Múlt századi naptár
| Ezerkilencszázkilencvenkilenc június tizedikén |
| jó hírre ébredek, vége a kiújult háborúnak, |
| e nemsokára múlt századi naptárból való tény |
| fejezi be az évezredet is, azonosul az |
| ország elvesztése az alapítás rémálmaival, |
| s kopár adattá békül tanulságképpen, |
| amelyből nem tanul senki ezután sem, |
|
| azt is hallom, nem biztos, hogy a cromagnoni |
| ősök kiirtották volna a neandertáliakat, |
| inkább magukba emésztették, miként a |
| pireneusi lánygyermek megőrizte kövületében |
| mindőjük jellegét, bár ez a fölismerés sem |
| változtat semmit az ölés-ölelés szótövén, |
| folyton-folyvást nyilvánvaló az ismétlődés, |
|
| hát akkor mivégre akkora ujjongás a parton, |
| a fényittas hajók felvonulása, megannyi |
| uszadék a végtelenség szakaszai közt, |
| ez a nap is csak addig fontos, amíg |
| átéljük, aztán csütörtökre a péntek, |
| elavul belőle a szín, a szag, a pillanat |
| világossága, elveszti madárhangját |
|
| holnapra, holnapután is velünk mulandófélben, |
| s az újkor kezdetén végképp elévülünk |
| ezzel a régiforma családi bizalommal, |
| ahogy most épp a reggeliző szokás |
| késre meg zöldhagymára vezeti ujjainkat, |
| legalább a jó ízek elképzelt fényessége |
| áradjon széjjel bennünk szellemünk sötét titkán, |
|
| mert most már az sem tudható, kinek s miért |
| kellene vezekelni, hogy megszelídüljön |
| az emberképű vadállat, aki nem is magáért |
| öl, ámokfutó gyanánt tipor a tetemek |
| poshadó szervein, félholtak arcán, maga is |
| hibbant vérestökű herélt, és furkós bottal |
| ágaskodik az ájult nők ölének, |
|
| mielőtt fattyakat nemzett fajtáját bővítendő, |
| mégis apagyilkosokat hagyott hátra, mint |
| taposóaknákat az ösvényeken, hogy ne legyen vége, |
| mert mindig visszatérhet valamikor egy túlélő, |
| s számon tartja, mit s kicsodán kell megbosszulni, |
| nemcsak fogat fogért, szemet szemért, |
|
|
|