Bizonytalansági állandók

Ez a valahányadik balkáni háború az enyém is,
ifjuságom vidékein robbannak a bombák,
egyszeri nyaramat verik szét decemberré,
amikor több voltam holmi jöttmentnél, mégsem
odavalósi, mégis attól lettem olthatatlan szerelmes
távoli asszonyba, anyanyelvbe, szülői krumplibokorba,
eléggé naiv, hát bizalmas az emberiséggel,
hogy annyi év után is fájjon, és tehetetlen
gondoljam végig, már akkor elkezdődött, amikor
az előző befejeződött az ottaniaknak,
csak nem akarták tudomásul venni, megmaradásuk
érdekében, a Balkán bizonytalansági állandóit.
Akár a belgrádi pályaudvart, hol megérkezve is
mindig csak átutaznak, s nem jutnak sehová,
összetévesztik magukat a másik idegennel,
beszemetelik egymást apátiával, annyit érnek,
mint az érvényes, érvénytelen menetjegy,
csomagok rabszíjára fűzve kit érdekel,
kicsoda az a másik, hogy délre száll-e föl,
miközben északra menne, lekésett csatlakozások,
félreértett vágányok miatt, akár a menekültek,
fedél nélkül várnak a régi dicsőség partizánsapkája alatt.
Bár kétséges a menetrend, akkor azért még
eljutottam Szkopjéba Koszovó felől, éjjel,
azon a völgyhídon, melyről most vagonok
ágaskodnak, csak az állomások vörös ködét
láthattuk egyetlen utitársammal, az orosz
rovarirtó pilótával, s nem gyanakodtam
a kubányi főtt tojás és a barackpálinka
fogyasztása közben semmiféle merényletre,
nem tudakoltam, mi dolga lehet Pristinában
egy külföldi rovarirtó pilótának tél elején,
ő sem kérdezte, miért épp Makedóniába megy
ösztöndíjasnak egy magyar fiatalember,
akkor még nem féltünk egymástól, és nem volt
annyira feltűnő a belföldi utasok hiánya.
Különben oda-vissza annyiszor, csak a
személytelen testrészek agressziójára emlékszem,
kéz-láb önzésre, a horkolásra vállamon, míg
folyosón is alszanak ajtóra támaszkodva,
fekve hosszában és haránt, menekülttábori
pózokban ébredésig, miközben minden véletlen
érintés valamely nemzet önérzetét sérti,
talán a szkopjei pályaudvar is attól olyan romos,
pedig én egyedül érkeztem Koszovón át.
Azt se tudom, az Athenas expressz jár-e még,
az a valahai Párizs-parfümös ógörög ábránd,
jó volt belesüppedni a piros bársonyülésbe
augusztusban naphosszat, és fölcsattintani
a hamutartó cirill betűs fedelét,
cigarettázva leszívni a kék füstbe bodorult
látványt, elringatózva néma pasztorálon,
a kecske- és a birkanyájak zöldbeli képén,
melyek mint gördülő kövek Kumanovó előtt
vagy után, akkor még nem kellett tudni,
hol vágják szét a határvadászok a tájat,
a nem lehetett ráfogni országok szerint, hogy
szerb, albán, makedón kisbojtárok dobálják-e
a vonatablakot, s mért éppen azt, amelyik az én
fejem sütötte, úgy meredtem sértetlenül
az elém hulló kő fölé, mint aki sejti,
bármi megtörténhet a szkopjei hónapokban.
Amíg a honvágy nem válogatta meg, mikor,
hogyan, csak haza innen Magyarországra,
arra várt minden este a fővágányon a gyors
kivilágított, fehérhuzatú étkező kocsival,
s fölszálltam a Belgrádba rendelt tisztviselő,
s a disszidáló művészek sűrű párájú test-
melegébe, december elején egyetlen éjszakára,
mégis minden balkáni kilátástalanság
látványának, ahonnan sosem lehet kijutni,
mert most is abban utazom, még most is a
vranjei állomáson időzöm, miközben a koszovói
szárnyvonal vándormunkásai elözönlik a luxust.
Cipőim mellett levetett bakancs, harisnyás
láb az oldalamban, tőrhegyről lecsókolbász
lódult a szám felé, s nem fogtam föl, miért
bűn szabadkozni, s leginkább szerbül, akkor
még csak az eszement hadonászástól ijedtem meg,
nem értettem a Balkán bizonytalansági állandójának
tragikus logikáját, hogy milyen hamar
visszacsúszhat az elhárított falat a markolatig,
s beleállhat a penge a szívbe olyan közönyben,
amely a békekötés meg a háború közt,
a félidőben szokott a győztesekre kiülepedni.
Ami most nyilvánvaló, onnan kezdődött, ahol
befejeződött az orosz rovarirtó talányos utazása,
mikor a mészfehér kumanovói kő elém zuhant,
s nem fogadtam az albán vendéglátását,
most már azt is tudom, minden földhöz csapott
borospohárral olyan csend törött össze, amely
titkos fegyvereket rejtegetett, az a
 
„muszáj ölnöm, hogy éljek”
indulat villant át minden beavatáson,
s gyilkolni kezdett önmagától a légiriadó
szirénája előtt, az adott készenléti parancsot
az állatkertek kiirtására, nehogy
 
világvégére gondoltassanak
 
az elszabadult bestiák.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]