Nem a dohányzás ártalmáról

Először csak az operatőri fortélyok érdekeltek, amint folton-folt fekete-fehérben kinagyítja a szakadt homlokráncot, ilyesmit leshelyzetből lehet fotografálni, hogy ne zavarja semmi a másféle alakoskodást, melyet egy ember világgá jelenít majd, lobbanó gyufa lángja világítja meg szája nevetséges rángatózását különös részletekben, legyez a világossággal, de ami gyúlékony, nem akar elaludni, hatalmassá kunkorodott hernyó ágaskodik a megcsippentett cigarettavégen, és ernyedten lepottyan, míg három ujjal belenyomódik a csikk a hamutartónak használt vályuba, ahol az előbbi is él még, lerakódott hamu sivatagi dünéi terjeszkednek, szó szele kél körülöttem, még a lázas öblögetésből nem derül ki semmi, az látszik csak, miként vetemedik a különvaló has a tárgyalóasztal élén, micsoda asztmás roham rengeti maga előtt a vázás virágot. Aztán a kimerevített testrészek és a fölpörgetett mozdulatok sorából rám tapad a totálkép, borzalmas az a teljes, szűk helyre nyomott tabló, hol a főnöki utánzatok egyformán csavarozzák ajkukba a Munkást, szívják, ömlesztik a füstöt, szemem láttára pusztítják magukat, mintha a dohányzás ártalmáról szeretnének meggyőzni, pedig arról van szó, mennyire elítélendő, ha egy mezőgazdasági szövetkezet zubbonygombot gyárt a belga csendőrségnek szovjet rézből. De hol a bűnös, ha mindenki vádol? s egyszerre olyan ismerős a hangjuk, s ezek a ruhák, ahogy mindig lötyögnek vagy feszülnek, ugyanabban a korban éltem én is, ugyanazt a nehéz ebédet ettem velük az étkezdében, akikkel telefonom központi száma is közös volt, azzal fedezték szigorúan titkos beszélgetéseiket a labirintus szegletében, a másik vonalon, milyen hamar idegen lett az arcuk! s a kíméletlen zagyvaság, amelytől Hamlet kirántaná a tollát.