vége: Pilinszky nagy költő, verseit könyv nélkül kell tudni, mindig minden pillanatban. Egyetemessé tette minősége, világlátása. Lírája a magyar kultúra egyik világútlevele.” De ha már ismerjük művészetét, és akik ismertük az embert, mohók vagyunk, kíváncsiságunk az ő teljes egészét akarja megemészteni.

Megszokott jelzője: vallásos költő. Innen indít a könyv is gyóntatója, Jelenits István piarista rendfőnök válaszaival. „– Mi volt Pilinszky számára legfontosabb a hitben? – A kegyelem. Egész költészetéből is kitetszik, hogy – Pascallal szólva – nem a filozófusok, hanem Jézus Krisztus Istenét kereste s találta meg. Nem egy végső okot kutatott tehát, hanem a kegyelmet kereste.” A kegyelem a szeretet meghosszabbítása egészen a gyilkosig. „Még azt is tudta szeretni, aki őt nem szerette” (Kocsis Zoltán). De ő legjobban érezte az elesetteket. Ha lökdösi a részeg katonatiszt, kéri barátját, ne bántsa vissza, „könyörületért protestál”. A Savoy táncosnőjét méltánytalanság miatt óvja, fedelet kölcsönöz számára, elvenné feleségül. Karamazov Aljosa! Segíti a hasonlítást a magába lényegített Dosztojevszkij; élete vége felé két könyvet olvasott csak, a Karamazov testvéreket és a Bibliát. „Szenvedő alkat volt, akár csak az égboltja. A szenvedés megváltását és kegyelmét kereste, s a kegyelem éles sugarai minduntalan bele is világítanak szenvedő világképébe. Mennyi extatikus föllobbanás!” (Nemes Nagy Ágnes). Eszerint alkatához illett az a történelem is, amelyben fuldokolt, lélekben élte át a KZ-lágereket, de valóságosan a bolsevizmust, az, aki félt még a szelíd kutyáktól is, vérebet képzelt bennük, a nyári hőségtől úgy jajdult, mint a pokolban: „Iszonyú!” – mondta nekem a Belvárosi Kávéház júliusi vasárnap délutánján. Elképzelhető, hogyan korrigálta bérmunkában Lenin műveit, figyelmetlenségtől rettegett, s a fekete kocsitól. Rettegte haláláig, mint egy szimbólumot.

A mellőzés szó őrá kevés, őt száműzték az irodalomból majd másfél évtizedig, s valóságban rabkenyéren élt, melyhez véglegesen hozzászokott. „De ha Pilinszkyt nem tiltják be, akkor nem tudja megírni például az Apokrifot. Olyan volt, mint amilyen a mélytengeri hal: ha följön a víz felszínére abból a mélytengeri nyomásból, szétdurran, mert a lenti világhoz szokott hozzá a szervezete” (Lator László). Valamennyi társa így beszél, akivel együtt lélegezték azt a sötét ködöt, s úgy érzik, fölmentése után elfáradt mint költő, s mint ember elvesztette karakterét. Mégis én, aki oldódása idején ismertem meg, bár tudom, egészen más lett utolsó korszaka, nagy és felejthetetlen verseket érzek emitt is. Valóban, az Apokrif a magyar irodalom nagy verse. Végső tömörség: egyetlen sora is világképlet lehet. „Látja Isten, hogy állok a napon” – van a teremtő Isten, az univerzum a Nap, s a napon valaki Ádám-ember. Szálkák: a szálkák is szögek. „Amint kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom. / Mint a fegyenc, ki visszatérve / falujába, továbbra is csak hallgat, / szótlanul ül a pohár bora előtt.” „Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.”

Úgy folytatta régi önmagát, mintha teljesen megváltozott volna. A „világfi” Párizsban napokig ki se mozdul, nem akaródznak a találkozások, mindenhol és sehol se volt otthon.

Mégis ezzel a „világfisággal” talált rá a két nagy szerelemre, meglelte Juttát és Ingridet, az első talán plátói volt, a második halál előtti papszentesített feleség. „Pilinszky nagyon kiszolgáltatott ember volt, a szerelemnek is kiszolgáltatottja. Poklukkal, fájdalmukkal és szépségükkel mégis igen fontosak voltak számára. Ezek a szerelmek azonban nem ragadták őt idegen világba, hanem saját életének lóugrásait segítették megtenni” (Jelenits István). „Mennyi extatikus föllobbanás!”

Karamazov Aljosa Zoszima sztarec halottas ágyánál megérzi a bűzt, s berúg, Pilinszky ezzel is azonosult, csak hosszadalmasan. Nővére halála után asztalán pálinkásüveg, kiürítetlen tele hamutartó, szellőzetlen szoba. Ugyanígy erdei magány, végtelen zenehallgatás, recsegő-ropogó lemezek: „napi tizennyolc órát hallgatta a muzsikát, többet, mint én” (Kocsis Zoltán). S vissza a társaságba, magához oda is. Sokat beszélt. Így csiszolgatta szabatos, a gondolat sajátos dimenziójában indázó mondatait, s ha nem hagyott szóhoz jutni senkit, művészi önzés volt ez, hát megbocsátható.

„Ön szerint önpusztitónak minősül-e az életmódja? Tudjuk, hogy gyógyszereket szedett, ivott, eksztatikus állapotban tartotta magát. – Sokszor gondolok arra, hogy azok a kategóriák, melyekkel hozzá közelítünk, nem illenek rá. Valóban ugy élt, mintha önpusztitó lett volna, ezzel együtt nem gondolom, hogy önpusztitó volt. Ügyetlen volt, hallatlanul ügyetlen… Csetlett-botlott az életben… Pedig állandóan változtatni próbált életmódján, csak nem sikerült neki… Mindig törekedett arra, hogy valamilyen rendszert alakitson ki maga körül, csak ujra meg ujra összeomlott. Szeretett volna ugy élni, mint a többi ember, csak nem sikerült neki.” Jelenits István)

Különös fényképe a vágynak: ül a velemi bolt lépcsőjén bevásárlókosárral. Tudjuk, honnan került oda és hova azután.

Helyében nyitott irkája karosszékén, a régi bársonyon.

Vonulnak rózsák és sebek

Visszaálmodott emlék (Nagy László)

A fiatal Nagy László lírájában az élmények meglepően áttételesek. Pedig a világszemléleti, esztétikai vonzalom, mely a népi írókhoz fűzte, természetesen irányíthatta volna a konkrét, epikusan előadott valósághoz. Öcsként, nyiladozó értelmem idejéből emlékszem a Sinka-, Sértő Kálmán-, József Attila-kötetekre. Közülük inkább a népdal jellegű versek voltak rá kimutatható hatással. A sors, a természet a lelkiállapottal azonosított formában jelenik meg. Nem az életkép, a történet, hanem a dal. Inkább a korai József Attila, mint Sinka. Bár a szeretet egyformán ragaszkodó. Miért éppen verseiket tanította meg a négyéves gyereknek? Előbb tudtam a „Nincsen apám, se anyám”-at, mint káromkodni, Sinka szegény kis hercege megsirattatta velem magát, mert sárral a homlokán alszik halva, messze túl a major mögött. József Attila Cserépfalvi kiadásában, Laci beragasztása szentkép a címoldalon. Sértő Kálmán szegénysége riasztott, ez a költősors? ez bizony! Levetett pár rossz bakancs csámpásan a képen, s a derékig meztelen költő, mintha inge se volna, azért olyan nagy a haja, hogy sapkátlan feje, gallértalan nyaka meg ne fázzon.

Én természetesen kapcsolhatom élete, életünk eseményeit egy-egy szóhoz, mert mindennek odavalósi gyökere van. Ha vérpettyes vércse repül, akkor kertalji nyárfáink lakója, ott húzódik a büdösbürkű árok a nyesett akácok alatt. Ha a pajtáról ír, tudom, ott szeretett aludni nyáron, oda húzódott a családtól legénykedni, verset írni, ott mászhatta meg a pocakos pók, s verte föl álmából a bagoly. Az alkonyat mindig az, amelyre nyugati ablakaink tárultak. A bazalthegy keleten, a Somló. A Vörös-domb elfödi a pápai utat, elfödi a szülőháztól az iskolavárost, meghatározza az út irányát, ahol szedret ehetett a Szederkirály. A vadcseresznyefa a kert végében terebélyesedik, előtte a meggyes bozótja. Busa és Sörös nevű ökreink is föllelhetők a rajzokon, vízfestményeken. Márta, Szabó Márta; Mária, Tomor Mária, a Kismariska, az erős és a törékeny nőiesség szeretett alakjai, egyik ábrándos, a másik valóságos szerelem. Minden a lírai realizmus fényében, a beszűkítő szegénység és a kitörni vágyás összefeszülése szerint.

Köztudott, tízéves korában egész életre kiható baj érte, sokat szenvedett miatta testben és lélekben, mégis csak általánosítva jeleníti meg, s egyszer említi csupán: „Árokparton járok mindig, / billegőhöz csak ez illik.”

Az életmű magasából nézve mégis találhatunk olyan verseket, melyek a későbbi mitikus költeményekre utalnak, amikor majd az élettények nagy összefüggésekben állnak elő. Köztük a Lánglakodalom már növeszthetetlen apokalipszis, a falu bombázása 1945. március 24-én este.

Apánk megetette az állatokat, anyánk megfejt, Laci bement a faluba esti szokása szerint, fölgyújtottuk a villanyt, a délutáni meleg után hamar kihűlt a konyha, ilyenkor ritkán égett a sparhelt, mert friss tejet szoktunk vacsorázni. Villámcsattanás, mennydörgés, sötétség! Az asztal vagy az ágy alatt találtuk magunkat, észre se vettük az ijedtségtől, amit csináltunk. Anyánk fölsikoltott, amikor csönd lett, Laci hol van? Éppen hazatartott, leült a közeli árokszélre, onnan látta a falu lángolását. Égtek a zsúpos házak, az istállók, a pajták; mire fölocsúdtunk, elmenekültek a németek. A falusiak futottak felénk, nyárfáink alá. Míg a férfiak kiabáltak: Idesanyám! Gizella néni! anyám és két nővérem között szaladtam én is a többiekkel, belélegeztem abból a hatalmas füstözönből, amitől, azt hittem, meg fogok halni. Apánk és Laci hol van? nem beszéltek össze, hogy kiengedjék az állatokat az égő istállóból, összetalálkoztak a végén, de nem hiszem, hogy ölelkeztek, csókolóztak volna, csak azt mondták, jól van!

Így lett a tényből világháborúvá, világvégivé növesztett látomás, a parasztság menthetetlen állataiból jósolt emberpusztulás. Pedig alig égtek az istállókban a barmok, s a bombázásnak két halottja volt, amint a vendég és vendéglátó búcsúzott egymástól a kapunál, bomba tépte szét őket. E versben említetlenek, mert a heroikus küzdelmet csak a gyáva megfutamodás ellentételezheti.

A későbbi, kibontott versek csírái már ekkor megnevezhetők. Az Üvegkoporsóban a Deres majálist előlegezi:

Itt általános, amott személyhez kötött a pusztulás:

Az utolsó versek közül való Hószakadás a szívre monogrammal jelöli a felsőiszkázi doni halottakat:

Nagy Laci, Nagy Feri, Mátis Kari, Tomor Imre. A szimbolikus hó végigszakad költészetén, mintha a kisgyerek élménye nőne óriásivá 1929 teléből. Testvéreim öt-, négy- és kétévesek az időjárás ostromában. Ereszig nőtt a hó, a ház és a pajta között hóhegy, ahogy az északi szelet az akácos nem csöndesíti, a zúduló havat átengedi magán, s tövénél hosszan ejti el. Apánk szorost lapátolt az istálló, a pajta és a szalmakazlak között. Annyira vonzotta a hólabirintus a kétéves Marit, majdnem elveszett, megfagyott. Bella nagynénénkhez, Ácsékhoz, Laci a kovács felé szökött, míg szüleink az állatokkal törődtek. Valaki karácsonyfáért, borókáért ment a harasztba, s összetalálkozott Lacival, „látta, hogy olyan kótincán van, meztelláb, aztán ott a kabátjába fogta, aztán hazahozta” – emlékszik anyánk. „Reggel a tetőn kellett kilépnünk, akkora hó esett… Azon a télen indultam el ingben mezítláb a kovácshoz” – írja Életem című vallomásában Nagy László. Az idő lírai formája A karácsonyfás ember. Egyszerű átvételekkel, terebélyes áttételekkel valósul meg a vers. Az ellentétes irányok találkozásában részt vesz a táj is: „Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei is.” Belefordul a világháború, mint katonaköpeny, s a szegénység tüdőbajos köhécselése, a valósághoz karácsonyi képzetnek kell járulnia, hogy lehessen a gyerek, Kisjézus, a borókafenyő cserepárja. Szép költői esemény, de azért föl kell rajta szállni a létvers magasába: „Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatva véres szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.” Ezt a mentőangyal-embert anyám se nevezi meg. Talán, hogy valószínűtlenebb legyen, pedig biztosan odavalósi volt, hiszen tudta, hova kell menni a fáért, a Haraszt agyagbánya-gödrei fölött örökzöld borókák nőttek. Kellett a sejtelmes a meghatározott emlékekhez. Így íródnak egyre egzaktabb látomásokká a kisgyerek élményei, legtöbbször versprózában a hetvenes évek elejétől. Fölébredt a korai versek előtti világ, mítosszá teremtődött költői érvényű részletekből.

A magtalan Sógor bácsiék, az Ácsék szívbeli állomások a templom és az iskola felé. Sógor bácsi nekem csak mohazöld-ruhás áttűnés konyhájukon, testvéreimnek jó kedélyű ember. „Vicces volt, melegedtünk, közben kivett egy forgácsot, Mari kezébe nyomta: Edd meg! Sütemény, kráfli. Mikor bele akart harapni, akkor látta, hogy kráfliforma forgács” – mondja Izabella nővérem. Ácsék nemcsak magtalan házaspár, akik bátyámat fiukká szerették volna fogadni, nemcsak hangulatos, meleg kikötő voltak, de Gyula bácsi szellemi élmény is. Így maradt mohazöld árnyából rám is valami kézzel fogható: a Szent István Társulat könyvei, meg a Magyar Zászló című lap évfolyamonként, rézmetszetes képeivel. Folytatásokban A francia rémuralom története. Így kerülhet a Magtalanok Jézuskája című versben a Pajkos ló és a Rózsa tehén mellé a képeskönyv a mindenen csodálkozónak. Itt a szentcsaládos hangulat ellentéteképpen mondható ki igazán, milyen szilaj kölyök volt ő. „Rossz vagyok, égetnivaló.” „Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség vagyon? – Én akkor is. Akkor is.”

„Lackó egészséges, virgonc, pirospozsgás gyerek volt, vasgyúrónak mondták, nem volt magas, de erős, vakmerő. Kézimunkaóra végén gombostű szúrta át az ujját, megvárta, mikor az imádságot elmondjuk, aztán a többiek kiabálták, hogy a Nagy Lacinak gombostű ment a kezébe, a tanító kihúzta az ujjából minden jajszó nélkül. Disznóöléskor belefeküdt a halasnyelű bicskába. Fakorcsolyával korcsolyázott a réten, ahol a Hunyor kiöntött, agyonfagyva jött haza, fájó kezét mindig anyánknak kellett dörzsölgetni.” „Kígyófejű ostort fontunk s kötöttünk parittyát. Az ostorokra fölakasztottuk egymást, játszásibul. Kegyetlenül birkóztunk. Átestünk sok-sok próbán.” A szilaj, vakmerő játékokból, a zabolátlan képzeletből lelkiismeretfurdalás fakad, jön a vitéz Novák plébános, mint Papírfejedelem a passióból, büntetni parázna vágyaiért.

A családi legenda szerint mintha ez az elevenség lenne oka elrontott lábának. Okozhatta a csontvelőgyulladást megfázás, mezítlábas futás a hóban, s a hideg fal, amelynél a konyhai ágyon aludt. Mégis legkönnyebb a közvetlen előzményekre gondolni. A rétről tehénen ülve hajtottak haza Bertha Lacival, Mátis Laci meg Kordolák Egon barátaik megijesztették a teheneket a kukoricásból, bátyám a sarkára esett, megrázkódott a csontvelő, és begyulladt. A képzelődők természetesnek tartották, hogy a ló rúgta meg. Ő így ír:

„1935 augusztusában… végzetes baj jött rám a réten. A láz, majd a hideglelés ott lepett meg a réten őrzés közben. Délben már nem ettem, a mákgubás zsákba dőltem, és félrebeszéltem. Bal lábam is nagyon fájt. Csak napok múlva hívtak orvost. Ő megvádolt, hogy zöldalmát ettem. Izzasztást ajánlott, vasbort írt receptre. Tíz napig izzasztott anyám, vizet nem adtak. Csak ritkán voltam észnél a láztól. A pápai doktorok levágták volna a lábam… Verebély klinika, éjszaka főzik a műszereket. Lekötnek, éteres kosár alatt számoltatnak. Reggel fölébredve tapasztalom, hogy megvan a lábam… Szeptember végén már iskolába jártam. Októberben már szaladgáltam. November végén elsápadtam újra. Este a ló faránál elszédültem. Csak decemberben, a hóesésben nyargalt velem a kehes ló az állomásra. Pesten megvéstek újra, tán az idegeket is elmetélték. Csak behajtani tudtam a lábam, kifeszíteni nem. Madzagot kötöttem lábfejemre, rángattam, hogy helyrehozza. A doktor azt mondta: kár. Azóta járok járógéppel.”

A fájdalmas emlék tőmondatokban szaporítja a stílust. Meg kell írni, de mielőbb túllenni rajta. Az életrajzban az eset kihagyhatatlan. A korai versekben, ahogy mondtam, egyetlen utalás található rá. A város idézése című versében a valóság álomi szörnyűség lesz. „Részeg sebészek konzíliuma mint a kárhozat jött fölém. Levágták volna ballábamat a disznaiknak, de egy áldott kéz elrántott leheletüktől.”

A száguldást imádta, a vágtató ló elő-elővillanó képe, s valójában a mítoszi lószeretet attól az akadályozott mozgástól is adódik, az apai lómánia-örökségével egyetemben. Már-már az arkangyali csődör is azért született, s mentődött vissza a háború végén a gazdaságba, hogy a száguldás, a legyőzhető vadság szimbólumát betöltse, hogy a feszülő emberi energiának méltó párja legyen. Fél kézzel tudta lehajtani a fejét a szügyéig. Igába törte, kocsizott vele, kiszolgáltatta magát kiszámíthatatlan természetének, és a sok földűlés, anyai ijedezés ellenére mindig állta a próbát vele. Lábára húzza a dögtemetőben a pata-maradványt, melyet a vadállatok sem tudtak megenni: „pata nékem lábra való, te szép Baba ló”. S lett kengyelfutó a Szederkirály a teljes azonosulásban, hogy aztán épp a lába miatt csalatkozzon, mintha az elragadtatás bűne bosszulná meg magát.

A kezdeti lírai realizmusból a legnagyobb tartalmakat hordozó szimbólum, valóságos mitológiai lény lett a ló. A Vértanú arabs kancában figyelhetjük meg igazán az emlékek elemeinek átváltozását. A valóság több irányból tart a vers felé, hogy a távoli alapélményből megteremtődjön. Vemhes szürke lovunkat kölcsönadta apánk, hogy fuvarozhassanak vele az egyik húsz kilométerre lévő vasútállomásra, a hatalmas tehertől megszakadt a kanca, elvetélt, belepusztult. Erre a gyászra gondol vissza korábban a Kiscsikó-siratóban: „anyádat elásták… szívedet hallgattam, alig dobogott… bőrödet lehuzták, száritják napon, / Sírodat megásták a meggyfák alá… bőrödből csináltak fekete sipkát, / drága bőrtarisznyát borosüvegnek… ott ficánkolsz te a csillagok között, / onnan megrugdosod az én szivemet, / minden reményünket befödi a hó”. Lehetne a Búcsúzik a lovacska nyitóvers is a végső, nagy kiirtásban való azonosulásban, mikor már a ló-ember beszél: „Jaj, a hó / gyönyörüen kavarog a hó”, ami a Kiscsikó-sirató végén mindent beföd, mikor „fiu-arcomból irtó / apokalipszis-pofát / bűvöltetek”. És „hasam alá tüzet ki gyujt?” – kérdezi a Vértanú arabs kancára mutatva. Ami a versben félelmes máglya, az a valóságban csiklandó biztatás szokott lenni, hogy induljon el az egész napos állástól ideges ló. A szőlőmunkások nehéz dolga volt akkor a kora tavaszi kitakarás, a tőkék megszabadítása a fagytól védő földrétegtől. Apánk borral traktálta segítőit munka közben, melyet szokás szerint mulatozással fejeztek be. Előfordult a tűzgyújtás is a ló hasa alatt, hogy a csípéstől megijedjen, a pince zsúpjából szálakat húzkodtak, meggyújtották, véknyánál ingerelték vele. A versben iszonyú állatkínzás lett belőle. A cselekedet új történetté alakulhatott, rá lehetett képzelni a megszakasztott ló emlékére. Közelebbi az igazsághoz a Szederkirály sora: „de bazaltot fuvaroztattak véled, / csak vaslapáttal tapogattak meg téged”. A Jönnek a harangok értem emlékekkel megvert vallomásából is kihagyhatatlan: „S mérlegen lóbőr, csak a farka lóg a kamra porába, fölötte keserü öt seb a kenyértartó keresztjein.” A versbeni idő sem akkori, mikor terhes volt velem édesanyám, itt 1938 kora tavaszának kellett lennie, bátyám akkor már nem futhatott a részeg kapások elé a lába miatt. Valamikor máskor nem vitte magával apánk a Somlóra, el akarta érni árkon-bokron át, mezítláb. Itt küldetést kellett teljesítenie a fölfokozott látomás következtében. „Az elvetélt kiscsikót apám nyuzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől.” A viharlámpa is, mintha kisded lenne a kiscsikó és az öcs harmadik jelentéseként. Ráveti fényét a bűnre, mely magában hordozza az apagyilkosság képzetét: „képzeletben már végeztem vele. S hirtelen el is pityeredtem a halálos vétek miatt.” A csikóbőrből a Kiscsikó-siratóban fekete sipka lett, itt nyakba akasztott fekete prém. A ló szerszámát a gazda vette magára, s „mögéje álltak a többiek vértanu irhájával”. Vezeklés a vonulás az idők végezetéig az éjszakában, hol minden mássá, jelképessé növekszik a költemény katedrálisában. Hatalmas és örök az az iszkázi út.

Hasonló elemekből, azonos építkezéssel teremtődnek A város idézése, az Artista, havazó tartományban, az Álmaim, verőerekkel s az Ereklye című versek is. A költői igazság törvényei szerint.

1928. augusztus 16. (Juhász Ferenc)

E. H. Gombrich írja A művészet történetében: „a chartres-i gótikus katedrális szobrai valósággal élnek, mozogni látszanak, komolyan néznek egymásra, köntösük redőzete is elárulja, hogy eleven testet takar…”

Juhász Ferenc a hatvanas évek elején, egyik nyugati útja alkalmából elküldte a katedrálist, képeslapon. Nem kellett gondolkodnom, miért. Ami rendeltetése, azzal üdvözölt: katedrálist építeni a költészet nyelvéből, s tudni az emberiség ábrázatát; éljenek, mozogjanak beleszőve nyolcszáz év penészfátyolába, tudván, az ember, aki volt, megmarad bennünk mindörökké.

A magyar költészetben ez a katedrálisépítő szándék, megvalósulás, nagyratörés a köznapi sziszegésben, ez az Istennek emelt kétkezi működés teremti meg az elrendeltetés fantasztikus építményét Dante-objektivitással, erőltetett menetben a Pokol bugyrai és a szférák Szaturnusz-gyűrűin át.

Van a sorsnak olyan elrendeltetése is, hogy figyelmese lehessen a megvalósulásnak égre tekintő szeretettel. Mert meghatja a tizenkét éves gyereket az a huszonkét éves felnőtt, aki „1950 Karácsonyára küldi és öleli, hogy még nagyon sok verset írjon és mindig tudja, hogy kiknek is kell verseket írni”. A gyerek figyelmét bátyja, Nagy László irányította, hozván a Szárnyas csikót, a Sántha családot, az Apámat és az Új verseket.

Az ifjúság ködében, amikor olyanok az éjszakák, mint az éjjeliőr bakancsa, magánakbeszélése; olyanok az éjszakák, mint egy eltévedt kölyök, aki azonos lehet a félős őrszemmel, mikor a macskát a padlásról a törvény nevében szólítja le; azonosság van a köd palástja alatt.

S mikor a kölyök, aki csillagász szeretne lenni, rátalál a Göncöl és a költészet azonosságára, megtalálja azt az optikát, ami nem más, mint szemei; az igazi távcső.

A rátalálás rémülete tör elő, a költészet hatalmas istene feje fölött csodáival. És ettől már minden megváltozik, mindent átérzékenyít a kozmikus Démon. Először még, ahogy József Attila csillagai, földiek, ahogy a Göncöl: szekér, de akkor „hol a ló, hol a kocsis?” Ám ettől a kérdő fölkiáltástól a népi látomások megváltoztatják magukat. Megásódik a katedrális fundamentuma.

Nem láttam Chartres-t, de láttam Bayeux-t, a városka szélén ősi templom, évszázadokban kékült falai tövén a jelen fű- és favilága, mindig az a birkacsorda és mindig az a lovacska, s a vegetáció minden ábrája együtt bennem az apácák történelemhímzésével, Juhász-sorokkal:

Egyidejűségben, jelenben a múlt és a jövő! Jelenben, jövőben, múltban a Sántha család, az Apám, a Jégvirág kakasa; ott, akkor a realitás árnyalataival; a Tékozló ország pontosan, amikor kell, az ötvenes évek elején, s ötvenhat után A halottak királya, IV. Béla országa-vesztett, teremtő himnusza. Megmutatta a bekötött kéziratot, alig javított fölszabadulást éreztem benne, láttam kristálysorokat, végérvényes kalligráfiát, a visszatalálás és a jövőremény hosszú, fekete sorait. Azt, amikor önmagát teremti a szó kő-, malter-, freskóvilága, a költő nem konklúziós, mert katedrálisa megszólaltatja önmagával, hiszen ő világít szent ablakaiban. S ha mégis megszólal a napfénynek állított alak, hozsánnát hallok a beférhetetlen néphez.

Ezt a strófát kiírattam ballagási meghívónkra 1956-ban. Nem szóltam róla Ferencnek, mert tudtam, nemcsak egy gimnáziumi osztály, hanem a magyarság búcsúvesztése a letört, megsütve-megalázott szép forradalom emberhús-lakomájának végső kiáltása volt; kezdet a végben: „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratni?”

Még nem gondoltatott olyan valóságosan a jövőre, amit jósolva érzett, amire nem maradt szó abból az óriási kincsből, ami a sajátja. Szókarátjai marták, mint a kutyák, majdnem tíz éven át a Harc a fehér báránnyal megrendítő ajánlásáig: „egy győztesen megvívott harc után; a ki tudja még micsoda harc előtt”. Kitapinthattam vers-verőerét: „Fekszem a földön, a sárga halálon. Halálomat legyőzöm. Ott lüktet a csont-virágon.”

Magányában szerethettem meg igazán, födetlen volt a Krisztus-lepelig. Hűséges szeretetemet mindig megajándékozta vigassággal, mosollyal, szomorúsággal, meghívással, látogatással. Én meg kiálltam érte mindenek ellenére, végigolvastam, amikor azt mondták, követhetetlen; pedig akkor égette meg magát A Szent Tűzözön regéivel, A gyötrelem óráival, a Bombával, Az éjszaka képeivel. A valóság hidrogénbombáin éltünk, figyelmeztetésül föl kellett építenie a borzalom katedrálisát: „Pistáéknak, nem-mindennapi szeretetemmel, barátságommal, testvéri szívemmel, egy tűzözön előtt, ami remélem, sohasem fog eljönni.”

Megnyugodtam a reménytől. Megnyugtatott. Megidézve pusztította el, elégette a legnagyobb krematóriumban, láthattam a lángot, a zsírjában sistergő halált. Elvitt a föld alá giliszta-halott-humusz-evőnek a Fekete Saskirályban. „Tolt, hogy az árnyékot, a halált megszokjam.” Végigélte halottak-önmagát, fölemelkedett Dante Paradicsomába, s onnan a gyermeki édenhez a férfi, mintha már sohasem hagyná el Biát és első látomásait.

„Aztán kamaszbajszos számba vettem a cigarettát s rágyújtottam lassú gyufával, nagy slukkot szívtam, s néztem a parázsdarazsat, a sercegő cigarettaparazsat, ahogy a láng eszi a szögletes pálcikát, a gyufafej fekete szénpontszeme, széncsöppkocsonyája lassan elsorvadik a fekete cérnává vékonyult parázsnyakon, a fekete pernyecsigolyán, s lehull, mint guillotine-nal levágott rab feje, lehull a fekete-forgács szénhártya nyakról, mint a láng nyaktilójával levágott asszonygyilkos feje, aki fémhordóba forrasztotta megölt szeretőit, asszonyait kazánban égette el.”

Végiggondolva ezt a versrészletet, ki kell javítanom magamat; nem édeni, hanem az ősi, ősemberi lét-rettegés magánya a lehulló gyufafejben, mint a Halott feketerigóban, mert a rózsákat meg kell metszeni, temetni kell a rigó-halott létet, s nem bántani az élő énekest.

„Ki tiltja meg, hogy beszéljek? Ki tiltja meg, hogy beszéljek rólad, Remény, Világ? Ki akarja megtiltani, hogy éljek?… Nem azért születtem hallgatag szegénynek… nem azért szült anyám, hogy a hallgatás aranykoporsójába gyömködjetek. Nem azért szült 1928. augusztus 16-án…”

Meggyfa és kőnyomat (Fodor András)

Találkozásra indulok, közeli hozzám, mégis hosszú az utazás, évekig tartó készülődés. Óvakodtam eddig megfogalmazni költészetét, hátha pontatlanul és méltatlanul szólok, mert Fodor András bármennyire egyértelműen közvetlen ember, baráti és a magán- és közdolgokban résztvevő, mégis van valami többrétegűség személyében és verseiben, s megtéveszthet, ha netán lényeginek gondolom a felszínt. Naplói megjelenése után ismerhettem meg teljesen, igazolódott, amit eddig is tudtam, s földerült, ami sejthető titok.

Könnyen megtéveszthet a legendátlanság legendája is. Mintha az emberben nem volna semmi különös, mindennapi, kizökkenthetetlen szorgalommal éli az életét családban, hivatali rendben, melyben együtt a könyvtári kötött munkaidő, lapszerkesztés, irodalomszervezés, országos vonatokon utazva vállalni töméntelen kötelességet, vasutas apjától örökölt pontossággal, a karjára bilincselt idővel egyeztetve ott lenni valahol társaságban, ülésen, hangversenyen. Sokszor úgy tűnik, nincs jelen gondolatban, csak ül és hallgat, szól néha, majd elmegy, s meglepődünk, ha az előbbi együttlétből összetalálkozunk, és kellő idő után fölállítja a következő. És ahogy bemozogja az időt és a teret, olvashatjuk verseit itt is, ott is, másutt tanulmány meg irodalmi est másokért, bámulatos fölkészültséggel. Nem felejtem, 1983 februárjában Miskolcon köszönti az ötvenéves Kalász Lászlót azzal a levéllel, melyet az ünnepelt a Csillag rovatvezetőjének írt. S naplóra is jut ideje. Hogyan? Negyvennyolc órásak napjai? Ha szomorúnak látszik, nem kérdezzük, miért, mert inkább figyelő. „Ízléstelen ki sohase unalmas” – jut eszembe Auden versmondata, bár ismerőseit nem lepi meg legényes jókedve a borozó alkalmakkor. Biztosan tudom, józanok a reggelei, mint akit „az őrült szépség örökre józanná vakít”-ott.

S mintha nem érdekelné a politika, de érdekli a nép, a történelem. Nem politizál, pedig a magyar író szokása általában, és ezt a hajlamát szeretik kihasználni a rendszerek, mindent megtettek, hogy befogják, fontosságát elhitették, pedig csak olyan volt nekik a lantos, mint valaki a személyzet közül. Akik átlátták ezt az ördögi manipulációt az utóbbi évtizedekben, számolhattak a belső, külső száműzetés következményeivel. Ő a Rajk-per rádióközvetítése kötelező hallgatását abbahagyja a kollégiumban: „Hát az én emberismeretem, józanságom azt nem veszi be… Otthagyom a közvetítést.” Öntörvénye látszik már ebből is, negyedik utas, vagyis független, nem áll táborba se régen, se most. Mert nem volt soha feltűnő, közismert se lett annyira, ha a politikai pikantéria többet számít a művek minőségénél. Bár szerencsés, akinél a közéletiség az esztétikummal egybeesik. De nézzük a Józan reggel kötetet 1958-ból; a Tilalmas ifjuságban:

1956 után nagy bátorság a megjelentetése, születése is éppen akkori. Az Elszántak 1957-től asztalfiókban, akár a forradalmárok, akikről szól, a börtönökben, s valaholi sírban a versbeli esemény halottja. A Meggyfa című új kötetben 1952 és 56-os korabeli és emlékező műveket is közöl. Nem látványos, nem mozgósító, de igaz, miként Fodor András személyisége.

Lénye legbensőbb lényegéhez engem a nagy angol költő, Philip Larkin vezet, most értem igazán, miért dedikálta a Nászi szél kötetbe: „szeretettel küldöm; majdnem úgy, mint sajátomat…” Nemcsak mert szívből fordította, persze azért fordította szívből, mert a larkini tartás az ő ideálja biztosítéka, ellentéte mint megtartó kötele. Élete mozgalmasságában, munkabőségében van egy állandó, kolostor-mozgásterű, szűkszavú, líra-aszkétikus. Larkin könyvtáros, húsz év alatt két kötete jelenik meg, évente három-négy verset ír; külföldön kétszer járt csupán, alig mozdul ki Hullból. Fodor András 1955-től induló kötetsora a szülőföldön és Budapesten kívül jelzi Angliát, Olasz- és Spanyolországot, Skandináviát, a Baltikumot, a Balkánt, Görögországot, Szibériát, Japánt, Indiát.

Ahogy szeretett költőjéről ír, magára is mutat. „Versindításai többnyire látleletként realisták. A vonaton szemben ülő lengyel légikisasszony, a dokkba érkező révhajó hajnali tülkölése, az ablakon át megpillantott táncolók, később egy áruház, egy plakát, egy régi síremlék, a tengerparti strand, az utcai mentőkocsi vagy a kirakodóvásár részletes helyszínrajza elegendő, hogy fölszárnyaljon belőlük a költemény, sokszor éppen a kitűnő megfigyelések, a szuggesztív érzékeltetés, a látszólag lazán elbolyongó, mégis szorosra fogott szerkesztés diadalaként… Különben nincs köze sem e felújult szürrealista kísérletekhez, sem a személytelen versbeszédhez, a színtelen-szagtalan szövegek kezdődő divatjához… Érzelmi óvatossága, az idővel való folytonos viaskodása mögött mindenkor a jövőnek szóló gesztus érződik. »Azért írok verseket, hogy megőrizzek dolgokat, amiket láttam-hallottam-éreztem… mind magam, mind mások számára… hogy ezt miért csinálom, arról fogalmam sincs, de azt hiszem, minden művészet mélyén a megőrzés rejlik.«”

És Fodor András önvallomása:

1943 május elsejétől folytonos megörökítő akarat a naplóvezetésben, 1944. IX. 17-től a költészetben. Tessék meglepődni a tizenötéves fiú tehetségétől! Címe: Ősz küszöbén.

Formakészsége annyira nyilvánvaló, nem kell említenem. De olyan pontos a szerkezet, mint az évszakok váltakozása, ahogy az emlékezetben forognak, s nem mozdul ki az emlékező az ősz küszöbéről. A bennünk sarjadó időben a nyár, ősz, tél, tavasz egyszerre a múlt és a jövő. Óhaj mozdítja, tolja az állóképeket, lüktet a látvány az eredetiségtől, megnyerő a fiú tapasztalata, övé az eloldozódva hullás, a keménymarkú tél, a nyár végigfutása, az ég felé meredő kopár határ, a ködben imbolygó varjak. Aki leírja, „megélek mint a nádtövi madár”, nem másolhatta senkitől. A vers lelke pedig a gyermeki őszinteség, a nagyon várt téli örömöket elhiteti, mert mi is hasonlók voltunk kiskorunk falusi természeti képletében. Majdnem ötven év távolságúak, még a címben is visszautalók a Most is utolsó sorai:

De addig sok elutazás és hazatérés Fodor András költészetében. Már annak is harmincöt éve, hogy fölfedeztem a Józan reggel kötetben a Bátyám citerál című versét, ezt a nagy, realista rekviemet, melyben a kór-gyötrött, balesetet túlélt, udvarán muzsikás énekével bajűző vigasztalja magát és munkába fáradt hallgatóságát. Megrendítő a tartalom, sírból peng már a citera, de míg a versvéghez nem érünk, csupa élet a látomás. Hajdani olvasatában a naggyá emelt apróságok bűvöltek inkább, a finom kapcsolatok, mint ahogy

Plasztikusan sorjázik a költői megfigyelés; Petőfi, Arany, Illyés írta ezt így. Akár A puszta, télenben „Leveles dohányát a béres leveszi / A gerendáról, és a küszöbre teszi”, bátyja „föltette a citerát a nyulház tetejére”. Belül a kisnyulak „mozgatták fürge orruk”. Gyönyörűséggel telítődik az ember, örül, hogy a költő részesévé tette az élet univerzális csodájának ezzel a piciséggel. Mintha zsebre rakható szoborban éreznék monumentumot. Most már azt is tudom, a nyúlház mellől fölfelé tágul a lét; a buzgalom hevében a száj szögletét gyengéden félrenyomó nyelv, a kurjantó hang után hátracsapott fej, s a mindenségre révedő tekintet, „szemét a háztetők fölött az ég felé emelte”, s máris égben van, onnan citerál lefelé. S most, lírai birtokát keresztül-kasul barangolva veszem észre, hány efféle teljesítményre indítja a zene, s úgy hiszem, a versek felől nézvést nincs semmi különbség bátyja citerálása, Sztravinszkij vezénylése s a baseli, 1937-es Bartók-portré között. Bár a somogyi legény pozíciója más, ő a halandó égre néző, Bartók meg égi csillag, a halhatatlan géniusz.

A Meggyfa című 1992-es kötetből idéztem, a szintézis verseiből. A Bátyám citerálban népiség. Az 1949-ben írt nagyformátumú Bartók közeli Szabó Lőrinc Tücsökzenéje dikciójához, áthajlított, tört sorai ritmusának katarzisához, városi az, vagy inkább helyeken túli, más térben táncoló, miként A csodálatos mandarin, vagy ahogy

Fodor András lényegéből való, hogy a versteremtés körülményei odavalósiak, ahol a bátyja citerált, Buzsákra, Lengyeltótiba viszi Bartókot megírni, s még csak nem is az Eötvös-kollégiumba, főként nem valami jeges albérletbe, nepperes kávéházba. Pedig a Mandarin éppen odavaló. „1949. I. 1. Szombat, Buzsák. A házban tudják, hogy versem készül, magamra hagynak… Én meg gyötrődve írok. Azaz nem írok, csak gondolkodom. Óránként néha még három sor sem válik le a ceruzámról. Hiába, itt nagy a tét, nem írhatok le akármit. Este kilenc tájban elképedve állapítom meg, hogy napi munkám eredménye mindössze 18 sor. 10 óra után, mintha mindent helyre akarnék hozni, írok még ennyit. Éjjel kettőre már a Cantata profana részbe is belekezdek. I. 2. Vasárnap – Lengyeltóti. Ebéd után már csak a vers záróképe van vissza, de ez a legnehezebb. Megszállottként gyötrődöm vele, sohasem voltam még szavak miatt ilyen feszültségben. Végre 3 óra 20-kor sikerül megtalálnom az utolsó sorokat:

…Masonnak levélmelléklettel elküldöm a Bartók-verset. Micsoda megkönnyebbülés! Aludni azonban nem tudok. Még háromkor is ébren forgolódom. Majd, ami ennél is rosszabb: félálomban írom tovább a verset. Minden, ami csak eszembe jut, sorokba szedődik, ritmusba rendeződik. Nagyon szenvedek ettől a kényszeres agymunkától.”

Öt ősz küszöbét lépte át első jó verse után, s meglett a nagy mű huszonévesen. Érett, pontos, tárgyias, filozofikus, zenemód zengő, jajgató, kínban-örömben született gyermek. Nem tudom, hova nőtt volna ez a költészet, ha évekig nem zárják ki a napvilágból. De biztos, abban az időben erősebb pozíciót teremthetett volna magának, hogy a mai is erősebb legyen. Reményfutamra kényszerült, hogy beváltódjon a remény. Nézzünk körül! Megannyi megtört életmű, megtépázott biztonságérzet. Pilinszky, Kálnoky, Nemes Nagy, Rába, Kormos, Lakatos, Lator, s a bebörtönzött Tóth Bálint, Kárpáti Kamil. Fodor Andrásnak is ki kellett dolgoznia taktikáját és technikáját, hogy valamennyire nyerésre álljon.

S megtalálta a prózás versben.

Naplója lírai tényeit küzdötte föl. Nem kassákos szabadvers, amint a külső áramlatokkal hatolt befelé, József Attila Nem én kiáltok és Kosztolányi Meztelenül kötetének kitérőjéhez, Berda alacsonyról magasztosult whitmanes imádságaihoz sem hasonlít. Ő belülről indult más irodalmak felé, s azt hiszem, onnan vette a bátorságot. „A prózaiság, a pózok nélküli keresetlenség önmagában nem teremt értéket. Auden kihívása azért lett új lehetőségek forrásává, mert művészi erejéből arra is futotta, hogy virtuóz módon legyen köznapi” – írja. Hozzáfűzhetném, Auden olyan mitológiát teremtett a hétköznapiságból, egy Olivetti táskaírógépből, a Síkságokban a hiányból szirtet, nincs-Ovidiust, hogy a verselemek teljesen másértelművé lesznek. „Színlelni se tudom / a laposság poézisét, de olykor / jó emlékezni: nincs báj önmagától / a költészetbe se, ha nincs hozzá közünk.” Fodor András fordítása. Először az élmény, a valakihez, valamihez való kapcsolat, vonzás-taszítás, az anyag papírra szivárgása, s megválasztják a szavak cselekvő formájukat, a síksági vagy az égi változatot.

Szörnyű terhet vett magára, hogy költészetét a magyar hagyományból kiszakítsa, hogy azzal újuljon meg, ami megszokott hajlama ellen való. Eddig minden próbálkozás poétikus, Ady, Babits, Füst Milán ezen kívülinek találta volna például a Juventus ventus diákos történetét, mint egy mesélni való eseményt a bolondos ifjúságról.

Húzzuk el verseszményünk függönyét, hadd süssön a Nap! Megvilágítja az asztali lámpát, amint ezüstösen lehajtja fejét a könyvre. Metanyelvvé, költészetté válik, mint Carlos Williams lélektöredéke: „megettem / a hűtő- / szekrényből / a szilvát / pedig / alighanem / a reggelihez / tetted el / Bocsáss meg / felséges volt / olyan hűs / olyan édes.” Cendrars 1914-ben kezdte már: „Első költemény metaforák nélkül / Képek nélkül / Újdonságok / Új szellem”, s fölsorolta a groteszk étlapot, mint költeményt. Elvesztették a szavak metaforikus jelentésüket, jeleznek csupán egy mögöttes, köztes világot. Tárgyi és lelki jelenségeket, mint Róźewicz. Fodor András prózai versei az eseményeké, melyek az ifjúság, szerelem, család, barátság, a történelem körében esnek meg vele. Mondtam, ez a stílus sokszor hajlama ellen való, húzza, köti a „szülöttem föld”. Ő nem cserélgetheti lakhelyeit, mint Auden, ha elszakadna, visszahull, elmenni-visszajönni, a magyar költői hagyományból a világlíra útjaira és haza.

Egyszer a Bach-fúga egylélegzetű forma-fegyelme, az egész versen végigvitt rím lejt egy másikkal, repdes a tisztán komponált zenére tisztán és magasan.

Szomszédságában a Szigorú atyák, az édesapáról és Fülep Lajosról íródott „antivers”.

Itt Örökkévalóról beszélő halandó zene, aztán térképléc, irodaküszöb; könyvcímeiben Meggyfa és Kőnyomat – számomra Fodor András költészetének jelzése, jelentése.

A költő poggyásza (Takács Imre)

Takács Imre könyvcíme, a Poeta Benedictus Pilinszky Jánost jelöli – áldott költő, de mindketten áldottak a tehetségben és a hitben, s megvertek a sorsban. Az időben mégis a latin jelző érvényesült inkább, és abban a teremtő akaratban minden írások kezdetén, mikor a papír angyalszárnyára írja magát az ég.

Egyetlen regényét, A csillagok árulását a hatvanas évek elején olvastam, de ez a csodálatosan szép, ez az elsőre tökéletes mű most alszik az emlékezetben, én is ettől a prózakötettől gondolok vissza rá újraolvasatlan, mert elkallódott költözködéseim valamelyik kanyarulatában, hozzá csak huszonhat éves recenzióm vezet. Igazoló sorokat írtam a könyvtárosok ajánló lapjában, az Új Könyvekben, hogy elhiggyék, nélkülözhetetlen, a törzsanyagba való. „Takács Imre szigorú szerkesztéssel, a prózaműfaj logikájával általános, emberi érvényűvé emeli élményanyagát… Stílusa olyan pontos, hogy kevés szóval is lényegeset mond… Eredeti figurákat teremt egy-egy barát, summáslány, kaszás, ispán személyében. Emellett valóságos szociográfiáját adja a Dunántúl paraszti világának, a munkának éppúgy, mint a szórakozásnak. Némelyik leíró jellegű fejezet szinte önálló néprajzi tanulmányként is megjelenhetne, mint például egy citera- és harmonikaszó mellett tánccal, dalolással eltöltött vasárnap délután.” E korra és életidőmre való megfogalmazás mögül most fölsejlik nekem az érett gabonaillat, s a szegények szerelem-csillaga. S megtalálom a célzást: „Az első regényem megírása után… úgy éreztem, minden kedves mondanivalóm kiégett énbelőlem.” Hogy ne keseregjen a hamu fölött, faragni kezdett a soponyai nevelőotthon tanáraként, s majd a székesfehérvári élet visszaváltja írónak. „Új regényt kezdtem írni… a felköltözés esztendejéből való az első kisprózám is.” Szabó István mondta akkoriban, regényt olvasott kéziratban Takácstól, veszélyes tárgyú, 56-os. Természetes kíváncsisággal vártam, várom azt a művet, míg az 1961-től folyó huszonhat év prózájában gyönyörködöm. Szép oka van önzésemnek, ha közügy, ha a tizenegyedik verseskönyv mellett elégedetlenkedem a megíratlan regények miatt. Bár megértem: „Hosszú lenne elmondani itt, hogy miként dugaszolódtak el az írás csatornái – vagy csak a töltőtollam. Régi, hogy »az ember a mértéke mindennek«, a magam dolgainak tehát magam. Akik valami árulással szeretnék magyarázni az én irodalmi munkásságomnak a vastagságát vagy a vékonyságát, és valami árulást látnak abban is, hogy sokféle dologgal próbálkoztam, azok kifelejtenek egy fontos dolgot, egy előttük ismeretlen tényezőt, vagyis a mivoltomat.”

Ám akkor tudomásul vehetnénk, ami van, most ezt a gyűjteményt, melyről kiadása után egy évvel írok, s nem találtam eddig se kritikát, se méltatást róla. „Ezekbe az önelemzésekbe azért volt képem bocsátkozni, mert ez ideig egy kritikus se nézett meg jól.” Egy nehéz sors teszi láthatóvá magát, a kérget feszítő tehetség fölszabadulása, visszahökkentése, görbedése, csavarodása a lehetőségek hasadékain át, szellemi alkalmak, egzisztenciális ellehetetlenülések között törekvés az egyetlen lét teljességére, a kifejeződések fajtái a tapogató kéz remekléseitől a súlyos vagy légies filozófiáig erkölcsben, szeretetben, ámulásban, hódításban és formálásban ez a könyv – a megmaradás története. „A Lepusztulásom történetét nem a rakoncátlan, nem az oktondi, nem a maga tehetségét elpárologni látó, nem a maga érdektelenségétől rémült író mondta volna, hanem – elnézést, hogy még ebben a mondatban a nemzet értékei közé fogom sorolni magamat – a nemzet értékeinek az elsilányosítása fölött érzett gondolkodó mondatta volna velem. És ennek a gondolkodónak fő aspirációja nem a vers, nem a regény, nem a glossza, nem a színjáték, hanem maga a gondolkodás.” Csak így lehet megmaradni, s ha szavait helyükben megpörgetem, a gondolkodás az írói megvalósulásban, a testté lett ige metanyelvében érvényes, amint földet és szőlőt művel, építkezik, játékot csinál, kosarat fon, fát farag, rajzol, fest, tanulmányt ír a Fejér megyei parasztházakról akár.

„Az író mindig exíró és mindig írójelölt. Az emlékezésekre és a várakozásokra sok ideje megy. És ha nem lump ember, megkísérli hasznosan eltölteni a homály időközeit, a derengés tartalmait.” Tele a szatyra, mert mindig szüksége lehet valamire, legyen ott a készség, amikor kell. „A várakozási időt így tömtem be. Igen – kalapáccsal, fareszelővel és csőrfogóval. Rozsdamentes kárpitosszeggel és montázsba tervezett hajcsavaróval. Hegesztéshez való bronzpálcával és ráspollyal. Nitrozománccal és fűrészporral. Homokkal, csiszolópapírral és homorú favésővel. Kalandos úton szerzett mahagónival és kunyerált körtefával. Műbőrrel és alumíniumnyesedékkel. A Tiszai Vegyi Kombinát ragasztójával és rostlemezzel. A szatyorban van még szögfúró, nittszeg, drót, kés, vegytinta, ecset, lenolaj, facsavar, kaparóvas, colstok – és persze ceruza is.” A ceruza az utolsó, lehet, csak a tarisznya alján, alig említendő, olyan természetes. A szatyor tárgyai jelzések az építő, gondoskodó, tartalékoló, öröktevékeny ember szíve és esze irányára. S mögöttes tartalomjegyzéke ennek a könyvnek, melyben megláthatjuk az ő egész valóját.

A másik poggyászban rejtett üzemanyag: „…köszönöm a szüleim genetikai csomagját. Úgy vélem, jó csomag volt. A világ legtöbb boldogtalanságát… a rossz, hibás genetikai csomagok okozzák.” Szüleiről szólván érthetjük az okot. Anyja „Tanító szeretett volna lenni, de trágyás szekéren ül…” Nem innen ered-e a kiválás indulata? Innen a mindig előbbre. De hogyan? Költővé lenni zsellérek unokájából, szegénynél szegényebbek fiából csak isteni akarat által lehet, ahogy csoda a kivirágzott vesszőkosár, és Péterek szelíd biztatása süsse a hajtásokat. „Verset is írtam olyat, hogy azt híresztelték a faluban: fölakasztanak, ha az amerikaiak bejönnek majd.” A mezei legény irodalmat tanulhat a pesti egyetemen, az lehet, akiről tudjuk már, kicsoda. Az anya ellentétében serkent, az apa erkölcsi tartást ad. „Két dologban akarok rád hasonlítani: sok robotod ellentéteként sose vonz munkátlanság, szelídséged ellentéteként sose vonz gőg. Ami tebenned jó volt, őrzöm… És viselkedem illően, mert te már nem változhatsz.”

Harmadik hozadéka a természet, láthatár, pajta, szekér kell hozzá, de testhezállóbb kertje közepén megállni, s kimondani, mint egy keresztelőn: „gyapjas gyűszűvirág, fehér lóhere, vadlucerna, porcsinfű, papsajt, réti perje, talpasmuhar, fostosparéj, disznóparéj, tyúkhúr, cigányzab, katángkóró, békaszék, gyövőtin, vadbükköny, tarack. Mozgékony köztársaság ez. Ha beavatkozok, megváltozik. Ha nem avatkozok be, akkor is megváltozik, csak másképpen.” A természettől való természetesség, részesség a változatok egyensúlyában, a tűnődő figyelem, s az az érzékenység, mely szóra bírja a világot a kölcsönös együtthatásban, hogy mindegyik érzék fölfoghassa és megálmodhassa a nyelvet. „Az illatot a valóságban is esős napon vagy esős éjszakán érzi ki az ember a száraz szülességből – a szálas takarmányból. A vízből minden ázott dolognak más szaga lesz, és a pajtában szárazon maradt lucerna, lóhere és réti széna a beáramló nyirkos levegőben adja ki igazi természetét. Ilyenkor csak a virágteák illata vetekedhet a dugig megrakott pajta illatával. A lucsokká ázott falvak illatbázisai voltak ezek a könnyen fölégethető építmények.” „Vannak szépségei a száraz nyárnak. Másmilyenek az illatok, másként érnek be a gyümölcsök. Az illatok szikárabbak, a gyümölcsök zamatosabbak.” „A gyümölcs gyanánt is jó otelló – a muskotályosok mellett – borában megőrzi októbervégi zamatait. Kissé mezei zamatok, hasonlóan különbözik a vadak húsa a háziállatok húsától.”

Olyan odaadóan írja le a pajtát, ott kellene aludni nyári éjszakákon, általa a direkt termő, alig becsült szőlő édes gyümölcs. S nem lódít, mert gyerekkoromra emlékezem. A szerzett hazáról, a pákozdi szőlőskertről azért tud otthonosat mondani, mert betelepítette rábasömjéni örökséggel. Csak úgy lehet magáévá tervezni a vidéket, ha még utazás közben is a messzeségben pince-bódéját keresi. „Eper, málna, csemegeszőlő vagonszám teremne itt a semmire se használt területen vagy birkalegelőkön. Mandula, dió még alig valami munkával tonnákban teremne itt… A Velencei röghegység… Dél-Franciaországban vagy Angliában már rég a legkülönfélébb csemegekészítmények címkéin híreskedne.” Ő teszi a dolgát úgy, ahogy: „Én az alaptermészetemből sohasem irthatom ki a szelíd paraszti vonást, még ha tisztességtelenség vesz is körül.”

De szent a tárgyak tisztessége, a magacsinálta vagy az ízléshez illő tárgyak becsülete, valami olyan fontossággal, mint a gyerekkori játékkörhinta, amit cérna húzásával lehetett működtetni. Épen maradt ragaszkodása vezeti a kosárfonástól a pásztor-művészetig, Servátius Jenőig, Orosz Jánosig, az alumíniumszobrok absztrahált jelzőművészetéig, s Picassóhoz, akinél „a tárgy az együttélő kutya módjára sír a gazda után”. Úgy gyűjti be a világ szellemi energiáit, a neki valót, mint ahogy bulgáriai utunkról lófejforma márvánnyal szakasztotta meg kofferét a pákozdi kertig. „A lengyel művészetben a régiesség, a népiség és az újság egyaránt erőteljesebb és elmélyültebb, mint ahogy ezt a magyar művészetben tapasztaljuk. Az ugyancsak figyelemmel kísért Projektből és a Przeglad Artystycznyből is ez világosodott meg előttem.”

S vajon Nagy Lászlóval is az erősítette testvériségét, hogy egyként fejtették meg az anyag álmodozását? Vagy inkább a költői magatartás, a szeretet kapcsolta őket? S a szeretet és az erkölcs készteti szóra Veres Péterért, Móricz Zsigmondért, Illyés Gyulához, Csorba Győzőhöz? S a szépségre bátor Hajnal Annáért? Takács Imre és Pilinszky János találkozásai két végső magány a fehérvári Beles presszóban és az utcán, olyan mélyen, hogy onnan csak egy nem létező katedrális nagy hajójában visszhangozhat a himnusz. Alulról: „mit érünk el itt öt-hat fél konyakkal, és mit érünk el egy költői életművel? Kinek kellünk mi itt az utcán, kinek a panelházakban, kinek a régi bérű lakásokban, a bársony- és drótkultúrákban? Ki ad miértünk egy kéznyújtást?” Föntről: „Áldott, aki el tudja hinni magáról, hogy az Úr nevében jön, hogy valami életigazat hoz az Úr nevében. Áldott, aki úgy tud jönni az Úr nevében, hogy el is hiszik azt neki. Áldott.”

Poeta benedictus.

„aki most nem vagy mint az isten” (Tornai József)

Nem sejthette a pálya elején Tornai József sem, micsoda tragédiát kísért meg. A mindennapi humánum és a szépség jegyében indult. „Azoknak a szerelme tetszik nekem, / akik a villamoson is csókolóznak szégyentelen… vagy akik a fél-rom házakban összebújnak földrengés után”, az emberek jók, reményteliek, „zsenge húsukból építenek paradicsomkertet.” A sötétségből a poézis madara tűnik elő, a képzelet szivárványos sziporkázása hív a nagy kalandra. Azután meg kellett tudnia, „csatornanyílásba gyömöszölik a paradicsommadarat”, a költői lét hamleti kérdés. A külső világnak még a látszata is darabokra hullik, s csak a mítosz tarthatja össze. Hát vissza kell térni egészen az első emberig, akinek „Még megvolt lelkében az analógiák, a mindent átfogó megfelelések hatalmas képessége”. Ez folytatódott a természeti népek világfelfogásában, a görög mítoszokban. Oda kell visszatérni akár „mezítláb, énekelve”. Újrakezdi, szinte az őskortól mai önmagáig barangol az elemek, az emberi alkotások és viszonyok között, a rontó, kísértő népdalok, a totemek, az autók, a világvárosi zsúfoltság, az alföldi puszták, bálványerdők, a hirosimai atomvillanás egymásba csapó feszültségében. Megtalálja magában is az oda vezető ősnyomokat, kamaszkori találkozását a kozmikus, kozmikus fölötti világgal, s végigjárja a szív-odüsszeát, átérezve az új ismertekből fakadó tudást, a kaland végzetes esélyét.

Most, a Holdfogyatkozás című kötetét olvasva, tragikusan mindenhatónak mondható az az utazás, mely a szerelem, az ádámi testből önállóvá teremtett másik Én, a nő iránti szenvedélyes kapcsolatát betölti. A szerelem szürrealizmusa, A sikoltozó rózsa, a Minden, ami virágzik elragadtatott, héjanászos gyászba borulása ez a könyv, rekviem egy halott asszonyért. Bár a 123 versben kifejezett élő-halott viszony annyira kizárólagos, hogy senki mást nem enged körébe, mégis nagyobb a kisugárzása annál, hogy magánügynek tekintsük. Emberiségnyi gyásszá növekszik, általa mindannyiunk sötét eshetőségével szembesülünk.

A heveny gyász idejének megjelenítése a mű. Rokonaira gondolva Petőfi Cipruslombok ciklusát, Szabó Lőrinc Huszonhatodik évét, Csoóri Sándor Elmaradt lázálom kötetében közreadott halotti verseit kellett végigolvasnom, hogy Tornai könyvét jobban megértsem. Ami nála létfilozófia, az Petőfinél a huszonkét éves költőre jellemző, élettapasztalatok nélküli őszinte megdöbbenés, meg a szentimentális, romantikus korhangulat elegye, ami majd a Szeptember végénben emelkedik teljes önazonossággá. Csoórinál hatalmas szomorúsággal teljes búcsú, az élet csodájának pompája a halál tündökletében. Szabó Lőrincnél rettenetesen precíz magaboncolás. Tornai rekviemje méreteiben, kétségbeesett utazása kalandjaiban leginkább mégis Szabó Lőrinccel rokon, ugyanakkor tőle a legjobban különböző. A Huszonhatodik év költője a lélek orvosának tartja magát, vizsgál s ítél, „szava olyan biztos, mint a számok képletei”, csodájában, zenéjében arány és szimmetria van, nem lantpengetés. Tornai bizalma a dalban szinte már gáttalan. „Éltél verseimet hordtad ölembe semmi / se vagy verseimet vérzed agyamba… ebbe kapaszkodik elestig a költő kicsi / és nagy érző lények is ettől időznek / a földön… fények szakadoznak / a lapályra hol élek még a nyelv / szigorú portása / nem kell félnem / míg ő kezedet fogva énekel.” Orpheusz szólal meg. Szabó Lőrinc csupán lehetne az is, de a feltételezéssel azonnal kizárja e szerepvállalást: „indulnék én is –: hátha rád lelek? / S pörölnék a Pokollal – könyörögnék, / uj Orpheus!… Sehol-Soha a neve új hazádnak: / ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy: csak fáradt / képzelet kapkod a semmibe utánad.”

Tornai azzal, hogy a költészet-szerelem-halál ősi vezérfonalát választja alászállásában, s a megválthatatlan megváltásában bízva akarja visszaénekelni Euridikéjét az alvilágból, mítoszideál. Egyetemességében érvényesítheti föloldott egyéniségét, fölmutatván az örök emberi talányt, a megoldásban feszülő nyugtalan akaratot.

Csak a versek felől lehet érvényes, az átváltozásokban lehet valóságos, de végeredményben önámítás. Ez az állandó gyászversben való létezés, mint Orpheusz alvilági útja, de itt már nincsen alvilág, csak a Szabó Lőrinc-i Sehol-Soha, a Semmi van. Nem lehet majdnem visszahozni, csupán az emberi gyarlóságon bukni sem azzal, hogy teljesül a kívánság, ha nem néz vissza a halott szeretőre. Neki nincs kire visszanézni. Nincs más lehetősége, mint a tudatban a megsemmisülést újrateremteni, makacsul, lehetetlenül, gondolatban élni meg élete látszatát: emlékekből, tárgyakból, környezetrészletekből.

– írja a kezdőversében, ahogy elindul az alászállás útjain.

A szerető halálával meghal az isten is, a nagy világvezérlő szellem nélkül történik meg annak keresése, akinek megsemmisülése az isten halálát is okozta. „járom a földalatti üregek sötétségét / érzem a rothadást csontjaimban / és nincs harsona hogy szavára / kihasadnál sivár gubódból halottam / csak sirás van” – testtelen élettelenség, hozzáhalódás, bele- és vele-semmisülés. Így folyik tovább a lehetetlen megkísértése, ez a modern rekviem, melytől a költészet más állapotai, végletei alakulnak. Csak az életről szólnak, ami nincs, csak a halál viszonylatában és múlt időben, jelen idejűvé tenni a múltat olyan varázslással, melytől mégis ha megfogalmazódik, örökéletű maradhat. De mégsem az, aki volt. A halott az élő mása, az élő a halotté. Úgy történhet meg a teljes eggyé válás, mint a valóságban soha. „különös másik életem / ellobbantott katáng.”

Mintha a vers, az a nagy ragadozó, követelné magának a halált, azt a tökéletes Múzsát, aki táplálja, s bensőjét teljesen kitölti: „talán az volt a dolgod… még megszülni / az öreg költőt és elmenni oda honnan / több igét-képet küldesz mint / életedben Súgd meg mit kell még megírnom… egyetlen munkám maradt / hogy halott-élővé tegyelek napról napra.” „Addig írom a verset, míg el nem érlek.” A remény, a lemondás, gyönyör és kegyetlen indulat a versbeni lelkiállapotok sora, ódák, himnuszok, rapszódiák, balladák, népdalok, szürrealisztikus képzettársítások, zsoltárok, pogány imák emelkedett zenéje, azonnali oldások a makacs megkötésben. Minden, ami valóságos volt, már csak az emlékekben jelenvaló, örökkévalóvá nyilvánított, s teljesen más a jelentése, mint ami volt. Sohasem lehet evilági.

A Minden árny című versben fölajánlott kert, mint Évának az Éden, ahonnan már kiűzhetetlen, ahol az évszakok télen is örök őszök. A halott tájának akarja azt a földi teret, ami neki már elveszett, ahol nincs mérget harapó kutya, mint Euridikének a kígyó, mérgezetten alászálló szív. De csak bájoló ráolvasás lehet. Őszbe foszlik a kert, ahogy elhervad a vázában az utoljára szedett vadmargaréta, a személyes tárgyak, a ruhák: fétisek, képzelt alkalmak, hogy „legyőzzem a halált / csókjaimmal szoknyád testébe fúlva”. „A Tisza-parton elveszített blúzod / helyett adtam rád selyemingem” – mondja, és beleképzeli a testet is, azt, akit a hamvasztással megsemmisített emberi forma még a testi feltámadásból is kizár. Ebben a képzet-térben rendeződnek be a valamikori bútorok, a tárgyakhoz nyúló és elváló mozdulatok:

Nagy verse a Fleur de Fleurs, mint a szellemnek a parfümben, illatban való fölidézése, megjelenése: „hiába halott hiába hogy / én is az vagyok mi élünk az ön / illatától… minden nőt / gyűlölök aki él mert maga már / nem élhet”.

Visszafűz újra az Orpheusz–Euridike-mítoszra. A férfi akkor is, mert nem tudta visszahozni az alvilágból a nőt, meggyűlölte az egész nemet, ez lett a veszte, s a végleges együttlét megoldása ugyanakkor. A bacchánsnők harci zaja elnémította lantjának a hangját, elvette varázserejét, kiszolgáltatottá alázva az énekest, a félistent halandóvá, halottá, aki csak halálában nyerheti el kedvesét: visszatekinthet rá, nem kell félnie. De a Hádesz-beli megtalálás ára a földi daltalanság.

Tornai csak akkor azonosulhatna a mítosszal, ha hinne az alvilágban. Ő az énekben hisz, bár a Semmiben nem következhet be semmi végkifejlet, csak a Semmi felé bolyongás, a Semmi ellen támadt emlékezés. Egy mítosz nélküli kor rettenetes magánya, költészete.

„Hadd lásson, aki látni akar!” (Csoóri Sándor)

Breviárium – jelentős személyiségek műveiből összeállított szemelvény-, idézetgyűjtemény, Bartóké s most Csoórié könyveim között. „Az induló Breviárium sorozat elsősorban fiatalokhoz kíván szólni. Huszadik századi irodalmunk olyan kiemelkedő alkotóit mutatja be, akik bármiféle iskolai oktatástól függetlenül magyarságképünk törzsanyagához tartoznak. Az első kötetben Csoóri Sándor (1930) verseinek, esszéinek válogatása kap helyet, Csoórié, aki fokozatosan vált szellemi életünk központi alakjává, s aki legteljesebben vette át Illyés szerep- és feladatkörét: a nemzeti költőét, akinek dolga sohasem csak a költészetben akad.” Logikus lenne, ha Illyés következne a sorozatban, az ő breviáriumát 1946-os nyilatkozatával kezdeném: „elkövetkezik majd az idő, amikor az írók visszaszabadulnak írónak… Erre most jött el a pillanat, nyugodtan üzenhetem tehát minden aggodalmaskodónak és a magyar irodalom körül üldögélő siratóasszonyoknak, hogy igenis klasszikus korszaka következik a magyar irodalomnak, nem a szó száraz és poros, pókhálós értelmében véve a klasszicizmust, hanem éppen most jön el majd az idő, amikor az írók a vad megfékezhetetlen indulatokat örök és halhatatlan formába öntik.” Aztán kiderülne, nem az történt, amire Illyés áhítozott, hiszen a huszonnyolc évvel fiatalabb Csoóri máig és biztosan ezután is megkapja azt a történelmi behívóparancsot a magyar nemzettől, hogy érte áldozni, föláldozni magát szent kötelessége legyen a megmaradásért, a megtisztított igazságért, a teljes, autonóm emberért. A nemzet rebellise – címezi föl Vasy Géza a pályaképet, s a válogatást a költő római látomásával indítja: „fél napot töltöttem el azon a téren, ahol Giordano Brunót megégették. A vonzó, gyönyörű férfit, a testével kihívót meztelenre vetkőztetve kísérték hóhérai a máglyához. Úristen, mi lesz, ha utána én következem!” Az ötvenes években ő is következhetett volna, de akkor lázadása még levélszintű volt, s éppen Illyésnek címezve, jó ösztönnel és nem véletlenül: „Mindent kiteregettem gátlástalanul. Rá két hónapra a fiatal írók tanácskozásán találkoztam vele. Megkérdeztem, megkapta-e a levelemet. »Igen – mondta. – Roppant érdekes volt a levél, de azt tanácsolom neked, hogy írj inkább szerelmes verseket.«” Szerelmes verseket, mikor ő veszi a kenyeret paraszt szüleinek ösztöndíjából? „Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? / anyám az ijedtségtől / dadog és bereked; / sötét kendőjét vonván, / magányát huzná össze; / ne bántsa többé senki, / félelmét ne tetőzze.” „Apám riadtan alszik otthon, apám dadogó álma fáj. / Egy lófej néz az ablakán be, zablája vasból vert sugár. / … Recseg a szérűnk, mint agyagtál / talpam alatt, pusztul a multja – / Fölnyög apám elásott ökre, / földet rendít meg hegyes szarva.” S jönnek a motyogók „az utcán szemközt / s megszólít hangos gondotok – / azt mondjátok, mit nékem kéne, / ha üvöltök, ha dadogok”.

Költészetét 1959-től, a parasztosztály megsemmisítő évszakától teljesen megváltoztatja a próza. Verseskötete, a Menekülés a magányból (1962) és a Tudósítás a toronyból (1963) szociográfiája idején először még csak sejtve, s egyre tudatosabban áthelyeződnek súlypontjai: a vers közeledik örök és halhatatlan formája felé, a próza a nemzeti önismeret és az élesre töltött politikum tornyában strázsál; először Zámoly fölött, aztán jelképesen az Országház magasában. Ez a kettéválás 1963-ban még magyarázatra készteti: „Ezt a könyvet, bármilyen furcsán hangzik is, kétségbeesésemben írtam. Verseket szerettem volna helyette írni, de nem sikerült. Nekifutásaimról és ugyanakkor kudarcaimról is számos befejezetlenül maradt verstöredék tanúskodik. Az alku kegyetlen, de ha valami csoda folytán a múzsák utólagos közkegyelemben részesítenének, e kétszáz-egynéhány oldalas prózát három-négy jó versért gondolkodás nélkül odaadnám… A vers József Attila-i értelmezés szerint a törvény és a rendteremtés eszköze. Kivet magából minden magyarázkodást, meggondolandó indokot, esetleges és mellékes körülményt. A költő nem a nevét, a sorsát írja a vers alá, így hitelesíti ítéleteit, kétségbeesését vagy szorongását… A költészet nagy teherpróbáit kevesen tudják csak kiállni. Egy ideig sajnos nekem sem sikerült, de mivel a továbbiakban sem akarok kitérni előle, a végső eredmény helyett egyelőre „prózai edzések” tapasztalatairól számolhatok be. Tényeket és adatokat halmoztam fel, történeteket beszéltem el, hogy nemcsak mások számára, de a magam számára is világosabbá váljék a kor, amiről határozottabban kell vallanunk és ítélkeznünk.” A „prózai edzés” csak annyira érvényes a költészetre, amennyire megtisztulhat prózai és publicisztikus, alkalmi ballasztjaitól, de a próza is fölemelkedik a valóság földszintjéről az érzékeny gondolkodás, értelmezés esszé-emeleteire a költészet szárnyain. Így, amennyire Csoóri lírája magában való, prózája a költői személyiség gyakorló- és csatatere.

A Szántottam gyöpöt tanulmánya a népköltészetről tárgyán túli lényeggel is szól. „A népdal földrajzilag meghatározó helye a mindenség. A második sor (Még a vizet is gyászolom) olyan elszólása a léleknek, amely fölöslegessé tesz minden magyarázkodó körülírást. Aki már a vizet is gyászolja, annak semmiféle részletező érvre nincs szüksége… észrevétlenül átfordul az elvonatkoztatások világába, és semmi, de semmi köze se lesz többé a természetes éghez, a természetes földhöz, hajnalhasadáshoz… A »Körtefa, körtefa, gyöngyösi körtefa« kezdés… nem egyszerű természeti kép, sokkal inkább jelkép… A lélek nem előre, hanem utólag fedezi föl a természetet… A népdal a megíratlan idők lírai emlékezete.”

Csoóri költészetére mondván: a hó a Fejér megyei csaták helyét világgá tágító emlékezet és jelenidő, jelkép, mely a nyelv beláthatatlan emlékezetét hordozza magában. A jelképeket tudjuk és nem magyarázzuk, mert tudomásunk közérthető és megmásíthatatlan. „Valaki üzen neked / a téllel. A sok megcsontosodott beszéd után / a hó, a Hold, az ürességet betöltő / gyémánthasadás hangján üzen.” Ez a valaki annyira bizonyos, hogy már ki sem kell mondani; a vers a Keleti Károly utcában történik meg, mégis jelképes térben. „A lélek nem előre, hanem utólag fedezi föl a természetet.” Ez az utólag „kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja” előérzete is lehet, ami az Elmaradt lázálom és a Kezemben zöld ág kötetekben megvalósul: „egy édes ország egyetlen lakója vagy, / halálraítélten is az enyém! / a kontyod csuklómra zuhan, mint az este, / s hátaddal együtt fordulok az északi csillag felé –”. Jelkép a hó a halódó kedvesre, jelkép a nyár, a duzzadó gyümölcsök, hőben az eleven hús, az egymásba telő élet: „Miért irjak verset / ha veled lehetek? / Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok / és a szád, / mint a legmeztelenebb rím. / Nyár van, / kézfejed éget, mint a nagyítóüveg, / a hasadtól meg átforrósodik / a tóparti homok.”

Versei latinosan szabadok, világítók, mintha a legtermészetesebb könnyedséggel valósulnának meg, a gesztusok szélesek és nagyvonalúak, s ő, mint a síbajnok vagy a vitorlázó repülő, ámulatra méltó; minden erőlködéstől annyira mentes, hogy a legváratlanabb váltás sem meglepő. „Hajtsuk ki a várost egyivásra!” „Corso, süllyesszük el nyelvünket, akár egy anyahajót.” „Áramszedők kisülése lesz az ég.” Ilyen zökkenetlen illeszkedik a „fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve”, „ez az ország már nem is az én országom”, „Szemem kialudt tüzeket lát / az elüszkösödött királyi várban / és vérben vonagló tömeget az Országház körül”. „Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez!” „Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok”, „a félrevezetett haza” politikus jelképeivel. Nem a hermatikus versbe vonul vissza, hanem a törvényalkotó szavakba emelkedik, melynek kifutópályája az esszé, csak egymásrautaltságukban képzelhető el repülése, föl- és leszállása. A kifutópálya és a repülés vagy akár a politikai dobogó a személyiségben megtörténő egység, így nem pontos a hasonlat, mert a prózában is héjáznak a szavak, fölszólalásai esszé-értékűek, s megíratlan mozdulatai rapszódiák, elégiák, dalok. Vers-szövegkörnyezetben is elképzelhető A magyar apokalipszisből: „A víz visszacsorgott a vödörből a kútba, mintha belém zuhogott volna vissza… A szívem torkomban lüktet: ez már az én háborúm!” S nem prózavers-e a Tudósítás a toronyból ló-apokalipszise? „Ki mondja meg, hol vannak a körhinták falovai? S hol van apám parázsló fejű lova? Hol vannak a hajnali udvart fölverők, a sár poklába ragadt kocsikat kirángatók? Emlékeimet hirtelen befújja a hó.” Nagy László akkor írja a Búcsúzik a lovacskát: „Jaj, a hó / feketedve kavarog a hó / még a fogaimat is megőrlitek!” S készül már Huszárik az Elégiára, mikor a körhinták falovait is elhagyja az ember, s csákánnyal sújtja szét lova csillagos homlokát. S tovább, a gondolkodás szomorú poézise a Tenger és diólevélben: „Gazdátlanabb, magárahagyottabb népcsoportot – legalábbis Európában – aligha találna modern utazó, mint a történelmi Erdély hajótörött magyarjait… Néhány írójánál csak neurózisa nagyobb. Létformája az összehúzódás. Legszabadabbnak én az erdélyi magyarokat akkor éreztem, ha munkájukról beszéltek, vagy ha énekeltek.” Az Utazás félálomban: „Az első és második világháború is apokaliptikus példája annak, hogy mi minden szörnyűség elfért az európai humanizmus galambháza mellett.” A félig bevallott életből: „ha egy versnek nincs egzisztenciális szikrázása, múlandóbb a tiszavirágéletű újságcikknél.” „Mert aki csak félig ismer meg és tár föl valamit, bizonyos idő után semmiben sem különbözik attól a hamis tanútól, aki önérdekből hallgat el súlyos és perdöntő részleteket.”

Axiómái, mint templomtornyon a kereszt, alatta az épület vérből, verejtékből, makacs akaratból. Déva vára! Alatta Csoóri Sándor sorsa, mint ahogy mondja, az aláírás. S mennyi elvetélt idő, a népi írók időajándékával összehasonlítja a mienket! „Vajon húsz-harminc éves kihagyás után tudnánk-e mi, mostani értelmiségiek a régihez hasonló szerepet vállalni a közéletből? … A politika bűne az, hogy mindent megígérve leszoktatott bennünket a gondolkodásról, s arról, hogy érvényt szerezzünk a gondolatnak. A mienk pedig az, hogy ez ellen akkor sem lázadtunk föl, amikor már a kettős veszteség is nyilvánvalóvá vált: a politikáé és az értelmiségieké is” – írja 1978 szeptemberében. A Tenger és diólevél erdélyi jajkiáltását 1978 előtt. Meglakolt miatta majdnem eddig, mikor most ezt az írást befejezem

1989 márciusában.

„Vonulnak rózsák és sebek” (Csoóri Sándor)

a zámolyi Gyertyaszentelő másnapi láng-táncától a budai havazásig, s megállnak Csoóri Sándor hatvanadik éve küszöbén. Szüleink, akik századunk nagyját végigélték, két világháborút, három forradalmat, leveretést, olyan időkbe teremtettek minket, amikor egyszerre eszméltünk a föléledt csataképre, a télesti, nyár-templomdombi szörnyültető mesékre, meg arra, milyen gyönyörű lehetne az élet zölddel, virággal, szerelemmel, állat-meleggel, borral, búzával, békességgel. Szüleink elmúltak, múladoznak, sír engeszteli már őket, egész életük kifosztására, a békétlen békeidőkre nem kaptak jóvátételt. S a mai ötvenen túliaknak, mi jutott nekünk? Halál, csata utáni gyász, csönd, olyan nehéz, miként az ólmos esőtől az ágak zúzódnak, lezuhannak. Jutott még pár év csalóka szabadság, aztán testünk-lelkünkre sortűz, repesz, és egyhangú, mocsaras laposa történelmünknek, melyben vízinövényekhez, hüllő-kétéltűekhez hasonlítottunk inkább.

Mégsem! Azértsem!

A megtestesült dac költőjét köszöntöm, Csoóri Sándort.

„…az idő egyetlen pillanatra sem hagyta megvénülni szemem.” Hiába száradtak rá a ráncok az arcra, a szem olyan maradt, mint a bizodalmas, játékos, szűzdühű gyermeké, kamaszosan szemérmes, suhancosan dévajkodó, sírásban sem láthatnám reménytelennek. Ha festő lennék, ezt a feltűnő ellentétet fejteném ki a vásznon sötétből derengő színeimmel. Ha filmet csinálnék, a székre fáradt testet ráhajtanám a kéz kardtalan vívómozdulatára, hirtelen otthagynám a társaságot, rejtett kamerával kísérném sietését a Keleti Károly utcán: országos dolga van, vagy éppen segítségre szorul valaki. Válltáskája alig képes követni. A miniszter autót utalhatna neki sofőrrel, s szabadjegyet a világ minden vonatára, valamennyi légitársaság repülőjére. Sohasem láttam elidőzni a kirakatok előtt, ülni az olajfaillatú park piros padján. És csodálkozom, csodálatosnak tartom, sietései ellenére hogyan tudja olyan érzékennyé, árnyalttá, kiegyensúlyozottan végiggondolttá fogalmazni verseit, esszéit.

Az igazi költő mindig megtalálja a négylevelű lóherét, csak lenéz, s már ott van, mint az a kesztyű a tengerparton, mint a sírásó lapátjára mászó hangya, s ahogy a „Földből kifordult betyárcsonton szöcskék napoznak időtlenül”. Mint a síbajnok, a magasság és mélység akrobatája, koncentrálóképessége is olyan fokú, egyetlen másodpercébe belefér a tűnődés hosszú délutánja. „Megőrzött arcomon a ráncok, mint költők összegyűjtött versei.” Az arc változásai az élete az örök-kamasz lélek-tükör körül, és az arc ebben a diszharmóniában valóban összegyűjtött versek. Láttam kínlódni a gerinc korszakában, meglepődtem hirtelen föltámadásain. Tudta, ami bensőjéből fájdít, a szervezet sorsa, de a legyintések, sértések, letiltások, aszalt szilván való koplaltatások nem magánügyei, közösségiek.

Föl kell készülni a jövőre – mondta tíz éve nekem, mondhatta volna húsz-harminc éve is. Most értem meg igazán, mennyire fontos volt ez a készülődés, s ha Magyarország jóra fordul, életműve által is történhetik. Aggódtunk, ebben az önfeláldozásban nem csonkul-e művészete, mi, kiknek leginkább az írás volt a cselekvés, akik hosszan merengünk a tollig, papírig, megállapíthatjuk, természete, intellektusa szerint egy az egyben való a dolga; a világ protestáló emlékműve lett a tél diktatúrája ellen a nyár szabadsága, a fertőzött hó ellenében a havazás szűzi jászol-békessége.

Hajlamunk volt csonkított életünkbe felejtkezni „a félresiklott remény évszázadában”. Az országra ülepedett korszakos ködben sokszor azt hittük, egyedül vagyunk. S valóban, történelmünk magántörténelem, 1956 óta mostanáig az összemosódott évgyűrűk nem jeleztek időt, egyharmad évszázadon át semmi cselekvő alkalmunk nem adatott, politikát, kultúrát, gazdaságot nem mi alakíthattunk.

De Csoóri Sándor – azértis! csakazértis!

Verseit mégsem politizálta át, pontosan tudja, melyik műfaj mire való. A költészet létfilozófia, s annyira egyetemes, amennyire a teremtő egyéniség. Származása szerencsés nyersanyaggal, a természet és az egymásra utalt kollektivitás erkölcsével, népi stílus- és arányérzékkel jussolta, világvárosi szellemmel gyarapította terrénumát, hogy belevethesse a világ-hozadékot. Szüleink alig jutottak messzebb, mint amennyi távolságot egy nap alatt bejárhattak. Nagy utazásaink jelképesek is, Csoóri Sándoré költészete napútja, szabadsága, motívuma. Messze, hogy hazataláljon!

„Párkány és por marad emlékül rád, s pillengő fecskék, mint széttépett gyászjelentés papírszeletkéi a délelőttben.” Hasonlatával a vándormadarak útját íveli át a „Haza érni már csak itt érek haza” Esztergomig. Sors szabta rá az esztergomi tető menedékhelyét abban a panorámában, annak a flórának, faunának késői utódai közt, annál a Dunánál, melyet ezer éve látott, hallott az államalapító király? Onnan még azt is elképzelheti, ősrégi a kocsizás apjával a zámolyi mezőn, de jelenkori az udvar, ahol „már csak te vagy az egyetlen, magasba csapódó arcél, a pusztuló falu-Ninivékre emlékező Jónás”. Pedig „nem akartam más lenni, csak fény, fény, ki eltársalog Istennel, el a nyárral… Az vagyok, ami a végtelenség szeretne lenni: magáraébredt arc és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.”

A szavak érkezése

Vidéki nyaram idején megakadt a szemem Illyés Petőfijén, ki tudja, hogyan került oda a másfajta könyvek közé ez a Nyugat-kiadás. Kiemeltem és forgatni kezdtem az olvasottat. Örömmel töltött el nyelve és okossága, a szavak sugaras kapcsolódása, felfrissített, mint a folyami fürdés, cirógatott, mint a reggeli fény. A mondatok kitágultak az áradó Dunáig, a ház mögötti akácos löszhegyig, fönt járkáltak a diófa szellőivel. Éreztem a nyelv együtthatását a világgal, ahogy távolról indul és hozzám érkezik, s bennem visszhangra lel. Petőfi csodálatosabb lett, mert együtt éltem át környezetemmel.

Miért jut eszembe éppen, mikor Csoóri Sándor Nappali Holdját olvasom? A tér és az idő ellentéte miatt. Bár egy budai emeleten ülök, látom a csupasz fákon túl a Dunát, mégis a hírek totális támadása, a nyelv zsargonjai, paneljei között, az ügyintézések állandó eltérítésében sodródva ez az esszényelv épp olyan természeti élményt ad, mint Illyésé, de kiválaszt a hétköznapból, nem egyesít vele, mint az a másik helyzetben levő. Most nekem a nyelvsivatag oázisa, ahol szomjamat olthatom, megenyhülök, és nem akarok kilépni belőle a szárazon komponált fogalmias írások felé sem, ahol a szavak tündérsége, fényudvara elveszett, s idegen nyelvi szellemük gátolja szívembe való érkezésüket. Hamar elfárad tőlük az ész figyelme, ez a Petőfi útirajzain, Arany tanulmányain, Ady mesterlövészetén, Szerb Antal izgalmas világosságán, Füst Milán súlyos, mégis könnyednek tetsző esztétikáján nevelkedett. S Kosztolányi anyanyelv-haza állampolgárának vallja magát.

A Nappali Hold kötet vége felé meg is találom a Kosztolányi példája című írást, melyben egyenesen adódnak a következtetések, kapcsolódva a nemesebb közfelfogáshoz: „kisebb-nagyobb mértékben nyelvkárosultak vagyunk mindnyájan… Elég ha a tartós mellébeszélésre gondolunk. A nyilt vagy álcázott hazudozásokra a közéletben és mindennapi, kis életünkben. A félig elmondott igazságok mindenkor elszegényitik a nyelvet. És az el sem mondottak még inkább! Az igék ilyenkor elbátortalanodnak, a képzelet összeszűkül, s a mozgékonyságra született jelzők ágrólszakadtan csak szédelegnek.” Azért tetszik Csoóri értekező prózája is művészetnek, mert igéi, főnevei, jelzői az egyértelmű igazságra-törés kifejeződései.

Amit Márai Sándor Halotti beszédéről mond, visszafordítva rá vonatkoztatom: „Fakó a körút, a házak homlokzata kopottas, bennem azonban megindul valami nedvesedés, mint a március eleji fákban. Ugy tetszik az igazi szavak mindenkor megérintik az embert.” S mikor a szavak összeállnak gondolkodó mondatokká, azután kisebb-nagyobb tanulmányokká, könyvvé, itt lüktet előttem egy élő szervezet, maga az író szerveivel és szellemével, kitárulkozón, reménnyel és keserűséggel, ha világtól aggodalmasan, sorsával is elégedetlenül. Egyes szám első személy ebben a nagy személytelenségben.

Megerősíthette Donáth Ferenc biztatása: „még, még, lombosítsam én is tovább a nyelvet, mert a költői szó nem pusztán gondolatot közöl és érzelmeket, de a lelki függetlenség titkos gyönyörét is”. Az utolsó mondattagból következik a meglepő tanulság, már túl az esztétikai hatásfokon: „A lengyelek politikai mozgalmának terepe a gyár volt és az utca. A mienk a nyelv… Ők a testükkel politizáltak, mi a szavainkkal.” S „szavainkból árvíz lett, és most ez az iszapot is fölkavaró áradat hömpölyög át városokon, üzemeken, tárgyalótermeken, kollégiumi hálószobákon”. De a fogalmiság tárgyiasul, megtestesül, plasztikussá válik Csoórinál, iszapot kavaró áradat, „nyelvünk ezekben a megiramodásos pillanataiban ösztönösen is kidob magából egy-egy hasonlatot, képet”. A diktatúrában politizáló ember Deák Ferencbe oltott Rózsa Sándor; statisztikai adataink úgy riogatnak, mint terrorista csapatok; ráadás a Gulag szögesdrótjaira Szibéria és az Északi-tenger fagytüskés, dermedt világa; az élet a táborokban annyit ér, mint egy véletlen, hosszú ásítás; a budapesti havazás a fehér ruhás mennyasszony lába elé dobott, koszos fölmosórongy; a jégverte körtefát mintha kocsmai verekedésben széklábakkal verték volna agyba-főbe. „Az igazi vér mellett a rémregények, rémfilmek Missisippivé dagadó festékvére. Túltermelés ebben is, mint a női melltartókban.” A felvilágosodás zsenialitása olyan, mint mikor az „ember világgá röptet ujja hegyéről egy katicabogarat, s a szárnyakon feketedő pettyektől kedve támad megszámolni a Tejut csillagait, az alig hallható zöngésből kihallani a végtelenség egyhangu morajlását”. Micsoda távolságokba röpíti a szárnyas ihlet a stílust, s aranyrögöket hoz föl a szellemi furatokból! Nagy a gondolat fesztávolsága, magától értetődő könnyedséggel, szinte már szürreális szabad társítással bomlik ki az írás. Ha nem említi Proust Az eltűnt időben gőzölgő teáját, kekszízét, akkor is eszembe juttatta volna ez a bármiből indítható, bárhova megérkező képzelet, amint aztán pontosan helyére talál a szerkezetben, s így lehet a nyári viharélmény, mint egy Beethoven-mű. „Mint Picasso Guernicája. Mint Illyés Egy mondata vagy a nagy indulati szélsőségek közt csapongó Bartók-verse.”

S már el is jutottunk a sorskérdésekhez, az író és a politika viszonyához. Panaszkodik, alkalmi írásokra futja csak idejéből, még álmai is politikaiak. Sztálinnal beszélget a falusi ház beüvegezett verandáján, s arról tájékoztatja, hogy a drótkerítés mögé zárt lengyeleket, angolokat visszametszett fákként engedik ott élni, fogai fafogak a vezérnek. Már évtizedek óta, különösen a nyolcvanas évek végétől a politika elefántcsonttornyában, megfogalmazatlan művek hiányérzetében, állandó kitörési szándékban, nekifeszülve, visszarántva. „Nyári egyetemek és téli »misszionáriusi« föladatok kötöttek le, s a füzeteimbe került »nyári töredékeim« csak aszalódnak magukban, mint a fán maradt cseresznye.” Vajon a rendszerváltozás küzdelmei értelmessé teszik-e ezt a terméketlenséget? A politikai cselekvésekbe sodort, s azokat vállaló költő kettős életét nagyon megszenvedi. Ismerem, persze másképpen, a meddő állapot nyomorúságát, de Csoóri Sándor szelleme termékeny, csöppöt sem fáradt, szálldosó, mint a nyári lepke, sugarak hintáján röppenő sárgarigó az esztergomhegyi kertben. Ahogy a politikában, „ha az ember nem időben beszélhet, veszteségre itéltetik”, éppúgy az irodalomban, ha nem azonosul a mű az ihlet óráival, akkor nem találja meg az igazi formáját, elvész.

Nem a politikai gondolkodásról, hanem a költői időt kiszorító részvételről van szó. 1990 júliusában kivonulása hónapja alatt megírja a Nappali Hold százoldalas naplóját, ezt a jelennel átszőtt számadást. Mintha a jövendő versek, regények, drámák kifutópályáját építené meg, s ha ez a terep még csöndes, mégis ott van, bármikor működtethető. Érett az elhatározás: „utolsó játszmáimat is elveszíthetem, ha egyszerre akarok írni és politizálni”. Miután Illyés negyvenöt-negyvenhatban megtette a dolgát, visszavonult az írói cselekvésbe, az Egy mondat a zsarnokságról és a Bartók messzehordó gondolatainak fedezéke mögé. Tudom, Csoóri Sándor, ahogy Orbán Ottóról mondja: „Hozzá képest a verseimben én politikától elszakadt, sőt politikától irtózó szerző vagyok”, enélkül is érvényesíti hajlamát prózai munkáiban. Valami újabb Nomád napló, A félig bevallott élet, Készülődés a számadásra, Nappali Hold születik. S mint eddig, ezután sem gondol arra olvasója, alkalmi okból vagy olyan elengedettségből, mint azon az esztergomi nyáron.

Tóth Bálint misztériumszínpada

Látogató egy égitesten (Csokits János)

1949-ben Nyugatra emigrált Csokits János, a huszonegy éves joghallgató. Megérezhette sötét jelekből, mi következik, s nincsen helye itthon annak sem, aki fegyvert fogott a megszálló németek ellen. Vitte magával költeményeit is. Negyvenkét év múltán jelenhettek meg versei a szombathelyi Életünk Könyvek kiadásában.

Nem ismerem személyesen. Fényképe a hátsó borítóról néz rám, s fürkész valahová a mögöttes messzeségbe; dús sötét haj, kockás ing, könnyű pulóver. Azt mondják, csöndes, befelé élő ember, szerény, de magabiztos, amit én is megtudhatok prózájából, versei állóképességéből, s ennél többet a Pilinszky Nyugaton, a 32 levelet tartalmazó, s a körülményeket, a hátteret kommentáló könyvéből, a próza közvetlenebb előadása által. Pontos ember. Tudja, az irodalomtörténetnek munkál, s akkor éppen levéltárosként katalogizál, mikor minden Pilinszky-levél után zárójelbe teszi, kinél lakik, kinek a címére válaszoljon, milyen a papír fajtája, minősége, milyen tollal ír, netán kétféle golyóstollat használ egyetlen levélhez, mit húzott ki, mikor kapkodó néha egy-egy betűt kihagyva, grafológusi sejtéssel állapítja meg az akkori testi-lelki kondíciót. „A kézírás nyugtalan lelkiállapotra vall: a levél másik oldalán három szót kijavított. Valószínűnek tartom, hogy az első oldal alján, az utolsó sorban nem »kis«, hanem »kissé orthodox«-ot akart írni.” Lelkiismeretes munkása a műfordításnak, az arra készített nyersnek. Pilinszkyt a legnagyobb angol költő, Ted Hughes vállalta magára, nagy kedvvel, rokoni szeretettel foglalkozott vele kilenc éven át, míg megjelent 1976-ban 47 vers. A Szerelem sivatagának „sosem felejtem, nyár van” mondatát kétféleképpen lehet érteni. „Gyanúsan egyszerűen hangzik, de egyszerűsége megtévesztő… és kidolgoztam az említett két lehetőség néhány változatát.” Levelez Hughes-zal, Pilinszkyvel. Egyik értelmezése: „A múlt emléke a jövőben jelenné válik”, a másik: „Ez a nyár örök jelen.” Pilinszky: „második értelmezésed helyes, mely a jelennek egyszerre ad múlt és örök jelen értéket. Örökké jelen lesz a jövőben is, miközben én magam megélem mulandóságomat. Valahogy úgy, ahogy egy múlhatatlan emlék, nemmúló-jelen, csak még inkább múlandóvá tesz.”

Sértette Csokits ragaszkodó alázatát a felületes nyersfordítás, megítélte. Hughes-tól elhessegette az iparosokat, s lett olyan Pilinszky-kötet, ahol az angolra átlényegült magyar versekben alkotó résztvevő Csokits is. Interjú az angol rádióban Hughes-zal: „…a verseket eredetileg Csokits János közvetítésével fedeztem fel… Végtére nem tudok magyarul. Igaz, Csokits János rendkívül megjelenítő, szószerinti nyersfordításainak angolsága sokszor olyan pontos és jó volt, hogy csak nagyon nehezen lehetett javítani rajtuk… gondoskodott róla, hogy ne kalandozhassam el semmilyen irányban, egyetlen szóval sem… angolságának végleges költői hatása olyan közvetlenül nyilvánult meg, hogy egyszerűen nem változtattam rajta. Rengeteg ilyen verssor van a kötetben. Ezzel párhuzamosan Csokits felfedett előttem valamit Pilinszkyből, és pedig nagyon pontosan, ami, úgy éreztem, minden más költőtől, magától Csokitstól is elüt.”

Nemcsak a fordítói odaadásban, a személyes kapcsolatokban is teljességre törekvő. Segített Pilinszkynek örökös pénzzavarában, kifizette szállodáját, s még a számla is irodalomtörténeti unikummal szolgálhat, mert van arra is figyelme: „A második éjjel 3/4 1-kor hívta fel Juttát egy hosszú beszélgetésre. Másnap délelőtt, az indulás előtt, 10 óra 4 perc és 10 óra 12 perc között még egyszer telefonált neki, talán mert mással beszélt, csak az utolsó hívás volt hosszú… alig hinném, hogy akad még egy nagy költőnk, akiről pontosan tudjuk, hány óra hány perckor szólt hozzá a múzsa.” Szerelme, jövendőbelije volt a hetvenes évek első felében Jutta Scherer párizsi német vallástörténész. Házasságukat annyi minden akadályozta, lassan szétfoszlott a kapcsolatuk. Csokits nem akarta hűteni Pilinszky elragadtatását megérzéseivel, a beszélgetések, levélsorok apró jelzéseiből lélekbúvárként olvasta ki, nem illenek össze: „ahogy idővel jobban megismertem: jellemének, természetének árnyoldalai is előtűntek… Jutta sem a lírikusnak, sem a misztikus gondolkodónak nem lehetett valódi társa. A költészet – nemcsak a magyar – terra incognita volt számára, sejtelme se volt, mi fán terem a líra. Jánosnak pl. egyszer – talán többször is – azt vágta a fejéhez, hogy nem »korszerű« költő, mert verseit kötött formában írja… A politikában marxista elméletek vonzották, mondhatnám, fertőzték meg a gondolkodását. Nagy tisztelője volt Bertolt Brecht és Lukács György munkáinak, és azzal vádolta Jánost, aki mind a kettőt utálta, hogy »szubjektív« alapon érvel ellenük.” A másik ok, átengedik-e, mikor és meddig a vasfüggöny keskeny résén. Aczél György macska-egér játékától meg lehetett őrülni. Jutta pedig nem akart Magyarországon élni, mert „nagyon deprimált ország”, levelében arról is értesíti Csokitsot, „jeleink vannak Aczéltól, hogy János már nem sokáig folytathatja ezeket az itteni látogatásait”. Baljós következetésre indítja az egyik levél befejezése: „Édes János, hajnal van, Jutta Oroszországban. Nagyon egyedül vagyok. Ne felejts el. Jancsi.” A „Jutta Oroszországban” tőmondat kötetekkel ér fel. Miért megy éppen akkor Oroszországba, mikor nagynehezen együtt lehetnének? Miféle aczéli szigorítások zárják be, s választják el? Nyugaton akart maradni.

Itt hívom fel a figyelmet Csokits zavarbaejtő emlékezetére. Nem vall naplóra, de a disszidálásról lebeszélő találkozás olyan, mintha rögtön följegyezte volna. Kitér a helyszín minden részletére, az akváriumban félméteres cápák, a parancsnoki hídnak álcázott bárpult körül néhány iddogáló szabadnapos amerikai katona. Aprólékosan idézi föl a beszélgetést, melyben érvelése meggyőzően logikus, bár „késő éjszakáig tusakodtam vele, mint Jákob az angyallal… Meg kellett mondanom Jánosnak, hogy nyugati meghívóira… csak addig számíthat, amíg Magyarországon él, csak addig »érdekes« nekik, amíg ellenkező politikai előjellel ellátott világból látogat Nyugatra, amíg az ő kultúrpiacukon egzotikumnak számít. Műve szemükben csupán kultúrpolitikai részvény, amely, ha ő maga kinn marad Nyugaton, nyomban elveszti a névértékét, mint egy csődbejutott vállalat értékpapírja.”

Saját emlékemmel is igazolhatom kiváló memóriáját. Ott voltam Pilinszky megalázásán a belgrádi magyar nagykövetségen 1967 októberében, s most valóságosan jut vissza hozzám, amit elmondott Csokitsnak. Azt hitték, disszidál, s úgy akarták megakadályozni, hogy besorolták egy íródelegációba, egy nappal előbb érkezett Rómából, valami sufniba helyezték el a Slavija Hotelben a delegáció megérkezéséig. E könyvben nem olvasok az előzményekről, csak Darvas és Marjai követ kegyetlen, sírásra nyomorító kérdőrevonásáról, hogy a szokottnál többet ivott, ám Darvast én segítettem, föl a szállodai szobájába. – Mért vagy te a másik oldalon? – Mert oda taszítottatok. – Szavak pörölyével folytatódott a kínzás, elsírta magát, megcsókoltam: – Ne sírj! – Csak csókolózzatok! – mondta gúnyosan Darvas.

Csokits barátja sorsába képzelhette magát, hiszen ez történt volna vele is, ha nem emigrál. Tanúja lehetett egy nagy magyar költő vergődésének zavaros körülmények között, csodálkozhatott, hogy kibírta az a szív a hatvanadik évig. Kapcsolatuk azt is jelezte, nemcsak kivándorolt, hanem kiátkozott is, mert a SZER, majd a BBC munkatársa ellenség, aki nem írhatott Budapestre, nevét kiejteni veszélyes a fordításkötet bevezetőjében: „Nem árthat-e Pilinszkynek Magyarországon?” De vele is előfordult olyan méltatlanság, amit a „békés egymás mellett élés” diplomáciai protokollja okozott. Megjelentek a versfordítások, Pilinszkyt meghívják Angliába, 1976. augusztus 25-én érkezik. „Kiderült, hogy én nem mehetek ki eléje, mert a látogatás »hivatalos jellegére való tekintettel« a londoni magyar nagykövetségtől is lesz ott valaki. Pilinszky meghívói bizonyára »diplomáciai incidenstől« tartottak: feltételezték, hogy jelenlétemet a követség provokációnak minősítené. És emiatt Kádár János megharagszik Angliára, akkor mi lesz?” Ted Hughes-t Füst Milán-nagydíjra javasolta az özvegy, nem engedték a hazai hatalmasok. „Hányszor fordult elő irodalmunk történetében, hogy egy Pilinszky nagyságrendű költőtől egy Hughes-hoz mérhető nyugati költő egy kötetre való verset fordított le anyanyelvére? A válasz nem nehéz: egyszer se. 1967 és 1976 között megtörtént a hihetetlen. És ebből mi következik? Láthatjuk, semmi.” S közben a magyar jeremiáda: „költészetünk csodáit a külföld sem ismeri”. „Lám, mi vár hazánkban a nyugati hajósra, felfedezőre, aki kilencéves nyelvi odisszea vállalásával hozzáférhetővé tette honfitársai számára a magyar sziget, a magyar egzotikum néhány keserű-édes gyümölcsét. No, ugyan mi várna rá? Rá se rittyentenek a magyari bennszülöttek.” Elszomorodva, mérgesen odaütne, s tehetetlen lemondóan legyint. Milyen kevés az egyenes jellem, s van-e emberléptékű államrendszer a földön?

*

A Látogatás egy égitesten többértelmű kötetcím. Egyszer idegen bolygóra, máskor a földi létre gondoltat, melynek látogatói vagyunk, lehet a hontalanság is. De fölösleges külön taglalni, mert lírájában mindig együtt értelmezhető a lelki tér és idő.

Tacitus, Montaigne egy-egy mondatát állítja mottóul saját életfilozófiaként. „Amiképpen a régiek azt látták, meddig lehet elmenni a szabadságban, úgy mi, meddig a szolgaságban.” – „A halálra készülni annyi, mint a szabadságra készülni. Aki megtanult meghalni, az leszokott a szolgaságról.”

A könyv első, a Pusztulás könyve ciklusa egyetlen itthoni verssel indul. A Rézmetszet már jelzi, mi s hogyan következik utána, milyen a nyelve, szimbolikája, a külvilág belsővé lett metamorfózisa miféle. Semmi enyhületes szín, növény, állat sehol, nem ezen a földön, embertelen térben és időben történik meg a vers. „Egy csontváz mered rám: társat keres.” A hold a holt földi táj tükörképe, üres, sötét szakadék, „szürke az út, a pora is”, éles, sebző kövek, véres habok, véres világ, „A vérgőzön megyek tovább – / pereg a dob: nincsenek csodák!” Invokációja az a mag, amelyből majd szárat, ágat ereszt, s terem a szervetlen világ kristályfája. Szellemi bőség, megkövesedett nyelv, egymással csiszolt szavak az idegen közegben, bár nekem úgy tűnik, ennek a kopár kővilág-költészetnek nem ez a legfőbb oka. „Külföldön… megkezdődik a küzdelem az anyanyelv megtartásáért a tudat alá is beszüremkedő idegen nyelvek ellen… A negyven éves nyelvi háborúban lépésről lépésre fel kellett adnom bizonyos területeket: csökkent a szókincsem… Emlékezetem csak a számomra fontos szavakat őrizte meg, aminthogy a sivatagban is azt hordjuk magunkkal, ami a létfenntartáshoz feltétlenül szükséges.” De neki sivatag lett volna Magyarország is, nemcsak Ausztria, Párizs, München, London, s Andorra, ahová 1986-ban nyugdíjasként telepedett, a haza a létezés sivataga volt.

A Tájkép versében ugyanaz a viszonya, akár az itthoni keletkezésűben: „tájjá lettem” és „Ez a táj végig üres. / Nincsen Isten… Ez a mező nagyon széles. / Útja szürke, / füve sárga, / vize véres.” Belülről kapcsolódik a kintihez: „A fák / itt úgy emelkednek / mint a lélekben a kétely.” S megfogalmazza vándornak emigráns önmagát: „Valahonnan elindultam: / ezt nem kértem! / Valahogyan / felindultam: / ide értem… járjál bennem! / Nincsen vissza. / A vándor a / halált issza.” A Hadak úján a színek döglöttek, a tegnapi zöld folyó mára véres, holnapra a halottak sárgáját veszi fel, apadtával zöld és barna hullámokat rak le a sárba, s taszító, undort keltő hasonlat illik rájuk: „az arcukat / sár takarja, / mint kalács a mazsolákat. / Agyukban a halál bűzlik…” Azt érzem, nemcsak a hadak pusztulása ez, hanem az egész emberiségé. Nyomasztó álom a valóság, másvilági szürrealizmus.

A Pusztulás könyve az Egy perc az év… évszakból évszakba forduló képeivel fejeződik be. Rőzseégetés, sárga gyümölcsök, de mégis muszáj észrevennie a dinnyéken alvó legyeket. Gyanús „A szívekben aztán szép az ősz”, a „szenvedélyes déli erkölcsök / és hátul hófehér hegyek” derűje, ezt gondoltatják előbb a legyek, utóbb „az ágakon gombóc verebek / fagyos füzére…” közeli szó a fagyott-hoz. A gyerekek kék szemét azonnal a néma jelző követi. Valóban némák vagy csak nem beszélnek?

A későbbi Három vázlat a télről a belső reménytelenség kinti hasonlata, ami nem annyira reménytelenül kopár, mint a lélek, van benne valami a kitörés óhajából. „Cirógass égő gondolat, / angyalszáj, csöndes lobogás… országot rajzol a remény”, de azonnal visszahőkölteti: „ahol mező volt nincs remény… rügyezve nő a rémület”.

Belső tája majd Emily Brontë világával azonosulhat azon a kiránduláson, amit Ted Hughes vendégeként élhetett meg Pilinszkyvel. Nyugat-Yorkshire borongós, kopár, sivár vidékén a jégkorszak skandináv jégözöne dombokká tarolta a hegyeket. „A dombokat körös-körül, ameddig a szem ellátott, sárga hangafű lepte, bodrosan, mint valami ősállat szőre, itt-ott vörhenyes foltok ütöttek ki a jégkori lankákon, mintha gyulladásba jött volna a föld… A rühes, ótvaras halmok láttán az a kényszerképzetem támadt, hogy a bolygó eredendő tisztaságát a szerves élet fertőzte meg, attól szenved a táj – az élet a létezés bőrbetegsége.”

De az egy égitest látogatóját a Földön, az időben körülveszi a szerves világ. Ő, a tudatos lény értheti csak az univerzum történelmét egy kőben, kezében tartja Isten egy darabját, testvéresül a szikla, testvére minden kőnek, s „mert ahol világ van, nem lehet halál”. A kihalt bolygón sem.

Mint a Kő a szervetlen, a szilva a szerves világ jelképe az Elégiában. Amott kozmikus, emitt földi élettörténelem, s a költő filozófiai önéletrajza. A gyümölcsszimbólum viszi véghez a verset. „A földi éden elszórt betűi / az ébredés zafír vizében, / ragyogva megjelennek.” Semmi körülírás, csak a „káráló augusztusi reggel” fölleltározása; a fátyolvirág, kapor, pöszméte-, ribizlibokor sokszorozódik hazai kertté: „egy hunyt világ álmait hüvelyezem… gyermekkor hallgatsz?” Emlékezete annál is túlibb, „párolgó dzsungel… Az ősvilág / égő mocsár, mocsokból nőttek / a tündéri gyíkok, és gyilkosuk: / az eszme! Álmodban őrzöd / a sárkányok harcát, véredben / tűz és víz változó gigászai.”

Az érett szilva a kertben az élet. Megreped a hőtől és cukortól, hártyás, lila lánggal világít a fűben, felnyíló húsa lüktet elevenen. S vajúdó szörny lesz: „roppant emlősként szüli magzatát”. „Ikrás lényét aranysűrűn osztja / fűnek-fának, aki éhezik, / éhséget gerjeszt, hogy az élet / nélküle is csírázzon tovább / s bűnt nem ismer, hol az erkölcs bűnös”. Majd kiszürkül az aranyból, mézből, „erjedő husán parázs / fullánkok, csápok vértes / dögevők marakodnak”. S megint óriásira nől a pusztulásban: „megszikkadt bőre tompán / szikrázik, mint az ólom / szikes mezőin halad a hold”. A romlás, pusztulás dicsfényében újra olyan szépségben, mint az érés idején. Emelkedett zenéjű a vers, rekviem, Shakespeare, Eliot, Auden, Dylan Thomas, Ted Hughes megrendítő angolos dikcióihoz hasonlóan árad.

Nem, mert az a törvény, hogy hulljon. Lelke távlata a kozmikus végtelenség, „gyöngyöző éjfél, / tejúttal csillagokkal”. Az az apokalipszis első angyalának harsonája, ez a gyümölcs-végítélet; az ember, a személy végzete, mikor már

Idelátszik János jelenéseinek látomása, folytatódik Pilinszky Apokrifja után az Armagaddonban. „Egybe gyűjték azért őket az helyre, mely zsidóul neveztetik Arma gaddonnak.”

Pilinszky írja: „Remekmű! Mozdíthatatlan. Már első olvasásra is – de többszörire egyre inkább: sorsod, sorsunk! Egyetlen korrekciót javasolnék: Szürkén kereng a hold. (?) Persze nem vagyok egészen biztos benne. A kering talán inkább érzékelteti a visszamaradt, pusztuláson túli égi mechanizmus részvétlenségét. Míg a kereng: elveszettebb.” Csokits megjegyzése: „a »kering«-et nem igazítottam ki »kereng«-re, mert az ember utáni világot én nem érzem elveszettnek: az elveszettség érzése Pilinszky költészetének egyik jellemző sajátossága. Minden iránta érzett tiszteletem ellenére sem akartam világomat »pilinszkysíteni«.”

Amíg él az élet, addig Törvénytelen séta, Tizenkét ének férfihangra, Keserű földrajz, Kékszakáll hetedik monológja, Az Édes porában, Ars mutandi, Egy hajótörött naplójából s Haiku:

Mélybeli ének (Gyurkovics Tibor)

Első kötetével kíméletlenül megvágta magát 1961-ben Gyurkovics Tibor. Grafit címet adott verseinek abban az évben, mikor a Mindenütt otthon volt a nyerő. Mi az, hogy Grafit? Mint Kosztolányinak a Mák? Az értetlenség, félreértés betonját kellett szétrepesztenie, de éppúgy megfulladhatott volna alatta. Legújabb, nem számolom, hányadik verseskönyvéig rendületlenül vonta tovább grafitja kalligráfiáját.

Aztán megint: mi az, hogy Grafit? Mint a Mák Kosztolányinak? Uralg a személytelenség tipográfiája, papírba fullasztott traverzek, lakatlan szavak, melyekben az elfordult lélek üzenetet sem hagyott. S lám, ez a költő rímel párosban, keresztben és ölelkezőn; kimondja a magáét szélfúvás, tó, nádas, vonatzökögés ritmusában.

Fölírja filctollal könyve borítójára: Szeretlek, akárki vagy Szeretlek akárki vagy Szeretlek akárki vagy. „…minden ember hivatott arra, hogy életében megtörténjen vele a lényeges… Az írásban is ezt az értelmet látom, és semmiféle artisztikum vagy tartalmi fénylés nem érdekel… Én azt szeretem, ha minden mű megszüli a maga elidegeníthetetlen formáját. A tehetség ezt önmagából bontja ki. A képletirodalom, képletművészetek ellen mondom én ezt. Egy módszer hiába tökéletes szakmailag, ha csak képletigazságot fejez ki… A gyerek azt mondja a gyufásdobozra, hogy ez egy ablak… A huszadik század rájött erre a gyufa dologra. A gyufa már ablakot fog jelenteni. Így jön be az álmodernség.” Bertha Bulcsu barátjának vallja, mint az egyik „meztelen király”. Önmaga avantgárdja ő, és nem sok időt veszteget értelmezésekre, él és dolgozik gyurkovicsosan. Ez a módra célzó jelző nemcsak azt jelenti, hogy Gyurkovics ír, nemcsak hogy az övé, inkább hogy műveiben egy emberszervezet középtermetű-köpcösen, szakállasan hunyorog vízszintes mosollyal s hirtelen elkomorul, homlokára csap, mintha akkor döbbenne rá, Jézusmária! itt van, nem egy barokk kertben.

1966-ban együtt utaztunk az „egy kopejka, két kopejka, vodka, vodka, nyírfa, hagyma” Moszkvába, fiatalnak mondott írók társasága, Buda, Csanády, Csukás, Csurka, Demény, Gáll, Szakonyi, Gyurkovics többek között. Innen érzem az ő élő szervezetét verseiben. Tobzódik szóval és testtel, mulat, elképedek, mintha Karamazov Mityával ülnék együtt, akit nem Dosztojevszkij írt meg, s hirtelen átvált – jellemzőek lelki filmvágásai – piarista diákká, akinek első pénteken gyónnia kell, de azonnal kísértésbe esik a leningrádi platina pincérlányoktól, akikkel magyarul is megérteti magát. Hangsúlyai, mimikája, pantomimje, nevetése, vékony nyerítése, nyüszítése, egész testét rázó, döcögő fantasztikuma olyan, akár a Hadrovics–Gáldi nagyszótár. „Fántásztikus!” Könnyesre röhögi magát, de lehet, sír akkor éppen. Míg mi a Passzázs áruházban órákig keringünk a szibériai prémek és a semmi körül alpakka készletért, ő kakukkos órát vásárol, Csurka teknőcskét, szelencét. Elképedés a vámnál!

Aztán tovább viszi magát a szűkebb társaságon, tovább folytatja, mégis mintha barátok között lenne, pedig ott a városi tanácselnök is. Aztán színdarabok szerepeiben osztja szét magát a szent ripacs. Fekvőtámasz. Veszprémben ő az ezredes a jutasi-marha őrmester, a kantinosnő, a kiskatona és a szeleburdi kurvás szűz fölött. Közönségének fáj a nevetés, őrületesek a szikrázó dialógusok, tombol a bakanyelv, trágár, mint a komiszgatya, élveteg, mint kanszagban a női mell. De húsz–negyven fekvőtámasz, békaügetés, végletekig fokozott szadizmus.

Ellentétül eszembe jut írói tulajdonsága másik véglete, a Bíboros című novella, ez a Flaubert- és Proust-finom nyelvű, ezoterikus képlet. „Nem az a szenvedélyed, hogy ember légy. Ezt éreztem. A szerelem emberi kötelék és lehetőség. De a te szívedben nem emberi szenvedély fáklyája ég, más tűz, idegen tűz, nem emberi láng. Ez a földi alászállás csak a felemelkedés előtti pillanat szárnyhagyása, hogy annál erősebben elrugaszkodj a földi világtól.” A Bíboros a költő égi mása, aki alul megírja az Énekek énekét, a bibliai magasztosságra profán őszinteséggel. Nem: „A te köldököd, mint a kerekded csésze, nem szűkölködik nedvesség nélkül; a te hasad mint a gabonaasztag, liliomokkal körülkerítve. A te két emlőd mint két őzike, a vadkecskék kettős fiai. A te nyakad mint az elefánttetemből csinált torony. A te szemeid, mint a hesbonbeli halastók, a soknépű kapunál. Milyen szép vagy és milyen kedves, oh, szerelmem, a gyönyörűségek közt.” – Hanem:

A francia, középkori fabliau-k vaskossága ez, melyen átüt a létezés-halál.

„Én ámulok, hogy elmulok” – sóhajtja József Attila, s törvényként jelenti ki: „Ím itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Gyurkovics nem sóhajt, költészetében a magyarázat belül-kívül, kívül-belül, s nem ámul, hanem káromkodik. Igen! Ő dühöse külső-belső rossznak egyaránt. Költészete, ha kell, gépfegyversorozat, kiütésre menő bokszmeccs, haláltánc, hét-nyolc szótagra hangolt szabálytalan áradat, szavak robbanása, odavetése-odacsapása, s a kifulladás előtt preludes, gordonkahang, a csönd zenéje.

„Ó, jaj, a költő, Feneketlen mélységű kútba esett, lepte iszap, sár, ördögi forrás. Durva átkokat szórt a költő, mintha megindíthatná az eget, könyörgése káromkodássá, fröcskölő fohásszá fajult. Mumifikált áldozatát – magát – a költő saját hajánál fogva próbálta pokla sarából legalább a földre emelni. Drasztikus dalokkal riogatta a puha léptű, szelíd arcú vándorokat. A költő függőleges kútban énekelt.

– Én vagyok ez a költő – mondta a költő. – Sőt én vagyok a puszta ország, a menekülés, a kiölt szerelem, a lóhalála.”

Hova tűnt az a buffonád, akit Oroszországban megismertem? Aki a barátok Gyurkovicsa volt, aki itt és ott, gyereke képzeletében még a telefonfülkében is lakott, habzsolva élvezett ételt, italt, napot, nőt, valószínűtlen volt és gyermeki. „Azelőtt élt a költő.” „Nem lovas vagyunk – árnyéka a lovasnak… míg űzzük ezerfejű lovainkat – hová hová – csak rohanunk… mindig előre – ez az egy marad a megfordíthatatlan rohanásban már nincs szemünk… csontunk üli meg már csak a lovat már nem marad meg semmi csak a ló… előre előre a menekülő füveken… már magunk is ló vagyunk s észre sem vesszük hogy nem nyíl-iránt futunk hanem menekülünk…”

Lova e lóhalála előtt sírok között lépdel, az egyedülvaló pusztulásba süppedt halottak között, valami családi kertben, anyja átléphetetlen hóárnya mellett, mely az öregedő házaspárra vetül. Lépdel a kiábrándulás sivár kertjében: „Még mit ne lássak? Hogy a hóhér elad bármikor hat vak lóért… Látom a baromságokat!”

E sétalovaglásban kitárulkoznak Gyurkovics költői tulajdonságai, van időnk eltűnődni még rajta. A pontos szerkezetben, melynek kerete a hó az Anyámra tiszta hó hull és a Hó-költemény között a Hárman, a magasztosságra fittyet hányó vagabund, szomorú, látszólagos hányavetiség.

S rá klasszikus dallam a Húszévi szerelem.

Profánság a németalföldi mester ürügyén költött Szerelmes-párban.

Babits–Kosztolányi–Weöres-rokonság tetszik a Hó-költeményből. Valós helyzethez köti a szürreális Hó-világot: „Széher ut 51/b ne gondolj semmit mellé”, s mintha a továbbiakban reál lenne a szürreál és irreális a hólakás, a hóhalottak, a hó karosszéke, függönye, asztala, szilvóriuma, szekrénye, mellénye, festménye, étele, órája, szobanövénye,

Megállapíthatom, az az igazi vers, amit nem tudok elképzelni másként, mint ahogy van.

E sétalovaglásból váltó ügetés fölgyorsul a lélek parcelláin, szétvágtázza a lelket, de ahhoz már a hasonlat nem elég, hogy kimondjam, amennyire kíméletlenül őszinte magához ez a szakmája szerint pszichológus, olyan a világhoz is.

vagy ami van, a férfi és a nő: „a gyilkos és az áldozat együtt rogy le a földre”. A történelem: „Ez szörnyű lépcső Hova föl? Ahol az Isten maga öl”. És Magyarország! „Itt folyton meg kell halni”,

Emlékeznek-e még, akik apolitikusnak szólták le a Grafitot? Vagy most azon háborognak, hogy 56-ban kapott óráját sohasem lehet elveszíteni? Még a Tisza iszapjából is előkerül. Ady-mód botránkoztató a magyarkodóknak, annak, aki „Ellengősen és fellengősen dalolja, hogy magyar erősen”. Megveti a kiüresedett jelszavakká magolt szavakat, megtagadja a Déva vára agyoncsépelt díszítőelemként használt szimbólumát: „Ne épüljön olyan vára amelyik ember halála… le van szarva Déva vára!”

A költő függőleges kútban énekel, s ha énekel, remény, vágyakozó szeretet.

„Négy hidrogénbombát New Yorkra, öt hidrogénbombát Washingtonra… Gyurkovics fölült:

– Az emberek ott…? És Krisztus arca? – kérdezte.”

A Nagy Dilettantissimo (Páskándi Géza)

Páskándi Géza könyve borítóján Voltaire bölcs, ravasz, gonosz arcát Botticelli Vénusának combtövű kezei ollózzák, hátul a filozófus ledöntött szoborfeje, a Vénus keblet, ölet tapintó mozdulata is átváltozik a szépséges szemből, szélfútta s omló hajtincsekből Madonna-anatómiává. Profi és műkedvelő?! Mint ahogy „Hivatásos lett Voltaire úr… Ám egyszer halálhoz hívatott s a Nagy Dilettantissimót biz’ ő is elrebegte. Profi volt kellemes esze, és amatőr a lelke.” A megvetett dilettánst a költő visszaállítja nemesebb értelmébe, akár Thomas Mann Wagner és Tolsztoj ezen jegyeit, mint ahogy a szerelem is csupa perverzióból áll össze, mégis szerelem marad, „isteni fenoménje a világnak”. A Rajna kincse „Nem is zene… csupán akusztikus ötlet: minden dolgok kezdete. Önkényes és dilettáns hasznosítása ez a zenének egy mitikus eszme ábrázolására… Richard Wagner zsenije csupa dilettantizmusból tevődik össze.” Tolsztoj „titáni-ügyefogyottság”, „egy gyermekded barbár tiszteletre méltóan ügyefogyott birkózása… nagyszerű és egyben szánandó színjáték”. Páskándi visszatér a kezdetekhez, mikor a „gyermek műkedvelőn kacag a világra”, a teremtés is „Műkedvelő hat nap!… S műkedvelő eszünk a hit”; „az amatőrnek az Űrben gondolata bizony hazátlan”. Biztatja magát s minket: „Légy műkedvelő és feledd: VALAHOL EGYSZER MÁR VOLT HASONLÓ.” Vissza a kereszt, az ágy, hal, madár, kígyó, vakond, koporsó egyértelműségéhez! Vissza a költőnek önmagában való belső kezdetéhez s nekünk is!

A kötet kezdő ígérete: „Ki ennyi mindent elmond magáról, lehet valami mélyebb titka” – azt hiteti, külső és belső történéseket morzsolgatunk majd szellemünkkel, mint az üdvösség rózsafüzérét vagy a rablánc-szemeket, de nem olyan egyszerű költészet ez, hogy a mélyebb titkot nyilvánvalóan elfödje, mert ami konkrét, az a konkrét fonákja egy olyan megközelítésben, mely szokatlan nyelven hangzik, szokatlan látószögből tekint, fordított logikára csavar: „Én okozat ki nem okoz S okozat ki nem üt az okra.” Fölborítja a szerkezet statikáját: ANNAK LEHETŐSÉGÉRŐL HOGY EGY HÁZTETŐ AKKOR IS MEGÁLLJON HA A FALAK ÉS A FUNDAMENTUM NEM TARTJÁK AVAGY FÖLÖSLEGESNEK TETSZŐ DOLGOK TUDOMÁNYÁRÓL cím alatt: „Nézőpont kérdése csupán Ha belül ugyanaz a rend van.” De ez a rend is a MIKÖZBEN és a SIKAMLÓS állapotában. A kezdő vallomásból átsikamolhat annak ellentétébe; „Újfent valami mit végül is nem tettem / És ezek szaporodnak énfelettem / Mert nem akartam vallani soha / Valljon a gyilkos meg az ostoba / … S immár mindenről szelíden letettem.” A MIKÖZBEN a bizonytalanság térideje, csupa kérdés-ország: „MIKÖZBEN ebben a MIKÖZBEN-ben élek De milyen tér-idő Ez milyen föld milyen Szélességi és hosszúsági fokon gyökeredzik A Valami a Semmibe… És MIKÖZBEN hősi halottja én leszek.” A nagybetűs fogalom megfoghatatlan, mint a SIKAMLÓS, bár az utóbbi mégis a kígyó, a sikló, melynek alakja, mozgása magán viseli a megmagyarázhatóság jegyeit: „mindig átértékeli ugyanazt, épp a sejtelemmel is… A Sikamlós egyben mozgó fényforrás is, míg a naturalizmus és a romantika »álló« fényforráshoz viszonyított… A Sikamlós a szellemi kacér… Megérint: érzed, ám tovasuhan… Legnagyobb ellenfele a Bivalybőr Közöny: ebbe belepusztul. De ellen-Sikamlós a Kiégett is… suhanás közben, által él… Mint Csokonainál a remény: vándor-remény az, garabonciás.” A MIKÖZBEN a bizonytalanság, a SIKAMLÓS az ideál a rútat földíszítő, hangzavaros benső között „bolyong, tűnik át meg át, hol erre, hol arra veti sejtelme sugarát, az Ezüsthomályt… súlyosabb, mint a súlytalan és súlytalanabb, mint a súlyos”, még a Halál is zord-fenségű Sikamlós.

A Nagy Dilettantissimo írója teremtő-gyermekien hisz a filozófiai költészetben, s mert a magyar csak soraiban vonja meg a törvényeket, egészében a lét lényegéből bokrosodik, virágzik hagyományosan vagy újítólag a születés, életidő, szerelem és halál. Páskándi ehhez képest zavarbaejtő. „Divatjamúlt én nem lehettem Higgyétek el CSAK DIVATOS LEHETTEM ÉN… Hatok rátok HATOK HATOK… Divat-túlvilágon DIVAT LESZ HALÁLOM.” Bemegy a kicsinyítő képzők, jelzők csapdájába s kiverekszi magát. „Én – grafomán (?) Nézd, a füvek, fák, árnyak végtelen körmondatait A jelekét GRAFOMAN A LÉTEZÉS MAGA.”

Mégis, mi teszi költészetté a filozófiát? Költészet lehet a kristályfényű gondolat is, elmearaszolás a csavarintos logikán, s ott a költői kellék a szó előtt, mögött, vagy a szervetlen és szerves szóból sugárzik, mint az arany, mint a klorofill s a vér. Aforizma-líra: „a törpe nem szörnyszülött, hanem a takarékos természet diadala”. Költészet: „a szentjánosbogártól nem kérhetem számon a napkorongot”. S költészete van a szójátéknak, s költészete az elvont és konkrét összefeszülésének a ritmusban, rímben.

Levél a föld alól (Hervay Gizella)

Írni kezdek, kinézek az ablakon, merre szokott átvágni Hervay Gizi a kis lakótelep udvarán, nem törődve a kijelölt utakkal, át a füvön és a játszórészen. Életében, költészetében így tette-e? Mindenesetre ebben a toronyirántságban van valami rá jellegzetes, sok labirintusa után, hátha kikeveredett, ne menjen úgy, mintha a kijelölt utak azokra a labirintusokra emlékeztetnék.

Nem jön már, 1982 óta „halál utáni szerelemben”. Öt évig várt a magyar állampolgárságra, június elején megkapta, a hónap végén befejezte. Pomogáts Béla görög tragédiába illő sorsról beszélt a temetésen. Másfél évvel később kerülhetett urnája a kolozsvári házsongárdi temetőbe volt férje, költőtársa, Szilágyi Domokos, és a bukaresti földrengés áldozata, fia mellé. Másfél évig még a föld fölött, temetetlen halott. Azóta kezdődhet túlvilági nyugalma, s olyan egyértelműsége verseinek, melyeket sem az élő, sem a Temetetlen nem zavar.

Így olvashatom már a Lódenkabát Keleteurópa szegén című utolsó könyvét is. Félve, mint kísértettől, de ott tartja feje mellett a kísértetet az ember, vagy a kísértet nem tágít tőle, megszokják egymást, elbeszélgetnek erről-arról. Most a verseiről beszélgetek. „Emlékszel, mikor azt írtam rólad abban a pici recenzióban, nincs egyetlen hasonlat a verseidben?” Büszkén megsértődik, mert nem tudja, jó vagy rossz értelmű ez a megállapítás. „Jó értelmű” – mondom én. Valóban, Hervaynak nincs szüksége segítségre a tárgyak megnevezésében, nem kell kitágítania a verset, mert akkor fellazul a tragikus szigor.

Istenem! Micsoda út az első, Virág a végtelenben (1963) kötettől a Lódenkabátig (1984), pedig ez a kelet-európai holmi akkor is rajta volt már, csak friss-zölden, mint a májusi rét, akkor még impresszionisztikusan, miként Méliusz József az előszóban írja, s mondja Kaffka Margit utódjának az asszonyiságban, a kis, női-emberi dolgok kapcsolatában. „Amikor ezeket a sorokat rójuk a költő kötete elé, Valentyina Tyereskova, a hatodik szovjet űrhajó pilótája a Föld körül kering. De idelenn még millió és millió asszony hántja, tépi ki tudatát elmúlt századok keserű örökségéből, a múlt tárgyai közül és álmodozva pillant az égre. Hervay már az új, szocialista tudatú dolgozó asszonyokkal éli meg Valentyina perceinek jelentőségét.” A fülszöveg mellett nevetős, szép női arc.

Már akkor látszott a tehetség, de nem errefelé. Istenem! milyen messze ez a fénykép és a vers az általam ismert arctól, meg attól a fotótól, amelyik a Száműzött szivárvány hátsó borítóján megjelent. S az utolsó kötet utolsó nyolc sorától.

Nem tett A mondat folytatása válogatott könyvébe az elsőből verset. Azt hittem, az Ősz című abból való. Az egyik befejezése: „Vibráló fényből kottázok szimfóniát”, a másik:

Nem folytatja tovább, minek magyarázná: a fájdalom tája maga a vers. Ez a verstáj Hervaynál a pokol vagy a Golgota s a Pieta leginkább. Könnyű lenne mindent magánéletére fogni, mégis az öt érzékszerv, idegrendszer teremti költészetét társadalmivá úgy, hogy azonos alkotójával.

Szociográfiát akart csinálni, Baranyába járt, ha betegsége engedte, érzem az élményt a „szekrény tetején a zsoltár zsoltárban a fénykép” címűben. Egy családról beszélt, meg akarta írni a szétszóródott gyerekeket, a juhász-famíliát.

Csak most, írás közben jut eszembe: mások sorsában kereste önmagát, gyerekkorát, felnőtt magyarországi létét: testvérei Romániában, ő itt, mikor ő Romániában, öccse Budapesten. Lehetne ő is annak a baranyai családnak egyik tagja, csak másféle labirintusban: Makón született, Zilahra került, aztán Kolozsvár, Bukarest, Kolozsvár, Budapest; magyar állampolgár, aztán román, majd hontalan és újra ahogyan kezdte. Honvágya kétirányú, miként a labirintusnak két vége van a világosságra, mikor belehajszolták, a másik ég lett a remény, ahogy előre megy, a hátrahagyott ég fáj.

Ha a magánvonatkozást mellőzöm, mintha az életutat nem ismerném, rettenetes külvilággá tágul ez a költészet, ahol összecserélődnek a halálok, a „hitek rézgombjai”, a „népek belei”, ahol hazátlanság és vallatás. Mennyi hazátlanság és hányszor, hányféle vallatás! Nem kellene mást tennünk megértéséért, csak a címeket végig, egybe olvasni: ez a nyár dögtáviratokkal; nézd ezt a sivatagot; mert nincsen már se sötétség se menedék se néma gyász; neve neme foglalkozása stb.; lábnyomunkban kialszik a fű; mert fuldoklásunk szenzáció; lángoló hóban mezítláb; föltámadunk lám sírva aprópénzzel a szívben; kioltották a szemem; karácsony van kopaszra nyírom koponyámat.

Ne tévesszük össze Kalász László elsősor-címeivel, a mai magyar költészetben ő gyakorolja kizárólagosan. Kalász természeti ember, léptéke más, minden sorának más a súlya, megindul és eljut valahová inkább a kedély korlátaiba kapaszkodva, kezdhet semleges szóval, mondattal, ami majd kibomlik.

Hervay költészete gépfegyversorozat, össztűz, minden golyó, minden sora halálos, sebesítő, örüljünk, mert élve maradtunk. Mert ebben a könyvben nagyon sok névtelen meghal, katonák a háborúban, bányászok a mélyben, békebeli gyilkosság áldozatai. Akad-e kegyetlenebb ballada ennél:

Még az Istent is megcélozza könyörgő kegyetlenséggel a Gyalogzsoltár ciklusban: „gyáva vagy Uram gyáva / magaddal beéred”.

Lelkében túlzsúfolt nehéz élet, kitörni, kimondani vágyó. Csak toll kellett és papír, már meglett a vers, vagy mint ahogy megszúrt ujjbegyből csorog a vér. Emlékszem, asztalhoz ült nálunk, fél óra múlva készen húsz-harminc sor, tökéletesen.

De láttam, utolsó kötetét gyötrődve állította össze ilyen fekete kristályszerkezetté. Terhes lett a sötétség rekviemje, balladája, halálfélelmes, halálvágyas dallama. Ki akart törni belőle gyöngédebb tartalmak felé. Újabb korszakát szerette volna költészetének. Néhány elszórtan folyóiratban, s hagyatékában talán. Mégis, ahogy a hontalanság lehetett természetes állapota, úgy a Kettészelt madár, a Száműzött szivárvány, a Lódenkabát Keleteurópa szegén kötetek. És semmi más!

A közép-európai költő megteremtődése

Mostanában az erdélyi Farkas Árpád verseivel foglalkoztam. Kisebbsége sokaságában a magyar költészet hagyományaival teremt, kérdez és válaszol biztonságosan. Nem vonatkoztatja magára a vajdasági Végel László marginalitást dicsérő szavait:

„Nomádja vagy a nyelvednek, éppen ezért vagy saját, egyéni módon független: saját iránytűddel haladsz előre, bekalandozod a nyelvi világrészt, ismered a nyelved, kultúrád gazdag térképét. Ennek egyik szögletében élsz, ám mindenhol tájékozódni próbálsz. Nyelved olyan eszköz lesz, melyet többféle anyaghoz szoktatsz, két kultúrád van, mindkettőt feltétel nélkül sajátodnak vallod, s nyelvedet mindkettőbe magaddal viszed. Új terheket rósz rá, mindig váratlan oldalról közelítesz határaihoz, megküzdesz minden szóért, hogy a szokottnál összetettebb sorsodat kifejezhesd. S küzdelmed a nyelvvel nem más, mint küzdelem saját világodért. A te szellemed centrum nélküli, avagy többcentrumú, ezért nemcsak mást mondasz, hanem másként is, mint ahogy azt az anyanyelvi kultúra előírja. Állandó feszültségben fogalmazol, a feltartóztathatatlan felejtés határán. Nyelved nem kalitkád, s tiszteletreméltó sírboltot sem épít részedre.”

Végelhez hasonlóan fogalmazott Angliában Cs. Szabó László, csak ő nem a kisebbségi író marginalitását dicsérte, nem az egyéni, közösségi pereméletet, hanem a robinsoni egyszál-emberét.

Hármójukhoz Tőzsér Árpád szlovákiai magyar költő Mittel Ármin képtelen alakjával csatlakozik.

Mittel – németül – eszköz, mód, képesség, lehetőség, szer, anyag, vagyon, közeg, átlagérték, mértani közép, harmonikus közép, közvetítő, kör, közép. A versben: „Belső szervre hasonlít… hasnyálmirigy… érzékenység minden irány nélkül… a függőlegességek feszültsége a lent és fent között… Között. Kő. Tanknyomok.” „Mittel úr a léttelen lét, ő a vers nélküli versek írója, az összekuszált idő szülötte.” Szolipszista, akinek a világ csak látszat, a tudat képzete, de mégis mittelszolipszizmus, aki „a lét és tudat között egy olyan harmadik minőséget produkált, amelynek jelene egyenlő a zérussal”. „Szomorú, több dimenziós tudatához sehogyan sem talált létet…” „Körülötte már semmi sem volt azonos önmagával, minden valami másra utalt, volt és leendő létezésére.” Előbb éli meg jövőjét, mint a múltját. Mittel urat Vojtek, a gombaszedő társ, apjára emlékeztette, ahogy zsebéből ette a szilvát, ettől a cselekedettől arra a Veres Péterre gondol, akiről a még meg sem írt memoárban szintén ilyent olvashatott: „apja és Veres Péter azonos gesztusában, valami misztikus egyezést, közép-európai sorsot látott… igazolva érezte korábbi fölismerését: a szilva stigmájú Közép-Európát mint hazát…” A zsebből ehetőt.

Mittel úr nem a kisebbségi magyar írói lét groteszk előde, ő közép-európai úgy, hogy neve német, hiszen még az Ármin is Arminus germán vezér nevéből származik, de a moszkvai Gosztyinicában fogadja fiait, a köztes nevű a közteseket, nem otthonukban, hanem egy olyan helyen, ahol kisebbségek valamennyien.

A lengyel Herbertnek is van egy figurája, Cogito úr, ő már maga a költő. Mittel úr mindannyiuk előképe, utódai hasonlatosak hozzá valamelyest, úgy, ahogy itt kifejeződik a legpontosabb találattal Herbert, a cseh Holan, a szerb Popa. S Mittel úr nemzetközi zsidó.

Titel ohne mittel – rang vagyon nélkül. S a szlovákiai magyar költő testtelen verssé válik, hogy megérthesse ezt az egészet.

Tőzsér Árpád Mittel úr emlékeiben megtalálta Közép-Európát, mint hazát, s akár Marcel Aymé a faljárót, ezen a görbe tükrön vezet át bennünket sorsához és gyomorfájdalmú költészetéhez.

Kör. Ha az ember kör, akkor véglegesen bezárult lehetne. Műve körgyűrűk, egymást kerítik; legbelül a falusi világ, aztán a város, az elszakadás, erre Közép-Európa, ha már igazi hazája nincs, Európa és a nagyvilág és a túli egyetemesség meg az egyén viszonyulásai. Ez az egyén filozofikus, létről, léthelyzetről gondolkodó, melyben éppúgy elfér a Közép-Európa-haza, mint a kis falu.

Közép-európai vagyok én is, nem én, csak országom kisebbségi a nagy nemzetek, nyelvek között. A szlovákiai magyar költő kisebbségi a kisebbségben. Velem is hasonlóak történnek meg, mégis másként, másféle valószínűtlenségek. Ha egy részeg a szomszédos kocsmaasztalnál rám fogja, hogy a fejére hamuztam, s hamutartójába nyomtam a csikket, s a pincér nekem támad, hiszen még füstölög ott a csikk – csak emberségemben sért közép-európailag. Ha Pozsonyban a kisebbségi költőt nem veszi föl a taxis, mert barátjával magyarul beszél, emberségében, fajtájában egyaránt sérti meg.

Indulásunk hasonló, közép-európai. Tőlünk nyugatra az elszakadás nem költői tárgy. A faluról származott költő nem tántorog úgy Párizsban, mint mi valaha Pozsonyban vagy Budapesten. Én mégis a Móricz Zsigmond körtéren, a Lordok házában ittam első fővárosi sörömet, az Eötvös-kollégiumban laktam, nem a Vydrica utcában, albérletben. Tőzsér Árpád verse az enyém is, élményeim az övéi, mikor a kidobott részegről írja:

Egyféleképpen gondolunk haza:

Még az állandó lakásbejelentő otthoni, a városi ideiglenes. Otthoni a költészet is, vagy hazatekintő. Ott éri a megírnivaló kín-gond, ujjongás-öröm, ahogy az istennel telt aranyszékbe belefér.

Iszkáz! – jut eszembe szülőfalum. Megírhatnám a Hazai naplót falunevekkel, hegynevekkel, sorsokkal; őrizze őket a vers. „Az öt kicsi falu körülüli Bátot, mint a tábortüzet este a cigányok.” Mégis más, hogy a szlovákiai és a magyar falvak hová nomadizálnak. S az is más, ha Péterfalva, Tajti, Óbást, Almágy, Hidegkút versbe vésődik, mert szlovák nyelven jelzik őket a szélső háznál. Megszokhatatlan furcsának tűnik, ha magyar egy magyar eladótól koronáért, rubelért, lejért, dínárért vásárol másnyelvű cégtábla alatt. Nekem csak furcsaság, ami Tőzsérnek sors. Más értelműek ugyanazok a jelenségek.

Macedóniai ösztöndíjam idején meghatódtam az ohridi nagy tölgyfa alatt éjszakázó magyar kamionostól, idegenkedése elkeserített – emlékszem, mikor a Fejezetek egy kisebbség-történelemből csalódott, önmeghatározó sorait olvasom.

Ettől a mindenütti „maguk”-tól lesz Tőzsér is Mittel-utód.

Elmúlt a „cigarettára gyújtok a dalra” ideje, a vers már nem vivát a pohár sörként habzó nyárra. Levedlenek a hagyományos költészet pihetollai, legyenek bármilyen nagyszerűek a versek. Nincs már:

és a

versszépség, plaszticitás, erős kifejezések ideáljától egy új, közép-európai gondolkodásba integrált lírába.

Újra a Papír partján, mert a költői megoldások hagyományos formái kétségesek. Az új életérzés új fogalmazást akar.

Más a prozódia, ritkulnak a rímek, igazodván a kül- és belvilághoz. Az ősz – fémszőlőtáblák, zöld műtőasztal. Kőmetafora a szobor. A haza átmeneti, mint Szenczi Molnár Albertnek, Keplernek a Prágában lakás. Rokonaihoz – Herberthez, Holanhoz, Popához – társul a Mittel-utód.

Az igazi fordulat a Vetítés harminc darabjában következik be. Képek egymás után, álló és mozduló képek sora, valahogy mindig beállítva, közel a valósághoz valószínűtlenül.

Nyúltalan nyúl és versnélküli vers – Mittel úr létfifozófiája!

„Két Kultúrád van, mindkettőt feltétel nélkül sajátodnak vallod, s nyelvedet mindkettőbe magaddal viszed” – idéztem Végel Lászlót. Ennél a szokásos megállapításnál nekem Tőzsér költészete sokkal többet jelent. Egy embernek csak egy kultúrája van, hiszen a kultúra nem a jelenlét jelenideje. Kisebbségi sorsa csikarta ki – ami nekem nem így parancs, de rám is vonatkozik – közép-európaiságunk megfogalmazását az anyanyelvi kultúrában.

Ezért lehet Tőzsér Árpád a legjelentősebb magyar költők között.

Bemocskolhatatlan vagyok (Bihari Sándor)

Kevés fiatal költészet élte túl az ötvenes évek álságos indíttatását. Bihari Sándornak is sötét esélye volt a szalmahamvadásra: az első írókongresszus legfiatalabbja, ahol talán Martin Andersen Nexö a legidősebb. Vitte a vonat Erdélyen és Regáton át a bukaresti világifjúsági találkozóra, Sződd a selymet elvtársba csattogó keréken. Közben eszébe juthatott a borsodi front, a román katonahalottakat trágyadomb-magasra rakták Kisgyőrben, szülőfalujában. Első könyve, Emelt fővel 1953-ból, Summájába egyetlen darabbal sem került. Nem nézek utána, ha ő is így akarja kimondatlanul. Állva maradt a tíz évvel későbbi Vándor neonfényben által. Micsoda erő vitte tovább a tehetséget? Őbenne a lélek a szeretet, világszeretet, nem csak az emberek iránt. Assisi Szent Ferenc, aki versekkel beszél a madaraknak, míg visszafütyörészget a cinke a kisgyőri, miskolci, debreceni és budapesti fáról. Humanizálja a macskát, a kutyát, olyan egyenes testtel viszi a szigligeti alkotóház Lujza macskájának az ételmaradékot, akár a középkori tányérfogó, aggódva hívogatja s figyeli, hogyan hízogat; a kispesti zöldben sétáltatja szikrázó irhájú Basa kutyáját, s az állatok jogegyenlősége miatt a parkőrrel perbe keveredik. Dühös, mintha a szabályok ártatlan embert sértenének.

Már-már azt hiszem, biológiai adottsága a jóság, nem a lélek tükre a szem, inkább a szem tükre a lélek; levegőt billentyűző ujjaival követ, szerszámnyelet, tollat tapint, kézfogás és karolás a gesztikulációja. „Testemből verset csinálok, s álmomból készül a műanyag.” Csücsörítő száj artikulálja dicséretét a Wekerle-telepnek, a hazai hideg tejfölös bablevesnek, amilyen üdítően cirkulál a reggeli kupicameleg az erekben! Váratlan humor a fölpattanó ajak: Mért nem hoztál debrői hárslevelűt? – kérdezte feleségétől a hosszú kóma utáni ébredéskor. Szájszéle keskenyen összezáródik, ha valami bántja, föltartott fejjel néz maga elé, ha izgatja valami, szótlanul durcás, mint a gyermek, pedig csak az időjárás változik, minden időjárás-jelentést meghallgat és haragszik az égre.

Ő is mondja Szabó István levéltörmelékével együtt azt a vadászkaland-szimbólumot, amikor a meglőtt fácántyúkot betakarja szárnyával a kakas: „Tudtam, hogy én többé fegyvertelen vadat nem lövök meg… A Fontosat, a Lényeget láttam ott az erdei nyiladékban.” „A nyilvános telefonfülke tövében dobjatok oda nekik egy elrongyolódott lábtörlőt, mert azt hiszik, hogy kihalt az emberiség. Hadd aludják ki szegények, hogy kik vagyunk” – szól Zelk nevében a kutyákért.

„Az élők közt gyöngém volt, hogy a gyengébbet szeressem” – a szegény, dolgos édesanyát, a szerető feleséget, a fantáziás fiút. Anyját a „kapa, zsákolás, aggódás után” a délután sárgalábú nyugágyában pihenteti. Feleségéhez, aki „Talán elment birkahúsért a rokonokhoz. Talán a kisfiúra igazította-szabta a ruhát, a nagyfiúét… A fáradtság eltakarta benne a tündért”, de „Ó, élő térdeid idejéhez igenélküli mondat, az én ép elmém folyamodik”; szép, dicsérő szerelmet ír meg catullusian.

Keresztényi és pogány, ahogy Máriában a Megváltó anyja-Marcsában hitvesét dicséri a költő: a József, az ács. Így lehet a család ember-melege, a mai, tegnapi, történelmi örökkévaló; isteni, emberi, állati, növényi egyaránt. Francis Jammes szelleme suhan át a verseken, s a szobát huzat nélkül szellőzteti. Gyöngéd áram frissíti a kisgyerek képzeletét. Bihari Sándor úgy tekinti, olyan tavaszias örömmel éli át az apróság képzeletét, mintha a rügyfakadást hallaná. Teremtődünk.

Bájos! – mondanám, ha nem lenne ez a szó túlságosan babahintőpor-szagú. Mégis hadd legyen megjelölő főnevem a báj! S a Hajónapló meg a Márton jegyzőkönyve is mindannyiunknak szétosztott gyerek- és apaöröm. Gyerekké változott apák, anyák érthetik igazán ezeket az angol, skandináv fonákkal pörgetett sorokat, magyar rokonuk Petőfi Arany Lacinak és Szabó Lőrinc Lóci-versei.

„Kezében a lét szerszámnyele” van, „emberhez embert szólni lehet”, akár emberhez a szerszámot, s a toll, a papír, akár a parasztnak a kapa, a kasza. „…kapádat láttam, sarokba támasztva… Hát ezt hagytad. Végül is a fájás megtalálja helyét a köznapi szerszámaink között.” A toll, a papír a költészet föltétele: kétkezi munkás – kétkezi költő. Bihari szerszáma verselem, a közvetítő beleíródik a sorokba. „…megpattan a golyóstoll egy mozdulattól.” „Gereblyézek itt a verssorokkal… Megfojtott indulat – és ellökött kötőszó sírhat a vízszintes panaszfalnak, a papírnak… Mint verssor elején állok szívdobogva.” „Történj velem papírokra, mik véremen vitáznak, ideteszlek, tűnődj felőlem, te kő.”

A grammatika is versbe íródott szerszám, nemcsak a kifejezés eszköze: „elfröccsennek a mondatszerkezetek … ellökött kötőszó sírhat”. A toll magnetikája, gravitációs tere „Kiskunfélegyháza, s tovább a végletekig” … „föld feszül homlokomnak a versben”. Mikro- és makrovilág egymás mellett, fölött, alatt egyetlen kompozícióban, mintha bazaltkövet csiholna a meteoritdarabhoz, s verset gyújt ki a szikra, „a tárgyakat énekeltető, mint az álmot”.

Az Anyám zsoltára, ez a siratóének, csevegő kukoricásból, kendőbe kötött kenyérből, szalonnából, tejesüvegből emelkedik himnusszá –

Rotációs papírra nyomják a verset, s egy költőpalánta fölfedezi a kallódásban.

A Bükkök az út partján szép, tiszta érzékenységét az álom és emlékvalóság vibráltatja: „vitték a gombát, gyöngyvirágot, eladták a vadontermő álmot” gyerekkora parasztjai, kiknek „ünnepekre sárgáll a sülttök”. Még apja halála is a köznapi valóságba gabalyodik:

Máshol a kecskelegeltetés zöld szabadsága, s lebbencsleves, „amelyen el lehet élni szélfújta himnuszokért”.

Bihari Summája elejétől végig tartalmi és esztétikai állandóságnak tűnhet. A könyvet az Aranyba, bronzba kezdi reményes leütéssel: természet, szépség, a télből, halálból kifelé s a szerelembe. Ha a sors emberi, költői irányát megváltoztatni nem is tudta, szenvedéssel vegyítette töltetét, küllemét átformálta. Voltak olyan fordító idők, melyek életszakaszokat szabtak meg. Börtön 1957-ben, cellája közel a halálraítéltekéhez, hallotta a hajnali kivégzés előtt egész éjjel énekelni az ember minden dalát. Mi lett a Hajnali részegségből, a Hajnali karénekből? Akasztófa! Innen ocsúdott, döbbent rá, hogy már meggyilkolták. De akkor még csak nap- és embermelegbe húzódott, akkor még a döbbenet kimondhatatlan, húszegynéhány évnek kellett elfolyni, mikor egy az egyben megírni képes:

Máshol:

Ennyi év után még a tengerparton is kísért a fekete emlék, beleüti smasszer-orrát az elemek megrendítő, egyetemes hatalmába: