Legenda

Apámat a hószakadásban olyan örömhír kapta szárnyra, még azzal a kutya idővel sem törődött és nekivágott, mintha egy csillag vitte volna, most látom, vele egyidősen, micsoda elragadtatással fogadta, hogy a világ rendje helyreállt a gyermeksírásban, s nem Devecserbe, Betlehembe ért az úttalan árokparton, s pásztorokkal, háromkirállyal üdvözölhette Boldogasszony nagyobbik lányát, így gondoltam otthon a rongyos istállóban ezerkilencszázötvenegyben, míg a herélt ló s a tehén közt elhajtott jószágok helyébe képzelt párában melegedtem, s etettem hosszú űr jászlából az elátkozott gazdaságot, apám helyett, ki másnap estig tett meg egy napi távolságot, s mintha már a Hold hozta volna, elsírta magát örömében, hiába mondta vén bolondnak anyám, bár alig állt a lábán, áradozott Szűz Máriánál szebb lányáról, mint egy szerelmes, biztosan végigdicsekedte hazafelé áldomás közben a kocsmákat, mert inni kellett, ahogy a vásár után szokta, nem érdekelte, mi az ára, hadd igyanak a vén legények a megszületett unokára, most érzem, vele egyidősen, útközben én is az enyémhez, örök legenda visz az őszben.