Burgenlandi vándorének

Pityer-szertől autóbánon idegen Németújvárig rövid az út, mégis mintha ezer év múlna odáig, pecsétet rá! olyan könnyen felejthető, ami nincsen, pedig állandónak látszik. Vén pityer, búbos pacsirta gyalogol át a határon, nem akad már lócitromra sem, hogy zabszemet találjon, én meg szegény fajtám végét pityergem, halvány emlékét sem tartja itt senki számon. Fraknó egyből Forchtenstein lett, Németújvár Güssinggé vált, Lockenhausban nem értik, milyen nyelven mondok Lékát, fölül tündér mesekönyvi képben tessék gyönyörködni, tudja kandúr, mi miért más. S a kitömött krokodílus kapu boltjára akasztva, farkával az önemésztő mérgek konyháját mutatja, hány sült ökör, mennyi lépes méz kell, hogy egy nemzetséget elveszítsen pompa, szablya? Csupán a menny változatlan, nem valóság, nem is látszat, kitűzik a vártornyok a felhőket, bár tovaszállnak, az ész hiába akarja örökbe, csak bámulatra kapja vissza, amit láthat.