Élő-halotti beszéd

Lássátok is, ne csak nézzétek ezt az emberkülsejű egyetlenegyet, akit a sors rossz gazdaként kivert a szemétdombra, keresni a kincset kutyaszimattal, s csak az e napit találja meg, aztán majd valahogy lesz, egyedüli példány? még valaki? nem válaszol a tettenért tekintet, legalább a remete-büszkeség könnyítené dolgunkat vele szemben, ne ez az élő-halotti beszéd bizonygassa, hogy egyszeri, egyetlen méltósága, hogy mégis valaki, bár pária, kinek a klosár herceg, s Kakuk Marci, mint bájos piaci csirkefogó, kit nevetve szeretnek, neve: -talan, -telen vagy nélküli, a szeretet már rég lemállott róla, inge avas rongyával kötözi magát a léthez, arcátlan borosta rozsdáll helyén, ahol leghidegebb és fűthetetlen csarnok nulla pontja az egész város, az a kint feledt pad meg az aláhűlő szennycsatorna minden kellékkel készen áll, a fény kivilágítja, mégsem melegíti lampionos csalóka tünemény, szép máglyácskákat kéne rakni néki, vadetetőt, szalmát és klozetot, hogy ne gyalázza szemérmünk a résnyi hasalji kék sápadtság, a mocsok, mely tolakodó járását kiséri, ne ingereljen lelkifurdalást mindenfelé, miként ő is lehetnénk, hiszen oly véletlen az elbukás, mint ballépéstől az egyensúlyvesztés, ahogy kérő kezét visszarántja, leengedi ütésre álló öklét, a rátelepült apátiában nem érdekli semmi kínos különbség, közönséges részvétre büntetett, mindig más, mégis azonos alakban, legkisebb közös többszöröse lett, akiknek szegénysége oszthatatlan, főtt káposztáját úgy szálazza ki a bögréből, hogy késére csavarja, s szájára böki, mintha néhai sorstársa kísértete falatozna, úgyis meghal, az is mindegy, mikor indul fektéből havas távolába, zsibbadva hűl, ám mégis benne gyúl, a végtelenben, nagy fekete máglya, melyből minden nélkülözött meleg egyszerre ömlik rá, csupán gunyája marad a földön rémséges hideg, meg az a kés, a bögre, az a málha.