Múlt századi naptár

Ezerkilencszázkilencvenkilenc június tizedikén
jó hírre ébredek, vége a kiújult háborúnak,
e nemsokára múlt századi naptárból való tény
fejezi be az évezredet is, azonosul az
ország elvesztése az alapítás rémálmaival,
s kopár adattá békül tanulságképpen,
amelyből nem tanul senki ezután sem,
azt is hallom, nem biztos, hogy a cromagnoni
ősök kiirtották volna a neandertáliakat,
inkább magukba emésztették, miként a
pireneusi lánygyermek megőrizte kövületében
mindőjük jellegét, bár ez a fölismerés sem
változtat semmit az ölés-ölelés szótövén,
folyton-folyvást nyilvánvaló az ismétlődés,
hát akkor mivégre akkora ujjongás a parton,
a fényittas hajók felvonulása, megannyi
uszadék a végtelenség szakaszai közt,
ez a nap is csak addig fontos, amíg
átéljük, aztán csütörtökre a péntek,
elavul belőle a szín, a szag, a pillanat
világossága, elveszti madárhangját
holnapra, holnapután is velünk mulandófélben,
s az újkor kezdetén végképp elévülünk
ezzel a régiforma családi bizalommal,
ahogy most épp a reggeliző szokás
késre meg zöldhagymára vezeti ujjainkat,
legalább a jó ízek elképzelt fényessége
áradjon széjjel bennünk szellemünk sötét titkán,
mert most már az sem tudható, kinek s miért
kellene vezekelni, hogy megszelídüljön
az emberképű vadállat, aki nem is magáért
öl, ámokfutó gyanánt tipor a tetemek
poshadó szervein, félholtak arcán, maga is
hibbant vérestökű herélt, és furkós bottal
ágaskodik az ájult nők ölének,
mielőtt fattyakat nemzett fajtáját bővítendő,
mégis apagyilkosokat hagyott hátra, mint
taposóaknákat az ösvényeken, hogy ne legyen vége,
mert mindig visszatérhet valamikor egy túlélő,
s számon tartja, mit s kicsodán kell megbosszulni,
nemcsak fogat fogért, szemet szemért,
de egy miatt mindenkin.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]