A képzelet emléke

Hogy mondjam el, micsoda édességgel fogad ez a túlérett ősz a szilvaízű fényben, nincsenek még jelzői e kivételes állapotnak a szakadatlan félelem igéihez képest, bár az utolsó lepkék napja, mégis az élet ünnepélye, sütkérezés az elmúlásban, mintha egy nyári vasárnap délután téli megvilágításában ragyogna valami latin október. Épp ez az érintetlen kert késztet fölidézni azt a legelső jelenést, mely talán képzelődés, mégis a magamra ismerés csodája, mélyebb szimbólum nélkül, mért érdekelne mást, hogy anyám látható benne egy idegen, azóta se látott nővel, foxiféle kiskutya hegyezi fülét a fűből, lila és sárga fürtök csüngnek a vesszőkosárból, s az aranyöntvény gyümölcsfákat vasrúd köti össze. Elhinnék-e, ha most én is azt mondanám, amit a csoda üzen, hogy az ő varázsrúdján keringek, hiszen a képzelet emléke, láthatatlan cséplőgép alkatrésze, az alma- és szilvafa elágazásán fényesedik elnyujtózva a rozsdás időben, mint a leghaszontalanabb ötlet kelléke, pedig azúr, smaragd ábrándok tengelye volt, én meg küllője az ég kerekének. Hogyan vetetném észre, milyen könnyű vagyok, nem lehet az üdvözült lelket fölbecsülni, nincsenek még szavak a kegyelmi állapotra, most alakulnak a ködszerű eszméletben, innen az elvadult gyümölcsös káoszából, ahol minden magában való összefonódik, s amit már elfeledtem, a létezés boldogságát kifejezi helyettem paradicsomi nyelvén.