Akkor Párizsban

Ahol csak egyszer jártam a nagy diák- lázadás utáni esztendőben, zöld borostyán levelekkel tapasztották be a hentesek a kampón lógó húsok véres részét, nálunk pedig abbahagyták az akasztást, három évenként engedélyeztek rövid nyugati utazást azoknak, akik vélhetőleg nem szaporítják tovább az emigrációt, mehettünk hetven dollárral, s azt hittük, pontosan kiszámolva, cigaretta- és téli- szalámi-csencseléssel megtoldva elegendő- nek tarthatjuk két-három hétig, esendő szállások, koplalás árán eljutottunk Normandiáig, láttuk az egalité, fraternité, liberté világvárosát, hol mindig csak azt olvastuk, Dubonnet, Dubonnet, szinte rikoltoztak a metróállomások, hogy akkor se feledjük, ha már a múzeumok, temetők, és a gótikus katedrálisok végképp homályba vesznek, mégis önérzetem sérelmei ragadtak meg az emlékezetemben, azért utálom Párizst, pedig annyira restellem, akár valami tiltott szégyent, bár nem a franciákra, inkább a hazai rendszerre kellene fognom, az alázott meg voltaképpen, mikor a bolti elárusító fruska szarnak nevezett, balkáni vendégmunkásnak a pincér, de a vámos is csupán a piszkos munkát folytatta, melyet a magyar hatóság indított el a kékkel álcázott passzusom kiállításával, miután kitüntettek a József Attila-díj bronz fokozatával, eldöntöttem, a talált pénzt egy addig elképzelhetetlen utazásra költöm, nem lehetett volna kiváltani az albérleti szegénységet tizenötezer forinttal, és akkor még elegendő volt Nyugatra az a fejenként hetven dollár, ráadásul a főnököm, aki részt vett a francia ellenállásban, beajánlott volna mindenféle elvtársának, okvetlenül keressem őket, eligazítanak, tolmácsolnak, ebédvendégül látnak, el sem képzelte, vagy már nagyon jól tudta, akad majd elég segítség szökevény fajtám között, akik a honvágy ellenhatásaként „szarnak tyuxaros hátországukra”, akikkel elképzeltetném, ha ők is túlélik a terrort, hozzám hasonló turisták lehetnének, nem kell jegyet váltaniuk a Magyarország fölött elszálló gépre, gyaníthatta a főnök, s nem éppen szívességét akarta kifejezni, én mégis szót fogadtam, föladtam a levelet, melyet a feladónak kézbesített a postás a tudósító helyett, alkalmatlan időben kerestem az illető attasét, a Foch-közi követségen kutya állt őrt a portán, ami igéretem ellenére nem sikerülhetett, talán véletlenül, az megvalósult másként, lehet, törvény szerint, mert olyan magá- tól értetődő találkozni a pesti, ismerős bölcsész lánnyal, amint festéket árul a Montmartre-on, s Párizs minden kerületében feltűnt valaki nációmból, jók voltak, bár gyanakvók, ócsárolták az otthoni irodalmat, vele engemet is, mégis mutattak valami igyekezetet irányomban, csak az egyik sértett meg igazán önérzetemben, jobban, mint az a garbóárus nő, az a merde nem hatott annyira, mint „te, a rendszer kegyeltje”, szavait a Saint-Denis utca bemutatásával igyekezett kiengesztelni, pedig a kurvák is kiutálnak, ha feleségemmel megyek közéjük, annyi már épp elég, hogy szedjük csomagjainkat, persze épp akkor zihált föl a hatodik emeletre a kolléganőm, aki a Bibliothéque Nationalban a magyar kommunista mozgalom francia vonatkozásait kutatta, akinek az utolsó napon telefonáltam, s már azt hittem, megszabadulok tőle, azonnal gyere! lent kocsi vár, mondta, pénzedet ne add ennek a… kell az még neked is, s nem hagyott elbúcsuzni a festékárus lánytól, akivel együtt jártam a pesti bölcsészkarra, s fölajánlotta albérletét a Saint-Lazare pályaudvar mellett, most meg elkísérni sem hagyták a Gare de l’Estre, hiszen a L’Humanité-s ujságíró autójában nincs hely, bezsuppoltak, gondoskodást leplezve álltak a peronon indulásig, annyira aljasan, ostobán, mint akinek teljesen érthetetlen, hogy én sosem cserélem el országomat hontalan szabadságra.