Szindbádi nyár napfogyatkozással

Elindulok megint személyvonattal, ahogy szoktam, a régi hét-huszassal lemorzsolgatva óráimat, batáron se volna lassúbb zötyögnöm, megállnom, nem akarok elérni mindenképpen valahová, csak elgurulni szépen oda, ahol alulról fölvillantja a Balatont, s kitárja Akarattya időtlen kékké, melynek nincs határa, ezért akár pannon provinciában is lehetnék, nem fontos, melyik korban vagyok, ha mindig ott leszek, hol voltam, ugyanazzal a csodával bizalmas viszonyban, mint András király Tihanyban, vagy Szepezden, már az sem közelebbi, iskolatársam, a Szőllősi Erzsi, mai világom látszata a múltnak, napjaim régi nyarakká hosszúlnak Szindbád-időben, mintha nem történne más, mint egy befejezett nagyregényben, mégis valami készülődik, sejtem sötétségét a rigóban fölöttem, a bizonyosság sohasem tapasztalt csöndjében, mint egy visszafojtott mondat, várok feszülten, hiszen sose láttam déli éjt, hogy a napfogyatkozásban mi forr ott fönt a vakító kohóban, a legfeketébb megolvaszthatatlan mágnes érce? a legmélyebb kijárat izzó kürtője? s mennyboltján a nyárnak téli csillagok világolnak, együtt alkony s virradat, már nem is a nap süt, hanem valami külön fény, kerek föld szétsugárzó lélegzete dereng föl, ahogy az ember nézi elhagyatva, ádventlila, kétséges pillanatban.